2017. október 29., vasárnap

Marton-ügy: Jogilag patthelyzetű indulatok

A Marton-ügy sok szempontból lecsengőben van. Mindenki, aki pont annyit tud, amit a média kitálalt az ügyben. Mindenki elmondta a vélt, vagy valós történésekről a véleményét. Már szinte mindenki összeveszetett mindenkivel. Azaz, zajlik a szokásos közéleti ügymenet. Tisztábban ugyan nem látunk, de legalább azt jól megmondtuk.

Amit nagyjából tudunk, az az, hogy Sárosdi Lilla beült „kocsikázni” Martonnal és egy barátjával. Majd, mint mondta a Blikknek: „A Margit hídnál – sosem feledem a képet – oldara nezek, látom a parlamentet, és előttem a nagyrendező térdel a kocsiülésen, letolt sliccel, pici löttyedt hímtagja limbál a szemem előtt”. Mondta mindezt a Weinstein ügy kapcsán kikívánkozó részletként.

Azt is tudjuk, hogy Marton nem perelte be, ami sokak szemében a bűnösség elismerése. Miközben, jogilag, a bűnösséget illene bizonyítani. Ezzel szemben Marton elnézést kért mindenkitől, akit a korábbi közeledései megbántottak. Ezt sokan szintén a bűnösség elismerésének tekintenek. Holott egy, a való világban gyakori szexuális „alku” meglétét pont olyan nehéz lehet bizonyítani, mint az egzisztenciális kényszerítést. A bocsánatkérés kapcsán tudjuk, hogy Sárosdi férje nem bocsát meg. Azért remélem, hogy a színésznő másban azért maga dönthet a férje oldalán.

Legutóbb azt is megtudtuk, hogy Sárosdi Lilla „maga nem tenne jogi lépéseket, de egy indulóhoz csatlakozna”. Ami azért kétfenekű megoldás, mert a többiek többsége név nélküli nyilatkozó volt.

Tudom: most sokan felhorkannak, hogy ez a beállítása az ügynek milyen áldozathibáztató borzasztóság. Nos. Nekik mondanám. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha őket vádolná meg bármelyik korábbi partnerük, elvárnák a bizonyítást. Ahogy elvárnák bármely más vád esetén is. Lehet, hogy perelnék a vádaskodót, de az is lehet, hogy nem. Konkrét ügyben nem lévén könnyű lehet elhamarkodott véleménnyel illetni Martont is, de Sárosdit is. Miközben az, amiben egyedül biztosak lehetünk, az az, hogy egyikü(n)k sem szent.

Amit megtehetünk az az, hogy általános emberi, morális normákat fektetünk le, ami mentén mérhetjük az általános véleményeket. A konkrét esetekben pedig a konkrét körülmények ismeretében alkotunk véleményt a konkrét szereplőkkel kapcsolatban. A Marton-ügyben sem szeretnék másként mérni. Határt húzva a munkahelyi kényszerítés általános elítélése, és a Martont konkrétan illető kődobálás között. Legalább addig, amíg a bíróság nem mondja ki a bűnösségét.

Andrew_s

2017. október 27., péntek

Marton-ügy: Ha Schilling hallgatott volna...

A Marton-ügy megint olyasféle kezd lenni, ami lassan már nem is arról szól, ami miatt elindult. Legutóbb Sárosdi Lilla férjének a reakciója nyomán jutott ez az eszembe. Schilling Árpád talán bölcsebb lett volna, ha kivételesen hallgat. Ahelyett, hogy belenyilatkozik Marton bocsánatkérése kapcsán a vakvilágba.

A Blikk hozta nyilvánosságra, hogy a rendezőként működő férj közhírré tette: ő nem bocsát meg Marton Lászlónak. Annak ellenére, hogy Sárosdi Lilla ezt megtette. Olyan módon, hogy ő azt mondaná neki, mármint Martonnak, hogy „Állj ki, és mondd azt, hogy nem volt rendben, amit csináltál!”. Amely kijelentés feltételes módja két okból is sántít. Egyrészt egy internetes média-felületen üzente meg. Tehát valójában kiállt a felszólítással. Másrészt csak üzente. Biztos távolból. Holott valószínűleg személyesen is megmondhatta volna. Így viszont úgy tűnik, mintha kellő távolságból nagyon macsó lenne. De valójában mintha kicsit fékezett lenne ez a habzás.

Ugyanakkor érdekes felállás az, ha az érintett elfogad egy bocsánatkérést, de a férje juszt sem. Mert óhatatlanul olyan érzetet kelthet, hogy Schilling Árpád egyfajta birtokháborítási ügyként kezeli a kérdést. Alkalmasint elvonva a feleségétől, mint érintettől a szabad döntés jogát is. Mert másként nem igazán jutna eszébe, hogy mintegy a neje helyett is megsértődve nyilatkozzon a bocsánatkérés el nem fogadásáról. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy tapsikálnia kellene a gyönyörtől. De azt igen, hogy otthon megbeszélve, a feleségét egyenrangú partnerként kezelve, tudomásul vegye annak a döntését az ügyben. Ami aztán egy másik gondolat felé is alkalmat ad az elkalandozásra. Abba az irányba, hogy leültek esetleg otthon, megbeszélték, majd a rendező úr ezt a rendezést találta a legmegfelelőbbnek.

A rendezések kapcsán azért néhány további kérdés is felmerülhet. 2016 februárjában például játszotta Sárosdi Lilla a „Vakság” című monodrámapedagógiai darabot a Sufniban. Lehet, hogy az emlékek csalókák, de úgy rémlik, hogy ott, egy vak lány történeteként, de elmesélésre került a farok-puszilós jelent. A jelen nyilatkozatháborúk élővé teszik a kérdést, hogy valóban elhangzott-e az említett történet? Ha igen, akkor ez mennyiben egy vak lány története, és mennyire Sárosdi Lilla, a jelek szerint az életből vett, magán-története? Azt is érdekes lenne tudni, hogy amennyiben az utóbbi, akkor Schilling Árpád, noha az említett darabot nem ő rendezte, de tudott-e az említett történet elmeséléséről? Ha nem tudott róla, akkor vajon miért nem beszélget olykor a színházi világról a kedves nejével? Ha tudott róla, és a történet elhangzása esetén legalább egy éve tudhatott róla, akkor az elmúlt egy év alatt hányszor javasolta a feleségének, hogy forduljon a nyomozó-hatóságokhoz? Esetleg a nyilvánossághoz? Ha egyszer sem, akkor vajon nem az attól való félelem vezette, hogy az ő birtoktárgyát, a feleségét, és közvetve persze őt is, megszólják majd?

Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha Schilling nem császkál keresztbe kasul a kalapáccsal abban a bizonyos porcelánboltban? Mert a végén még azt is megkérdezhetné tőle valaki, mint férfitól, hogy egy átlag autóban milyen akrobatamutatvánnyal sikerülne egy autóban ülő nő arca elé tolnia a hímtagját. Ha már erre hivatkozik a bocsánatkérés el nem fogadása kapcsán. Mi tagadás, a 2016-os emlék is azért maradt meg, mert a történet elmesélése kapcsán megpróbáltam elképzelni a helyzetet, és sehogy sem jött össze. De ez lehet a személyes fantáziám hiányossága is. Lehet, hogy a Sárosdi Lilla rendező-ura a következő megnyilatkozására ezt a hiányosságot is korrigálja majd. Esetleg a vizsgálati jegyzőkönyvbe kerül be? Mert egyre jobban számítok arra, hogy Martont hivatalosan is megvádolják a sok média-üzengetés után. Annak pedig mindenképpen lenne egy alaposan tisztázó hatása. Még a bűnösség megállapítására is jobb lenne jelenlegi üzengetéses ökölrázkódásoknál.

Andrew_s

2017. október 26., csütörtök

Marton-ügy: Ha erőszak, ítéljék el! Akkor...

MTI Fotó: Czimbal Gyula
Marton László körül rendesen kavarognak az indulatok mostanában. Holott egyelőre leginkább bemondások történtek. Ki ezt, ki azt mond be. Ki az unalmast. Esetleg. Valamiért meg az egész arra emlékeztet, amikor úgy kezdődik, hogy visszaütöttek. Esetleg megmondták, hogy „de nekem is van olyan”.

Mert az egész, legalább is a jelen történéshullám esetén, mintha azzal indult volna, hogy Harvey Weinsten lebukott. Nem erőszakkal. Ami aligha maradt bizonyítás nélkül, ha a tudósítások szerint többeknek is kártérítést kellett fizetni a producer nőügyei miatt. Magyarországon Marton László kapcsán indult meg egy hírlavina, amit az indított el, hogy Sárosdi Lilla bejelentette: zaklatás alanya volt. Nem mostanában ugyan, de ez természetesen mit sem von le a történés súlyából. Ugyanakkor a felcsapó indulatok, internetes pörgések, és fórumhuszárságok nyomán talán érdemes lenne pár dolgot leszögezni.

1.    A hatalommal visszaélő erőszak és kényszerítés minden esete elítélendő. Morálisan mindenképpen, de a jogrendszer sem állami kitüntetést irányoz elő ilyen esetekre.
2.    A szexualitással való visszaélés ugyanakkor szintén megvetendő. Emberileg, illetve morálisan mindenképpen.
3.    Konkrét esetekben, a konkrét emberre irányuló vádak esetében elvárnám a konkrét esetek bizonyítását, illetve az ezt célzó, megalapozó igazságügyi eljárást.

A 3. pontot már csak azért is kiemelném, mert függetlenül Marton László legutóbb megjelent közleményétől, a „bocsánatkérés” kikényszerítése is kényszer. A hírveréssel elért nyomásgyakorlás nem pótolja a bűnösség megállapítását. Amely akkor is megállapítható, ha az elévülés kizárja a büntethetőséget. Amikor tehát azzal érvelnek a neten, hogy a feljelentések az elévülés miatt nem történtek meg, akkor nekem, laikusként, ez eléggé a marhaság kategóriáit ostromolja. Miközben az egész puszilásra felhívós autós történet nekem nagyon hasonlít arra, amit egy nem túl izgalmas előadás keretében egyszer már halani véltem Sárosdi Lillától. Egy színdarabban. Ami kicsit kétségessé teheti a sokat hangsúlyozott évtizedes hallgatást. Esetleg a hitelességet.

Mindamellett. Ha bizonyítottá válik Marton bűnössége, akkor pontosan azt érdemli, amit minden más, hasonló eset elkövetője. De ehhez, gondolom, feljelentő is kellene. Amikor tehát a fórumon oly habzó szájjal vádaskodók azt tartják a bűnösség igazolásának, hogy Marton nem tett feljelentést, akkor az is érdekelne, hogy az érintettek, a média szárnyain vádoló bejelentők miért nem tettek? A jog alapja ugyanis az, hogy nem az ártatlanságot, hanem a bűnösséget kell bizonyítani. Marton azt üzente: „továbbra is a Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendelkezésére állok, hogy hallgassák meg vezetői, rendezői és tanári működésemmel kapcsolatban a társulat tagjait, a színház dolgozóit, valamennyi volt és jelenlegi tanítványomat". Ami azt jelenti, hogy még a belső meghallgatások sem zajlottak talán le.

A magam részéről, a további megkövezések előtt, megvárnám a feljelentéseket, a vizsgálatokat, és a bűnösség megállapítását. Hogy aztán jöhessenek mindazok a politikusok, vállalati hatalmasságok, világi, és kevésbé világi hatalmasságok, akik szóba jöhetnek elkövetőként. Nem feledkezve meg természetesen azokról sem, akik nem túl nagy ellenállást fejtenek ki egy vezető közeledésével szemben. Amíg abból vélt vagy valós hasznuk származik. Mert így lenne kerek a világ. A moralitás mindkét oldalának górcső alá vonásával. Mert a „szereposztó dívány” közkeletű fogalma mellett a pozíciók, lehetőségek „kifekvése” sem ismeretlen kifejezés. Az ezt kétségbe vonó széplelkeknek javaslom, hogy töltsenek el pár évet a való világban. Rá fognak jönni, hogy gúnynévként nem csak a „pinabubus”, hanem a „büroprosti” sem okvetlenül ismeretlen.

Andrew_s