 |
| Forrás: Iiwallpapers |
Természetesen tudom, hogy
utánlövés Boross Péter karácsonyi szerepléséről ilyen késedelemmel írni. Már
csak azért is, mert sok újdonságot sem mondott. Mármint önmagához képest. De
csak most botlottam bele a világhálón a megnyilatkozás reflexiójába.
Másrészt talán mégis megér egy-két gondolatot.
Nem is annyira Boross Péter
mondandója. Az tényleg hozza a tőle, az utóbbi évek mondandói alapján, elvárt
formát. Az egykori vice-miniszterelnök esetében nem új folyamat, hogy a
Horthy-korszak egyre fényesebben világít az elméjébe. Talán az egykori
emeszempés pártcsinovnyiki állomást is tartalmazó, de egykor a Szálasi-érában
is katonáskodó Boross számára tényleg ez az, ami megadatott. Az az amnéziás
folyamat, amely már a korábbi, 2016
Karácsonyán előadott, ünnepi „köszöntőjekor” is nyilvánvaló volt. Ez akár
rendben is lehet. Az idő felértékeli azt a kevés jót, ami történik, és általában
is rózsaszínre festheti a személyes múltat. Aki nem hiszi, az nézzen szét maga
körül.
Szinte biztosan fog találni
olyan egykori honvédot, aki a Kádár-korszakban volt kényszersorozott katona.
Alighanem olyat is fog találni, aki egy pillanatig sem szeretné még egyszer
végigcsinálni. Miközben ugyanezek harsányan kacagva adomáznak az akkor megélt
szívatásokról, értelmetlen kiképzési lépésekről, illetve a még értelmetlenebb,
a kontraszelekció díszpéldányaiként szolgáló, tiszti állomány tagjairól. Talán
olyan ismerőse is akadhat néhányaknak, akik egykor a század téglái voltak.
Olyanok, akik pár óra kimenőért pitizve dobták fel a katonatársakat egy
becsempészet felesért, egy randiért átlépett kerítésért, vagy bármiért. S akik
talán mai napig nem értik, hogy az egykori katonatársak miért kerülték, illetve
kerülik talán a mai napig. Amikor számukra akkor az volt a legjobb jó, amit
magukkal tehettek. A még idősebb generációból is ismernek talán többen
olyanokat, akik mára már inkább dédnagyszülők, de nem győzik százszor is
elmesélni a világháborús históriáikat.
A család, a közvetlen
ismerettség kör, megtanulja a helyén kezelni ezeket a történeteket. Nem is
igazán tulajdonít nagy jelentőséget nekik. Legfeljebb egy megértő félmosollyal,
vagy a hátuk mögött érzett hányingerrel viseltetnek a furcsa hősiességek iránt.
A katonatárs pokrócozásától a dobbantásokon át keretlegénység nagyszerűségéig.
Miközben a megértő félmosoly nem is annyira a történetnek szól sokszor, hanem
tényleg a megértés jele. Annak a megértéseként, hogy egy-egy emberből miként
lett antiszociális emberkerülő, mindenen felhorkanó morgós vénember. Netán az
örök másodikságot könyörtelenül túlkompenzáló akarnok, vagy a morális bűnöket
felemlegető lelkiismeretet általában is megtagadó csirkefogó. Míg a kisebb
csibészségeken akár együtt is nevethetünk a mesélővel.
Azzal, aki a saját aktuális
igazáról maximálisan meg lehet győződve. Mert a szellem semmiben nem olyan
hatékony, mint az önbecsapásban. Az emberek pedig éppen ilyen jók az
önfelmentésben. Probléma legfeljebb akkor keletkezhet, ha a környezet
érdemtelenül túlértékeli az említett megnyilvánulásokat. Márpedig Boross Péter
esetében szinte biztosan erről van szó. Mert ő maga már szinte biztosan túl van
a realitások határain. Már békésen evezget az önmagába zárt szellem békés
beltengerén. Időnként kikiabálva a partra azt, amit a megcsillanó vízfodrok
torz csillanásai tükröznek vissza a múltjából. Boross jól el van magában.
Beemelni a közbeszédbe lehet legfeljebb hiba. Mert azt sugallja, hogy érdemes
értelmet keresni ott, ahol nincs, és ahol ennek a keresésnek nincs is
számottevő jelentősége.
Holott, ha valaki az
értelmetlen káoszban akar értelmet keresni, annak kiváló terepet szolgáltatnak
a jelen helyzetben jelentősebb megszólalók, illetve folyamatok. Elég
kormánypárt irányából érkező szóvirágokra, a kormány ténykedéseire gondolni.
Meg olykor az önmagával sem szóba elegyedő ellenzékre.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése