 |
A vezetési stílusok vizsgálatának könyvtárnyi szakirodalma
van. Ennek tételes felsorolása tehát egy katalógusfiókra emlékeztetne. Amitől
részben megtartóztatom magam, részben megkímélem az olvasókat. Részben talán a
vállalt lustaság, részben az empátia okán. Az azonban biztos, hogy a Kurt Lewin
által definiáltak között van egy speciális vezetési stílus, ami sokszor
okoz értetlenséget a gyakorlatban, és felismerése is nehéz, mivel sok
szempontból a demokratikusnak tekinthető stílushoz hasonlít.
Ez nem más laissez-faire típusú vezetés, mely azzal, hogy
látszólag mindenkit meghallgat, és látszólag delegálja a feladatokat tényleg
hasonlít a demokratikus vezetéshez. Ahogy azonban a nagykönyvek, de a netes
források is emlegetik, a felelősséget is megpróbálja delegálni. Ezzel,
valamint a lovak közé dobott gyeplővel tulajdonképpen arra sarkalva a beosztottakat,
hogy a porlasztott felelősséget további egymásra mutogatással tegyék még
átláthatatlanabbá. Végső soron a vezető számára végképpen átláthatatlanná válik
a helyzet, és a csapat összes, mondhatni kumulált, hatékonysága drasztikusan
romlik. A hatékonyságromlással párhuzamosan a teljesítmény látszólag növekedni
is képes lehet, de ez a teljesítmény voltaképpen virtualizált teljesítmény. A
leadott dokumentumok egyre nagyobb része szól a felelősség szétkenéséről, és a
vezető látszólagos támogatása mellett, annak részleges vagy teljes félreállításáról,
mellőzéséről. Mind a valós döntések meghozatalában, mind a személyi
kérdésekben.
Kihasználva egyben azt, hogy az ilyen vezető, önmagát is
demokratikusnak látva és láttatva, mindenkit bármikor meghallgat. Ám mindig a
vele utoljára beszélő embernek lesz aktuálisan igaza. Ami alulról nézve az
egységért lobbizni képtelen, felülről nézve a részletekben elvesző,
megbízhatatlan vezető képét nyújtja. Alapvetően akkor is elindítva az el-, vagy
félremozdításának folyamatát, ha személy szerint talán nem is gerjeszt
indulatokat senkiben. Ennek folyamatnak egyfajta gondolatkísérleti, és ezért
vitatható, esetét mutatja az alábbi kis „helyzettanulmány”. S mert
gondolatkísérlet, nyilvánvalóan minden egyezés egy valós helyzettel csak a
véletlen műve lehet. Tehát egy végjáték-lehetőség:
Szereplők:
Kinevezett
vezető: Mint említettük, laissez-faire alkat. Nem konfrontálódik, ha nem muszáj.
Nem szól, ha az nem kényszerhelyzet, de mindig az utolsónak van igaza.
Szakmailag nem megingathatatlan, de legalább szakmainak tekinthető elképzelései
vannak, és nagy felettesi, illetve emberi nyomás alatt a gerincesek rendjébe
tud tartozni;
1.
aspiráns: Nyomás alatt elhajlik. Szakmailag megkérdőjelezhetetlenül
teljesítésképtelen, de tipikus bürokrata. A hierarchiában előrefele mindent
megengedhetőnek tart, míg lefele semmilyen morális fenntartása sincs. Tipikus
státuszbürokrataként viselkedik. Nyomás alatt elhajlik és lapul. Mely utóbbi
hatására (anyagmegmaradás révén) a nyelve hosszan kinyúlik;
2.
aspiráns: Egy szűk szakterületen rendelkezik a minimális ismeretekkel.
Alapvetően kényszeraspiráns. Nyomás alatti viselkedése megítélhetetlen, mivel
alapvetően kerüli ezeket a helyzeteket. Túlélésre játszik. Nem vállal
feladatot, csak akkor, ha az megkerülhetetlen, és igyekszik a
feladatkiosztáskor a minimumra csökkenteni a vállalt munkákat. Az „aki nem
dolgozik, nem is hibázik” elv feltétlen híve. Alapvetően nem befolyásolja a
történéseket, de nincs ellenére, ha a sodródás előreviszi.
Segédaspiráns:
Opcionális, de gyakran felbukkanó szereplő. Szakmailag megingatható, alapvetően
nem is a vezető, hanem a 2. aspiráns számít hierarchikus dugónak számára.
Türelmetlen törtető. Alapvetően a „cél szentesít bármit” elv követője. De van
benne rendszer, és lehetőség szerint nem konfrontálódik nyíltan, de bárkit
bármikor megkerül. Felbukkanása a saját szintjén konfrontációt, a felsőbb
szinteken a kinevezett vezetővel szembeni biztos ellenpólus megjelenését garantálja.
Ebben a fázisban főaspiránssá is előléphet.
1.
jelenet:
Mivel a kinevezett vezetőt, kihasználva az érdemi
döntésképtelenségét, számos olyan helyzetbe hozták, ami szakmailag
megalapozatlan döntéseket is eredményezett, támadhatóvá válik. Köztük olyan
személyi döntésekbe is bevonható, mely a későbbi munka szakmai
megalapozottságát kérdőjelezheti meg.
Eközben az 1. aspiráns kerülő utat tudott biztosítani ahhoz,
hogy a vezetőt, akinek székére már korábban is pályázott, akár meg is kerülje.
2.
jelenet:
Az 1. aspiráns számára olyan helyzetet kell teremteni,
amiből minden szakmai alkalmatlansága ellenére látszólag érintetlenül jöhet ki.
Ugyanakkor a végső döntési láncban a kinevezett vezetőt addig a posztján kell
tudni tartani, amíg végképpen el nem lehetetlenedik. Addigra a kerülő úton
„kinevelhető” az utódja. Megbízhatóan manipulálhatóan, mivel egyértelműen olyan
státuszba kerül, aminek fenntartása, saját alkalmatlansága okán, csak és
kizárólag a pozícióba juttatóktól függ.
3.
jelenet:
A kinevezett vezetőt egy végletes döntés meghozatalára kell
kényszeríteni, melynek nyomán az 1. aspiráns „fájdalommentesen” átveheti a
posztot. Először megbízott vezetőként az esetek „kivizsgálásának” idejére. Erre
az időpontra minden potenciális veszélyforrást el kell lehetetleníteni, vagy
legalább hitelteleníteni kell. Szakmai veszélyt csak a 2. aspiráns jelentene,
de alternatív beosztás kreálásával, esetleg más részlegbe vezénylésével
kiiktatható. A segédaspiráns még jelentkezhet törtetőként, de alapvetően a 2. aspiráns
székének felajánlásával lekenyerezhető, mivel ezzel is lokális csúcsra jut.
Amennyiben főaspiránssá vedlett, akkor egy frissen kreált alternatív beosztással
érhető el ugyanez.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése