2017. március 29., szerda

A CEU és a nemzeti tudásinfláció

A kormány új felsőoktatási törvény-ötlete alapján a CEU kérdése került a közlemények előterébe. Valószínűleg okkal. Mert a kormányzati kommunikáció alapvetően nem a felsőoktatásról, hanem a felsőoktatás befektetéséről szól a kormányzati Prokrusztész-ágyba. Amelyre nézve nem ez az első kísérlet, és szinte haladó hagyománya van a hatalomgyakorlás részéről.

Mert a felsőoktatás, illetve az oktatás, mint olyan idomra-szabása gyakorlatilag évek óta zajlik. S akkor, ha valaki azt hiszi, hogy létezik valamiféle rektori szolidaritás, vagy esetleg felsőoktatási szolidaritás, az jöjjön le az általa szedett szerről, és nézzen szét. Nem a hangzatos szövegek, hanem a való világ dimenziói között. Nézze meg például, hogy milyen szintű volt annak idején a diákokkal vállalt oktatói szolidaritás. Nem egy-egy kiragadott tanár, hanem a felsőoktatásban dolgozók példáján keresztül. Vagy nézze meg, hogy a gólyabál-botrányok milyen ütemben lettek lecsengetve. Netán kukkantson körbe, hogy hány akadémikus, rektor szólalt fel érdemben a váci rektorasszony, vagy a Corvinus szétforgácsolásának az ügyében. Ha valaki ezek után, vagy a többi példa után csodálkozik, hogy a kormányzati hatalom miért érezheti biztosnak magát a dolgában, azon én is csodálkozom. A csodálkozáson. Függetlenül attól, hogy bármelyik felsőoktatási intézményt, sóhivatalt, oklevélgyárat, vagy akár a CEU-t is, mennyire érzem a szívem csücskébe befészkelt állapotban. Mely CEU-val kapcsolatban azért nem árt emlékeznünk a februári hírekre. Azokra, amelyek a jelenlegi rektor cenzúra-gyakorlásáról szóltak. S ami láthatóan visszaütött egy olyan hatalomgyakorló társulattal szemben, amelyik a gyengeség jeleként értékelte. Aztán elengedte az úthengert.

Amellyel elsősorban a kormányzati fejekben igyekeztek stabilra taposni a mohaszőnyeget. Azoknál is, akik különben ott végeztek. Ahogy Kovács Zoltán kormányszóvivő is. Akinél lehet, hogy a CEU jelenlegi ellehetetlenítésének pártolását az váltotta ki, hogy belenézett a tükörbe. Majd megállapította, hogy az a hely, ami neki is oklevelet adott tényleg megérett a felszámolásra. Elfeledkezve arról, hogy nem csak ő végzett ott, hanem olyanok is, akiknél valós tudás van a papír mögött. Mely papír különben csak jogosítvány és nem garancialevél. A garanciát valójában nem az iskola, hanem a későbbi referenciák képesek biztosítani. Mármint akkor, ha nem egy-egy diploma, illetve oklevél fétis-tiszteletéről, hanem a felsőfokú tudás meglétéről, és használatának készségéről beszélünk. S alighanem ez az a pont, ahol a legjobban tetten érhető a kormányzati fejekben tenyésző moh, és gyep.

Az egyetem, eredendően legalább is, nem a papírról szólt, hanem az egyetemes tudomány képzőhelyeként. Ahogy az akadémiák sem a kontraszelektáltan kiöregedett testületi tagok depói voltak eredetileg. A tudás egyfajta igazolásaként aztán egy-egy neves professzor egyfajta ajánló-levelet írt a nála tanulóknak. Amit aztán a diákot később foglalkoztatók, a professzor iránti tiszteletből elfogadtak. Mégis egyfajta garancialevélként. Az ellentmondást a korábban elmondottakkal az oldja fel, hogy az egyre tömegesebbé váló képzések az ott kiállított papírokat lejtmenetre állítják. Gyakorlatilag törvényszerűen. Ami azt jelenti, hogy újabb képzési formákat, újabb iskolákat fog a társadalom elismerni, mint hiteles tudásközvetítőket. Korántsem véletlen, hogy egy-egy szakmai képzésnek olykor nagyobb munkaerőpiaci becsülete van, mint egy himi-humi egyetemnek. Ha a CEU által kiállított papírokat bárhol elfogadják egyfajta garancia-levélnek, akkor ez az elfogadó nagy tiszteletű magánügye.

A kormány részéről ezt követően az a probléma, hogy „a külföldi felsőoktatási intézmény által kiállított okirat nem államilag elismert (fokozatot adó) oklevél”. Legfeljebb egy félintenzív vállvonogatást ér. Ha az állam nem kívánja elismerni, mondjuk, a CEU oklevelét, hát ne ismerje el. Legfeljebb az államigazgatásban nem fognak a CEU-n végzett emberek dolgozni. Vagy csak kukásként. Ha a munkaerőpiac többi szegmense elismeri, akkor teljesen mindegy, hogy egyetemnek vagy tudományos önképzőkörnek hívják. S az is mindegy, hogy diplomának látszó dossziét, vagy látogatási emléklapot osztanak az önképzések végén. Ettől még természetesen lehet olyan törvényeket hozni, ami akár a könyvtárba járást is tiltja. De ez azt jelenti, hogy valójában a szellemi tőkét csökkentik az állami befolyás rovására. Illetve, akár a törvények erejével konzerválják az olyan képzési formákat, amelyek felett egyszerűen eljárt az idő. Ahogy azon polémia felett is, hogy egy képzőhely márpedig legyen magyar. Az istenit! Ugyanis ehhez először be kellene tiltani az internet használatát, majd törvényt hozni az idegen nyelvek megtanulásának tiltására. No meg az utazás tiltására. Ellenkező esetben semmi akadálya nem lesz, hogy akár internetes tanfolyamon vegyen részt valaki. Akár a külföldre távozó CEU kurzusán is. Majd egy külföldre tett kirándulás alkalmából letegye a vizsgákat is. Ha nem tudja az interneten abszolválni a vizsgát.

Igaz, ezt követően esetleg kint is marad a fiatal. Különösen, ha a hazai munkáltatók, akár a kormánytól megfélemlítve is, nem fogják foglalkoztatni. Az, hogy a CEU sorsa mi lesz, az ebből a szempontból akár huszadrendű dolog is lehetne. De az már nem, ha a hatalom ettől vérszemet kapva gyakorlatilag befagyasztja majd mindazokat a képzéseket, amelyek még érnek talán valamit. A cégek szakmai továbbképzéseitől a valósan felsőszintű tudást adókig bezárólag. A nemzeti tudásinfláció nagyobb dicsőségére.

Andrew_s

2017. március 28., kedd

Juhász a póluson

Forrás: Logboat Brewing Co.
Aki még emlékszik a 2012-es nagy ellenzéki nekiugrásra, annak ismerős lehet az a sajátos szövetséges-keresési stratégia, amit a Milla akkori arca hirdetett meg. S ami idén is visszaköszönt már a Momentum esetében. Az, hogy nem a pozitív üzenetek mentén születő kompromisszumban, hanem az ellenfél, illetve ellenségkeresésben gondolták megtalálni a kormányváltás nyerő leosztását. Az eredményt ismerjük. A tanulásra vonatkozó közmondást is.

Azt, amelyik szerint a bölcs a más kárán tanul. A hülye pedig a sajátján sem. Annak idején ugyebár Juhász Péter eleve elrendelten ecsetelte, hogy Gyurcsánnyal ő márpedig soha. Valamint a DK-val sem. Ezzel elérve, hogy a választási hajrára ráfordulva sem lehetett valós ellenzéki összefogásról, programegyeztetésről beszélni. 2014-ben nem véletlenül bukott akkorát a két vezérfejjel fejnehézzé tett, de pozitív programüzeneteket alig felmutató ellenzék, mint a nagykabát. Mert egy másik közmondás is ismert arra nézve, hogy az iszapbirkózásnak mi értelme van olyanokkal, akik a dagonya bennszülöttei. Az ellenségkép-gyártásban professzionális Orbán-csapattal pusztán ugyanezt felmutatni ostobaság. A Fidesznek ez kérem a terepe.

Őket megverni ugyanezzel elég bajos. Különösen akkor, ha a meg nem alkuvást ismerő mutogatás nem is annyira a Fidesz irányába hat, mint egymásra. Bőszen definiálva, hogy az egyik statisztikai hibahatár miért nem tárgyal a másik statisztikai hibahatár nevében a harmadikkal. S ezen az sem sokat változtat, ha látszólag túl van egy szervezet a hibahatár-szinten. A mutogatás, a kompromisszum-készség hiánya, a betonfejű elzárkózás inkább viszi a szavazókat, mint hozza. Amin az sem segít, ha egyik sem következik be. Azáltal, hogy a választók inkább otthon maradnak.

S mindez jobbára annak a nyomán jutott eszembe, hogy a Juhász Péterrel készült Index-interjú egyik igen markáns eleme, hogy egy új pólust kíván megszervezni. Azzal, hogy nem kér a 2010 előtti világból, és nem kér a „gyurcsányi, MSZP-dominálta világból sem”. S mit kíván ráépíteni arra, hogy leginkább „a mit nem akar” talaján áll? Ki nem találnánk. Egy szerethető kampányt. Ez a retorika alig különbözik attól, hogy: „aki nem velem van, az nem akar szerethető, az embereket képviselő kampányt”. Ami igen erősen rímel arra, hogy: „aki nem velem van, az ellenem van”. Illetve nincs is. Ezek után tulajdonképpen az érdekelne, hogy Juhász Péter milyen messzire pozícionálja a retorikáját Orbán Viktortól. Nem a lózungokat, hanem a retorikát, illetve a szellemi alapvetést. Amihez képest szinte pöttömnyi az a bibi, hogy Juhász Péter akkor is aktív szájtépő volt, amikor az Együtt, amelynek most ő az elnöke, választásvesztő szövetségben volt az MSZP-vel. 2014-ben. Így ez a „nem kérünk a játékotokból” igazán hiteles kiszólás a részéről.

Miközben szinte borítékolhatóan megbénít minden potenciális kompromisszumkeresést a Dk-val, illetve az MSZP-vel. Botkával nem. Ha kilép az MSZP-ből. Az interjú felvezetése szerint „közös választási listát és jelölteket szeretne az LMP-vel, a Párbeszéddel, a Momentummal és a Kétfarkú Kutya Párttal Juhász Péter”. Mely vágyhoz a szólás és vágyszabadság jegyében a legteljesebb mértékben joga van. Ahogy teljesen joga van szemben állni a 2010 előtti, szerinte baloldali világgal is. Elutasítva az MSZP-t, a DK-t és a Liberálisokat is. S miként Juhász Péternek joga van ehhez a véleményéhez, úgy a véleménynyilvánítás szintjén megfogalmazható az is, hogy ilyen politikai hozzáállással, a potenciális szövetség-építés helyett az egyszer már kudarcot hozó betonketrec politikáját folytatva, Juhász Péter nem más, mint egy politikai kókler. Akinek ezen az úton lépdelve igen komoly felelőssége lehet majd abban, hogy Orbán Viktor akár dinasztikus hatalmat is kiépíthessen.

Annál is inkább, mert az általa vágyott szövetségesek közül némelyiknek az ellenzékisége is megkérdőjelezhető. A tömegbázisa nem különben. Miközben nem kérdőjelezhető meg az, hogy a jelen ismereteink szerint sem az LMP, sem a Momentum nem kíván szövetségre lépni más pártokkal. A MKKP pedig a Szíriuszi Sörpártot vagy a Ganümédeszi Galaktokolinalista Pártot részesíti előnyben Juhász Péterrel szemben. Mert nekik van ízlésük. Meg programjuk.

Ellentétben Juhásszal, akinek a jelek szerint saját pólusa lesz. A 2010 előtti, illetve a 2010 utáni pólus között. Talán a 2010-es választás éjfélének utolsó percét lerögzítve. Ami szimbolikus is lehet. Ha célja a politikai percemberke-lét biztosítása. Miközben az ország majd tovább várhat. Ha másra nem, hát a csodára.

Andrew_s

2017. március 27., hétfő

Tényleg több százezres ilyen tömeg kellene?

A sikeres vállalkozó focidrukkerek
A portugáliai focikiküldöttek díszes vizsgálatáról sokan elmondták a véleményüket. Újat mondani nem is nagyon lehet. Azok, akik a "Cristiano homoszexuál!", illetve az "Utálunk szar Románia" rigmusok alatt vonultak, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt. A szellemit mindenképpen. Mert különben nem lehetnek olyan nagyon szegények. Talán elkeseredettek sem.

Ellentétben azzal, amit Föld S. Péter vélelmezettPortugál” című publicisztikájában. Mert az kétségtelen, hogy számosak lehetnek elkeseredve Magyarországon. Olyanok is, akik látástól vakulásig dolgoznak. S az említett írás ezen kitételével nem is nagyon lehet vitatkozni. Mármint akkor, ha az ember nem csak a kormányhivatalok kommunikációjában szereplő, nem egy esetben kozmetikázott statisztikákra hagyatkozik. De a zsákfalvak, a városok újra kialakuló szegénynegyedei lakóival ellentétben azok, akik megengedhették maguknak a portugál-magyar mérkőzés megközelítését, aligha a nyomorból szöktek oda egy kis ordibálásra. Mármint akkor, ha nem tételezzük fel: az utaztatásuk mások támogatásával valósult meg. Mert az utóbbi esetben az is nyilvánvalónak tűnne, hogy Magyarországon van egy olyan fizetőképes érdekkör, amelynek bármekkora befektetés megéri ezt a lisszaboni felvonulást. Útiköltséggel, ellátással, és talán napidíjjal.

De induljunk ki abból, hogy a mintegy kétezres üvöltő-kórus a saját költségén ment oda. ebben az esetben nekik nem akkora gond hazajönni. Elvégre sikeres vállalkozók lehetnek, ha belefért a heti költségvetésükbe ez a kirándulás. Egyébként akkor is érdekük hazajönni, ha bérkiabálók. Elvégre akkor meg a napidíjért érdemes hazakeveredniük. S számukra ebben az esetben a NER sem feltétlenül csak a nemzeti együttsíbolásról szól. A feszültségük így esetleg csak az volt, hogy megkapják-e a járandóságukat. Vagy a főkönyvi kivonatukat. Ugyanakkor van egy kitétel, amely esetében nagyon nem értek egyet Föld S. Péterrel. Mert az indulatokkal egyet értve írja, hogy hatékonyabb lenne a vonulás, ha ezek az emberek „nem Lisszabon, hanem Budapest és a vidéki nagyvárosok utcáin vonulnának”. S nem is ekkora számban. Azaz, ha „nem kétezren lennének, hanem sokszor ennyien”.

Márpedig ez a fajta vonulás Lisszabonban sem túl felemelő. Itthon, Budapesten akkor sem hiányzik, amikor egy „sima” klubfoglalkozás után, és csak tízes csoportokban hangoskodnak. Több ezres tömegben pláne nem. Azt elképzelve, hogy esetleg több százezres agyzakkanás zajlik a városok utcáin... A vezérszólamokat is figyelembe véve akár a barna ingek osztogatását is meg lehetne szervezni. Utána már csak a fasiszta hatalomátvételt kellene bejelenteni. S azzal sem áltatom magam nincs olyan réteg, akik részéről volna rá igény. Talán még olyan szereplőkkel is, akik képesek lennének megfinanszírozni néhány lisszaboni utazást.

Azért persze jó lenne ismerni a keresztényeket annyira féltő Rétvári Bence véleményét is a Portugáliában lezajlott kiabálás kapcsán. Elvégre a Krisztushoz tartozók ágyjeleneteinek felhánytorgatása, és ennek alapján való leszólása a KDNP politikusának, vagy akár politikusainak a megszólalását is indokolhatná. Ha az emberség és kultúra nevében nem is gondolnak megszólalni az eset kapcsán.

Andrew_s