A
civilek, illetve a civilek szervezetei kapcsán olyan kommunikációs nyomás
alakult ki az elmúlt hónapokban, illetve években, hogy néha a vízcsapból is az
folyik. Ha kiderülne, hogy valamelyik civil szervezetnek köze van a lakossági
vízellátáshoz, akkor különösen. Néhány kormányhívó pedig talán szomjan is halna.
Inkább.
Mert
a kormány szerint minden civil bűnös. Kivéve azokat, akiket ártatlannak
neveznek ki. Természetesen vezéri ellenjegyzéssel. Elvégre nagy történelmi
elődök mutatják az utat. Abba az irányba, hogy az a bűnös, akit annak neveznek
ki. Amiből az is következik, hogy az az ártatlan, akit a hatalom annak tekint.
A legtöbb civil szervezet nem tartozik az utóbbi kategóriába. Egyébként
érthetően nem tartozik oda. A civilek ugyanis valóban bűnösök. Néhány
szempontból mindenképpen. Akkor is, ha azokat tekintjük civileknek, akik
valóban azok. De akkor is, ha a társadalmi szervezetek tagságát, aktivistáit
tekintjük annak. Mely utóbbi leszűkítés a Fidesz megszólalóinak igen kedves, ám
igen ostoba megoldása a kollektív bűnösség „megszemélyesítésére”. Annak
érdekében, hogy a valós tartalmat szétmaszatolják, és az „ügyeletes ellenség”
képét rájuk testálják. Az, hogy olykor maguk a szervezetek, és az azokat
támogató média is él ezzel a beszűkítéssel egy nem kevésbé ostoba befekvés a
kormány kommunikációjának, igencsak prokrusztészi, ágyikójába. Mert a társadalom
alapvetően a civileké. Kellene, hogy legyen.
A
civilek egyfajta bűnössége azonban még a szélesebb értelemben is megáll.
Legfőbb bűnük talán a megvezethetőség, illetve a kényelemszeretet. De nem is
annyira a kényelem szeretete, mint a kockázatkerülés. Ugyanakkor ezek a
jellegzetességek annyira általánosak, hogy a hatalom szinte minden korban
számíthat ezekre a jellemzőkre. Az, hogy az emberek tömegben buták, az olyan
közismert, hogy szinte minden populista népszónok ki is használja a
tömeggyűlések adta lehetőségeket. Az sem tekinthető különlegesnek, hogy még az
aktívabbak sem igazán szeretik a „balhékat”. A hatalom ténykedésével szemben
elégedetlenek többségének is szimpatikus szervezés az, amelyik lehetőséget ad
némi ökölrázásra, de amelyik nem torkollik olyan akciókba, amelyben az
ökölrázók esetleg be is azonosíthatók. A hatalom ezt a hatást is szívesen kihasználja,
ha teheti. Korábban, a technikai lehetőségek egy alacsonyabb szintjén, nem
véletlenül terjesztették el szívesen a beépült megfigyelőkről szóló „híreket”.
Amely kommunikációs húzás sokszor akkor is hatott, ha utólag az ilyen
híresztelések jó része üres fecsegésnek, legendának bizonyult.
Manapság
a legendagyártásra sincs rászorulva az, aki az említett hatással élni akar. A
térfigyelő kamerák jól láthatóak, a mobil távközlési eszközök pedig köztudottan
bemérhetők. Bőven elég annak a képzetnek a kialakítása, illetve fenntartása,
hogy kialakítható egy megfigyelési adatbázis. Amely képzeteket néhány
demonstratív hatalmi kiszólással, -akcióval meg lehet erősíteni. Aztán hagyni,
hogy hasson. Ha sikerül ezt még néhány olyan tüntetéssel is megfejelni,
amelyben esély sincs a vezető spontán kiválasztódására, akkor eljutunk ahhoz a
társadalmi fásultsághoz, amelyet ma nap, mint nap tapasztalhatunk. Ebben a
szervezők felelőssége elévülhetetlen. Azoké, akik aztán cserben is hagyják a
tüntetésre hívottakat, azoké különösen. Azonban ezért a hatalom aligha
tekintene rájuk bűnösként. Elvégre az orbáni vezetés érdekeit aligha lehetne
ennél jobban szolgálni.
A
civil szerevezetek jó részét nem is ezért tekintik bűnösnek. Azért sem, hogy
Soros, vagy bárki más, alapítványai járulnak hozzá a tevékenységükhöz. Az egész
sorosozás ebből a szempontból szimpla szemfényvesztés. Annak érdekében, hogy a
lóláb kicsit kevésbé fityegjen ki, és a személyhez kötöttséggel az említett
egyszerűsítést is meg lehet oldani. Amelyre nagyon is rá vannak szorulva a
hatalom részéről. Ellenkező esetben, az egyedi estek kommunikációjával egy sor
olyan kérdést kockáztatnának, amelyre nincs a vezér nagyszerűségét kicicomázó válasz.
Márpedig a civil szervezetek eredendő bűne a hatalommal szemben éppen az, hogy kikezdik
a vezér tökéletességének a képzetét. Azzal, hogy olyan kérdéseket visznek a
nyilvánosság elé, amelyekre a válasz nem támasztja alá azt a tökéletes országképet,
amelyet a Fidesz, illetve a kormány szószólói szeretnének sugallni.
Ha
ugyanis a hatalom gyakorlatilag állatként akarja kezelni a menekülteket, akkor
ezt a képet igencsak rombolja, ha a háborús övezetből érkezett kismamát,
gyermeket, és általában az embert mutatják be. A személytelen „migráncsot”
ugyanis bárki képes utálni, és alávetettnek tekinteni. Az éhező, rettegő, fázó
gyermek azonban nehezen azonosítható a rettegett terroristával. Az összemosás
alapjaiban leplezi le kormány embertelen politikáját. Ez a lelepleződés pedig
veszélyes lehet a hatalomra. A civilek elleni hadjárat tehát valójában a
hatalom immunválasza az igazság kiderülését ígérő kommunikációs „fertőzésre”.
Nem csak a menekültek ügyében, hanem szinte mindenhol, ahol megy a sorosozás és
civilezés.
Tulajdonképpen
az utóbbiak szinte lakmuszpapír-szerűen jelzik, hogy hol van nagyon nagy gáz az
országban. Ahogy az ételosztások sorai is jelzik, hogy az országban nagy a
szegénység, és az éhezés korántsem csak „rossz szokás”. Bármennyire is nyomult
ezzel Harrach annak idején. A „immunválasz-jelleg” azonban azt is jelzi, hogy a
kormány ellenséges fellépése annál erősebb lesz, minél közelebb kerülnek a
civil szervezetek a valós képhez, a munkájuk szükségességének, valóságosságának
demonstrálásához. Mert ezt a bűnüket magukban hordozzák. A hatalom szemében.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése