Az állatkert, mint szociokukucs

Forrás: Budapesti Állatkert

Rájöttem, hogy amennyiben a mikrotársadalmak általános ismeretszintjét, illetve a gyermekhez való viszonyt akarja valaki felmérni, akkor arra az egyik legalkalmasabb hely az állatkert. Oda ugyebár az említett társadalmak, a családok járnak ki a szemük fényének nevezett egyedekkel, a gyermekekkel. A felméréshez így nincs más dolga az embernek, mint sodródni a tömegben. S kicsit figyelni. Bár, néha, figyelni sem kell. Az ostobaság olyan lehengerlő, és néha olyan harsány, hogy bunkócsapásként találja el az embert.

Mi tagadás, néhány ilyen bunkó csapása után kezdtem csak figyelni az embereket, a családokat. Az igazi sötétség persze az, amikor a kiírás szerint is szürkületben élő állatot a telefonnal fényképezve képen vakuzza a gyermekével közlekedő családanya. Aki, vélhetőleg a legnagyobb felháborodással venné tudomásul, ha az állatkertben biztosított félhomályban a gyermekét vakuznák meg a kápráztató élmény átnyújtásának jegyében. De a gyermeket kísérő elmebajnok, eközben „természetesen” elmondja a tuti információkat is a csemetének. Ami éppen eszébe jut. Majd el is rángatja a gyermeket a következő ketrec vagy terrárium irányába. Amit teljesen meg tudok érteni. Mert esetleg a csemete még el találja olvasni, hogy mit írnak az állatkáról „hivatalosan”, és akkor oda lenne a szülői tekintély. Amelynek képviselője talán már az otthoni hűtőszekrényben üldögélő sört látja csak maga előtt. De hát ugye a szomszédék is kigyüttek azzal a kockafejű kölkükkel, nehogy mán mi ne gyüjjünk ki a zóóba.

Természetesen szó nincs arról, hogy mindenkinek mindenhez alanyi jogon értenie kell. Botanikától, atomfizikáig. De az állatkertben igen sok információt megosztanak a nagyérdeművel. Az állat élőhelyéről, szokásairól, táplálkozásáról, származásáról, anatómiájáról, és megannyi másról. Ehhez egy dolgot kétségtelenül tudni kell. Legalább egy kicsit olvasni. Ezt követően már csak egy verébugrást kellene tenni abban az irányban, hogy az embernek szülőként legyen egy pici igénye az ismeretszerzésre. Nem is tartósra. Csak annyi időre, ameddig tolmácsolja a gyermeknek. Akár felolvasva a táblákról. Akár annak érdekében is, hogy a gyermekét ne tegye ki túl harsány közröhejnek, ha véletlenül megjegyzi, és szóba hozza azt, amit az ő szüleje pótfecsegett neki. Ehhez persze az is kellene, hogy a szülő partnernek, embernek, és ne alattvalónak, illetve a szabadidőt kötelezettségbe osztó koloncnak tekintse a csemetét.

S ezért gondolom, hogy érdemes kimenni az állatkertbe, és egy picit figyelni a családokat. Olyan helyeken, ahol nem igazán lehet triviális ismeretekkel hablatyolva megugrani az információs lécet. Nyilván nem hivatalos statisztikaként, hanem benyomásként, de felmérhető, hogy korántsem ritka az ostobaságok magabiztos terjesztése. Lefele. Hierarchikusan. Úgy, hogy a meseírók nem egy ilyen információmorzsáért arannyal fizetnének. Mert éppen csak azt nem lehetett hallani, hogy a földimalac a levegőből lecsapva ragadja fel áldozatát. De talán csak várni kellett volna még egy kicsit. Ugyanakkor, hogy ne legyek igazságtalan, számos olyan családdal is összesodort a hétvégi látogatás az állatkertben, ahol a szülő meg merte mondani a gyermeknek, hogy nem tud mindent. Majd elolvasta az írott malasztot, és igyekezett továbbadni azt. A megcélzott korához igazítva a mondandót. Nem is mindig túl hangosan, mert felemelte a gyermeket. Hogy lássa is, amiről szó van. Ahelyett, hogy fennhangon szitkozódna, amiért „direkt odatettek egy deszkát, hogy ne lehessen belátni”.

A tanulság? Az nincs. Személyes benyomás csupán, mely megerősíti azt, hogy az ostobaság sokszor harsány. Míg a másokra odafigyelő gondosság sokszor csendes, és nem is olyan feltűnő. Azért persze jó lenne, ha az utóbbi többségében hihetnénk, és nem tekintenék sokan trendinek a harsány hülyeséget. De ez messzebbre vezet. Azért persze jó lenne az általános műveltséggel is átlépni bizonyos deszkákon. Legalább az igényt felkeltve a belsőkorlátok elbontására. De ez is messzebbre vezetne. S nem is ismerem a királyi utat. Amiben biztos vagyok az az, hogy tanároknak, pedagógusoknak szinte kötelezővé tennék egy-egy ilyen figyelve sodródó látogatást. Állatkertben, múzeumban és hasonló helyeken. Nem a saját osztályukkal, hanem „csak úgy”. Ártani biztos nem ártana.

Andrew_s

Blaszfémia-törvény annulálva. Dániában. Általában...

Dániában, ahol a skandináv országok közül egyedül élt törvény az istenkáromlás, a blaszfémia büntetésére, visszavonták az említett törvényt. Egy 334 éves törvényt helyezve így hatályon kívül. Miközben talán érdemes elgondolkodni azon is, hogy legutóbb egy, a Facebook-ra kitett, Korán-égetést bemutató videó kapcsán jártak el a törvény nevében.

Azért érdemes elgondolkodni ezen, mert nyilvánvalóvá teszi: általában érvényes törvényről beszélünk. Nem ez, vagy az a vallás istenének gyalázása ellen alkalmazható törvényről, hanem általában a hit megtestesítőjéről. Még akkor is, ha a törvény keletkezésekor, a XVII. században nyilvánvalóan a keresztények istenét védte eredetileg. Csak azóta a világ továbbfejlődött. Úgy általában. A jelek szerint még Európában is. Úgy általában. Még akkor is, ha vannak, akik szívük szerint Hippói Szent Ágoston egyházi antiszemitizmusának jegyében járnának el. Lehetőleg Tomás de Torquemada eszköztárával. A keresztény humanizmus jegyében. Gondolom. Úgy általában. Ha a tüzes vasat ők tartanák, és nem rajtuk hűtenék le. De leginkább akkor, ha mindezt szóban el lehetne intézni. Mert a szájukkal annyian hisznek a keresztények Istenében, hogy csak úgy dől a hangzavar a fejükből. Hazánkban mindenképpen. De talán másutt is.

Miközben vannak, akik hisznek valamilyen istenben. Míg mások a tudományos könyvespolcban hisznek. De legalább is abban, hogy van olyan ember, aki képes lehet levezetni az alternatív univerzumok kvantumegyenleteit. Ha vannak ilyenek. Úgy általában. Mert a többség erre éppen úgy nem képes, ahogy a többség vízen sem jár. Hacsak nem tudják, hol vannak a cölöpök. De ettől még tiszteletben lehet tartani egymás hitvilágát. S talán erre jöttek rá azok, akik minden isten gyalázását egy kalap alá vették. Demokratikussá téve a panteont, és szavazásra bocsátva a szférák bérleményeinek feltöltését. Az említett törvény visszavonás tehát alapvetően egyfajta társadalmi bizalmat jelent. Azt a bizalmat, hogy a társadalom megérett arra, hogy a tagjai tiszteljék egymást. Legalább annyira, hogy ne akarják megszabni a másiknak, hogy mivel kapcsolatban milyen hitvilágot dédelgessen. Dániában. Legalább ott.

Mert itt hallani vélem a kirohanásokat arról, hogy a dánok lefeküdtek a muszlimoknak, és maholnap iszlamista lesz mindahány. Megerőszakolva még a tenger halait is talán. De nekik azért a figyelmükbe szeretném ajánlani: csak az istenkáromlást nem bünteti a törvény ezután. A bűncselekményeket, köztük a nemi erőszakot is, továbbra sem jutalmazzák kormány-kitüntetéssel. Ami szintén egyfajta társadalmi bizalmat feltételez. Azt a bizalmat, ami kizárja, hogy a származása, illetve a vallása miatt tekintsenek eleve bűnösnek bárkit is. Ellenben lecsukva a bűnöst a származásától és vallásától is függetlenül. De azért, és csak azért, amit elkövetett. Aminek megértése, illetve elfogadása valószínűleg hatalmas előrelépés lenne sokaknak. Magyarországon is. Például, az előítéletektől vezetett státuszhívő decibelkeresztényeknek is. Úgy általában.

Andrew_s

Cenzné férjének látogatása az MSZP-nél

Az MSZP-nek, mint tudjuk, van Facebook-oldala. Az is természetes, hogy a DK megválasztott elnökének az elutasítása kikerült, állásfoglalásként, üzenetként erre az oldalra. Az is természetes, hogy ez, kommentekben megnyilvánuló, vitát generált. Sok szempontból azt is értem, hogy van egyfajta moderáció a hozzászólásokon.

Amit nem értek az az, hogy az egyik hozzászólással, ami a reggeli órákban még olvasható volt, és válasz volt egy másik hozzászólásra, mi volt a Cenz-né férjének a problémája. A hozzászólás ez volt:

„A DK elnökét ma Gyurcsány Ferencnek hívják. Nem szeretni kell, hanem kompéromisszumot kötni. Aki erre képtelen, az miniszterelnöknek is alkalmatlan. Mert akkor sem csak a saját tábor elnöke. Olyanunk már ugyanis van. Orbánnak hívják.”

A törlést előidéző momentum talán a „kompéromisszumot” szó elírása volt. Ebben az esetben nagyon dicséretes, hogy ennyire vigyázzák az oldalon a magyar nyelvet. Mert ellenkező esetben fel kellene tételeznünk, hogy a lényegibb gondolatokkal van az MSZP-nek problémája. Azzal talán, hogy egy miniszterelnök minden állampolgár, és nem csak a saját híveinek miniszterelnöke? Esetleg azzal, hogy Gyurcsány Ferencet a DK tagsága elnöknek választotta? Mármint az MSZP erre vonatkozó külön engedélye nélkül? Netán azzal, hogy egy tárgyalás, demokraták között, kompromisszumok árán, és nem diktátumoknak a másik torkán való lenyomásán hoz közös eredményt?

Igazán kár, hogy a cenzor nem írta ki a véleményét. Mert mégis csak jó volna tudni a miheztartást egy demokratikus párt oldalához hozzáfecsegve. Már akkor, ha a beírás tényleg eltűnt. S nem csak a képernyő káprázik.

Andrew_s