2017. december 28., csütörtök

Boross helye a semmi közepén

Forrás: Iiwallpapers
Természetesen tudom, hogy utánlövés Boross Péter karácsonyi szerepléséről ilyen késedelemmel írni. Már csak azért is, mert sok újdonságot sem mondott. Mármint önmagához képest. De csak most botlottam bele a világhálón a megnyilatkozás reflexiójába. Másrészt talán mégis megér egy-két gondolatot.

Nem is annyira Boross Péter mondandója. Az tényleg hozza a tőle, az utóbbi évek mondandói alapján, elvárt formát. Az egykori vice-miniszterelnök esetében nem új folyamat, hogy a Horthy-korszak egyre fényesebben világít az elméjébe. Talán az egykori emeszempés pártcsinovnyiki állomást is tartalmazó, de egykor a Szálasi-érában is katonáskodó Boross számára tényleg ez az, ami megadatott. Az az amnéziás folyamat, amely már a korábbi, 2016 Karácsonyán előadott, ünnepi „köszöntőjekor” is nyilvánvaló volt. Ez akár rendben is lehet. Az idő felértékeli azt a kevés jót, ami történik, és általában is rózsaszínre festheti a személyes múltat. Aki nem hiszi, az nézzen szét maga körül.

Szinte biztosan fog találni olyan egykori honvédot, aki a Kádár-korszakban volt kényszersorozott katona. Alighanem olyat is fog találni, aki egy pillanatig sem szeretné még egyszer végigcsinálni. Miközben ugyanezek harsányan kacagva adomáznak az akkor megélt szívatásokról, értelmetlen kiképzési lépésekről, illetve a még értelmetlenebb, a kontraszelekció díszpéldányaiként szolgáló, tiszti állomány tagjairól. Talán olyan ismerőse is akadhat néhányaknak, akik egykor a század téglái voltak. Olyanok, akik pár óra kimenőért pitizve dobták fel a katonatársakat egy becsempészet felesért, egy randiért átlépett kerítésért, vagy bármiért. S akik talán mai napig nem értik, hogy az egykori katonatársak miért kerülték, illetve kerülik talán a mai napig. Amikor számukra akkor az volt a legjobb jó, amit magukkal tehettek. A még idősebb generációból is ismernek talán többen olyanokat, akik mára már inkább dédnagyszülők, de nem győzik százszor is elmesélni a világháborús históriáikat.

A család, a közvetlen ismerettség kör, megtanulja a helyén kezelni ezeket a történeteket. Nem is igazán tulajdonít nagy jelentőséget nekik. Legfeljebb egy megértő félmosollyal, vagy a hátuk mögött érzett hányingerrel viseltetnek a furcsa hősiességek iránt. A katonatárs pokrócozásától a dobbantásokon át keretlegénység nagyszerűségéig. Miközben a megértő félmosoly nem is annyira a történetnek szól sokszor, hanem tényleg a megértés jele. Annak a megértéseként, hogy egy-egy emberből miként lett antiszociális emberkerülő, mindenen felhorkanó morgós vénember. Netán az örök másodikságot könyörtelenül túlkompenzáló akarnok, vagy a morális bűnöket felemlegető lelkiismeretet általában is megtagadó csirkefogó. Míg a kisebb csibészségeken akár együtt is nevethetünk a mesélővel.

Azzal, aki a saját aktuális igazáról maximálisan meg lehet győződve. Mert a szellem semmiben nem olyan hatékony, mint az önbecsapásban. Az emberek pedig éppen ilyen jók az önfelmentésben. Probléma legfeljebb akkor keletkezhet, ha a környezet érdemtelenül túlértékeli az említett megnyilvánulásokat. Márpedig Boross Péter esetében szinte biztosan erről van szó. Mert ő maga már szinte biztosan túl van a realitások határain. Már békésen evezget az önmagába zárt szellem békés beltengerén. Időnként kikiabálva a partra azt, amit a megcsillanó vízfodrok torz csillanásai tükröznek vissza a múltjából. Boross jól el van magában. Beemelni a közbeszédbe lehet legfeljebb hiba. Mert azt sugallja, hogy érdemes értelmet keresni ott, ahol nincs, és ahol ennek a keresésnek nincs is számottevő jelentősége.

Holott, ha valaki az értelmetlen káoszban akar értelmet keresni, annak kiváló terepet szolgáltatnak a jelen helyzetben jelentősebb megszólalók, illetve folyamatok. Elég kormánypárt irányából érkező szóvirágokra, a kormány ténykedéseire gondolni. Meg olykor az önmagával sem szóba elegyedő ellenzékre.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése