2017. március 29., szerda

A CEU és a nemzeti tudásinfláció

A kormány új felsőoktatási törvény-ötlete alapján a CEU kérdése került a közlemények előterébe. Valószínűleg okkal. Mert a kormányzati kommunikáció alapvetően nem a felsőoktatásról, hanem a felsőoktatás befektetéséről szól a kormányzati Prokrusztész-ágyba. Amelyre nézve nem ez az első kísérlet, és szinte haladó hagyománya van a hatalomgyakorlás részéről.

Mert a felsőoktatás, illetve az oktatás, mint olyan idomra-szabása gyakorlatilag évek óta zajlik. S akkor, ha valaki azt hiszi, hogy létezik valamiféle rektori szolidaritás, vagy esetleg felsőoktatási szolidaritás, az jöjjön le az általa szedett szerről, és nézzen szét. Nem a hangzatos szövegek, hanem a való világ dimenziói között. Nézze meg például, hogy milyen szintű volt annak idején a diákokkal vállalt oktatói szolidaritás. Nem egy-egy kiragadott tanár, hanem a felsőoktatásban dolgozók példáján keresztül. Vagy nézze meg, hogy a gólyabál-botrányok milyen ütemben lettek lecsengetve. Netán kukkantson körbe, hogy hány akadémikus, rektor szólalt fel érdemben a váci rektorasszony, vagy a Corvinus szétforgácsolásának az ügyében. Ha valaki ezek után, vagy a többi példa után csodálkozik, hogy a kormányzati hatalom miért érezheti biztosnak magát a dolgában, azon én is csodálkozom. A csodálkozáson. Függetlenül attól, hogy bármelyik felsőoktatási intézményt, sóhivatalt, oklevélgyárat, vagy akár a CEU-t is, mennyire érzem a szívem csücskébe befészkelt állapotban. Mely CEU-val kapcsolatban azért nem árt emlékeznünk a februári hírekre. Azokra, amelyek a jelenlegi rektor cenzúra-gyakorlásáról szóltak. S ami láthatóan visszaütött egy olyan hatalomgyakorló társulattal szemben, amelyik a gyengeség jeleként értékelte. Aztán elengedte az úthengert.

Amellyel elsősorban a kormányzati fejekben igyekeztek stabilra taposni a mohaszőnyeget. Azoknál is, akik különben ott végeztek. Ahogy Kovács Zoltán kormányszóvivő is. Akinél lehet, hogy a CEU jelenlegi ellehetetlenítésének pártolását az váltotta ki, hogy belenézett a tükörbe. Majd megállapította, hogy az a hely, ami neki is oklevelet adott tényleg megérett a felszámolásra. Elfeledkezve arról, hogy nem csak ő végzett ott, hanem olyanok is, akiknél valós tudás van a papír mögött. Mely papír különben csak jogosítvány és nem garancialevél. A garanciát valójában nem az iskola, hanem a későbbi referenciák képesek biztosítani. Mármint akkor, ha nem egy-egy diploma, illetve oklevél fétis-tiszteletéről, hanem a felsőfokú tudás meglétéről, és használatának készségéről beszélünk. S alighanem ez az a pont, ahol a legjobban tetten érhető a kormányzati fejekben tenyésző moh, és gyep.

Az egyetem, eredendően legalább is, nem a papírról szólt, hanem az egyetemes tudomány képzőhelyeként. Ahogy az akadémiák sem a kontraszelektáltan kiöregedett testületi tagok depói voltak eredetileg. A tudás egyfajta igazolásaként aztán egy-egy neves professzor egyfajta ajánló-levelet írt a nála tanulóknak. Amit aztán a diákot később foglalkoztatók, a professzor iránti tiszteletből elfogadtak. Mégis egyfajta garancialevélként. Az ellentmondást a korábban elmondottakkal az oldja fel, hogy az egyre tömegesebbé váló képzések az ott kiállított papírokat lejtmenetre állítják. Gyakorlatilag törvényszerűen. Ami azt jelenti, hogy újabb képzési formákat, újabb iskolákat fog a társadalom elismerni, mint hiteles tudásközvetítőket. Korántsem véletlen, hogy egy-egy szakmai képzésnek olykor nagyobb munkaerőpiaci becsülete van, mint egy himi-humi egyetemnek. Ha a CEU által kiállított papírokat bárhol elfogadják egyfajta garancia-levélnek, akkor ez az elfogadó nagy tiszteletű magánügye.

A kormány részéről ezt követően az a probléma, hogy „a külföldi felsőoktatási intézmény által kiállított okirat nem államilag elismert (fokozatot adó) oklevél”. Legfeljebb egy félintenzív vállvonogatást ér. Ha az állam nem kívánja elismerni, mondjuk, a CEU oklevelét, hát ne ismerje el. Legfeljebb az államigazgatásban nem fognak a CEU-n végzett emberek dolgozni. Vagy csak kukásként. Ha a munkaerőpiac többi szegmense elismeri, akkor teljesen mindegy, hogy egyetemnek vagy tudományos önképzőkörnek hívják. S az is mindegy, hogy diplomának látszó dossziét, vagy látogatási emléklapot osztanak az önképzések végén. Ettől még természetesen lehet olyan törvényeket hozni, ami akár a könyvtárba járást is tiltja. De ez azt jelenti, hogy valójában a szellemi tőkét csökkentik az állami befolyás rovására. Illetve, akár a törvények erejével konzerválják az olyan képzési formákat, amelyek felett egyszerűen eljárt az idő. Ahogy azon polémia felett is, hogy egy képzőhely márpedig legyen magyar. Az istenit! Ugyanis ehhez először be kellene tiltani az internet használatát, majd törvényt hozni az idegen nyelvek megtanulásának tiltására. No meg az utazás tiltására. Ellenkező esetben semmi akadálya nem lesz, hogy akár internetes tanfolyamon vegyen részt valaki. Akár a külföldre távozó CEU kurzusán is. Majd egy külföldre tett kirándulás alkalmából letegye a vizsgákat is. Ha nem tudja az interneten abszolválni a vizsgát.

Igaz, ezt követően esetleg kint is marad a fiatal. Különösen, ha a hazai munkáltatók, akár a kormánytól megfélemlítve is, nem fogják foglalkoztatni. Az, hogy a CEU sorsa mi lesz, az ebből a szempontból akár huszadrendű dolog is lehetne. De az már nem, ha a hatalom ettől vérszemet kapva gyakorlatilag befagyasztja majd mindazokat a képzéseket, amelyek még érnek talán valamit. A cégek szakmai továbbképzéseitől a valósan felsőszintű tudást adókig bezárólag. A nemzeti tudásinfláció nagyobb dicsőségére.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése