Kép, ami szinte nincs

A kép, ami szinte nincs is
MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Burger Barna

A sajtófotók világa egy külön világ. Sokszor egy kép leleplezőbb lehet megannyi ékesen elszólt nyilatkozatnál. Nem egy esetben pedig éppen az beszédes, amiről nem szólnak. Nem véletlen, hogy történelmi távlatokban az elsüllyesztett, átpingált képek sokszor árulóivá válnak a kornak, az elkészültük körülményeinek. Sztálin korában például gyakorlat volt a pártban megbukott elvtársak eltüntetése a dokumentumokból.

A legutóbbi Orbán-Merkel találkozó kapcsán direkt manipuláció nyomára nem lehet bukkanni a hivatalos képanyagban. Az azonban talán furcsa lehet, hogy a brüsszeli találkozóról szóló tudósításokban szinte mindenütt ugyanaz a kép köszön vissza. Az, amelyiken az Orbán Viktor melletti székből csupán egy térd. Így a 444, Szijjártó Pétert is idéző, tudósításában is ez a kép látható. Egy térd, ami a kép alapján akár egy díszpárna csücske is lehetne. Az, hogy mégsem párna, azt egy másik kép alapján tudhatjuk. Azon, amelyiket szintén az MTI tett közzé, és amelyiken a teljes magyar tárgyalódelegáció látható. Amelyben Szijjártó Péter játszotta a szekundáns szerepét. Tisztsége szerint a Miniszterelnökség külügyi és külgazdasági államtitkáraként. Legfeljebb csak azt nem tudjuk, hogy a mit is kereshetett ott. Mert aligha a bennfentes kereskedelem befektetési hatásait tárgyalták meg, és az azeri baltaexportról sem lehetett talán szó.

Miközben persze nehéz nem észrevenni, hogy Angela Merkel egyedül is elégnek érezte magát a krími krimi tárgyalási szünetében megejtett beszélgetéshez. Amelynek ténye is mutatja, hogy Angela Merkel nem egy orbáni értelemben vetten kíméletes alkat. A német gazdasági potenciál, a és a személyes politikai képességek alapján a magyar miniszterelnök alighanem a fasorban érezhette magát. Angela Merkel mégis bevállalta a beszélgetést. Ellentétben azzal, hogy Orbán Viktor állítólag a javára szóló erőfölény miatt futamodott meg Mesterházy Attilával szemben. A képre visszatérve, a különbség egyébként a leleplező objektív szeme előtt is világos. Elég a karosszékben előadott feszengő tartást összevetni Angela Merkel tanár nénis, szinte már gyógypedagógusi gesztusával.

A feszengés különben pont Szijjártó Péter esetében feltűnő. Annyira, hogy már nem is annyira feszengésnek, mint valami ugrásra kész feszülésnek látszik. Olyannak, ami sokkal inkább illene egy testőrhöz, mint egy államtitkárhoz. Felidézve azokat a találgatásokat, hogy Orbán Viktort már a saját pártja sem meri egyedül emberek közé engedni. Szijjártó ottléte ebben az esetben lehet egyfajta kontroll-szerep betöltése. Talán csak annyiban, hogy egy esetlegesen elhangzó orbitális ökörség esetén s presztízs védelmében tegyen valamit. Bár a feszült tartásból akár a miniszterelnök fizikai eltávolítása is kitelhetne. Annak ellenére, hogy nemzetközi porondon erre aligha kerülne sor.

Még a pártban is inkább csak átvitt értelemben. Orbán Viktort a megfelelő pillanatban félre állítva, és a hatalmi kabátkát újragombolva. Míg a vezér a muszájdzsekiben tölti a telepeket. Ebben az esetben pedig kell valaki a környezetében, aki nem csak miniszterelnöki tekintély roncsait képes védeni a tárgyalások alatt, hanem egyben univerzális fül is lehet. Potenciális utód, illetve a Fidesz valós hatalmi tényezőinek is füleként unatkozva feszülten végig a beszélgetéseket.

S talán ez egyben magyarázza azt is, hogy Angela Merkel mellett miért üres a kanapé. Neki sem ilyen nyilvánvaló biztonsági kontrollra nincs szüksége, sem kétség nem fér ahhoz, hogy valós hatalmi tényező. Talán nem is olyan véletlen, hogy a háromszemélyes képet nem is igen szórták a nép közé. S nem az értehetetlen, hogy Orbán Viktor Facebook-oldalára csak a Szijjártó Pétert nélkülöző kép került ki. Az utal sokkal inkább a beindult öncenzúrára, hogy a média szolgaian, akarva vagy akaratlanul, alkalmazkodik ehhez.

Andrew_s

Bezárult a gyávasági háló

G. Fodor Gábor igazán rendes ember. Mert ki más törődne, akár a saját renoméja kárára azzal, hogy embertársainak vidám perceket okozzon. Elvégre, szinte még fel sem száradhattak a Zuschlag-álinterjúja után kapott kacagó-görcs könnyei, amikor tegnap ismét szolgálatba helyezte magát. Ezúttal a Mesterházy Attiláért való aggódással magyarázva Orbán Viktor vitamentességét.

Azt mondván, hogy a regnáló miniszterelnök puszta nagyvonalúságból adta elő az „Üregi nyúl bátorsága” című magánszámát. Ami azért igazán leleményes megközelítés a Századvég stratégiai igazgatója részéről. Ráadásul ostoba is. Megközelítésnek és kifogásnak egyaránt. Egy választási vitába aligha az nem megy bele, aki biztos a győzelmébe. Ha ugyanis igaz lenne G. Fodor Gábor állítása, hogy az ajánlattal a kormányfő „arra kapott alkalmat, hogy a jobboldali erőfölényt bemutassa” akkor Orbán Viktornak elemi érdeke fűződne eme labda lecsapásához. Már akkor, ha itt szellemi erőfölényről lenne szó. A jelen felállásban ugyanis azt a fajta erőfölényt demonstrálja, hogy „akármit csináltok, akkor is maradok”. Amihez tényleg nem kell vita, de az a fennkölten bugyuta magyarázkodás sem, amivel G. Fodor mentegette Orbán Viktort.

Mesterházy Attila meg is üzente, hogy őt ne sajnálják, és ne féltsék a Fideszben a vitától. Elérve azt a helyzetet, ami óhatatlanul felértékeli a személyét. Orbán Viktor ugyanis hiába emlegeti azt, hogy az MSZP elnöke nem valós kihívó szerinte. Bajnai Gordonnal szemben még tavaly elzárkózott a vitától. Gyurcsány Ferenc elszámolós vitáját pedig igyekeznek agyonhallgatni a kormányoldalon. Amivel a miniszterelnök körül tulajdonképpen bezárult a gyávasági háló. Három potens kihívóból immár hárommal nem halandó szóba állni. Ez pedig nem annyira az erő demonstrációja. Ahogy az sem, ha valaki kozmetikázott arcmásával plakátoltatja tele a fővárost. Miközben a szennyes mosogatását az aprószolgákra bízza. Elfeledkezve arról, hogy a kicsinyes genyózás szintén nem az erő biztos jele. Márpedig nehéz másként értelmezni azt, amikor a szóvivői slepp indul támadásra, vagy a házelnök alakítja a morcos házmestert. Esetleg más kampánymunkával nem kellően ellátott polgármesterekre bízva Mesterházy Attila macerálását.

Mert különben eszünkbe sem jutna, hogy Szekszárdon semmi más probléma nem akadna már egy polgármester számára, mint a Simon-üggyel való foglalkozás. A tolnaiakat minden esetre e helyről biztosítom mélységes irigységemről. Nyilván az összes út kiváló minőségben csillog-villog, a közbiztonság az egekben, míg annyi a versenyszférában létrejött munkahely, hogy megyei importra szorulnak közmunkásból. Amennyiben így van, akkor csak irigyelni lehet az ott lakókat Horváth Istvánért, a tolnai megyeszékhely Fidesz-KDNP-s polgármesteréért. Akinek immár Orbán Viktor helyett is van ideje a narancsszínű gatya tisztábbra sikálásában. Megjegyezvén ott Szekszárdon, hogy „Mesterházynak megvan a lehetősége a válaszra” abban a Simon-ügyben, amivel bőven foglalkozik a belügyi apparátus. Elfeledkezve arról, hogy Orbán Viktor országos kérdésekben sem képes részt venni egy vitában. Vagy választ adni a vagyonát illető kérdésekre, melyekkel nem a belügy foglalkozik. Úgyhogy mégsem irigylem a tolnaiakat a szekszárdi polgármesterért. Ha az ottani ügyeket is ilyen nemtörődöm helyzetfelismeréssel intézi, akkor nincs miért irigykedni.

De ezt nyilván a helyiek tudják jobban. Az ő választásuk Horváth István. S még véletlenül sem szeretnék ugyanabba a hibába esni, mint az említett politikus. A távolról minősítve a helyi ügyeket. Inkább csak a jelenséget emelve ki, hogy a Fideszen belül szemmel láthatóan továbbra is a vitamentesítő, és elvtelen, összezárási parancs van érvényben. Ez lassan eléri ugyanazt a nevetségességi szintet, amivel G. Fodor görcsölt rá a Vezér szolgálatára. Lassan, de biztosan erodálva esetleg tényleg jobb sorsra is érdemes, és egyedül talán tehetséges helyi politikusokat is. Annak a fényében különösen, hogy Nyitrai Zsolt nagy garral hangoztatta: „Politikánkat a párbeszédre alapozzuk”. Bár ő a munkástanácsok kapcsán szólalt meg. De az a párt, amelynek emberei egy választási kampányban le vannak tiltva a választási párbeszédekről, milyen párbeszédre lehetnek képesek a szakmai szervezetekkel. Alighanem inkább pártbeszédre. Ahogy azt a tanárokkal folytatott „párbeszéd” mutatja.

Bemutatva azt is, hogy milyen a valóságban az a szolgálati mese, amit a Fideszben képzelnek a polgárok szolgálatáról. De legalább elmondhatjuk, hogy magyar relikviává avatjuk az amerikai akácfát. Arccal a szintén amerikai csicsóka államosítása felé. Meg a vasút felé. Latexben.

Andrew_s

Királyplakátság

Forrás: Propeller

Már pár napja, hogy megláttam a mások által is megörökítve, a netet is megjárt, plakátot Orbán Viktorról. De arra gondoltam, megvárom a Fidesz közleményét arról, hogy elhatárolódnak a plakáttól. Szokás szerint a bukott baloldalra testálva a felelősséget. Meg a laptopról is hiányzik már a nyolcas billentyű. Új laptopra meg nem telik.

De ez utóbbinak legfeljebb a sehol sem látott új munkahelyekhez van több köze, és nem a plakáthoz. Amitől a Fidesz nem határolódott el. Pedig jobban tették volna. Mert mostanra nagyjából az internetes közösség fele röhög rajta. Pontosabban a reinkarnált, mémesített verziókon. Holott nem kellene. Mármint az eredetin kacarászni. Igenis, kéretik úrrá lenni a rekeszizom görcsén, és az arcizmok rángatódzásán. Elvégre egy igen komoly plakátról van szó. A kampány egyik kulcsplakátjának címéért versengő darabról. Meg aztán mégiscsak nagy embert ábrázol annyira nagyot, hogy nem kell szóba állnia akárkikkel. Nem vitázgat, és nem győzködik. Dönt és elhatároz. Csákányt oszt az egyik, simogatást a másik kezével. A szájával pénzt köp a kiválasztottak zsebébe, a fülével azt hall, amit akar és a lábával ott terem, ahol árad a víz, vagy bomlik a géz. Jut eszembe. A gipsz felett át kéne kötni a kéztörést, de a magyar egészségügyben ez nem olyan egyszerű.

Na mindegy. Botorkáljunk tovább a törött kisujjal a törött billentyűk között. S ne kacarásszunk a nagy ember plakátján. Aki elintézte, hogy a kicsorbult járdaszélen, a félsötét utcában csak a kisujjam tört. Elvégre a csuklóm is reccsenhetett volna. Nem igaz? Meg aztán jön Paks és Simicska. Lesz itt olyan fényár, hogy csak na. Meg új járdák. Amelyek mentén új plakátok is lesznek ám. Addig meg itt van nekünk a ma nagy emberének plakátarca. Frissen fotosoppolva, és megstoppolva. Nem csücsörít, nem nyújt nyelvet, nem görcsöl. Csak lenéz onnan a magasból. Ránk, kis pondró-polgárokra. Megengedő, szinte gunyoros félmosollyal nézve ki a plakát síkjából. Szoborszerűen. Ahogy azt egy kiemelkedetten nagy embertől illik. Nem olyantól, akin aztán illene röhögni. Mert ezen a plakáton nem szabad. Zokogni kellene.

Mert a plakát azzal, hogy kampányidőben így megjelenhetett, nyilvánvalóan az örökös miniszterelnök képzetét hivatott sugallni. A szoborszerűen odarögzített, pozícióhoz varrt ember arcát közvetítve. Frissen felvarrva. Digitálisan. A digitáliszt meg szedje más. Neki nem kell, hogy fájjon a szíve semmiért. Amit akar, megszerzi. Infarktust is kapjon más emiatt. Ja, hogy az egy másik plakátarc volt? Lázárért is a miniszterelnök felel. Mert a magyar közjogi rendszer már csak ilyen. Még! Nem az a prezidenciális rendszer, amire Orbán Viktor már régóta vágyna. Pedig akkor lehetne vezér és kancellár. Esetleg főtitkár. Egy olyan rendszerben, ami ellen amúgy sem harcolt. Ő mondta. Ő csak tudja. Helyenként meg már úgyis van háromhatvanas kenyér. Igaz, nem három forint hatvan fillér, hanem háromszázhatvan. De még nem mindenhol. Az majd akkor, ha a paksi hitelt kell visszafizetni. Mindazoknak, akik akkor itt élnek majd. Bocs. Szóval plakát.

Szóval. A törvények szerint, ha nagyon feszegetjük, még csak nem is Magyarországnak van miniszterelnöke. Hanem a Parlamentnek. Orbán Viktor tehát nem Magyarország miniszterelnöke, hanem Magyarországon jelenleg ő a miniszterelnök. A miniszterelnököt ugyanis a Köztársasági Elnök kéri fel, bízza meg. A parlamenti pártok által elért választási eredmény alapján. Így még az is előfordulhat, hogy a Fidesz megnyeri a választásokat, és Lázár János lesz a miniszterelnök. Orbán Viktor pedig elmegy akkut tölteni. A plakát tehát csúsztat. Azt sugallva, ami valójában nincs. De előre jelezve azt, ami jöhet. Az örökös miniszterelnöki posztot. Alighanem pontosan ezzel a szándékkal készülve. Mármint akkor, ha a plakát nem az ellenzék lejárató-kampányának a része. Annak, aminek a célja, hogy Orbán épülő diktatúrájának képét sugallja. Abban bízva, hogy a vezér orcájának festett mását mégsem meri letépni az egyszeri közmunkás. A demokrácia jegyében tehát vártam az elhatárolódást.

Ám a Fidesz hallgat. A hallgatás beleegyezés. Mint tudjuk. A szóvivők máskor oly hangos kórusa most mélyen hallgat. Plakátügyben. Arculat-ügyben. Holott tudniuk kellene, hogy a plakát hazudik. Magyarországon a kampányban pártok, és azok miniszterelnök jelöltjei versengenek. Olykor vitatkoznak. Az örökös, vitán felül álló, miniszterelnök, -kormányzó, -vezértábornok, -generálkulcs, és hasonló örökösök nem a hazai jogrendben játszó titulusok. Jelenleg. Ezek képét sugallni lehet kedves Orbán Viktornak, de valahogy olyan izés. A demokrácia oldaláról nézve. Jut eszembe. Az egyik átszabott plakáton Kádár János arca van. Annak a Kádár Jánosnak az arca, aki évtizedekig volt a legvidámabb barakk valós felvigyázója. S mégsem volt sehol leírva, hogy örökös prezident.

De hát változnak az idők. Meg a plakátarcok.

„Meglátom én! - S parancsot ád

   Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

   Minden velsz énekest!”

(Arany János: A Walesi bárdok)

Andrew_s

Választási főpróba Vadaival?

A miniszterelnöki vita elmarad. Orbán Viktor tanácsadói alighanem úgy döntöttek: kisebb kockázat a kormányfő, amúgy ismert, konfliktusgyávaság-képzetének, mint a tényleges állapot kiderülésének vállalása. Ugyanakkor a kampányfinisben láthatóan leporolásra kerülnek a sifonérban talál réges-régi megoldások. Egyelőre csak ügyészi támogatással.

Továbbra sem állítva, hogy a politikusok szentek lennének, azért a lólábakra addig lenne jó vigyázni, amíg a villás farok még takarva van. Meg a bikacsökök, és egyéb erőszak-eszközök. Annak idején „cseppet sem” volt furcsa (á, dehogy), hogy Molnár Gyula ellen pont akkor találtak nagyon nyomós büntetőjogi érveket, amikor az önkormányzati választásokon eredménnyel szoríthatta volna meg az azóta is hivatalban levő Fidesz-jelöltet a polgármesteri versenyben. Vita akkor sem volt. Csak hatósági eljárás. Szinte azonnali, de évekre kiterjedő hatással. A legutóbbi fejlemények alapján azt a közel négy éves történetet akár főpróbának is tekinthetnénk. Most egy ellenzéki pár igencsak potens politikusa ellen emeltek a hírek szerint vádat.

A HVG közölte a hírt, hogy: Vádat emelt az ügyészség Vadai Ágnes ellen – közölte a honvédelmi miniszter. Azt követően, hogy korábban a hirTV-ben hangzott ez el. A kakukktojások ebben a hírben már ennyiből is láthatóak. Az egyik nyilvánvaló probléma az, hogy a vádemelési közleményeket általában nem TV-csatornák szoktak beolvasni. Proklamációkat néha igen, de a diáktüntetések óta tudjuk, hogy ezek ügyében, például a Magyar Rádió, nem áll mindig az etika csúcsán. A jogállami kereteket figyelembe véve azért okozhat némi feltűnést, ha egy vezető ellenzéki politikus elleni eljárásról egy média-csatorna felé szivárognak az elsőbbségi hírek. Miközben természetesen a bejelentő személye is okozhat adott esetben feltűnést. Nem a honvédelmi miniszter személye miatt. Ez ebben a helyzetben szinte indifferens is lehetne. A pozíciója azonban már egyáltalán nem ennyire semleges.

A vád ugyanis nem igazán nemzetvédelmi problémának tűnik, amennyiben hűtlen kezelést emlegetnek. Ebben az esetben, ha már ragaszkodnak a miniszteri beosztáshoz, akkor a belügyminiszter hatásköre lenne a felügyelet. De az is ritka, hogy egy falusi könyvelő sikkasztását miniszteri rangban jelentse be valaki. A bűnazonosság adott esetben a kezelési azonosságot is feltételezné. Így, normális esetben, a hírt aligha egy miniszter tenné közhírré. S nem a honvédelmi miniszter. Az utóbbi köztörvényes esetekben inkább csak rendkívüli állapotok kihirdetése után szokott univerzális hatáskört kapni. Amely állapot egyben ad acta tesz számos más jogállami „mellékkörülményt” is. Márpedig erre nem került sor. A hirTV mindenesetre még nem tudott róla. Annak ellenére, hogy fontos szivárogtatási, hangulatmanipulációs csatorna szerepére emelkedett a látszat szerint.

Azt meg mégsem lenne jó elképzelni, hogy az újbudai eset az ügyészségi, a mostani bejelentés pedig cselekvési főpróbát jelenti. Az előbbi ugyanis a koncepciós perek árnyékát mélyíti az egykori Fidesz-jelölt által vezetett ügyészség felett. Az utóbbi azonban a közelítő választások utáni helyzet felbecslésének képét sötétítheti el. Azzal, hogy a honvédelmi miniszter felkészítő-edzéseket tart a rendkívüli állapot kihirdetése utáni helyzetre.

Már akkor, ha hitelt érdemlőnek tekintenénk a vádemelési közleményt. Mert hitelességből az ügyészség szerint a hirTV, illetve a honvédelmi miniszter vesztésre áll. Így kampánykorban.

Andrew_s

Magas lóról mindenki idegen

Semjént senki se nézi
MTI Fotó: Baranyi Ildikó

Március idusa kapcsán többen, több okból megnyugodhattak. Akik az ellenzéki megmozdulás elfajulásától tartottak, azok annak elmaradása miatt. Az utazási irodák is bekaszálhatták a lengyel vendég tüntetők után a harácsot. S a netes mém-gyártóknak is adott az új Semjén-téma. Semjén Zsolt makacs ember. Őt nem tántoríthatta el a múlt évi közröhej.

De legalább nem fehér lovon vonult be, és nem Budapestre. Ezt meghagyta másnak. Egy setétebb lovon vezették be, és Kézdivásárhelyre. Elvégre a védett madarak és a keresztényi eszmék vadászata nehéz feladat. Alig hagy lovaglásnyi erőt. Meg aztán kell a lónak is a nyugalom. Talán ez utóbbi miatt vezették kantárszáron a pacikat. Így mégsem dobja le olyan gyorsan a lovast. S még a beszédektől való megvadulást, illetve sírva-röhögve gurulást is meghagyja a hallgatóságnak. Otthonra. Mert ott helyben mindenki jól nevelten hallgatta végig az évi rendes ki-, illetve bevonulást. Kivonulást a honból, és bevonulást Erdélybe. Ahonnan a kormányzat számos vendégszavazót vár. Mert a lengyel szélsőjobb még csak éljenezhet. Szavazni még nem szavazhat. Azt majd csak akkor, ha Pannónia rezsicsászára kihirdeti a regionális közösség megalakulását. Amire Semjén Zsolt szavai szerint amúgy sem kerül sor.

A miniszterelnök helyettese azt fejtegette ugyanis, hogy „a magyarság autonómiaigénye nem irányul senki ellen”. Ami különben teljesen igaz. Amennyiben a magyar embereket értjük a magyarság alatt. A történelem bebizonyította, hogy a magyarság kifejezetten integráló nemzetet hozott létre. Itt a népek országútján. Egységbe olvasztva az ideérkezőket. Örményektől svábokig. Elég lenne ehhez az aradi vértanúkra gondolni. Így március idusán. Ami sajnos sokszor nem jelentette azt, hogy a hatalom birtokosai ezt tiszteletben tartották volna. Erről regélhetnének a Don-kanyar áldozatai is. Autonómia-ügyben tehát lehet éles szakadék a magyarság, és a vezetők autonómia-igénye között. Az utóbbiak kiterjedhetnek olykor arra is, hogy a magyarok többségének természetes igényeitől is függetlenítsék magukat. Meg olykor a józan észtől, és az elvárható belátóképességtől is. Elhitetve azt is akár, hogy a harangok ágyúként szólnak. Valami ilyesmit jelezhetett Semjén Zsolt kijelentése is. Az, hogy „a szabadságharc idején Gábor Áron öntödéjében ágyúvá lett székely harangok ma is szólnak a magyarság szívében”.

Most tekintsünk el a legendáktól, és attól, hogy rézből önthettek-e ágyút. Maradjunk annál, hogy a békeszeretők szívében az ágyúk is válhatnak haranggá, míg mások szellemiségében a temetői harang is csak ágyúként jöhet szóba. Egy permanens harcot folytató kormányzat miniszterelnökének helyetteséhez félek, az utóbbi áll közelebb. Különösen, amikor a hatalomhoz vezető kampány kellős közepén viteti magát lóháton egy főtérre. Az említett félelemre a miniszterelnöki beszéd sem igazán cáfolt rá. Orbán Viktor már az 1848-as eseményeket is a rezsiharcának előfutárának állította be. Nem kicsi képzavarral, és hatalmas indikációkkal az orvosi kamara számára. Amelynek tagjaiból talán félelemből nem vállalkozik senki a hivatalos reakciókra. A kormányfő állapota kapcsán lebegő találgatásokra. Különösen azok után, hogy szerinte „mi vagyunk ma a legegységesebb ország Európában”. Miközben éppen Arad mutatta meg, hogy nem hatalom által kinyilvánított egységesség az, ami számít. Az eddigi tapasztalat inkább az, hogy a hatalom által bevezetett szellemi esztergapad, az egységesség látszatának kierőszakolása vezetett a legsötétebb korszakokhoz.

Azokhoz, amikor a hatalom csicskásain kívül mindenki idegenné vált a saját hazájában. Amikor tehát Orbán Viktor erről a hatalmi egységről beszél, akkor ott dübörögnek azok a bizonyos ágyúk a háttérben. Meg az alagsorokban kiosztott pofonok. S előmásznak a kukákból azok a történészek, akik hajlandók akár történelmileg is idegennek definiálni a hatalom köpetét nem önként felnyalókat. Ahonnan már csak egy kicsi lépés, amikor az idegenek ellen minden „idegenrendészeti eljárás” indokolttá válhat. Október 23 után Orbán Viktor tehát ismét a nemzet megosztására tette le a voksát. Mindenkit magyarnak tekintve, aki hajlandó neki tapsolni, és mindenkit kirekesztve, aki kétségbe vonja az ő stadion-adta hatalmának megingathatatlanságát.

S talán Semjén Zsolt ezért nem fehér lovon vonult be Gábor Áron katonai karrierjének induló-városába. A fehér ló dicsőségét meghagyja a Vezérének. Alighanem szintén kantárszáron vezetve. Hogy le ne vesse a kikényszerített látszategység tábornokát. Aki már most is elég magas lóról nézhet le, ha csak a szürke, bértapsoncokkal feldúsított tömeget látja maga alatt.

„Talán dünnyögj egy új mesét,

fasiszta kommunizmusét -

  mivelhogy rend kell a világba,

  a rend pedig arravaló,

  hogy ne legyen a gyerek hiába

  s ne legyen szabad, ami jó”

(József Attila: Világosítsd föl)

Andrew_s

Akáccal a parcellázásokért

Avagy gumi-akác-tüskék

A fehér akác (Robinia pseudoacacia) nagyon régen került be hazánkba. A pillangósvirágúakhoz tartozó fa gyorsan nő, sarjad, és leginkább agresszíven kapaszkodik a gyökere. Alkalmasint a tövises hajtásai is. Az előbbi a futóhomok fásítására, az előbbi miatt a szülők bosszantására teszi igen alkalmassá. Az adventív növények felmérésére tett EU-s kezdeményezés pedig a politika tematizálására.

Az minden esetre valószínű, hogy aki a kormányzati oldalra kitett, és az akácot gumicsonttá avató, közleményt fogalmazta csak külföldiül tud. Talán magyarul is. Mentsége legfeljebb annyi lehet, hogy az olyan szavakat, mint az „özönnövény”, meg „inváziós faj”, nem ő kreálta. Bár némi képzavarral égből potyogó akácfák jelennek meg a képzeletben tőle. Esetleg az entek. Az inváziós faj ezen kívül még lehetne például egy biológiai fegyver. Az invazív ebben az esetben terjeszkedő fajként talán jobb lenne. Ha már magyarra akarja átültetni valaki. Megnevezve azokat a behurcolt növényeket, amelyek immár emberi befolyás nélkül is „belakják” az egyre újabb területeket. Akár a természetvédelmi területekre is behatolva, és onnan kiszorítva egyes, különben őshonos fajokat, Az uniós törekvés különben elsősorban erre, a természetvédelmi területek megóvására irányul. Ezt az alapelvet egy 2004-es kiadvány már tartalmazza. A politikusoknak tehát alsó hangon egy évtizede lett volna arra, hogy megbarátkozzanak vele. Esetleg el is olvassák. Ahogy a tavalyi év végén megjelent, hasonló tartalmú munkát is.

De a kampány úgy látszik már csak ilyen. Kiírhatnák akár azt is, hogy: „Nem tudok én olvasni, csak lőni”. Esetleg árnyékbokszot vívni. A méhekkel is akár. Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter most a méhészekkel „takarózva” állt ki a vörös köddel befedett sarokba. Olyan szöveget eleresztve, ami a bátor kiállást, az EU-val szembeni fullánkos ellenszegülést sugallja. Ezzel szemben már évekkel ezelőttről ismert az a közlemény, amely kiemeli az akác méhészeti jelentőségét, és az európai kormányok támogatására méltónak ítéli az akácot. Fazekas Sándornak tehát sikerült, alig két éves késéssel, felzárkózni a görög agrárszakértőkhöz. Igazán szép teljesítmény. Magyarország utánlövésekben is jobban teljesít. Azonban alig valószínű, hogy a kormányzat tagjai ennyire tájékozatlanok, mondhatni ostobák, legyenek.

A szintén EU-s javaslatban megfogalmazott pannóniai erdősítésnek különben se híre, se hamva. Amely kapcsán különben a valamikori tölgyesek hegyvidéki telepítése lenne javasolható. Továbbra is a természetvédelem jegyében. Mely természetvédelem értelemszerűen összefügghet a honos növények társulásainak megőrzésével. A korábbiak fényében az akác kapcsán tehát nem valószínű, hogy ezeken a helyeken a valóban Amerikából behozott haszonfa a legelvártabb társulásalkotó. Hungarikumként az akác helyett például erőfeszítést lehetne tenni az Alföld egykori gyöngyvirágos-tölgyeseinek „visszacsinálására” legalább azokon az árvizes-belvizes területeken, ahol a kukoricatermesztésnek nem túl nagy haszna van. Aztán a „nyóckoronás fődek” erdősítése után lehetne makkoltatott disznókondákkal várni a turistákat. Ezzel, a hazai falvak embermegtartó-erejét növelő koncepcióval szemben a miniszter fennakadt az akáctüskéken. Melyeket a galád EU ki akarna szorítani a természetvédelmi területekről.

Ennek kapcsán egy másik gondolat akár sokkal idegesítőbb is lehet akác-ügyben. Az, hogy emögött a látszólag ostoba, okafogyottnak látszó kirohanás mögött a kampányban gumiakáccá nemesített témán túl milyen cél húzódhat meg. Mert az például igen kézenfekvő, de igen aljas lenne, ha ezzel akarnák hangulatilag megalapozni egy természetvédelmi terület kiparcellázását. Ma harcolva az akác fai jogaiért. Holnap megállapítva, hogy sok akác van egy természetvédelmi területen. Holnap után pedig rendeletet hozva, szigorúan az EU-t téve felelőssé, a természetvédelmi státusz megszüntetésére. Mert hungarikummá mézült akácot nem vágunk ki. Természetvédelmi területen sem. Mert mi megmutatjuk mi a magyar virtus. Főleg ha azzal milliárdokat lehet bekaszálni a haverok zsebeibe. A természet meg védje meg magát, ha tudja. Adott esetben nem az EU ellen, hanem a pénzéhes politikusok ellen. Az uniós kampányszöveg ebben az esetben nem több csúsztató fedősztorinál. Mert szinte biztos, hogy ugyanaz a miniszter, aki ma az akácot védi az EU ellenében, vidáman írná alá az említett feloldó határozatot. Újfent az EU-ra hivatkozva, és odakenve a saját mocskát.

Úgyhogy sokkal érdekesebb lenne arra a kérdésre tudni a választ, hogy melyik természetvédelmi területet nézték ki maguknak, hétvégi telek gyanánt, a kormányzatban. Amiről különben sem az akác, sem méhek nem tehetnek. Ahogy arról sem, ha a vidékfejlesztési miniszter nem a vidék fejlesztését szolgáló, korábban leírt, falusi turizmus előmozdítása érdekében tesz lépéseket. Mit lépéseket, csosszanásokat sem.

Andrew_s

Kormányzati vitapánik

Fotó: Bielik István / Népszava

Az értesülések szerint Terézvárosban Rónaszékiné Keresztes Mónika szerint valószínűleg nem vállal nyilvános vitát az ellenzéki jelölttel. Fónagy János ellenben már írásban is kinyilvánította vitaképtelenségét. Arra is emlékezhetünk, hogy a kormányzat a szakpolitkai vitákban is legfeljebb a látszatokig merészkedett. Szinte adódna a kérdés, hogy ennek a magabiztosságon kívüli okai is lehetnek-e?

Mert a magabiztosság egy kétségtelenül kézenfekvő indok. Amennyire az ellenzéknek érdeke lenne a kormánypárti jelölteket, és a kormányzat tagjait beleszorítani a nyilvános vitákba, annyira nem érzik „odaát” erre rászorulva magukat. A semjéni szavazóállás-jelentés kapcsán már megjegyeztem, hogy világosan látszik a kormányzat felé lejtő szavazási rendszer. Márpedig, ha a vezér politikusainak hite szerint a törvény garantálja a győzelmet, akkor minek álljanak ki vitázni? Minek kockáztassanak egy istentelen leégést az Istentől való Vezér hívei? Nekik a langyos víz elég jó a tapicskolásra. A haveroknak pedig a zsebek megtöltésére. Nem véletlen, hogy a Matolcsy György körül kirobbant vita(?), botrány(?) témája sem az ország központi bankpolitikájának alakulása, hanem a bennfentes kereskedelem vádjának megalapozottsága. Pontosabban az ehhez nyújtott „belülről jött” segítség. A központi bank vezetője másutt, talán kevesebbért is megbukna. De mi sem jelzi az ország demokráciadeficitjét jobban, mint az, hogy itt elég Orbán Viktor kinyilvánított szimpátiája ahhoz, hogy Matolcsy György a helyén maradhasson. Mert borítékolható, hogy az MNB vezetője, mindenmást célzó követelés ellenére, a helyén marad. Ahogy Matolcsy György biztosnak érezheti a pozícióját, úgy lehet tehát a nyilvános vita másoknak is ignorálható lehetőség a vélemények, kormánycélok ütköztetésére.

A látszólagos tétnélküliségen kívül természetesen egy másik ok is kézenfekvő lehet. Ez pedig Orbán Viktor személyétől, személyiségéből fakad. A 2006-os, emlékezetes vita óta gyakorlatilag komplexus-szerűen kerül minden, a spontaneitásnak akár csak lehetőségével is kecsegtető helyzetet. Elég, ha az ünnepségekre szervezett bértapsolókra, a Békemenet külföldről hívott, szervezett résztvevőire gondolunk. Ezt hétköznapilag hívhatnánk egyszerűen konfliktus-gyávaságnak is. Ami nyilvánvalóan nem ott fog visszaköszönni, hogy ezt terjeszti ki a többi, potenciálisan vitába hívható kormánypárti személyre. Sokkal inkább abban, hogy amennyiben egy helyi politikus, mondjuk egy polgármester bevállal egy vitát, az könnyen eszkalálódhat a belügyminiszter vitába hívásáig. Ott pedig esetleg kérdéssé válhat az, hogy mi a helyzet a gárdamegmozdulások eltűrésével? Valamint, még ki tudja, mi minden. Beleértve azt is, ami már miniszterelnöki kompetencia. Mégpedig a gátőri és pelenkaügyi kérdésektől eltérően valóban miniszterelnöki kompetencia. Orbán Viktor, illetve az őt kiszolgáló kampányszemélyzet, tehát könnyen juthatott egy egyszerű következtetésre a miniszterelnök védelme érdekében. Arra, hogy a legegyszerűbb védelem a viták mindenszinten zajló elutasítása.

Amit pedig nem lehet elutasítani, azt agyon kell hallgatni. Nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc felhívása a vagyonelszámolásra még egy burkolt anyázást sem ért a Fidesznél. Holott minden más esetben működik a „bukott baloldal” politikusainak akár személyiségi jogok határáig elmenő karakter-rombolása. Ami külön megérne kommunikációszakmai vitát. Nekiszegezve a Fidesz megafonjainak a kérdést, hogy amennyiben a baloldal már bukott, akkor minek ez az energiapocsékolás? Esetleg kiegészítve azzal, hogy amennyiben a Fidesz olyan fenemód szélsőségellenes, akkor miért kezeli szent tehén gyanánt a Jobbik politikusait? Még szélebbre állókról már nem is beszélve. De ilyen vitába aligha szólítható bárki is a Fidesz kommunikáció-ügyi csapatából. Alighanem ezek azok a kérdések, amiktől önerőből is pánikolnak. A végén még nyilvánvalóvá válna ugyanis a korábbi elszólásokból amúgy is kirajzolódó Fidesz-Jobbik-(LMP) tengely.

Ami kapcsán talán nem is a jelenleg köldöknézéséből legjelesebb ellenzék miatt lehet kínos. A kampányfinisben, most éppen névváltással, önesély-rontó nyilvános ellenzéknél ugyanis van egy sokkal ellenzékibb erő is. Az, amelyik adott esetben a kamupártok kamulistáira is nagy ívben tesz. Ráadásul a szárszói elit-szövetségre éppen úgy fütyül, mint az őszödi beszéd körüli műbalhékra. S ez lehet az az erő, ami az ellenzéki pártok, politikusok zömének ténykedése dacára elmozdíthatja Orbán Viktort a hatalomból. Erre legutóbb az ukrán példa mutatta meg a receptet. S ez lehet akár az egyik oka annak is, amiért az a bizonyos belügyes, kommunikációs vitapáros nem igazán jöhet létre. Mert lehet, hogy nem csak a vitáktól félnek, hanem a vitákra kevésbé hajlamos erőktől is.

Andrew_s

Kétszázezer fülkébe megy...

A KDNP már a táblán sem talán
Forrás: Webrádió

...annyi az import már. Valami ehhez hasonlóval lehet összegezni a KDNP hattyúdalának ördögűzős fórumát. Ez persze így nem teljesen igaz. A KDNP gyakorlatilag évek óta megszűnt, és a pont is felkerült már a záró-bekezdésre. Celldömölkön meg nem űztek ördögöt.

Azonban a Sátánt is emlegető, és azóta is igencsak kénköves homállyal burkolt dolgozatáról elhíresült Semjén Zsolt még egyszer azért fellépett. Választási nagygyűlést tartottak a tiszteletére, és ott gyorsan le is szögezte a klerikális platform vezetője, hogy „az Orbán-kormány ma Európa leginkább kereszténydemokrata kormánya”. Ami nyilván azt jelzi, hogy valahol baj van. Lehet probléma a kereszténydemokráciával, mivel a centralizáló, egy kézbe gyűjtött vezetés nem igen demokratikus. De lehet, hogy keresztény, ha azt a hierarchikus papsággal azonosítjuk. Ellenben Jézus éppen a papsággal került annak idején viszályba. Tehát lehet, hogy nem a kereszténységben van az értelmezés gyenge láncszeme. Ellenben ennek fényében az orbáni vezetést nehéz kereszténynek és demokratának tekinteni. Ellenben lehet, hogy az európai kereszténydemokráciák közül mégis Orbánia a legmarkánsabb. Ezt döntsék el az európai kereszténydemokraták. Már akkor, ha akár ezt az írást, akár Semjén ömlengéseit olvasásra méltatják. Bár, tekintettel arra, hogy a KDNP-nek már a képviselőiről is a Fidesz-székházban döntöttek, igyekezni kell az olvasással. Amíg még legalább névbejegyzésként szerepel ilyen párt hazánkban. Már akkor, ha még érdekel ez valakit.

De Semjén Zsolt gyűlésének elvileg nem is a KDNP felszámolásának bejelentése volt a fő témája. S a gyakorlati sem. Ellenben bejelentette a tervutasítás felhozatali elvárásait kormányzati ciklus végére. Nem hónapos retekből, hanem állampolgárból és szavazóból. Eszerint: „a parlamenti ciklus végére meglesz a 600 ezer állampolgársági kérelem, addig csaknem 550 ezer ember le is teszi az állampolgársági esküt, és 200 ezer körül lesz azoknak a száma, akik regisztrálnak a választásokra”. Úgyhogy gatyát felkötni, és nosza. Mindenki hozzon magával még egy állampolgárt. A ciklus vége közeleg, és a Vezér nem lesz elégedett még a végén. A túlteljesítést is meghonorálja talán. Talán még Semjén Zsolt is kap valami alig szagos mócsingot az uraság asztalárnál. Szolgálatai alapján alighanem meg is érdemli. Olyan politikusoknak adott fedőszervet a pártjával, akik aligha a szakmaiságukkal öregbítették hírnevüket. Elég csak Hoffmann Rózsára, az oktatáspolitika bombázójára gondolni. A szétbombázójára.

Ám, már megint elkalandoznánk ezen az ágon. Maradjunk a leltárnál. Ami alapján jelentősen megnövelték az állampolgárok számát. Mintegy félmillával. Nagyjából annyival, ahányan immár külföldön dolgoznak. Miközben érdemes tudni, hogy a kérelmezők jó része szintén külföldön lakik. Az orbáni legkereszténydemokratább kormányzat tehát szinte úgy működik, mint egy állampolgársági szélcsatorna. Az egyik oldalon kirepülnek az állampolgársági dokumentumok. A másik oldalon pedig kirepülnek az állampolgárok. Esetleg vonatoznak, autóznak. Jézus ugyan nem igazán mondott olyat, hogy „űzd ki országodból a fiatalokat”. De az unortodox Biblia talán már ezt is tartalmazni fogja. Addig marad az említett csatorna. Amelynek kimeneti oldalán igencsak megnehezítik a választójog gyakorlását. Nem véletlenül. Egy egszisztenciális menekült ritkán gondol jó szívvel a korbácsot lengetőre. Az egyik oldalon tehát van félmillió ember akinek a szavazatát lehetőleg kiszorítják az összesítésből. A másik oldalon ellenben van több százezer potenciális szavazó, akik hálájára számít a kormányzat.

Semjén Zsolt szerint ebből kétszázezret kívánnak realizálni. Amihez érdemes figyelembe venni, hogy az „arányos” választási rendszer jóvoltából közel háromszázezer ellenzéki pluszszavazattal lehetne csak megverni a kormányzatot. Ez azt jelenti, hogy szinte minden külföldön dolgozónak a kormányzat ellen kellene szavaznia ahhoz, hogy a csatorna túloldalán importált szavazatokat „közömbösítse”. Alighanem ez is belejátszik abba, amiért annyira fél a londoni, berlini, és egyéb szavazóktól Orbán, mint a tömjénfüsttől. Igaz, erről Semjén Zsolt nem beszélt a választási nagygyűlés kapcsán. Nyilván nem véletlenül. Nem is vette volna jól ki magát. A Vezér sem hiszem, hogy engedte volna neki. Magától pedig nem mondja. Neki a mócsingért is szolgálni kell. A Vezért. A kereszténység és a demokrácia meg várhat.

Andrew_s

Szörny-nosztalgia

James P. „Sulley” Sullivan és Mike Wazowski tulajdonképpen tök jó fejek. Annyira, hogy szinte kár: nem igaziak. Annak ellenére, hogy akár igaziak is lehetnének. Nekem annak idején kifejezetten szimpatikusak voltak. S maradtak is szimpatikusak. Filmszereplőknek kifejezetten előny, ha számítógépnek köszönhetik a létüket.

Nem öregszenek például. Pedig a kicsit komplexusos Mike már több mint egy évtizede, hogy szilánkjaiból összerakta a tuti ajtót. Azt, amelyik a nekik rendelt, és őket váró szekrénybe nyílik. Ahonnan eredetileg rémisztgetni járkálnak át a gyerekszobákba. Mert, ha valaki esetleg nem látta volna a Szörny Rt. (Monsters, Inc.) című filmet, akkor Sulley nem más, mint a sikolyokból energiát konvertáló, és ezzel a szörnyvilág energetikájáért felelős cég sztárja. Igaz csúcsrémisztő szőrmók. Mike Wazowski pedig nem más, mint a segédje. S arany életük is van, amíg nem találkoznak egy kislánnyal, akinek nincs mumusfóbiája. A szőrmókban nem a szörnyet látja, és az egyszemű golyónak is belopja magát a szívébe. Idővel. Közben peregnek az animált kockák. Van összeesküvés, hatalmaskodás, bürokrácia. S sok más egyéb, amitől különben sokan naponta érzik úgy, hogy szörnyfalván élnek.

Néha talán sikoltozni is szeretnének. Esetleg megszaggatni a hajukat. Esetleg a másét. Holott a film világosan megfogalmazza a választható válaszreakciókat is. A túlnyaló szolgaiságtól a kijátszáson keresztül a kőkemény betartásig. Persze nem árt, ha jön egy Boo nevű kislány sem, aki vidámságával, és elpusztíthatatlan kedélyével a szörnyek kérdésesen létező szívét is meglágyítja. Már amelyiknek egyáltalán van némi ilyesmi ott benn. A néző pedig szinte észre sem veszi, hogy tulajdonképpen egy pszichológiai játékot űznek vele. A szörnyek közé keveredett kislány filmbeli útja kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy egy kóbor kiscica „működik” az emberek világában. Végső soron megszelídítve a csúcsrémeket, és mintegy mellékesen bebizonyítva: nem csak a sikoly szolgáltat energiát, hanem a felhőtlen nevetés is. Csak hát szörnyéknél nem mindenki viseli jól ezt a paradigma-váltást. Különösen, mivel ez utóbbi jelenségre is csak véletlenül derül fény. A filmben.

Mert azért a mindennapokban elég ismert jelenség, és Harry Potter történeteiből is tudjuk: a mumus halála, ha kinevetik. Ha így vesszük, akkor a Szörny Rt. tulajdonképpen szinte semmit sem nyújt. Mármint a szórakozáson kívül. De legalább nincs is komoly népnevelő célja. Sosem volt talán. Pedig nem árt talán mérlegelni, hogy a nyavalygós, izzadságszaggal kínlódó sikongattatókon talán egyszerűbb lenne nevetni, mint félni tőlük. Mármint azoktól, akik ezt csak gesztusokkal teszik. Mert nyilvánvaló, hogy a toroknak szorított bajonett egy kicsit más. De Sulley, és társai nem is ilyenek. Ők a tipikus, gesztusokkal rémisztő szörnyek. Szabályzatuk tiltja is a közvetlen érintkezést, és az emberi tárgyak átvitelét a szörnyek világába. Nem véletlenül. Az igazán zsigeri félelmekhez nem kell mindig bajonett. Az animációs film még ebben is a valós világ mása.

Ugyanakkor a 2001-ben bemutatott film kapcsán talán a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk kikapcsolódni. Rögtön még jobban tetszeni fog. Ha nem sikerül kikapcsolódni, akkor pláne tetszeni fog. A szörnyek világa. Letisztult, átlátható, egyszerű. Szóval mindennapi. Igazán irigylésre méltó. Lehet, sokaknak.

Ennyi. Többet nem is érdemes belemagyarázni. A nagy tanulságok elmaradnak. Ezúttal a politika is. Hogy miért? Egyszerű. A politikával mára tele lett egy cseppet a hócipőm. Nem érdekel, hogy mitől sikongat Zuschlag a liftben. Az sem, hogy egy nemzetközileg jól jegyzett szélhámos hirtelen mitől hibban meg annyira, hogy nem semmisíti meg időben a bűnjeleket. Maradok a szörnyeknél. Továbbá a macskáknál.

Andrew_s

Szánalom a hajóágyúnak

Forrás: Blikk

Annak idején sokan mosolyogtak azon, amikor Orbán Viktor gyorsnaszádhoz hasonlította a hazai gazdaságot. Aztán kevesebbet mosolyogtak bejelentés helyén, a Magyar Biztosítók Szövetségének (Mabisz) konferenciáján részt vevők, amikor a különadókkal megindult a betonba döngölési program. Most mégis ez a hasonlat látszik részben életre kelni. Még ha nem is a gazdaság kapcsán.

A hadihajók egyetlen eszközének erejéig azonban mégis. Ez nem más, mint a hajóágyú. Abból is az elszabadult példánnyal érzékeltethető helyzet. A hajó jelenleg a Századvég nevet viseli, és Zuschlag János vállalta be az elszabadult hajóágyú szerepét. Holott akár még jó ötletnek is tűnhetett talán, hogy a Fidesz által kedvelt szervezet kiadja egy bukott MSZP-s politikus emlékiratait. A bajok ott kezdődtek talán, amikor elkezdték erőteljesen túllihegni a dolgot. Kezdve azzal, hogy a promóciós interjú egyik jegyzője az a G. Fodor Gábor volt, aki köztudottan Orbán Viktor bicaján pedálozik. A pedálról lecsúszott lóláb meg messzire világított a kampányszellemiség sötétjében. A népszerűsítőnek szánt interjú tehát akkorát rúgott vissza, hogy a fal adta a másikat. Amitől aztán elszabadult az említett hajóágyú. Mert a túlteljesítési válsággal küzdő G. Fodor Gábor túlzottan magabiztos is volt. Nem számolt sem azzal a helyzettel, amibe Zuschlag Jánost belevitték, sem a börtön személyiségromboló hatásával. Különösen egy olyan személyiségben, ami talán már előtte is el volt telve önmaga fontosságának kergetésével.

Az interjúban meglebegtetett ötvenmillás MSZP-s ajánlat már ott visszafele sült el, amikor Gyurcsány Ferenc Zushlag saját bírósági vallomását hozhatta fel „mentségül”. A vallomás felvétele alapján Feri nem akar mutyizni. A Századvég csapatának realizmus jegyében talán azonnal takarékra kellett volna állnia. S még az is lehet, hogy megpróbálták. De alighanem már későn. Tehát már nem tudták megakadályozni, hogy ne kürtölje világgá az egykor a Terror házánál gusztustalankodó volt politikus a legújabb Gyurcsány-sztorit. Annak kapcsán, hogy a könyvéből külön dedikált egyet a Demokratikus Koalíció vezetőjének. Azzal a kísérő szöveggel, hogy: „Ha Gyurcsány nem árul el, és számomra kedvezőbben áll az ügyhöz, nem jutok idáig”. Amin rögtön látszik a hajóágyú-effektus. Az ugyanis kétségtelen, hogy amennyiben annak idején Gyurcsány megpróbálja kihúzni a slamasztikából, akkor ma nem a Fidesz-kampány sztárszerzője Zuschlag. Ebben az esetben viszont attól lenne hangos a kampány, hogy a DK vezetője akkor egy bűnöző mosdatásában exponálta magát. Így viszont az említett, börtönből frissen szabadult ex-politikus maga menti fel ismét a DK vezetőjét.

Alighanem annyira, de annyira szeretné fontosnak érezni magát, hogy szinte már meg is sajnálhatjuk. Mert mással aligha magyarázható, hogy nyilvánvaló a józan mérlegelés hiánya a szavak mögött. A Századvég, önmagát politikai gondolkodónak tartó, stratégiai igazgatója igencsak gondolkodóba eshet. Azon, hogy kellett-e neki egy ilyen sztoriba főszerepet ragadnia magához. Az ugyanis teljesen világos, hogy ezt követően a könyv kapcsán felbillenő összes éjjeli tartalma G. Fodorék nyakába fog ömleni. Ami, tekintettel a kezdetektől elég mocskos, és személyes támadásoktól sem mentes kampányt tekintve talán nem annyira szánalomkeltő. De a hazai közélet minősítése révén mégsem örömteli fejlemény. Már csak azért sem, mert azt jelzi: megpróbáltak kihasználni valakit, akinek a börtönévek után talán inkább a pszichiátriai szaksegítség kellett volna. Ez pedig legfeljebb a Fidesz-kapcsolatairól is ismert kiadó gátlástalanságának az illusztrációja.

A hajóágyú meg lövöldöz tovább. Mert ő fontos akar lenni. Olvasott szerző akar lenni. Gazdag akar lenni. Akár azon az áron is, hogy altesti részleteket keverjen bele az alapvetően politikai rizsába. Közhírré dobolva, hogy őt fogdosta egy idősebb politikus a Parlament liftjében. Szinte természetesen széles csóvát generálva a börtönévekre és az említett aktusra vonatkozó megjegyzésekből a neten. Amely kétes érétkű figyelemfelhívásra a homofóbokra, és kapcsolati ókonzervatívokra is építő kormánypárti kampánynak aligha lehetett szüksége. Még akkor sem, ha emberileg, Zuschlag szempontjából érthető. Egyrészt talán arra számítva, hogy a 18+ -os részletek sejtetése növeli az olvasótábort. Másrészt talán egy tudatalatti kompenzációs igénytől hajtva. Azt sugallva, hogy: „Nézzetek rám! Voltam ám olyan, hogy rám még a liftben is buktak!”. De bezzeg most. Amikor gfodoros alamizsnáért kell könyvet írni. Egyszerre két lyukat is ütve a fedélzetbe.

Azt természetesen ma még nem lehet tisztán látni, hogy hova fajul még a „nagy leleplezés” részleteinek csepegtetése. De az biztos, hogy a kampány gusztustalansága kapcsán már most sem lehet hiányérzetünk. S még hetek vannak hátra. Bőven van még idő a további leleplezők, és visszaemlékezők szolgálatba helyezésére.

Andrew_s

Lebukott a Fidesz-Jobbik koalíciókötés?

Furcsa szórakozásnak tűnhet talán a kormánypárt saját honlapját olvasgatni. Pedig igazán megéri néha. S nem is csak kifejezetten a felhőtlen szórakozás okán. Még akkor sem, ha néha kifejezetten mókásnak tűnhetnek a fideszes tudósítások önmagukról. Míg más esetben az okozhat fejtörést, amit talán megírni sem akartak. De azért megüzenik.

Ebből a szempontból a nagytestvér-díjas Zsigó Róbert legutóbbi nyilatkozatai szinte minden igényt kielégítenek. Az is, ahogy a Nőnap tiszteletére sikerült egy kis bajnaizást becsempészni a fideszes kommunikációba. Amivel igazán nem hozott szégyent a nőnapi köszöntés fogadásábólk is párt-hitkérdést képző terézvárosi párttagtársnőjére. De a szóvivő úr legutóbbi, a baloldal kapcsán előadott panaszai sem sokban különböznek ettől a színvonaltalanságtól. Még akkor is, ha féligazságok szintjén azzal akár egyet is lehetne érteni, hogy: „a politika soha nem lehet öncélú, a magyar társadalomnak is arra lenne szüksége, hogy a jobb- és a baloldal között legyen megfelelő párbeszéd, legyenek olyan nemzetstratégiai ügyek, amelyekben egyetértenek, és ezeket együtt képviselik”. A teljes igazság kifejtése azonban a nemzetstratégiai ügyek körének felmérésével kezdődne. Amilyen például lehetne az energetikai fejlesztések kérdése, de ebben a Fidesz meg sem próbálta az egyeztetést. Legutóbb a paksi bővítés kapcsán sem.

Aztán ott lehetne az oktatáspolitika, melyben tényleg jó lenne nemzedékeken átívelő stratégiákról beszélni. Ahogy az egészségügyben, vagy a nyugdíjpolitikában is. De nem igazán rémlik, hogy Selmeczi Gabriella kompromisszumkészséggel eltelve kezdett volna bele a magán-megtakarításokon alapuló nyugdíjak megvédésébe. Kezdve valamennyi parlamenti párt tárgyalóasztalhoz ültetésével. Miközben még emlékezhetünk arra, hogy a fideszes tárgyalókészség legfőbb jele volt, hogy éveken át farokfelvágva csörtettek ki az ülésteremből, ha nem a saját vezérürü rázta a kolompot. De persze ez mit sem von le annak a realitásából, hogy igen, kellett volna a párbeszéd. Amiről hallani sem akartak a háromszáz forintos vizitdíj kapcsán rendezett demagógiaválasztáson. Ugyannak a pártnak a tagjai, amelynek szóvivője a saját arcmásaival díszített plakátokat kamerával figyeltető polgármester. De Zsigó Róbertnek a kampány kapcsán most ezt tolták az orra elé felolvasni. Bízva abban, hogy az emberek talán már emlékezni sem mernek, ha erre a Párt nem ad engedélyt.

De mindez értelemszerűen csak a szóvivői megnyilvánulás érmének csak az egyik oldala. Mondott ő sokkal érdekesebbeket is a panaszáradatban. A felvezetése a zsigói mondandónak imigyen szólott: „Szükség lenne Magyarországon olyan baloldali tömörülésre, akivel a Fidesz részéről együtt lehetne működni, de a mostani ellenzéki erők nem ilyenek”. Ha az 1970-es, 1980-as évekre visszaemlékezve ízlelgetjük ezt a mondatot, akkor nem nehéz észrevenni egy jellegzetes párhuzamot. Amikor a Hazafias Népfront jelölt képviselőket, és arrafele, valamint a szakszervezeteknél fontos szempont volt az együttműködő-készség egy speciális formája. Az, ami gyakorlatilag a Párt-direktívák feltétel nélküli kiszolgálása mellett kelthette a „belső ellenzék” látszatát. A fenti mondatot tehát akár Pozsgay Imre is írhatta volna. De akárki írta, árulkodik a Fidesz demokráciaképéről. Arról, hogy csak az őket nem cáfoló „ellenzék”, meg esetleg a halott ellenzékiség a jó ellenzéki erő. Mindenki más a Sátán küldöttje lehet. Semjén Zsolt talán már izzítja is a disszertációíró golyóstollát.

A Fidesz közleménye szerint a politikus különben a fenti tételt annak a kérdésnek a kapcsán szögezte le, hogy „a baloldal hitelességi válsága segítheti-e a jobboldali kormánykoalíciót”. Amiért a kérdező, de a közleménybe belefogalmazó is megkaphatja az aranygyapjas gumicsont-rend nagydíját. Mert a jelenlegi felállásban mit is tudunk hivatalosan a jobboldalról? Leginkább azt, hogy van egy kormányzó pártszövetség, amelynek jelöltjeiről is a Fidesz-székházban döntöttek. Szó nincs tehát arról, hogy a Fidesz és annak klerikális platformja koalíciót alkotna. A Fidesz-KDNP szövetségen kívül még ott ült a Parlamentben a Jobbik, és léteznek a holdudvarába szerveződött ilyen-olyan pártok, szövetségek, egyletek, és egyebek. Ellenben Fidesz-Jobbik koalíció sem köttetett hivatalosan. S akkor jön ez az önleleplező szöveg. Ami vagy egy már most fennálló Fidesz-Jobbik hallgatólagos koalíciót sejtet, vagy egy, a választások utánra tett ígéreteken alapuló, jövőbelit. Olyat, amire nézve már, legalább egy bizonyos kör tudtával, folyhatnak a legalább informális tárgyalások. Márpedig ez mégis olyan információ lehet, amit nem biztos, hogy szélnek akartak engedni a választások előtt. Különösen annak fényében, hogy a szélsőségesekkel való kapcsolatot folyamatosan tagadják a Fidesz és a kormány környékén.

S tulajdonképpen Zsigó Róbert több újdonságot nem is mondott. Az, hogy a Fidesz által támogatott cég által kiadott Zuschlag-pamfletet promotálta kicsit, az természetes. Az pedig, hogy ismét sikerült bajnaizni egy cseppet, az meg munkaköri elvárás. Új információval az sem szolgál. Csak a hitbéli trollokat eteti.

Andrew_s