Conteo? - Palesztin-barátság és olaj-szolidaritás

Korábban azt írtam, hogy közel-keleti helyzetnek korántsem lesznek, illetve lehetnek elhanyagolhatók az európai hatásai. Írtam ezt annak kapcsán is, hogy a Hamasz által elkövetett támadást, és az abban megnyilvánult mészárlást pártoló megmozdulásokról érkeztek hírek. Majd ezeket a tüntetéseket mára követték az Izrael-elleni Palesztin-barát megnyilvánulások.

Közben lezajlott az, amit akár kórház-incidensként emlegethetnénk, és egyike lett a gyermekeket lefejezők píár-akciójának. Alkalmasint az etikai sajtómocsár nagyobb dicsőségét képviselő média-munkásoknak. Mert újságírónak nem igazán nevezhető az, aki simán beveszi, megrágja, majd blikkfangosan tálalja egy hír egyoldalú olvasatát. Márpedig napokig másról sem lehetett hallani, olvasni a Al-Ahli Hospital kapcsán, mint azt, amit a Hamasz tálalt fel a nagyérdeműnek. S ami izraeli csapásnak állította be az esetet. Holott talán érdemes lett volna megvárni a tényleges elemzéseket. Amelyek alapján elég erős jelek mutatnak arra, hogy a palesztinok egyik saját rakétája okozta a tragédiát. A történtek ezen megfejtése mintha kisebb port kavart volna a médiumokban, mint a korábbi, Izraelt egyoldalúan vádoló forgatókönyv.

Ami alapján akár a média-munkások burkolt antiszemitizmusát is feltételezhetnénk. De, velük ellentétben, nem ülök fel a kényelmes látszatnak, és nem teszem. Ahogy továbbra is igen igyekszem nem a társadalmak antiszemitizmusával magyarázni a palesztin-barátnak hirdetett, de megnyilvánulásaiban inkább Izrael-ellenes tüntetéseket. Amelyeken, például az angliain készült képek alapján, gyermekek is részt vettek. Ami nyomán ismét felvetődik a kérdés bennem, hogy azok, akik az izraeli gyermekeket lemészárló akció után Izrael ellen tüntetnek, miként tekinthetnek a saját gyermekeikre? Bár azt hiszem, inkább nem szeretném tudni.

Ahogy azt sem, hogy a szarajevói, angliai, párizsi, vagy bármelyik másik tüntetésen hányan voltak jelen olyanok, akiknek nagyjából semmilyen személyes kötődésük nincs Gázához, a palesztinokhoz, és az arab világhoz általában. Ellenben jó oknak érzik a „Hamasz népével” való szolidaritást a saját, akár történelmileg bedrótozott antiszemitizmusuk kifejezésére.

A „Hamasz népe” szókapcsolathoz pedig hozzátenném, hogy egyáltalán nem vagyok a kollektív bűnösség híve. Ezért is az idézőjel. Ám még mindig nem találtam utalást arra, amit korábban felvetettem. Nevezetesen arra, hogy a Hamasz létszámát többszörösen meghaladó gázai lakosság hány hamaszistát fogott le, és vetett ki magából. A jólértesültek erről is mondhatnának végre valamit.

Azon is el lehetne persze gondolkodni, hogy az európai kormányok miért vacillálnak a tüntetések kezelése kapcsán. Annak ellenére, hogy egy nép elleni gyűlölet kifejezése aligha tekinthető a szólás szabadságába sorolandónak. A hezitálás okait az egyik oldalon lehetne kulturális hagyománynak tekinteni. Ennek illusztrálására elég azt felidézni, hogy Spanyolországban 1968-ig érvényben volt a zsidókat kirekesztő törvény.

Ugyanakkor azt gyanítom, hogy mégsem annyira az i.sz. IV-V. század határán élt Hippói Szent Ágoston (Tractatus adversus Iudaeos), amúgy is vitatható, késői hatása tehet a vacillálásokról, mint egy annál sokkal földhöz ragadtabb tényező. Az, hogy az Oroszországot érintő szankciók után kurva nehéz lenne Európának feltörni azt a diót, ami az arab olajszállítások elapadásával kerülne a gazdasági kalapácsa alá. Akár egy újabb, de a korábbinál kiterjedtebb iráni statuálás kapcsán.

Így miközben az ENSZ is igen mérsékelt habzással lép fel a gyermekek, illetve bárkik biopajzsként való használata ellen, az európai politikusok is a hamaszistákkal láthatóan szolidárisokkal látszódnak szolidárisak lenni. Jeligeként akár azt is kitűzve, hogy az olajunk barátainak barátai a mi barátaink is.

Andrew_s

Palesztinok, ENSZ, és hamaszisták

Forrás: Wikipedia

A Közel-Keletről szóló írások között nem érdemes olvasatlanul elmenni Dési János jegyzete mellett. S végig gondolni, hogy a civil létesítményekbe befészkelt, a civileket biológiai pajzsnak használó Hamasz áldozatai közé tényleg nyugodtan beírhatók az izraeli válaszcsapások civil áldozatai is. Amelynek árnyékában Golda Meir mostanában sokat idézet mondatai is új értelmet nyerhetnek.

Ezek: „Azt talán valahogy megbocsáthatjuk az araboknak, hogy megölték a gyerekeinket, de azt sohasem bocsáthatjuk meg, hogy arra kényszerítenek, hogy mi megöljük az ő gyerekeiket. Akkor lesz béke, ha az arabok jobban szeretik a saját gyerekeiket, mint amennyire minket gyűlölnek.”

Eközben felbukkannak azok a szerecsent is hipóba áztató mondatok, hogy a Hamasz harcra kényszeríti a gázai palesztinokat. Aminek a mélyén lehet némi igazság. Miközben legalább annyira sántít a történet, mint ahogy Magyarországon nőtt meg a partizánok, és a németeknek ellenállók száma a német vereség hírére. A sántulás is szinte ugyanazon a ponton kezdődik. Az arányokon. A gázai övezet esetében egy Budapestnél mémileg kisebb területről, és egy kicsit több lakosról beszélünk. Természetesen a gyermekektől, terhes anyáktól nehezen várható el számottevő belső ellenállás. Azonban a potenciális belső ellenállás bázisát, ha a lakosság harmadával számolunk, akkor is 6-7 százezres tömegről beszélhetünk. A hamaszisták létszámát pedig a pesszimista becslések is ennek tizede körülire taksálják.

Amikor tehát a Hamasz felszólítja a civileket, hogy ne hagyják el otthonaikat, ne meneküljenek délre, hanem maradjanak ott biopajzsnak, akkor a lakosság akár meg is tehetné, hogy mégis távozik. Valamiért az az érzésem, hogy a családjukért aggódó palesztinok tömegei, a saját tízszeres túlerejükre támaszkodva csak elérhetnék, hogy feleségeiket, gyermekeiket, és ők magukat se használják homokzsáknak. Akkor is, ha a szervezetlenséggel számolva ez a túlerő megfelezhető. Vagy akár harmadolható.

Ugyanakkor a Hamasz még terrorszervezetként sem a napokban esett ki a téridő féreglykainak egyikéből. Ott szerveződött a gázai lakosság orra előtt. Mely lakosság említett sokasága megtehette volna, hogy a terroristákat elszigeteli. Netán nem szavazza be a hatalomba, mert erről sem kellene megfeledkezni. Netán elfogja, és átadja akár az ENSZ hatóságainak. Ha már az utóbbiak amúgy is tízezres létszámmal vannak jelen arrafele. Még akkor is, ha az ENSZ, illetve időnkénti szerepvállalásuk, a délszláv háború során akkor is pince-mélyre járatta le magát, ha előtte esetleg még nem tette volna meg.

Hogy is mondta Golda Meir? „Akkor lesz béke, ha az arabok jobban szeretik a saját gyerekeiket, mint amennyire minket gyűlölnek”. Vajon azok, akik nem csak tétlenül asszisztáltak a Hamasz szerveződéséhez, hanem még most is engedik a családjukat biopajzsnak használni, akik nem menekülnek, illetve családjukat sem menekítik, azok vajon mennyire szerethetik a gyermekeiket. Akik a terroristák mészárlásai után sem tesznek semmit, akik a gyermekeket lemészárló terroristák pártjára állnak, azok miként tudnak a gyermekeik szemébe nézni?

Mert azoknak a humanoid biológiai hulladékoknak, akik gyermekeket képesek megölni világosan nem számít akár a saját, akár a szomszéd gyermeke, felesége sem. A szomszéd sem. De ezek a „szomszédok” hány hamaszistát is tettek ártalmatlanná? Próbáltam erre adatot találni, de nem igazán bővelkedik ebben az internet. Tehát. Hányat is? A gyermekeket sajnálom. Mert nem tehetnek arról, hogy őket akár feláldozni is kész, fanatizálható tömegmorzsák a szüleik.

Ha pedig az ENSZ valóban humanitárius küldetésként tekintene a térségben bármire, akkor talán a gyermekek, illetve bárkik biopajzsként való használata ellen is felléphetne. Menekíthetné minél nagyobb számban a gyermekeket. Ha már a zsidó gyermekekért nem tett semmit a Hamasz-szerveződést szintén ölbe tett kézzel néző, a zsidó gyermekekért így közvetve szintén felelős, tizenezernyi ENSZ-senki. A gyermekek ugyanis, akár a szüleik fanatizmusa miatt, de most fognak meghalni. Nyilatkozatháborút folytatni később is ráérnének.

Andrew_s

Európa és a hamaszisták

A Közel-Kelet híreiben érthetően vezetnek az Izraellel kapcsolatos események hírei. Az izraeli válaszcsapásokról, illetve a Hamasz, katonának nehezen értelmezhető, figurái által elkövetett értelmetlen mészárlásokról egyaránt. Miközben Nyugat-Európa, illetve Európa általában, mintha kikerülne a látótérből. Holott egyáltalán nem érdektelen az izraeli történések európai hatása, illetve ennek a hatásnak a kezelése.

A neten megjelentek a hírek arról, hogy több helyen ünnepeltek a Hamasz-pártiak. Miközben ma mintha arról szólnának a hírek, hogy több országban fokozott védelmet ígérnek a zsidóknak, zsidó szertvezeteknek. Ugyanakkor a hírekből nekem hiányzik néhány. Miközben nehezményezik a helyiek választása nyomán hatalomba került Hamasz befolyása alatti Gáza Izrael általi embargóját, valahol elakadtak a hírek a palesztin szervezetekkel szembeni európai szankciókról. De ugyanígy hiányzik hír a mészárlásokon örömködő hamaszisták letartóztatásáról, azonnali kiutasításáról.

Ez utóbbi, figyelembe véve a szélsőbb jobb európai előre törését, különösen problémás lehet. Amikor ugyanis elmaradnak a hivatalos eljárások, akkor az tág teret nyit az önbíráskodásnak, és az önbíráskodás hallgatólagos támogatásának. Így teret nyerhet a társadalmak fasizálódása. Sajátos módon akkor is, ha a szélső-jobb nem a hamaszisták ellen, hanem velük összefogva, a zsidók ellen, kezd fellépni. Tekintve, hogy az európai országokban sajnos mély hagyományai vannak az antiszemitizmusnak.

Azt pedig csak remélni szeretném, hogy nem a kormányok antiszemitizmusa, vagy a szélsőségek iránti rokonszenve indokolja az említett letartóztatás-hírek hiányát.

Andrew_s

Conteo – Izrael-Hamasz-Irán-Ukrajna

Az 1987-ben, Gázában alapított Hamasz tegnap, 2023. október 8.-án támadást indított Izrael ellen. Ezt tudjuk. A hírek folyamatosan érkeznek. A híreket meg sokan magyarázzák, értelmezik szerte a neten. Nem egyszer olyanok is, akiknek aligha van több információjuk a történésekről, mint bárki másnak. Így legfeljebb egy emeltebb ívű conteo mentén magyaráznak. Amiből itt is következik egy, Vagy mégsem.

Az ismert, vagy éppen csak felkapott, egy-egy médiumszálacska mentén ismertebb magyarázók sem mehetnek el persze néhány olyan adat mellett, amit akár tényként, de legalább is erős sejtésként kezelhetünk. Az egyik ilyen az, hogy több ezer rakétát lőttek ki Izraelre, és kisebb-nagyobb fegyveres csoportok is átlépték az izraeli határt. Túszokat hurcoltak el, foglyokat ejtettek. Az izraeli erők pedig megindították a saját hadműveleteiket.

Az áldozatok száma szinte tudósításonként változik, ahogy a túszok, fogságba esetettek számát is inkább csak becsléssel merném illetni. De a túszejtés tényét mindkét oldal elismerte. Aziránt meg vannak fenntartásaim, hogy önálló, a kajapénzből felfegyverkező önképző csoportok egyszerre megvilágosuló, és spontán, kiszámíthatatlan tevékenysége tűnik összehangolt tevékenységnek. A fegyverek eredetét illetően az általános vélelem az, hogy Irán szánta meg a Hamaszt pár kevésbé humanitárius segélycsomaggal.

Mely pontnál, mármint a fegyvereknél, mindjárt le is ragadhatunk kicsit. Egyébként mindkét oldalon. Hol jobban, hol kevésbé. Irán, mint fegyverszállító, neve nem csak a Hamasz kapcsán juthat az eszünkbe. Az Irán és Izrael közti, a Natanzban működő urándúsító körül is kiéleződött, konfliktus sem újdonság. De emlékezhetünk, például, arra is, hogy az Orosz-Ukrán háború kapcsán is emlegették, mint Oroszország drón-, illetve rakéta-szállítóját. Ha esetleg a Hamasz operatív központjain kívül, vagy a túszok kímélése okán részben helytettük is iráni célpontokat is támadna Izrael, az Oroszországnak is fájhatna. Ha nem kezdett volna tárgyalni Észak-Koreával is.

A túloldalon ugyanakkor ismert, hogy az USA tradicionálisan támogatja Izraelt. Ahogy azonnal megjelentek az ilyen irányú megnyilvánulások a mostani támadások kapcsán is. Mely támogatás egyáltalán nem mutat olyan kifáradási tüneteket, mint amilyen az ukrán fronton elégő dollármilliók okán esetleg előtérbe kerülhetnek az USA-ban, de akár Nyugat-Európa országaiban. Ha tehát nem egy napok alatt lezajló konfliktus alakulna ki a Közel-Keleten, akkor az az ukránoknak is fájhat. Ha pedig ez egy koreai jellegű, Ukrajnát akár a Krím határainál kettéosztó békét hozna közelebb, akkor ez Zelenszkijnek különösen fájhat. A haszonélvezők között pedig ott találhatjuk a szélső-jobb szerveződéseit Európában. A korántsem homogén, de rámutatással akként kezelhető "arabok", s az eddig sem éppen problémamentes integráció-viszonyok okán.

Andrew_s

Sírjunk a Nobel-dijért

Svédországban, a Nobel-díj ügyében, eredményhirdetés volt, és ennek során eleddig két újabb magyar származású díjazott lett az eddigiek sorában. Nem célom sem Karikó Katalin, sem Krausz Ferenc munkásságát feszegetni. Azt sem, hogy a díj odaítélésében mennyi a szubjektív, a döntést meghozó bizottság tagjai is emberből valának, tényező. Azonban a vízcsapból is csörgedező melldöngetés már egy másik kérdés.

Gyakorlatilag minden médiumban előtörtek a habos-babos lózungok, a nemzeti büszkeség gőzfelhői. De a magánmegnyilvánulásokban is feltünedeztek az olyan hangzatos szövegek, hogy erre aztán mindenkinek büszkének kell lenni, mert különben szégyellje össze magát bárki is. Nézzük meg alaposabban, hogy mire is kell büszkének lenni? Nézzünk rá akár a régi, akár az új díjazottak előzménytörténetére? Előre bocsátva, hogy a kutatás egy tipikusan önjutalmazó tevékenység. Kutatónak lenni jórészt kíváncsiságot jelent, és az eredmények publikálásával mérik, amire a pályatársak jó esetben csettintenek. Mely csettintések sorában a Nobel-díj egy kétségtelenül hangos záróaktus.

A korábbi magyar származású díj-nyertesek nem kis része olyan eredményekért kapott Nobel-díjat, amelyet nem Magyarországon értek el. Az sem ritka, hogy olyanokért döngetnek mellett jelenleg, akiket előtte gondosan kiutáltak, elüldöztek az országból, illetve ellehetetlenítettek a hazai tudományban. Olykor „csak” a munkájukhoz szükséges feltételek hiányoztak. Ez igaz akkor is, ha erre mostanság azt szokták mondani, hogy „de itt jártak iskolába, itt indultak”. Mely utóbbit kár is lenne tagadni.

Mert tényleg kár lenne vitatni, hogy az iskoláik nagy részét Magyarországon abszolválták a díjazottak. Tehát a büszkeség annak szól, hogy az ország, ha véletlenül nem üldözi el, megtartani akkor sem tudja a tehetségeit. Egy olyan képzési, majd tudományos minősítési rendszerre büszke tehát az ország, ami alkalmatlan arra, hogy az értéket megtartsa, helyén kezelje.

Így áll, hogy a most büszkék egy olyan országra büszkék, amelyik egyszerűsítve a fentieket közvetlenül, vagy közvetve, de elnyomja, elüldözi a tehetségeit. Nagyban és kicsiben egyaránt. Régen és mostanság egyaránt. A feltörő büszkeség tehát valójában hozsanna a „légy jobb, és gebedj meg” szemléletnek. Ezen nem tapsikálni, hanem sírni volna érdemesebb.

Andrew_s