A kormány új felsőoktatási törvény-ötlete alapján a CEU
kérdése került a közlemények előterébe. Valószínűleg okkal. Mert a kormányzati
kommunikáció alapvetően nem a felsőoktatásról, hanem a felsőoktatás befektetéséről
szól a kormányzati Prokrusztész-ágyba. Amelyre nézve nem ez az első kísérlet,
és szinte haladó hagyománya van a hatalomgyakorlás részéről.
Mert a felsőoktatás, illetve az oktatás, mint olyan
idomra-szabása gyakorlatilag évek óta zajlik. S akkor, ha valaki azt hiszi,
hogy létezik valamiféle rektori szolidaritás, vagy esetleg felsőoktatási
szolidaritás, az jöjjön le az általa szedett szerről, és nézzen szét. Nem a
hangzatos szövegek, hanem a való világ dimenziói között. Nézze meg például,
hogy milyen szintű volt annak idején a diákokkal vállalt oktatói szolidaritás.
Nem egy-egy kiragadott tanár, hanem a felsőoktatásban dolgozók példáján
keresztül. Vagy nézze meg, hogy a gólyabál-botrányok milyen ütemben lettek
lecsengetve. Netán kukkantson körbe, hogy hány akadémikus, rektor szólalt fel
érdemben a váci rektorasszony, vagy a Corvinus szétforgácsolásának az ügyében.
Ha valaki ezek után, vagy a többi példa után csodálkozik, hogy a kormányzati
hatalom miért érezheti biztosnak magát a dolgában, azon én is csodálkozom. A
csodálkozáson. Függetlenül attól, hogy bármelyik felsőoktatási intézményt, sóhivatalt,
oklevélgyárat, vagy akár a CEU-t is, mennyire érzem a szívem csücskébe befészkelt
állapotban. Mely CEU-val kapcsolatban azért nem árt emlékeznünk a februári
hírekre. Azokra, amelyek a jelenlegi rektor cenzúra-gyakorlásáról
szóltak. S ami láthatóan visszaütött egy olyan hatalomgyakorló társulattal
szemben, amelyik a gyengeség jeleként értékelte. Aztán elengedte az úthengert.
Amellyel elsősorban a kormányzati fejekben igyekeztek
stabilra taposni a mohaszőnyeget. Azoknál is, akik különben ott végeztek. Ahogy
Kovács
Zoltán kormányszóvivő is. Akinél lehet, hogy a CEU jelenlegi
ellehetetlenítésének pártolását az váltotta ki, hogy belenézett a tükörbe. Majd
megállapította, hogy az a hely, ami neki is oklevelet adott tényleg megérett a
felszámolásra. Elfeledkezve arról, hogy nem csak ő végzett ott, hanem olyanok
is, akiknél valós tudás van a papír mögött. Mely papír különben csak
jogosítvány és nem garancialevél. A garanciát valójában nem az iskola, hanem a
későbbi referenciák képesek biztosítani. Mármint akkor, ha nem egy-egy diploma,
illetve oklevél fétis-tiszteletéről, hanem a felsőfokú tudás meglétéről, és
használatának készségéről beszélünk. S alighanem ez az a pont, ahol a legjobban
tetten érhető a kormányzati fejekben tenyésző moh, és gyep.
Az egyetem, eredendően legalább is, nem a papírról szólt,
hanem az egyetemes tudomány képzőhelyeként. Ahogy az akadémiák sem a
kontraszelektáltan kiöregedett testületi tagok depói voltak eredetileg. A tudás
egyfajta igazolásaként aztán egy-egy neves professzor egyfajta ajánló-levelet
írt a nála tanulóknak. Amit aztán a diákot később foglalkoztatók, a professzor
iránti tiszteletből elfogadtak. Mégis egyfajta garancialevélként. Az
ellentmondást a korábban elmondottakkal az oldja fel, hogy az egyre tömegesebbé
váló képzések az ott kiállított papírokat
lejtmenetre állítják. Gyakorlatilag törvényszerűen. Ami azt jelenti, hogy
újabb képzési formákat, újabb iskolákat fog a társadalom elismerni, mint
hiteles tudásközvetítőket. Korántsem véletlen, hogy egy-egy szakmai képzésnek
olykor nagyobb munkaerőpiaci becsülete van, mint egy himi-humi egyetemnek. Ha a
CEU által kiállított papírokat bárhol elfogadják egyfajta garancia-levélnek,
akkor ez az elfogadó nagy tiszteletű magánügye.
A kormány részéről ezt követően az a probléma, hogy „a
külföldi felsőoktatási intézmény által kiállított okirat nem államilag elismert
(fokozatot adó) oklevél”. Legfeljebb egy félintenzív vállvonogatást ér. Ha
az állam nem kívánja elismerni, mondjuk, a CEU oklevelét, hát ne ismerje el.
Legfeljebb az államigazgatásban nem fognak a CEU-n végzett emberek dolgozni. Vagy
csak kukásként. Ha a munkaerőpiac többi szegmense elismeri, akkor teljesen
mindegy, hogy egyetemnek vagy tudományos önképzőkörnek hívják. S az is mindegy,
hogy diplomának látszó dossziét, vagy látogatási emléklapot osztanak az
önképzések végén. Ettől még természetesen lehet olyan törvényeket hozni, ami
akár a könyvtárba járást is tiltja. De ez azt jelenti, hogy valójában a
szellemi tőkét csökkentik az állami befolyás rovására. Illetve, akár a
törvények erejével konzerválják az olyan képzési formákat, amelyek felett
egyszerűen eljárt az idő. Ahogy azon polémia felett is, hogy egy képzőhely
márpedig legyen magyar. Az istenit! Ugyanis ehhez először be kellene tiltani az
internet használatát, majd törvényt hozni az idegen nyelvek megtanulásának
tiltására. No meg az utazás tiltására. Ellenkező esetben semmi akadálya nem
lesz, hogy akár internetes tanfolyamon vegyen részt valaki. Akár a külföldre
távozó CEU kurzusán is. Majd egy külföldre tett kirándulás alkalmából letegye a
vizsgákat is. Ha nem tudja az interneten abszolválni a vizsgát.
Igaz, ezt követően esetleg kint is marad a fiatal. Különösen,
ha a hazai munkáltatók, akár a kormánytól megfélemlítve is, nem fogják
foglalkoztatni. Az, hogy a CEU sorsa mi lesz, az ebből a szempontból akár
huszadrendű dolog is lehetne. De az már nem, ha a hatalom ettől vérszemet kapva
gyakorlatilag befagyasztja majd mindazokat a képzéseket, amelyek még érnek
talán valamit. A cégek szakmai továbbképzéseitől a valósan felsőszintű tudást
adókig bezárólag. A nemzeti tudásinfláció nagyobb dicsőségére.
Andrew_s