Mostanában azon megy az össznépi, most éppen a kultúrát félteni hivatott, nyüszögés, hogy mi történik a színészeti, és mozgóképipari segédmunkásképzés környékén. Félre értés ne legyen! Tőlem nyugodtan tekintheti bárki alanyi jogon tehetségesnek, vagy akár zseninek, a végzetteket. A jegypénztárnál még sosem kérdeztem meg, hogy milyen papírjai vannak a szereplőknek. Akár látszó, akár technikai szereplő az illető. S gyanítom, maradok az a bináris kultúrproli, aki voltam.
Számomra két típusú film, illetve színészet, színház létezik. Olyan, ami tetszik. Illetve olyan ami nem tetszik. De igaz ez a zenére, a festészetre, irodalomra, de minden másra is, ami alapvetően egy szubjektív értékítélet mentén jelent értéket, vagy silányságot. Ugyanakkor van egy olyan absztrakt érték, aminek a társadalmi megítélése, elfogadása, valamint az ebből fakadó támogatási, szolidaritási hajlam nem kevésbé egy szubjektív megítélés kérdése. Ez nem más, mint a „tudás”, mint olyan. Így az, ami most látszik, az alapvetően nem más, mint „csak” egy tünet. Az egész oktatáspolitikát, nem, az egész társadalmat átszövő, évtizedek óta tartó pusztítás aktuálisan utolsó tünetei. Olyan ez, mint amikor hegyek tűnnek el. Vagy, talán inkább, mint az elhíresült drezdai pap-vélemény. Vagy a kettő együtt.
Az első elhordott földdért, majd ez első háznyi kőért nem szólt senki, mert talán fel sem tűnik. Vagy olyan szép, esetleg olyan globális bűnbakot, felmentést kínál a magyarázat. A sivatagra meg már mindenki legyint. A közben kialakult földcsuszamlásokért, homokviharokért pedig annak fáj a feje, akit éppen ott, és akkor eltemet. Mert a közben felépült ronda házak, értelmetlen ültetvények már rég elvették mindenki kedvét. A magyarázatok, illetve a magyarázatokat pótló cselekvések zajai már rég betömték a füleket. Miközben ezer más problémával kell, nem egyszer a korábbi kis csuszamlások hatásaiként is, naponta megküzdeniük az embereknek.
Lefordítom. A tudás társadalmi presztízsét gondos megfeszített munkával verték szét. Nem is elsősorban Orbánék. Mert már ez a politikai haszonleső-klub is ennek a „terméke”, haszonélvezője. Generációk nőttek úgy fel, hogy a tudás társadalmilag nem érték. A pozíciót a lokál-isten osztja, bunkónak lenni trendi, és hülyének lenni érdem. Ergo: a tudást közvetítő ember csak társadalmi nyűg, a tudást közvetítő intézet felesleges cafrang, a gyerek meg majd csak eltölti benne az idejét valahogy. Aztán a semmire kapott, semmit nem igazoló, semmit nem érő papírral majd csak megtámogatják. A rokonok, ismerősök, szomszédok, szeretők, vagy az, aki éppen gondolja. Pénzzel kapcsolatokkal, a karriert biztosító fenekek felismerésének képességével, netán a megmutatásukra utaló magatartással, a nagy társadalmi felszopás ágyaival, stb.
Ha pedig egy-egy tanár, netán intézmény ennek keresztbe fekszik, majd megverjük, ellehetetlenítjük, kicsináljuk. Szó szerint, vagy átvitt értelemben. Mikor, hogy. Jól látszik ez a különböző helyeken. Szó szerint vagy átvitt értelemben. Anno a tanártüntiknél is pont az volt a bajom, hogy szó nem esett arról, hogy milyen értéket lennének képesek, akarnának közvetíteni. Nem maguknak, hanem társadalmilag. A vágyak kimerültek a ketrecbe kapott párnák számának bővítésében, a „mi vagyunk az alanyi zsenik” ismételgetésében, és a tettek az ökölrázásban.
Ezzel a társadalomnak még az a része sem vállalt számos mértékben szolidaritást, amelynek tagja a gyermeküknek nem a szellemi szolgaságot szánná, hanem azt a valós értelmiségi létet, ami már jó ideje megvetés tárgya hazánkban. Amely értelmiségi lét már akkor is alárendelt szereppel bírt a pártkapcsolatokkal szemben, amikor a jelen kormánytagok szocializálódtak. De meg is látszik.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése