Pattog a berozsdáltan feszülő sodrony

Az úszósport környékén kibontakozott Kiss-féle botránysorozat kapcsán két dolog szinte biztosan eszünkbe juthat. Az egyik, hogy akármilyen mély a kommunikációs dögkút, kiveti magából az elsüllyeszteni vágyott rohadványokat. A másik, hogy vannak olyanok, akik nekiállnak megmagyarázni: nem is olyan büdös, és tulajdonképpen maga ugrott bele.

Holott tudhatnák: az ölükbe kapott bűzlő darabról hiába próbálják megmagyarázni, hogy rózsa. Alapvetően csak a saját ítélőképességükbe vetett bizalmat lehet megrendíteni ezzel. A nemi erőszak esetén erre kiválóan alkalmas az áldozathibáztató magatartás. Felhozva az áldozat magán-, és előéletét. Vagy, mint Aczél Endre esetében, belebonyolódva egy teljesen feleslegesen kacifántos magyarázatba. Azzal, hogy szerinte, többek között, azért sem lehetett szó nemi erőszakról, mert annyira jó tenyészbikák voltak az erőszaktevők, hogy a leányok maguktól ugrottak bele a hármasan szoros emberfogásba. Esetleg, ha időben ki nem józanodik a nagy mentegetésből, még odáig is el lehet jutni, hogy a most megszólaló egykori áldozat maga kérte, hogy ketten fogják le, fogják be a száját, erőszakolják ájultra. Vagy egyenesen a megtiszteltetéstől ájult el, amiért ilyen remek srácok mennek rajta végig.

Sajnálatos az, amikor egy szakmailag felkészült újságírón úrrá lesz valami furcsa képzavar. Az erőszak ténye ugyanis független a megerőszakoltról alkotott mindennemű előítélettől. De még annak teljes, ettől független életétől is. Pusztán attól függ, hogy ott és akkor akarja-e az aktust, vagy kényszerítik rá. Takáts Zsuzsanna meg sértésének szándéka nélkül, de akkor is erőszaknak minősült volna az eset, ha Aczél azon meglátása igaz, hogy azért ment be az egyik fiúval a szobába, mert „szeretett kefélni”. Ez ugyanis korántsem jogosította volna fel egyik delikvenst sem az erőszakra. Ahogy akkor is megállt volna, morálisan mindenképpen, az erőszak, ha telefonon rendelnek oda egy hölgyet, aki hármukat meglátva eláll az üzlettől. Innentől Aczél Endre megnyilatkozásai legfeljebb a nettó baromság kategóriájába, a bűnmentegető sóderhányásba sorolható. Ez pedig azt jelenti, hogy a sajtó ikonikus figurái is jobban teszik, ha az önkontroll elvesztésének első jelére felhagynak a pálya gyakorlásával. Mielőtt a csúcson távozás helyett, az elhajtva kullogás jut ki nekik.

Aczél minden esetre elég nagy lépéseket tett az utóbbi irányba. Holott elég régi motorosként tudhatná, tudhatta volna: egy gyors bocsánatkérés az első szóvirágok után, majd a hosszas hallgatás talán menthetővé tette volna a helyzetet. Újabb tiszteletköröket tenni a dögkút körül igazán felesleges volt tennie. Még akkor is, ha elfogadom azt az állítását, hogy 15-16 évesen erősen csorgatta a nyálát. S ezért emlékezetes lehetett számára minden eset, ami az ifjonti fantáziát hergelte, és mögé tudott képzelni annak idején bármit. Még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy némely fantáziafutam annyira szimpatikus volt, hogy a végén már maga is elhitte. Biztosan van ilyen. Azonban van egy kis különbség a tinédzserként fantáziálgató csemete, és az évtizedes tapasztalattal rendelkező betűvetőnek a nemi erőszak megtörténtét mentegető, áldozathibáztató szemlélete között. Az utóbbit aligha mentheti az sem, ha esetleges okaként előbbi iránt érzett, maradandó lelkiismeret-furdalás szerepel.

Akár ezért, akár másért vállalta be Aczél Endre a kommenteket a hallgatás helyett, az könnyen lehet, hogy egy ikon leakasztását jelenti a falról. Kiíratván az egykori, nemzetközi porondon is forgó, tudósítót a köz érdeklődéséből.

Andrew_s