2018. április 22., vasárnap

Tüntetés, mint messiás-casting?

Volt egy, a fiataloktól indult kezdeményezésből szerveződött, újabb tüntetés. Nem is írtam előtte semmit, mert akkor már előre a fejemre olvasták volna, hogy azért nem ért el semmit. Nyilván! Mert nyilván egy blog tehet mindenről. Miközben a messiást várják. Amivel nem szolgálhatok.

A tüntetés örvén felszólaltak a felszólalók. Mondván: „Mi vagyunk a többség”. A fiatalok képviseletében beharangozták Gyetvai Viktor diáktüntetőt. Majd a többi néma csend. Nem azért, mert nem akartak beszélni. De kezdetektől sem értettem, hogy az ellenzékiség nagy dicsőségére megválasztott Márki-Zay Péter mi a jó fenének kell kiemelt beszélőnek. Legyen jelen. De még jobb lett volna, ha egy, Hódmezővásárhelyen induló szolidaritási tüntetés vezetését vállalja. Az az ő terepe. Ott ismerik, ott híre van. Nem, nem féltem én tőle a fővárost. Nem is szeretném a fővárosi nimbusz rombolását látni benne. De jól jelképezi, hogy a tömeg vezérért kiált, és ő lesz az, akire rászakad ez a szerep. Ha minden városban lennének, lehetnének nagy tüntetések egy helyben ismert, és elismert, vezetővel az alighanem hatékonyabb lenne.

Annál biztosan hatékonyabb, mint a fővárosban, éppen az említett különállást sugalló, izolált feszültséglevezetéseket tartani. Olykor összejőve, majd egyre kevesebb tevőleges támogatóval meghalasztva a reményt. A tanártüntetéseken, annak idején Pukli volt az, akit pajzsra emeltek, és aki örömmel mászott be az ismertségbe a tömeg hátán. A most felszólalók közül talán Márki-Zay Péter az, aki számára ez megadatik. Ha él vele, elveszti a saját városát. Ha nem él vele, akkor elveszti a tömeg bizalmát. Sajnálom. A szervezőket is. Az eredeti kezdeményezőket is. Akik kezéből láthatóan csúszik ki a történések irányítása. Ahogy halványulnak az eredeti célok, csökkennek az indulatok, és aztán a többi: néma csend.

Mert minden sajnálatom azé, akit bántalmaztak. De a békemeneten való bántalmazás nem közösségi érdem. Nem Krisztus sebeinek felmutatása az, ami előre visz. Ahogy újságírónak lenni sem alanyi érdem. De a netadós tüntetések szervezése láthatóan sem vált dicsőségére senkinek. Tüntetést szervezni egy tervezet ellen szép dolog. A volna viszont nem történelmi kategória. Ott egy talán bevezetett akármi ellen fárasztották a tömeget. Itt egy megtörtént választási eredmény ellen kellene tudni hatékonyan fellépni. Kicsit más. Kicsit nagyon más. De sebaj, mert felszólalókban nincs hiány.

A tervezetteken kívül jöttek az előre be nem harangozottak. Csupa érdemes személyiség. Élőben, vagy videóról. A lényeg a szereplés. Mert egy színpad az olyan valami, amit meg kell tölteni. Fellépőkkel. Taps helyett világító telefonokkal üdvözölve üdvözülten a fellépést. Állítólag lesz még egy demonstráció. Elindítva az egész kezdeményezést azon az úton, amitől korábban féltettem a fiatalokat. Úgy, hogy az egésznek egy haszonélvezője marad. A regnáló hatalom.

Ezt természetesen lehet károgásnak minősíteni. Lehet azt állítani, hogy az egyet nem értők alapvetően a verőlegényekkel azonos szintet képviselnek, és le lehet minden más, a hurráoptimizmustól eltérő, véleményt mindezzel lesöpörni az asztalról. Mert természetesen egy az igazság. Az övék. Minden más hazugság. Az, hogy ez a fajta hozzáállás ugyanaz, mint Orbáné? Az, hogy pontosan ugyanazt a kollektív ellenségképzést jelenti, amit Orbán képvisel? Az, hogy pontosan ugyanúgy az agyonmanipulált véleménydiktatúrát jelenti, amit Goebbels nyomdokaiban haladva a kormány csinál? Az nem számít kérem. Mert éljen a plurálisan egysíkú véleménymetszet. Ha nem Orbáné, akkor a messiást váróké.

Lehet, nem is kéne szervezni, csak kitenni egy színpadot. Aztán meghirdetni a casting-ot. Messiásoknak, és az őket felkenő véleménydiktátoroknak.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook