A filmek örök
recepturája szerint, a népszerűség titkaként, bele kell írni a forgatókönyvbe egy
gyereket és egy kutyát. Azt, hogy ez mennyire működik, nyilván bárki, aki
moziba jár fel tudja mérni. De kétségtelenül lehet benne valami. Ahogy abban
is, hogy kell egy ábrándos szemű hősnő is, akit a film témája szerint
elrabolnak vagy sem, illetve elraboltatása esetén vagy megmenekül a végén, vagy
sem. De semmiképpen nem árt az sem, ha olykor sírva is fakad a filmvásznon. Ha
nem bánatában és hányattatásainak bizonyítékaként, akkor örömében. Ilyenkor
ráközelítenek, és mindenki átélheti a megszemélyesített sírnivalót.
Legalább is nők
esetében és az euroamerikai filmipar termékeit személve, melyek kétségtelenül
az öreg kontinens színházi hagyományainak kebelén növekedtek akkorára,
amekkorának manapság látjuk. A dramatizált érzelmi jelenetekkel azonban, túl
azon, hogy sablonossá tesznek egy-egy fordulatot a cselekmény szövetében, van
egy másik problémája is. Mondjuk van több is, de ezúttal egyet emelnék ki a
sokból. Nevezetesen azt, hogy nem csak a filmeket, színdarabokat teszik
érzelmileg sablonossá, hanem közvetett módon a mindennapjainkat is. Azon persze
lehet vitatkozni, hogy a mindennapok érzelmi képeit tükrözik-e vissza a
különböző, színészekkel megvalósított átiratok, vagy fordítva. De ez talán
kicsit a tyúk és tojás viszonya feletti vitához válhat hasonlatossá.
Azért az a
valószínűbb, hogy előbb alakultak ki azok az érzelmi állapotok, mint a
megformálásuk a színészet által. Miközben a közösség más tagjainak
manipulálására alighanem a deszkák világot jelentő voltának felfedezése előtt
is felhasználásra kerültek a könnyek. Mely felhasználáshoz a társadalom
viszonya meglehetősen diszkriminatív. A környékbeli kulturális hagyományokat
tekintve mindenképpen, mivel a fiuknak kevésbé nézik el, ha elpityerednek, míg
a lányokkal szemben egyfajta burkolt elvárás is érvényesül a szélsőséges érzelmi
megnyilvánulásokkal kapcsolatban. De az egészen biztos, hogy a társadalmi
tolerancia lényegesen nagyobb a női nem képviselőivel szemben. Ez,
nem egy esetben, és nem is túl meglepő módon, éppen az ellenkező hatás megnyilvánulásához is vezethet. Ha
ugyanis valaki tényleg az érzelmi manipulálás eszközeként, és túl gyakran
alkalmazza, az érzelmileg kifáraszthatja a környezetét. Elérve azt, hogy valós probléma
esetén se nagyon figyeljenek fel rá. Hasonlóan az ok nélkül farkast kiáltó
bojtárhoz. Az azonban bizonyos, hogy a kisbojtár-szindróma megnyilvánulását
akkor különösen elutasítással hajlamosak kezelni az emberek, ha az egyfajta
érzelmi zsarolásként nyilvánul meg.
S ezen a ponton
kétfele, mind vissza-, illetve előre-utalással is élnék. Visszautalással
annyiban, hogy aki a filmművészet vagy színházi világot tekinti hétköznapi élete
sablonjának, alighanem hajlamosabb lesz az érzelmi megnyilvánulások
túldimenzionálására. Aztán a környezet vagy elviseli a kicsit, vagy nem is
kicsit affektáló embertársat, vagy sem. A gyakorlatban a „vagy sem” a
gyakoribb, mely állítást alighanem nemtől függetlenül, koedukáltan megerősíthet
a nyájas olvasó. Ahogy alighanem azok a hölgyek is egyet tudnak ezzel érteni,
akik párjukon egyre nagyobb közönyt tapasztalnak a könnyes nagyjelenetekkel
szemben. Mígnem a vigasztaló szavak helyett legfeljebb a zsebkendő felajánlását
képesek kiváltani. Szelídebb esetben. Mivel létezik egy alternatív, agresszívebb
forgatókönyv is. Annyiban mindenképpen, hogy ha a partnernek csak a
tehetetlenségérzetét erősíti az látszólag magyarázat nélküli érzelemroham,
akkor a továbbiakban ez a tehetetlenségi frusztráció fogja meghatározni a
cselekedeteit. Amin az sem fog sokat segíteni, ha egyszer csak ráébred, hogy „úgy
sincs rajta sapka”, mert alapvetően az emberi manipulációja, és nem valós érzelmi
tartalom kimutatása a cél. Azaz a könnyek valójában egy érzelmi agresszió
megnyilvánulási formái csupán.
Az előreutalást
pedig annyiban ejteném meg, hogy számos más tekintetben is hasonlóan működünk.
Ha túl sokszor látjuk, egyfajta immunitás alakul ki, és akár komoly emberi
problémák megnyilvánulásaival szemben is hasonlóképpen fogunk reagálni. Legyen
az a nyomor, a hajléktalanság, vagy egy-egy személy szociális krízishelyzete,
melytől elfordulunk inkább, mintsem odafigyelnénk. Egyébként az is közös
vonásként jelentkezhet, hogy a személyes tehetetlenség érzése alig kisebb
ezekben az esetekben. Egyszerűen azért, mert többnyire ezekben az esetekben nincs
módunkban valós segítséget nyújtani embertársainknak, és nem mindenkinek
elegendő megnyugvást biztosít az a verbális pótcselekvés, amit nyilatkozatok
formájában naponta megélhetünk a közszereplőktől. Mely egyébként sokszor éppen
úgy egyfajta érzelmi agresszió része csupán, mint a síró élettárs esetében.
Mert mi másként lehetne értékelni a szolidaritás és társadalmi felelősség
emlegetését olyanoktól, akik vigyáznak arra, hogy ezek látszatától is
óvakodjanak. Leszámítva persze mások bíztatását.
Az sem állítható
persze, hogy a két dolog az egyes ember pillanatnyi életében független
egymástól. Az, akit a környezete jól ellát tehetetlenségérzéssel, alighanem
érzékenyebben, vagy éppen fásultabban fog reagálni a magánéletében a hasonló
hatásokra. Hogy aztán a kiegyensúlyozatlan magánélete visszahasson a
mindennapjaira is természetesen. Egyfajta ördögi körbe kergetve az érzelmi
csapdába került embert, amiből, önerőből építkezve, nem egy esetben a szinte
teljes elfásulás a látszólag egyetlen kivezető út. Ami ugyancsak nem ritkán
olyan szintű szociális elszigetelődéshez vezet, hogy emberünk esetleg a
következő lesz, aki munkanélküliként az utcán lakók sorát fogja bővíteni. Az is
biztos, hogy bár a filmekben és romantikus regényekben ilyenkor jön a „szerelem
ereje”, mely minden akadályt legyőz. Sajátos módon, és ezt alighanem szintén
sokan megerősíthetik, ebben a mindennapjainkban is lehet valami. Ha nem is
annyira, mint az említett művekben, de annyiban bizonyára, hogy a magánélet az,
ahol könnyebb egyfajta pufferzónát biztosítanunk egymásnak. Annyiban legalább,
hogy ne használjuk érzelmeink megnyilvánulási formáit a másik sakkban
tartására. Mert sok más mellett a személyes kapcsolatokban lényeges érzelmi
bizalom is a kapcsolati múlt ködébe veszhet.
Simay Endre István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése