Tanszabadsági fogadóórák

A József Attila verseinek jegyében zajló irodalmi hosszútávfutás mellett egy másik rendezvény is zajlott a Kossuth téren, a parlament árnyékában. Ennek szervezői szintén magánutas rendezvényként, vagy ahogy mostanában hívják, civil kezdeményezésként hívták a térre azokat, akik nem mindenben szeretnék elviselni a házat. Még akkor is, ha a tér tulajdonképpen tényleg a mienk, és a ház is rajta. Mert az mégis csak az Ország Háza. Így nagybetűvel. Sőt, akár csupa nagybetűvel is. De hogy néven is megneveződjék a szervezet, a HAT (Hálózat a Tanszabadságért) szervezte azt a többnapos tiltakozó ülést, mely a sokat támadott köznevelési törvény jegyében jött létre. S amelynek keretében az arra járókat is beszélgetésbe vonó fogadóórák ugyancsak megtartattak.

A gyűlés tulajdonképpen nem jöhetett volna létre, ha nincs egy Dr. Hoffmann Rózsája tisztelt háznak. Azért valószínűleg mégsem teljesen a hála hangjai azok, melyek megszólaltak a 2011. november 15.-ével indult rendezvénysorozatnak. Mert nem egy egynapos fagyoskodásról, hanem egy több előadást, és a látogatók számára nyitott beszélgetéseket is felölelő tiltakozóakcióról van szó. Az persze kérdéses, hogy az oktatáspolitika hivatalos irányvonalát mennyire tudja befolyásolni a civil tiltakozás, de ezt majd a jövő megmutatja. Kár is lenne ebben előre jóslásokba bocsátkozni, mivel a pillanatnyi helyzet az, hogy még a kormányzati csatornák között sincs teljes egyetértés abban, hogy a köznek az ő nevelését milyen csapásirányok mentén is kellene valamilyen közösen hajózható csatornába terelni.

Az, hogy ez jó vagy rossz, az persze lehet továbbra is kérdéses. Ahogy az is, hogy hány körme szakad majd annak, aki a körömszakadtáig ragaszkodik egy olyan köznevelési vízióhoz, mely felett többszörösen is eljárt az idő. Még akkor is, ha eltekintünk az olyan triviális közhelysziporkáktól, mely például a sokat emlegetett görögök emlegetése a tervezett előszavában. Mivel azt, hogy ez miért irgalmatlan, minden konkrétumot, és szakmaiságot nélkülöző, közhely csupán, korábban már ecseteltem, erre itt most nem térnék ki. Pusztán szeretném ismét leszögezni a reményt, hogy az új közoktatási törvénytervezet nem a pederasztia és a fiatalkorúak szex-rabszolgasága okán tartotta említésre méltónak a görögök szolgáltatta példát. Még akkor is, ha a pornó újfajta adója azért megjelent a kormányzati kommunikációban.

Alkalmasint egyébként ilyen témákról is szívesen beszélgettek a HAT képviselői az arra járókkal. Miközben természetesen az, akinek türelme volt, akár ott helyben is elolvashatta a forrásmunkákat. Dacolva a novemberi időjárással, mely a bevezetésben említett másik rendezvény hallgatóságát sem kímélte. De a tanszabadság jegyében rendezett tiltakozáshoz, tényleg jó lenne hinni abban, hogy lesz létjogosultsága az alternatív megoldásoknak. Nem is feltétlenül azért, mert a demokráciának nevezett társadalompolitikai kategória jellemzőinek ez felelne meg legjobban. Mert azt azért talán kevesen vitatják, hogy a demokrácia, feltéve, ha nem a görög mintát követik, jó dolog. 

Az alternatíváknak sokkal inkább azért lenne helye az oktatásban, mert a történelem a pedagógia fejlődéstörténete során csak azt tudta bebizonyítani, hogy senki sem tudta az univerzálisan jó megoldást ezüsttálcán felajánlani. Mert a valóság mindig kicsit komplexebb, mint ahogy sokszor az a tudományos ülésszakok szekcióüléseinek boncasztalain látszik. Ha tehát egyetlen köznevelési Prokrusztész-ágyba kell belefeküdnie a gyermekek szellemiségét pallérozandó, akkor az aligha fogja egyaránt szolgálni minden diák legjobb fejlődésének lehetőségét. Ha ezt olyan mellékzöngék is kísérik, mint a képzés kasztosító hatásának felerősítése a felsőoktatásban, vagy a szülő befolyásának szándékos csökkentésével növekvő elidegenedés az iskolarendszertől, akkor különösen szkeptikusak lehetünk. Annak az ágynak a szélén állva, ahol a jelenlegi oktatáspolitikusok a szállásmesterek, feltétlenül.

Nem elfeledkezve azért arról sem, hogy a közoktatás jelen állapota egy olyan folyamat éppen aktuális állomása, melyben igen sokakra freccsent már a sár. Mert a megoldás továbbra is egy emberöltőre szabott, és az érdekeltek széles rétegeinek elfogadható oktatáspolitikai koalíció lenne. Amíg a megoldási javaslatok nem ebbe az irányba indulnak el, és még a látszata is hiányzik a széles, pártérdekeken és oktatási szekértáborokon felülemelkedő megállapodásoknak, addig sajnos a tiltakozások sem biztos, hogy célt érnek. Mert kérdés, hogy maguk a pedagógiát művelők, illetve a pedagógia elméletének felkent kutatói mennyire tudják egységesen támogatni a tiltakozásokat és a szervezőket. S támogatásuk esetén mekkora az egzisztenciális csapda, melyből kikiabálva azt ki is merik nyilvánítani. Azért persze szeretnénk, és magam is szeretnék hinni abban, hogy nem vak Thészeusz-ként körbecsapkodó, hanem a valóban hatékony szerveződések egyike lesz a HAT. S Ariadné átka a valóban felejtésre ítélhető kényszerpályás oktatásszervezést fogja utolérni.

Simay Endre István