Örömoktatás - 2015

Forrás: Southern California Bluebird Club

A következőkben olvasható írás nem friss. 2011-ben született egy pedagógiai továbbképzés keretében. Annyiban sem friss, hogy lényegében 2011-ben közzé is tettem. Az euroAstra-n, „Örömoktatás” címen látott internetet. Az eltelt idő, akár azon elgondolkodva, hogy miért van keletje a gyűlölet-politikának, nem csökkentette a gondolatok nagy részének aktualitását. Így nagyon kevés, jobbára stilisztikai javítás után olvasható a következőkben. Íme:

Örömoktatás

Valószínűleg kevés megfoghatatlanabb jelenség van a mindennapokban, mint az, amit boldogságnak nevezünk. Nem azért, mert olyan keveset hallunk róla, vagy olyan keveset emlegetjük. De még azoknak is fogós kérdés lehet a definiálása, akik vallási meggyőződésből akár, de a napi keresését hirdetik. Alighanem azért, mert kinek-kinek mást jelentenek azok a különleges pillanatok, amikor igazán jól érzi magát a bőrében. Mert talán még ez a legelfogadhatóbb hétköznapi fogalom erre az összetett, és sokszor, nem egy esetben filozófiai nézőpontból is körbejárt lelki jelenségre.

Mert az is nyilvánvaló, hogy az érzelmekre a tudományos megközelítések is megalkották a maguk fogalomrendszerét. Így az emberi lélek kutatóinak, a pszichológusoknak is meg van a maguk fogalmi rendszere az érzelmekre (http://www.euroastra.info/node/13978). köztük a boldogságra is. De a más tudományt művelőknek, például a biológusoknak, biokémikusoknak is megadatott a saját megközelítés lehetősége. S mert a legtöbb agyi folyamatnak van biológiai, biokémiai alapja, joggal alkothatnak ezen utóbbi tudományok művelői is külön tudományos háttérbázist a boldogság mögé. Szerencsére, amikor egy kisgyerek mosolyog, a legritkábban kezdünk hormonokról, agyi idegsejtek receptorairól gondolkodni. Az evolúció, és vele a társas kommunikáció evolúciója gondoskodik arról, hogy bizonyos jeleket felismerjünk, azonosítsunk. Még akkor is, ha a tudományos magyarázatával ott, és akkor adósak is maradunk. Úgy magunknak, mind környezetünknek.

Az elmondottak nem jelentik azt, hogy bizonyos viselkedés, akár az önkéntelen kommunikációs jelek elnyomása, vagy szándékolt figyelmen kívül hagyása ne lehetne a tudat által befolyásolható, kiváltható. Ehhez valószínűleg bőven elegendő, ha bárki körülnéz a személyes környezetében. Szinte bizonyosan fog találni embereket, akikre az ismerősei azt szokták mondani: nem tud, vagy nem mer örülni. Eközben persze tudjuk, hogy ezt a megállapítást legtöbbször nem is annyira a másik ember valós állapotának ismerete sugallja. Mert a gondolataiba nem látunk bele. Az azonban valószínű, hogy ezek az emberek azok, akik a pozitív érzelmeiknek nem merik kommunikációs jelét adni.

Márpedig ez a kommunikációs gátlás, néhány betegségtől eltekintve, szinte biztosan egy tanult viselkedési állapot. Ha ugyanis egy újszülött fejlődését tekintjük, a pozitív érzelmeknek a kinyilvánítása ösztönös. Egy mosolygó kisbabáról gyorsan meg tudjuk állapítani, hogy örül. Ha ebben a folyamatban gátlás alakul ki, akkor ez azt is jelentheti, hogy mindazok a pszichikai folyamatok is fékezettek, melyek az örömérzéssel kapcsolatosak. Ez az adott egyén számára sem feltétlenül hasznos, mert az örömérzéssel kapcsolatos belső folyamatai sem fognak megfelelően működni. Sem biológiailag, sem érzelmileg. Ugyanakkor a közösség számára sem fog az egyén megfelelően működni. Ennek az a kimondott, esetleg kimondatlan, társas elvárás az oka, hogy a legtöbb esetben a mosolyogni, örülni tudó ismerőst felülértékeljük. Már akkor, ha az öröm kinyilvánítása őszinte, és nem csak a gépies, arcizomgörcsszerű kötelező mosoly fagy az arcára az illetőnek. Ezzel párhuzamosan az is könnyen belátható, hogy annak az érzelemnek a legőszintébb a külső megnyilvánulása, kommunikációja, amit valóban meg is él az ember. Az erre való képesség tehát közösségileg, a kapcsolatrendszerek kialakításában mindenképpen hasznos. De hasznos a kapcsolatok fenntartásában is. Ha ugyanis valaki képes valóban átélni, megélni az érzelmeit, akkor a közösség más tagjainak a hasonló állapotát is könnyebben fogja átérezni. Mindenképpen empatikusabb attitűddel fog közeledni embertársaihoz, és egyben könnyebben fogja elkerülni azokat a helyzeteket, melyek akaratlan konfrontációkhoz vezetnek. Természetesen az elmondottak nem azt jelentik, hogy ezek az emberek soha senkit nem fognak, akár akaratlanul is, megbántani. Ám a visszajelzések nyomán biztosabban, és gyorsabban tudják személyes kommunikációjukat finomhangolni. A közösségbeli kommunikáció sikere pedig nem egy esetben a kulcsot jelenti a közösségen belüli szerep sikeréhez is. Azonban arról is érdemes lehet szólni, a túlzott pozitív kommunikáció sokszor ugyanúgy egy elfojtás eredménye, és szintén az őszinteség látszatát kezdi ki.

Ha az emberek közösségbeli viselkedését, egy osztályteremben vagy munkahelyen számba vesszük, az eddigiek ellenkezője szintén igaz. Annyiban mindenképpen, hogy az érzelmi kommunikáció elfojtása sokszor indokolatlan feszültségekhez vezet. Különösen a pozitív kommunikáció elfojtása. Mert ez az adott személynél óhatatlanul a negatív kommunikációs jelek arányának növekedését jelenti majd. Márpedig az állandóan fanyalgó, „citromba harapott” embertársainkkal szemben óhatatlanul nagyobb fenntartásaink támadnak, támadhatnak. Ugyanúgy, mint azokkal szemben, akiknél a kommunikáció, akár ezt a jelenséget tudatosan kompenzálva, a már említett másik végletbe csap át. Ez, a társas kapcsolatok kudarca sokszor kihat az egyén egész viselkedésére, és nyilvánvalóan kihat minden olyan állapotára, mely a közösséggel kapcsolatos. Márpedig kevés az olyan ember, aki tudatosan a személyes kudarcokat keresi az örömszerző helyzetekkel szemben. Ha pedig a személyes kommunikáció kudarca nem teszi lehetővé, hogy a kiegyensúlyozott lelki működés megvalósuljon, akkor más örömszerző, örömkereső folyamatok indulnak be. Ez, bár az egyén számára nem mindig egyértelműen pozitív, lehet a közösség szempontjából hasznos kimenetelű is. Például, ha egy egyébként kreatív gondolkodásra képes ember a munkájába temetkezik, akkor ez a tágabb közösség számára előnyös lehet. Miközben a szűkebb közösség, mint mogorva zsenit fogja kezelni. Amellett, hogy emberünket esetleg sokkal boldogabbá tenné egy jó beszélgetés, mint a háta mögötti megértő hümmögés.

Kevésbé megértő hümmögésre számíthat az, akinek az öröm-önkiszolgálás más, akár romboló megoldásai jutnak csupán. Az egyént romboló megoldásai elszigetelődéshez, a közösségből való kirekesztődéshez vezetnek. Ez nyilvánvalóan nem jó az egyén számára, mert az ember alapvetően közösségi lény, és viselkedésének elfogadható határait sokszor éppen a közösség reakciói alapján tudja meghatározni. Ha a kirekesztődés akkor következik be, amikor az egyén különben jól érzi magát a közösségben, de rosszul kommunikálja az érzelmeit, akkor az egyén számára a negatív visszahatás különösen erős lehet. Többszörös ismétlődés esetén emberünk olyan úton indulhat el, ami kifejezetten, és szándékoltan a közösség rombolásának az ösvénye. Ennek mentén már indokolt lehet a negatív visszajelzés az egyén számára, de a destruktív útra lépőt ez már kevésbé zavarja. Mert részéről is megszűnt a pozitív hozzáállás az adott közösséghez. Különösen veszélyessé válhat ez az út akkor, ha a rombolás az egyén számára, akár a bosszú, a gyűlölet belső megélése és feloldása révén, de pozitív megerősítést ad. S természetesen nem kevésbé okoz problémát az sem, ha az örömkeresés útján olyan alternatívát választ az egyén, ami egy alternatív valóságban szolgálja ki a pszichikumát. Itt és most meglehetős tág értelmezését tekintve ennek az alternatív valóságnak. Minden olyan állapotra, és cselekvési térre kiterjesztve azt, amely az egyén, illetve a valós közösség, a valós környezet kapcsolata közé ékelődik. Legyen az akár egy kemikáliával kiváltott pszichoszomatikus, biokémiai puffer-zóna, vagy egy internetes játék virtuális világa. Még akkor is, ha az utóbbi virtuális világába más, valós, emberek is leereszkednek, és ott közösséget alkotnak. Ha ezek a közösségek nem tudnak kitörni a való világba, akkor könnyen kialakulhat az egyén személyiségének végleges bezáródása ebbe a közös környezetbe.

Mindezek alapján érthető, ha az érzelmek, és különösen a pozitív érzelmek, megélési képességének, és kommunikálásának hiánya szinte belépőjegy lehet a drogok, a játékfüggés világába. Az utóbbiról korábban, némileg más nézőpontból már szóltam (http://www.euroastra.hu/node/49313). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell megtanulni az érzelmeinket a helyükön kezelni, és valamilyen szinten kordában tartani. Éppen azért, hogy ne egy túlzott kifejezésvilág okozzon közösségen belüli elszigetelődést. De az is nyilvánvaló, hogy az az iskola, vagy akár az a tanár, amely, vagy aki a pozitív érzelmek megnyilvánulásának teljes elfojtását várja el a gyermektől, valójában alkalmatlan a feladatra. Nem az információátadási, lexikon-oktatási feladatra, -- amennyiben ez csak a matematika vagy más tantárgy adathalmazaival való bánás képességét jelenti --, hanem arra a komplex nevelési, szocializációs feladatra, amit szintén be kell, be kellene töltenie.

Simay Endre István

Orbán, Schengen, birodalom, hatalom(ba maradás)

A mikrofonnááálll.... Orbáááán Viktor!
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Aki szerint ünneprontás a Télapó napján politizálni, ne is olvassa tovább. Aki szerint már eleget fecsegtek a miniszterelnök pénteki fecsegéséről, az sem. Aki szerint Schengen ügye már uncsi, pláne ne olvassa tovább. Már csak azért sem, mert sok minden vissza fog köszönni a korábban akár általam elmondottakból is. De talán mégis érdemes lehet újra végiggondolni a kérdéskört.

Orbán Viktor, immár napokkal ezelőtt, pénteken megtartotta a szokásos heti nemzeti-interjút a királyi rádióban. Az interjú teljes leiratát közzétették a kormányzat oldalán. Aki hiányát érzi, elolvashatja a teljes szöveget. Azt, amelyből az utóbbi napokban, jobbára az MTI összefoglalója alapján idéznek. Többek között azt a kitételt, amely azt állítja, hogy Magyarország védte meg egyedül Schengent, és már csak ezért is méltatlan lenne az ország kizárása a szabad mozgás teréből. Egy füst alatt, a kvótákkal kapcsolatban közölve, hogy „Nem mondhatják meg nekünk Brüsszelben, hogy kikkel éljünk együtt”. Mely állítás-páros mellett egy pillanatara azért érdemes megállni, mert elég önellentmondónak tűnik. Az egyik irányból ugyebár nem szabhatják meg kívülről, hogy kik jöjjenek ide, de Orbán azért magának (is) vindikálja a jogot, hogy kívülről beleszóljon abba: mások viszont éljenek együtt a magyarokkal. Ráadásul kvóta nélkül. Számolatlanul. Mindenkivel, akiket a gazdasági exodus kormánya kikényszerít az országból. S mielőtt bárki jönne a „kultúra” varázsigéjével: az ultrák kultúrája aligha olyan, amit túl sokan szeretnének másutt maguknak. De Orbánt aligha a mindent logikus érvekkel alátámasztó vitakultúrája miatt szeretik a hívei. Egy demagóg vezért sem ezért szoktak szeretni a vezér-kultusz jegyében.

De a schengeni rendszer kapcsán persze nem a fenti önellentmondás a legnagyobb szédítés. A szellemi ámokfutásnak alkalmasint az is a része, hogy az szövegel szabad mozgásról, aki őzcsapdával szeretné az egész országot körbevenni. Amely, elég a térképre nézni, nem az unió déli határa. Az emberségessége talán vitatható lett volna, de valójában a menekültek Görögországba való visszazsuppolása pontosabban leírta volna a helyzetet. Ha pedig januártól szeptemberig nem a gyűlöletkeltéssel, közösségi megfélemlítéssel, és ellenségkereséssel foglalkozik a kormányfő, hanem a szerinte januártól várható menekült-hullám fogadásának előkészítésével, az szintén előre mutatóbb lett volna. Az unió és az ország számára egyaránt. Ha egy ezt kezelő akciótervvel házalt volna az unióban ahelyett, hogy pénzért kuncsorogva kerítésre és stadionokra kuporgat, akkor talán még hitelesebb is lenne az unió megmentőjének szerepében tetszelegnie. A morális áruló kétséges dicsfénye helyett. Ugyanakkor, nem először, és aligha utoljára, Orbán Viktornak bizonyos passzátszél-húzási problémái is vannak. Elfeledkezve arról, hogy Magyarország, akár tetszik, akár nem tetszik, nem egy primer erőforrásokban gazdag ország. Ebből kifolyólag mind a beszállítási, mind a kiszállítási oldalon erősen környezetfüggő. A mindenkori magyar vezetésnek tehát lehet esetleg szemléletorientáló hatása, de olyan gazdasági ereje, ami ezt kényszeres módon lenyomná mások torkán, olyan nincs. Nem mostanság nincs. Talán Hunyadi Mátyás óta nincs. Önálló erőként. Lehet persze üvöltve hadonászni a Monarchikus Magyarország térképével kitetováltan, vagy a Turul tojásai felett merengve, de a világ gazdasága ettől kevéssé fogja magát zavartatni. Ahogy néhányan ezt is kiolvasni vélték a pénteki orbániádából.

Márpedig a birodalmak alapvetően erőforrás-centrikusan szerveződnek. Nem európai, vagy antlantiszi viszonylatban, hanem általában. A birodalmasodás általános társadalmi, közösségi erőforrás-hasznosítási tendencia. Márpedig, ahogy annak idején, jobbára fórum-kommentekben, magam is írtam, és mostanság már mintha mások is mondogatnák: Európa vagy birodalmasodik, vagy súlytalanná válik. Magyarország előtt ebből a szempontból az a két út állhat elő, hogy vagy csatlakozik az európai birodalmasodás maintream folyamatához, vagy egyfajta európai zsákfaluként két birodalmi gócpont közt, a perifériára szorul. Orbán politikája jelenleg az utóbbit vetíti előre. Amitől sokan lehetnek persze roppant elégedettek, de ettől még maga az ország évszázadokra leszakadhat a technológiai és társadalmi fősodorról. Amiből különösen az előbbi lehet roppant kínos egy erőforrás-szegény ország számára. Beszorulva abba a szerepbe, ami a rabszolga-béren alapuló összeszerelő-kultúrát képes „kiajánlani” a partnereknek. akik a termékeket „természetesen” a megszokott áron kínálják. Az orbáni kerítéskultúra, a mindenkivel szembe menő, és a legfeljebb az izolacionista szélsőjobbnak gesztusokat tevő melldöngetés legfeljebb ennek a folyamatnak a mielőbbi kiteljesedését szolgálja. Márpedig a kerítés kerítéseket szül. Részben fizikai, részben politikai kerítéseket.

Mely utóbbiak hiánya különben Orbán Viktor hatalmának is a záloga lehet. Jelenleg ugyanis a rendszerével nem megbékélni akarók, illetve képesek tömegesen távoznak az országból. Ha akár csak formálisan, de kialakul egy belső birodalmi gócpont, amelynek a határai a magyarok számára átjárhatatlanná válnak, akkor mindezek a tömegek itt maradnak. Esetleg kibővülve a hazazsuppolt, jelenleg kint dolgozó tömegekkel. Márpedig Orbán Viktor alighanem pontosan tudja: addig van hatalmon, amíg egy valós ellenzéki szerveződés nem jön létre, amely mögött ezek a tömegek már valós tömegbázist alkothatnak. Ha valami, akkor ez biztosan nem hiányzik a felcsúti kisvasutasnak.

NÉGYSOROS VERS, melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

(Faludy György átköltésében)

Andrew_s

Sajtóetika: A járvány-hírért áldozott hitelesség

A biológiai fegyvert sokszor emlegetik a szegények atombombájaként. Nem is teljesen alaptalanul. A biológiai hadviseléssel kapcsolatos hírkeltés azonban valószínűleg fokozottabb figyelmet, a hírek interpretálójától némi utánanézést is igényelhetne. Ellenkező esetben a média klikkvadásza könnyen a farkast kiáltó pásztorfiú szerepében találhatja magát. Még akkor is, ha az általa közölt hírnek valós alapja is lehet.

Mert itt van az egyik legutóbbi nagy hír. Az interpretálói cím alapján „Húsevő parazitákat uszított az emberekre az Iszlám Állam”, és a Globoport-on, Pap Gergely írását egy sebes arcú szomorú szemű kisfiú vezeti fel. A hír forrásának feltüntetése valószínűleg elkerülte a figyelmemet. Ha megtalálható cikkben, ezennel elnézést kérek ezért a felületességért. De addig is maradjunk ennél az írásnál. Nem azért, mert biztos lennék abban: magam vagyok minden idők legnagyobb sajtószakértője. Az írás, az illusztrációk, illetve a címválasztás nyomán azonban szinte az állatorvosi tünetpaletta szemléltethető. Ha már címválasztás: A cím sugalmazása magának a cikknek az alapján hamis. A cím azt sugallja, hogy az ISIS gyakorlatilag ott áll a húsevő paraziták mellett, és korbáccsal uszítja az emberekre. De legalább is saját kezűleg tenyészti a kórt okozókat, és így szórja a népekre. Miközben a cikkből kiderül, hogy erről szó nincs. Szó van viszont arról, hogy elrettentésül közszemlére, és temetetlenül, hagyják a hullákat. A betegséget, leishamniasist pedig rovarok terjesztik.

Ettől persze nem kell az ISIS-t felmenteni az ügyben, ha hihető, hogy nő a megbetegedések száma. Például azért is, mert a fertőzöttek nem jutnak gyógyszerhez. Azonban, mert aligha lehet minden parazita mellé, és minden poloska mellé is rendőrt állítani, gyanítható, hogy ez a helyzet a dzsihadistáknak sem éppen a szíve csücske. Különösen akkor, ha hihetünk annak az áprilisi, a Mirror-on megjelent, hírnek, ami alapján az ISIS katonái sem ússzák meg a fertőzést. Ahogy annak idején a végvári csaták nyomán fellángoló tífusz- és kolera-járványok, vagy lokális kis-epidémiák sem igazán válogattak ostromlók és ostromlottak között. Mert a háborús járványok nem újak a történelemben. Ahogy a betegek, betegségben elhaltak biológiai fegyverként való alkalmazása sem. Már akkor, ha a ragaszkodunk az ISIS biofegyver-használati szándékához. Miközben azért érdemes figyelembe venni a spontán járványok korábban emlegetett szelektivitáshiányát is. Ahogy az I. világháborút tulajdonképpen megnyerő influenzajárvány is minden oldalon rengeteg áldozatot szedett.

Valószínű tehát, hogy az ISIS egy vélt, vagy inkább pillanatnyi haszonélvezője a spontán alakuló epidémiának. De különben nem uszít egy protozoát sem korbáccsal. Még akkor sem, ha temetetlen holtak tényleg hozzájárulhatnak a járványveszély kialakulásához. Nem feledve persze, hogy a demonstratív céllal közszemlére hagyott hullák taktikája szintén nem az Iszlám Állam szabadalma. Számos és számtalan helyen, helyzetben hagytak szándékosan kitett halottakat a történelem során. Európában is szép hagyomány volt a köztéri akasztás, majd az akasztottak hosszabb ideig való otthagyása. A demonstratív karóba-húzásokról, a ketrecben éhen halasztottakról és a többiekről nem téve említést. A demonstráló erő kapcsán azonban inkább kanyarodjunk vissza az említett cikkhez.

Mégpedig mindjárt a szomorú szemű kisfiúhoz. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a kisfiú ma már tinédzser. Már akkor, ha Afganisztánban megkapta, mintegy öt évvel ezelőtt a szükséges kezelést. Ha mégsem, akkor nyugodjék békében. Ahogy a háborúk és betegségek minden vétlen, ártatlan áldozata. A Globoport-on közölt kép ugyanis már 2010-ben feltűnt egy, a 2009-es kabuli járványhelyzetet ismertető közleményben. A fiú akkor volt tíz éves. Alkalmasint már az a 2010-es közlemény is kiemeli, hogy a kezelés nehéz és igen költséges. Figyelmeztetve arra, hogy komoly szívás lesz a helyzet vége. Amennyiben tehát Szíriában kialakul járványveszély, akkor érdemes figyelembe venni esetleg azt is, hogy a primer térségi fertőzések nem most estek le a Holdról. Évek óta ismert a veszély. Ami ellen nem tudom, hogy mit tettek helyben. Tényleg nem. De ez a háttér-információ a Globoport írásában sem igazán érhető tetten. Az információ forrásaként megjelölt Dilqash Isa, járványra figyelmeztető, Twitter-bejegyzésére több portál is hivatkozik. Azonban, a képet illetően, például a Metro is, a Twitter-bejegyzés képernyőképét közölve. Nem csak egy kiragadott részletet.

A forrásjelölés hiányának átka különben a mostani hírhez közölt másik képet is fejbe csapja. A kép ugyanis szintén már áprilistól kering az interneten. Ráadásul az egyik része a Wikipedia-ról is ismert. Ahol, noha ezt a betegséget illusztrálja, ám egy amerikai áldozat képét mutatja. Ami természetesen továbbra sem von le semmit a betegség súlyosságának mértékéből. S abból sem, hogy az ISIS által felélesztett történelmi, és Európában sem ismeretlen hagyományok kedveznek a járványoknak.

Hogy akkor mi a gond? Leginkább az, hogy a környezet, az előzmények be nem mutatása nélkül féllábú, információhiányos, hitelességében csak részleges benyomást keltő marad a közlemény. A források közlésének elmaradása, például a képeknél, ugyancsak hitelességi kétségeket támaszthat. Minden tévedést a szerző nyakába varrva. Miközben egy hírközlés egyik legfontosabb értéke kellene, hogy legyen a hitelesség. Mármint akkor, ha a média, akár úgy általában is, komolyan akarja venni magát. S szeretné, ha komolyan vennék. A források elmaradásának (sajtó)etikai kérdéseit pedig mindenki válaszolja meg magának.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Korrupciós relativitáselmélet

A korrupció egy érdekes forgalom. Főleg, mert legtöbbször ugyebár az, ami sosem az emlegetővel történik. Ugyanakkor azzal védekezni a korrupciós vádak ellen, hogy a másik is simlis, igencsak snassz. Olyan, mintha a bolti tolvaj azzal védekezne: mások is lopnak, tehát neki alanyi mentesség jár. Pedig alanyi mentesség csak annak jár, aki a korrupciót jogszabályban biztosítja. Magának. Esetleg a rokonoknak. Közbeszerzésileg.

Vádaskodni pedig Fideszileg vádaskodnak. Védekezésként. Mondván: az ellenzék úgy, de úgy tele van korrupciós ügyekkel, hogy már ki is alig látszanak. Az ütközőpont a jelek szerint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) állami kézi-felügyelet alá helyezése lett. Amit az Együtt is megkifogásolt. Mint olyan akciót, ami a korrupciós ügyek elkendőzésére igencsak alkalmas. Holott a bevezetőben emlegetett családrobbantási törvény legalább olyan furcsa. Különösen egy olyan párt részéről kezdeményezve, amelynek szinte minden megnyilatkozásában ott van a nemzeti trikolórba csavart család. Annyira, hogy annak idején még az asszony nyaklevesét is bocsánatos bűnnek tartották, ha nem fekszik rendesen, és nem szül eleget. S akkor most hoznak egy törvényt, ami egy tál villamos lencséért odaadja ezt az egész nemzeti-családos elvet. Csalárdul. Még csak nem is húsz-harminc ezüsttért. Potom pár milliócskás közbeszerzésekért.

Hiába! Orbán Viktor kezd teljesen meghasonulni. Abban a fránya pálinkában, amiről elhíresült a vejével készült ötvenliteres kép, lehet valami. Valami, amitől annyira megutálta szegény fiút, hogy kitagadta az ismeretségi körből. Ráadásul annyira, de annyira megutálta, hogy ezt a kitagadást törvénybe is foglalták. Talán azért, mert azzal az orbánvitori férfiassággal, mellyel kapcsolatban egy éve is lehettek kétségek, mégis csak lehet valami. Talán ezért is gondolták immár törvényileg is biztosítani az Orbán-vej közbeszerzési bevételét. Addig is, míg más nem válik kedvezményezettjévé. Meg különben is. A vadászkastélyok adományozásának kora lejárt. Marad a kikötő, és a törvényi pótláb. Aminek nyilván semmi köze nem lesz a korrupcióhoz. Elvégre Orbán Viktornak immár paragrafusokba fektetett papírja lesz arról, hogy ha a vejének nem szorít egy meleg zugot a pálinkafőző mellett, akkor immár köze sincs hozzá. Azért csak drukkolni lehet, hogy szegény Ráhelnek sosem kell olyanokat hallania a kedves papától, a kulcslyukon, mint amiket egy másik fura vezető mondott:

„...legyen tied, nekünk

Nem lányunk és ne is jöjjön soha

Többé szemünk elé.”

(William Shakespeare: Lear király)

Mondjuk, az sem lenne korrupció. Ahogy most a Fidesz szerint lassan már semmi sem az, amit az ország vezető pártjai csinálnak. Ha pedig az ellenzéknek ez nem tetszik, akkor nézzen magába. Holott ez tényleg annyira, de annyira óvodás védekezés. Mert tegyük fel, az ellenzék „Gyurcsánytól a szocialistákon át a Jobbikig” tényleg tele van korrupciós ügyekkel. Még talán be is bizonyítják. Legfeljebb hoznak rá törvényt. De annak fejtegetésével, hogy „Pistike is bepisilt”, vajon a saját gatyó szárazra változik? S attól, hogy a törvényt hoznak arra, hogy a fideszes húgyos-gatya száraz, attól száraz is lesz? S attól, ha olyan valaki teszi ezt szóvá, akinek szintén pisis?

Ugyan kérem. tegyük fel... Hiszen az ítéletig ez legfeljebb a Fidesz vádaskodása... Szóval, tegyük fel, hogy a Fidesz állítása igaz. Ez mennyiben is menti fel a kormányhoz közeli szereplőket? Esetleg ezzel készülnek a kormányváltásra? Hátha megúszható, ha másra is sikerül kenni a sárból? Lehet, hogy nem is annyira pisi az a pelus, mint amennyire valami egészen mással van tele? S azért ez a vagdalkozós pánik?

Andrew_s

Facebook-milliárdok: A Zuckerberg-család jótékonysági alapba tette a vagyont

Mark Zuckerberg, Priscilla Chan és a lányuk, Max.
Forrás: The New York Times

A Facebook kétségtelenül világjelenséggé nőtte ki magát. Alkalmasint azt is bebizonyítva, hogy a közösségi portálban is van pénz. Részvényértékben számítva egészen biztosan. Ennek nagyságát jelzi, hogy a részvények 99%-ának értéke mintegy 45 milliárd dollár. Na, ennyit adományozott a Facebook alapítója és felesége egy, a gyermekük nevével bejegyzett alapítványnak.

Valószínűleg sokáig az egyik, ha nem a legnagyobb jótékonysági célra fordított magánadomány lesz Mark Zuckerberg és Dr. Priscilla Chan adománya, melynek felhasználási céljaként olyanok elősegítését is célul tűzte, mint a személyre szabott tanulás, a gyógyítás, az erős emberi közösségek építése. Mely utóbbi nem tévesztendő össze az erős emberek oligarchikus dacszövetségével. Mert akkor, ha Zuckerberg ilyesmire vágyik, akkor ennyi pénzből megoldotta volna magának. Ezzel szemben az alapítványnak létrehozott Facebook-oldalon közzétették: gyermekük teljes korosztályának szeretnék jobbá tenni az életét. Ami, lássuk be, a milliárdok ellenére is merész kijelentés. Azonban egy alapítvány olyasmi, amihez később is lehet csatlakozni. Miközben alig valószínű, hogy Mark Zuckerberg hirtelen elveszíti minden kezdeményező készségét. Így vélhetően van, vagy lesz még pár innovatív ötlet a tarsolyában.

Akkor pedig valószínűleg nem Magyarországon lennénk, ha rögtön ne jelentek volna meg a szájukat fitymálva elhúzó kommentelők. Az innováció kapcsán olyasmiket emlegetve, hogy az alapítvány létrehozása puszta adóelkerülési manőver. Átpumpálva a családi vagyont egy családi alapítványba. Nem ismerem az amerikai adótörvényeket, tehát tegyük fel, hogy ez így van. Ebben az esetben a fitymáló honfitársaknak mérlegelésre ajánlanám a következőket. Tegyük fel, hogy az alapítvány valóban ezzel az elsődleges céllal jött létre, de eközben valóban megvalósít jótékonysági, generációs célokat, és esetleg odavonz további pénzeket, támogatásokat. További kutatásokat finanszírozva betegségek leküzdésére, az oktatás fejlesztésére, a következő generációk életkilátásainak javítására, boldogulásának leküzdésére.

Alternatívaként pedig mondjuk létrehozhattak volna egy alapítványt, mondjuk Zuckerbergville megalapozására. Az adóhatóság szemét néhány vendégmunkás jótékonysági foglalkoztatásával kiszúrva. Mely alapítvány másodlagos céljaként a futball és a futsal viszonyrendszerének, és az öltözők hangulati elemeinek kutatását tűzi ki. Még az is lehet, hogy adóügyileg össze lehet hozni egy ilyen alapítványt is. Elvégre a szcientológiai pénzgyűjtést is el lehetett sütni vallásnak. Amennyiben a két lehetőséget, a valóban jótékonysági célt, és annak egyfajta magyarosch átiratát nézem, akkor a fanyalgóknak üzenem: Zuckerberg megoldása sokkal szimpatikusabb.

Valahogy jobbnak, a jövőt jobban szolgálónak tűnik egy majdani, Zuckerberg-kórház és Gerontológiai Intézet, ha lesz ilyen, mint az alternatívaként felvillantható Zuckerbergville-i Zuckerberg Stadion és távfűtőközpont.

Andrew_s

Közismereti kvóta-teszt

Orbán Viktor aláírta! Hurrá!
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Még javában tart a kormányzati önellenzékiség jegyében megszervezett aláírásgyűjtés a kvótátlanításról. Még javában tartanak a viták arról, hogy a Fidesz maga iktatta alaptörvénybe a nemzetközi kötelezettség viszonyát a népszavazáshoz. Ahogy már felmerült, hogy a Fidesz listázói például egyértelműen profitálnak majd az aláírásokból. Ugyanakkor az aláírásgyűjtés egyfajta történelem-, és közismereti teszt is.

Az ugyanis kétségtelen, hogy minden politikai elkötelezettség kinyilvánítása egyben a történelmi párhuzamok ismeretét is teszteli. Mert itt van például egy aláírásgyűjtés, ami elvileg arról szól, hogy kormány befeszül az EU döntésének. Ehhez pedig igénybe vesz egy olyan, különben ellenzéki eszközt, amelynek elsőre kétséges az értelme, de következményeiben országosan sokat fizethetünk érte. Tekintsük úgy, hogy idáig rendben van. Különben nincs rendben, de mert erről írtam már, hagyjuk nyugodni a jelenlegi ismereteink szerint sok milliárdosra becsülhető országos buktát. Habár itt már tetten érhető lenne az emberek történelmi ismeret-készletének tesztelése. Nem véletlen ugyanis, hogy az Orbán-kormány sietett törvényesíteni azt a különben kétségtelenül létező állapotot, ami szerint: bármekkora kárt okoznak, a nép dobja össze a lóvét. Történelmileg azért ismert, hogy a rendszerváltásnak nevezett ország-újrafelosztási aktust követően ugyanis az Antall-kormány ténykedése akkora kárt okozott, amiért csak a nép helyzetismertének hiányából és talán a kormányfő halálából levezethető módon nem került börtönbe a stáb.

Az pedig még csak nem is közismereti, pusztán pár perces elgondolkodást igénylő kérdés, hogy az aláírással alapvetően egy hűségnyilatkozat is megtörténik. Látszólag a migránsok elutasítására, de valójában Orbán Viktor mellett. Látszólag egyetlen kérdésben, de valójában az unió elutasításának ennél azért összetettebb viszonyainak kapcsán. Miközben a háttérben működhet a támogatókat adatbázisba gyűjtő kormánypárti ténykedés is. Aki tehát ma aláír, az ne csodálkozzon, ha a következő választási kampány során kiemelt figyelmet kap megjelenése a szavazáson. Miközben természetesen minden ilyen adatbázis-építési gyanú kétirányú. Azokat is nyilvántartja, akik nem írták alá. Mert ők a „mindenki más”. Márpedig a magyar történelem ismer olyan korszakot, amikor a „velünk vagy ellenünk” egybites hatalmi szemlélete működött.

Aki ma aláírja a kormányzati hatalom kampánylistáját, az ne csodálkozzon, ha a megkérdezése nélkül, de az általa is képzett tömeg nevében fognak szinte bármit megtenni a hatalom képviselői. Erre lehet persze legyinteni. De azért volt idő, amikor a különböző listák alapján jöttek mentek az emberek. Olykor az előléptetés, olykor bebörtönzés irányába. S még csak ki sem zárta egyik a másikat. Ma a kvóta azt jelenti, hogy az EU csak pénzt adjon, de ne szóljon bele a befogadandók számába. Alkalmasint a kvóta-ellenesség közvetve egy kvóta-pártiság is. Mert nyilvánvalóan csak akkor van értelme a menekültekről szólni, ha róluk is van egy lista. Egy lista azokról, akik nem magyarok. Itt és most. De a történelem azt is megmutatja, éppen a jelen hatalom Hóman-e’vtársának példáján keresztül is, hogy az ilyen kvóták ravasz dolgok. Olykor meglepetésszerűen bárki rákerülhet egy „nem-magyar” jelzéssel egy listára.

Aki aláír egy származásalapú nyilvántartási listát most, az látszólag a szírek, arabok, etiópok ellen dönt. Válogatás nélkül. Egy kalap alá véve az ártatlan menekültet, és a provokátor csőcseléket. Közvetve azt támogatva, hogy a „túloldalt” se kezeljék differenciáltan. Vegyék nyugodtan egy kalap alá a szoptató anyukát, a romboló ultrákkal. Elvégre se nem szírek, se nem etiópok, se nem arabok, hanem magyarok. Az ártatlan kismama is, meg az üvöltő csőcselék is. Aki aláír egy származásalapúságra épített listázást, az egyben jelzi: ő az előítéletességre, rasszizmusra épített politika biztos bázisa. Az, akit érdemes majd minden hasonló esetben megtalálnia a kormánypártoknak.

Még csak a szírek, arabok, etiópok és a többiek ellen. Még csak.

Válogatás nélkül.

Andrew_s