2017. december 31., vasárnap

Bojkottal a polgárháborúba?

Az év vége felé megindult a teoretikusok rohama a realitások ellen? Most éppen Vásárhelyi Mária írása nyomán jutott eszembe ez a kérdés. Amely kérdés Heller Ágnes nem kevésbé elméleti, a Jobbikot előre kormányba fényező eszmefuttatása nyomán is felmerülhetett. Míg most a bojkottra szólít fel Vásárhelyi.

Na, csókolom! Azt aligha vitatja épeszű ember, hogy a választási rendszer egy diktatúrának is becsületére válna. Azt is nehéz lenne vitatni, hogy egy hamiskártyással nehéz döntés lehet beülni egy partiba. Mert Vásárhelyi Mária, többek közt ezt a kártyás hasonlatot hozza. Alkalmasint hibásan. A választási rendszer ugyanis olyan kártyázás, amely ugyan erősen aszimmetrikus szabályrendszert követ, de még van szabályrendszere. Nehéz lenne megmondani, hogy Orbán mit lépne, ha nem őt, vagy kedvenc barátait hozzák ki győztesnek. Lehet valószínűsíteni sok mindent. A békés hatalomátadásról a szükségállapot kihirdetéséig. De ezen a hídon akkor kellene tudni átmenni, ha az ország odaér.

A 2014-es választások alapján persze levonható az a következtetés, hogy a választásra jogosultak alig több mint negyven százaléka voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre. Amiből persze az is következik, hogy ugyanezen embertömeg közel kétharmada nem szavazott arra a politikai egylettre, amely így a kisebbség nevében birtokol parlamenti többséget. De ebből az is következik, hogy akkor az ellenék képtelen volt ezt a közel kétharmadot megszólítani, és urnához hívni. Nem kis részben annak az ellenzéki politizálásnak köszönhetően, ami idén mintha visszacsengeni látszana. Egyrészt olyan teoretikus nézőpontok uralkodtak el, amelyek igen alkalmasnak látszottak a szárszóihoz hasonló klubnapok agyonütésére, de igen alkalmatlannak bizonyultak az emberek megszólítására. Másrészt az ellenzéki pártok egymás izélgetésével voltakelfoglalva a szövetségi kompromisszumok helyett.

A bojkott ötlete akkor is felmerült, és már akkor is az volt a véleményem, hogy egy passzív bojkott valójában legfeljebb a nem-választók csőbe húzására alkalmas. Aki otthon marad, az a mások kezébe helyezi a döntést. Ilyen egyszerű. A nem-döntéssel azt a döntést hozza, hogy mások döntsenek helyette. Ezt a fajta bojkottot propagálni lehet nagyon szimpatikus. Leginkább azért, mert nem kell programokkal, kommunikációval, ésszerűséggel bíbelődni. Eleve meg lehet ideologizálni a buktát, mert a választási rendszer tehet róla. Valamint előre meg lehet ideologizálni a passzivitást is. Mondván: nem hülyék, és felelőtlenek vagyunk, hanem bojkottálunk.

Egy percig sem vitatva persze, hogy egy szociológiai tanulmányban baromi jól mutat a lehetséges passzív bojkott különböző lehetőségeinek elemzése. Milyen bojkott lehetne még? Lehetne, például egy aktív, cselekvő bojkott. Afféle választási sztrájk. Amikor az ellenzéki aktivisták akár fizikailag teszik lehetetlenné a szavazást. Ahogy a sztrájkőrök állják el a gyárkaput. Ja, hogy egy ilyen akció meghirdetése kockázattal járna? Igen, azzal járna, mert kétségtelenül a választási törvény megsértését jelentené. Azért, ha százezreket tudna egy párt erre mozgósítani, akkor lenne látszatja talán. Ha más nem, a kártyák kiterítése mindenképpen. Egyebek mellett a valós támogatottságokról is. Amelyről sokkal kényelmesebb tudományos mélabúval vitatkozgatni, mint a valósággal szembe nézni.

Amellet tudom: egy választási sztrájkra emlékeztető bojkott az említett támogatottság nélkül szart sem érne. Amíg a politikai erők nem tudnak százezreket megszólítani annyi esélye lenne, mint hőlégballonnal eljutni a Holdra. Ugyanakkor világos: ha az ellenzék meg tudná szólítani azokat a százezreket, akkor a jelen választási rendszert is a hasznukra fordíthatnák. Baromira lenyomva a Fideszt. Amit legalább meg kellene próbálni. Mert a szavazók megosztása bojkottpártiakra, illetve dönteni bátrakra jelenleg a kormánypártokat erősítheti. Erről kár lenne szociológiai tanulmányokat írni. A 2014-es választási eredmény mindennél beszédesebben mutatta, hogy az egymás közti megosztottság, a szavazók megosztása milyen remek eredményre vezetett.

Ettől még persze egyik nagy teoretikust sem szeretném lebezsélni a tanulmányok írásáról. De könyörgöm! Nem lehetne csak egy kicsit, egy icura-picurkát nem az elefántcsont-torony akadémiai magasáűból beleugatni a kicsik dolgába. Azokéba, akik nem tudnak kimenni egy külföldi egyetemre, mert nekik a saját hungaro-skanzenjük van. Azokéba, akiknek a mindennapjai nem egy szociológiai kísérlet terepe, hanem a napi túlélésért folytatot harc. Azokéba, akik lehetnek opportunisták, amikor családjuk másnapi kenyeréről van szó. Azokéba, akik nem annak a magyarázatára kiváncsiak, hogy milyen baromi jó, ha helyettük más dönt, és legalább a döntés lehetőségének látszataként szertnék megélni, hogy az ország egy kicsit az övék is.

Sajnos, elég nehéz elhessenteni a gondoltot, hogy az ellenzék jelen állapotában a bojkott ötlete nem más, mint önfelmentés. Arra is nehéz nem gondolni, hogy a diktatórikus rendszerek megszűnésének milyen módszertanai ismertek a történelemből. A választási bojkott nem annyira gyakori, mint az utcai pofozkodás. Valamiért ugyanakkor az az érzésem, hogy minden egyes bojkott-felhívással ehhez a pofozkodáshoz kerülünk közelebb. Mert azért az otthon csikket kotorászó nem-szavazóknak is tele lesz a tökük egy idő után. Igaz, jó eséllyel a jövőjüket kísérleti terepként kezelő ellenzéki arcokkal is.


Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook