A Marton-ügy megint olyasféle kezd lenni, ami lassan már
nem is arról szól, ami miatt elindult. Legutóbb Sárosdi Lilla férjének a reakciója
nyomán jutott ez az eszembe. Schilling Árpád talán bölcsebb lett volna, ha
kivételesen hallgat. Ahelyett, hogy belenyilatkozik Marton bocsánatkérése
kapcsán a vakvilágba.
A Blikk
hozta nyilvánosságra, hogy a rendezőként működő férj közhírré tette: ő nem
bocsát meg Marton Lászlónak. Annak ellenére, hogy Sárosdi Lilla ezt megtette. Olyan
módon, hogy ő azt mondaná neki, mármint Martonnak, hogy „Állj ki, és mondd azt, hogy nem volt rendben, amit csináltál!”.
Amely kijelentés feltételes módja két okból is sántít. Egyrészt egy internetes
média-felületen üzente meg. Tehát valójában kiállt a felszólítással. Másrészt
csak üzente. Biztos távolból. Holott valószínűleg személyesen is megmondhatta
volna. Így viszont úgy tűnik, mintha kellő távolságból nagyon macsó lenne. De
valójában mintha kicsit fékezett lenne ez a habzás.
Ugyanakkor érdekes felállás az, ha az érintett elfogad
egy bocsánatkérést, de a férje juszt sem. Mert óhatatlanul olyan érzetet
kelthet, hogy Schilling Árpád egyfajta birtokháborítási ügyként kezeli a
kérdést. Alkalmasint elvonva a feleségétől, mint érintettől a szabad döntés
jogát is. Mert másként nem igazán jutna eszébe, hogy mintegy a neje helyett is
megsértődve nyilatkozzon a bocsánatkérés el nem fogadásáról. Ami természetesen
nem jelenti azt, hogy tapsikálnia kellene a gyönyörtől. De azt igen, hogy
otthon megbeszélve, a feleségét egyenrangú partnerként kezelve, tudomásul vegye
annak a döntését az ügyben. Ami aztán egy másik gondolat felé is alkalmat ad az
elkalandozásra. Abba az irányba, hogy leültek esetleg otthon, megbeszélték,
majd a rendező úr ezt a rendezést találta a legmegfelelőbbnek.
A rendezések kapcsán azért néhány további kérdés is
felmerülhet. 2016 februárjában például játszotta Sárosdi Lilla a „Vakság” című monodrámapedagógiai darabot
a Sufniban. Lehet, hogy az emlékek csalókák, de úgy rémlik, hogy ott, egy vak
lány történeteként, de elmesélésre került a farok-puszilós jelent. A jelen
nyilatkozatháborúk élővé teszik a kérdést, hogy valóban elhangzott-e az
említett történet? Ha igen, akkor ez mennyiben egy vak lány története, és
mennyire Sárosdi Lilla, a jelek szerint az életből vett, magán-története? Azt
is érdekes lenne tudni, hogy amennyiben az utóbbi, akkor Schilling Árpád, noha
az említett darabot nem ő rendezte, de tudott-e az említett történet
elmeséléséről? Ha nem tudott róla, akkor vajon miért nem beszélget olykor a
színházi világról a kedves nejével? Ha tudott róla, és a történet elhangzása
esetén legalább egy éve tudhatott róla, akkor az elmúlt egy év alatt hányszor
javasolta a feleségének, hogy forduljon a nyomozó-hatóságokhoz? Esetleg a
nyilvánossághoz? Ha egyszer sem, akkor vajon nem az attól való félelem vezette,
hogy az ő birtoktárgyát, a feleségét, és közvetve persze őt is, megszólják
majd?
Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha Schilling nem
császkál keresztbe kasul a kalapáccsal abban a bizonyos porcelánboltban? Mert a
végén még azt is megkérdezhetné tőle valaki, mint férfitól, hogy egy átlag
autóban milyen akrobatamutatvánnyal sikerülne egy autóban ülő nő arca elé
tolnia a hímtagját. Ha már erre hivatkozik a bocsánatkérés el nem fogadása
kapcsán. Mi tagadás, a 2016-os emlék is azért maradt meg, mert a történet
elmesélése kapcsán megpróbáltam elképzelni a helyzetet, és sehogy sem jött
össze. De ez lehet a személyes fantáziám hiányossága is. Lehet, hogy a Sárosdi
Lilla rendező-ura a következő megnyilatkozására ezt a hiányosságot is
korrigálja majd. Esetleg a vizsgálati jegyzőkönyvbe kerül be? Mert egyre jobban
számítok arra, hogy Martont hivatalosan is megvádolják a sok média-üzengetés
után. Annak pedig mindenképpen lenne egy alaposan tisztázó hatása. Még a
bűnösség megállapítására is jobb lenne jelenlegi üzengetéses ökölrázkódásoknál.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése