Palkovics a kápó?

Fotó: Index.hu

Az utóbbi napokban sokan csacsognak azon, hogy Palkovics, a miniszter, kiszervezné az MTA kutatóintézeteit az MTA kereteiből. Biztos talál rá még vagy száz magyarázatot. Végső soron bármit meg lehet magyarázni, és kellő hangerővel és sokszor mondva az igazságtartalma is mellékessé válik. Ahogy azt egy német birodalmi propagandaminiszter már bebizonyította.

A leginkább égető kérdésként azonban az motozz a nyakamon levő csontbuborékban, hogy kinek tetszett meg vajon, az MTA székháza? Mert annyira hülye, magától, még Palkovics, a miniszter, sem lehet, hogy az MTA de facto megszüntetése mögött ne is sejtse: egy kiüresített, saját kutatói hálózat nélkül maradt szervezetnek nem kell akkora székház. Miközben persze egy pillanatig sem vitatom, hogy az akadémiai rendszerre valószínűleg ráfért, illetve ráfért volna egy átszervezés. Az ilyesmi sosem árt néha egy hiperhierarchiát mutató és ezért kontraszelekcióra hajlamos szervezetnél. Márpedig az MTA ilyen. Elvégre nehéz azt mondani, hogy akinek nem tetszik az akadémiai rendszer, az menjen át egy másikba. Nem lévén hazánkban másik. Külföldön persze van, de az mégsem egy alternatív MTA, hanem valami egészen más. Na, mindegy. Ezen polemizáljanak a tudománypolitikusok.

Már csak azért is, mert a saját, korántsem felhőtlen emlékeim az akadémiai rendszerről lassan három évtizedesek. Akkor, az ezerkilencszáz nyolcvanas években, kifejezetten az volt az érzésem, hogy alapvetően a kutató pályán megfeneklett pártkáderek intenzív osztálya. Akadémiai minősítésekkel, és olykor igen érdekes világszemlélettel. Leginkább azon fáradozva, hogy a szervezeti hatalmuk megtartásával intenzíven titkolják a saját inkompetenciájukat. De ez egy nagyon szubjektív, és nem is teljesen igazságos kép. Számos olyan embert ismertem meg a kutatásban, akik ismeretségére mai is büszke vagyok. Még akkor is, ha sokaknak közülük már csak az emlékét őrizhetem. Igaz, ezek többsége nem az akadémia székházában töltötte a mindennapokat, hanem a kutatóintézetekben. Még akkor is, ha birtokoltak valamilyen bizottsági tagságot. Ám magam sem ismertem, ismerhettem mindenkit. Így nyugodtan zárójelbe is tehető mindez.

Az azonban aligha, hogy maga az intézményi hálózat jelenti a tulajdonképpeni akadémiát. Nem a vízfejet, illetve a kirakatot, hanem a tényleges tudomány szövetét. A napi munkakapcsolatokkal, a formális és informális emberi hálózatokkal. A napi mosolyokkal, az eltört kémcsövekkel, és olykor az anyázásokkal. Ez aligha változott az évtizedek folyamán. Nem azért, mert a tudomány olyan, amilyen, hanem azért, mert az emberek olyanok, amilyenek. Korántsem véletlen, hogy egy igazán merev hierarchia elsősorban az emberi kapcsolatokat igyekszik lezúzni. Mert azt a legostobább vezető is tudja: nem a termelési értekezletek színes grafikonjai dolgoznak, hanem az emberek. A legostobábbak azonban ehhez mindig hozzágondolják, és ritkán ok nélkül, hogy a beszélgetések a büfében, egy konferencia szünetében veszélyesek. A hülyékre.

A most teritéken levő intézkedéscsomag így két legyet is üthet. Egyrészt okafogyottá teszi az önálló székházat. Másrészt igyekszik egymás ellen fordítani azokat is, akik eddig még nem hozták volna az utálati normát. Legfeljebb az jelentkezik bökkenőként, hogy Palkovics, a miniszter, maga is kutató volt. De talán éppen ezért tudja, hogy hova kell ütni a vezér szolgálatában. Azt is lehetne persze mondani, hogy „van az a pénz”. Szerintem nincs. Ha valaki csak egy kicsit kutató volt a büdös életben, és nem csak egy volt a kutatói székbe hullott párt-forgácsok közül, annak nincs az a pénz. Ettől még Palkovics, a miniszter, lehet a kontraszelektált rendszer állatorvosi akadémikusa. Némi kápó-mentalitással. Esetleg megzsarolva.

Andrew_s