Tanári korkép Miskolcról

A pedagógiával kapcsolatos kérdések között nyilván jelentős kérdéskör maga a tanár, illetve egy iskola tanári kara, mint olyan. Ez pedagógiai közhely, és kár is tovább ragozni. Tényleg nem mindegy, hogy egy tanár mit tanít általában, és mit tanít a sorok között. A rejtett tanterv fogalma korántsem új, és volt olyan korszak, amikor a tanár által képviselt órai tevékenységnek igen lényeges része volt. Ha nem így lett volna, akkor az 1960-1980 között végzettek egyikének sem jut eszébe sem, hogy lehet mást, másként is tenni a társdalomban, mint a hivatalos irányzat. Mindez egy olyan kép kapcsán jutott eszembe, ami nyilvánvalóan mást is üzen, mint amit mondani szándékoztak vele.

A képet a Facebook-on tették közzé. Számosan megosztották, és nem kevesen hozzá is szóltak. A politikailag szándékolt mondanivaló, különösen az egyéb irányú kommunikációt is ismerve nyilvánvalónak látszik. Fel szeretné hívni a figyelmet a tanári kar életkori megoszlására. Arra, hogy nyugdíj-korhatárhoz közelít a pedagógusok jelentős része. Ez igaz. Kár is lenne vitatni. Óhatatlanul az aktív pedagógusok számának csökkenéséhez vezet, amivel az oktatáspolitikának nyilvánvalóan dolga van, dolga lenne.

Ugyanakkor érdemes elgondolkozni azon is, hogy tanárképzés egy közel évtizedes folyamat. Mert az egyetemi felvételiben már ott van a középiskola teljesítménye, és az egyetem elvégzéséhez is évek kellenek. A most ötvenes pedagógusok többsége, a pályamódosítással katedrára lépettek kivételével, még a rendszerváltás, közkeletűbben gengszterváltás, ideje előtt végzett. Míg az ezt követő időszakban végzettek száma folyamatosan csökken. Nagyjából letükrözve azt, amit a 2008-ban maradványelvű pedagógusképzésnek neveztem. Amely jelenség, sem a tanárképzés, sem a -alkalmasság kérdését tekintve, korántsem volt a 2016-os megmozdulások központi kérdéseinek egyike. Mely tüntetések során, az azóta méltán feledésre ítélt Pukli István mellett már feltünt Törley Katalin és Pilz Olivér is. Akkori, különben inkább kontraproduktív, munkásságukat borítsa a feledés köde. Ami ebből érdekes lehet, hogy a kép Pilz iskolájában, a miskolci Hermann Ottó Gimnáziumban készült.

A tanári kar képzési, illetve kor szerinti összetétele mellett még egy fontos üzenettel. Azzal, hogy a matematika aligha állhat a képzés középpontjában. Illetve, igen nagy baj, ha mégis. Mert akkor, ha komolyan vesszük a cédulkák feliratát, akkor mindenkinek az első oszlopban kellene állnia. Leszögezve, hogy az intervallumok kérdéköre aligha lenne újdonság a matematikában, alig valószínű, hogy a ma ötvenes korosztály ne lett volna része valamikor a húszas korosztálynak. Ez a politikai üzenetet lehet, hogy nem gyengíti, de a kép rejtett tanterve, a közvetett üzenete az, hogy az, aki a gyermekében a matematika, illetve az informatika felé mutató tehetséget vél felfedezni, az lehetőség szerint kerülje el ezt a középiskolát. Ha pedig a kommunikációs cél és a kommunikációs tartalom összevetéséből indulunk ki, akkor a majdan kommunikációs szakok felé irányuló diáknak sem igazán javasolható a beiskolázás.

Márpedig a tanári kommunikáció is kommunikáció. Így a tanárképzés is egyfajta kommunikációs szak. Amivel tényleg legfőbb ideje lenne tenni valamit. Valamit, amit egy átfogó alkalmassági vizsgálat előz meg. Mely alkalmassági vizsgálatot lehetőség szerint nem a kontraszelektált vezetés, illetve a pedagógusi katedrát csak a pedagógiaelmélet egyetemi disszertációban fényképen látott megmondók köre vezényel le.

Andrew_s

Blanka reloaded to Lili

Megy a vita a trágárságról. A történelemismétli önmagát. Kiáll egy diáklány, jó eséllyel telefonról elmondja a magáét. Az, hogy az előre összerakott szövegben jelölve van-e, hogy ott kell valami indulati trágárságot mondani, azt nem tudom. De összességében ismerős forgatókönyv? Emlékszik még valaki Nagy Blankára?

Már csak azért is érdemes emlékezni rá, mert politikai szereplésének a csúcsán is több beszédtémát biztosított a bugyija, illetve az arról készült fotó, mint a mondanivalója. Viszont tanmesét írt Pankotai Lilinek. Egyébként Pankotai Lili kapcsán is két tényezőről hallunk. Az egyik, hogy trágár volt. A másik, hogy az iskolája elhatárolódott tőle. Az utóbbit megannyian kifogásolják. Holott egy iskola igazgatójának, mint az intézmény képviselőjének, miért ne lehetne meg ez a joga? Mindenki másnak meg adott a joga, hogy a gyermeke oda járjon, vagy keressen más alternatívát. Vagy kötelező a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumába járni? Az iskola azt az értékrendet képviseli, amit.

Viszont az kétségtelen, hogy az iskola fókuszba helyezte a diák fellépését. Miközben az, ha egy diáktüntetésen megszólaló, fellépő előadó nem a mondanivalóval, hanem a trágár stílussal képes csak megragadni a figyelmet, az sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy az iskolája mit reagál erre. Ha ugyanis egy közmegszólaló csak ezzel a stílussal tud figyelmet keríteni a jó eséllyel telefonról olvasott indulatainak, akkor kár erőltetni a fellépését. Vagy csak őt találták? Netán a teljes rendezvény forgatókönyvében benne volt, hogy azon a ponton fellép Pankotai Lili a dísztrágár? Netán ezzel is azt gondolták hangsúlyozni, hogy alapvetően egy nagy bulit szerveztek, amin a telefonos slam volt az egyik fellépés?

Azért az, hogy a tüntetéseken milyen, legalább generációs oktatási program mellett foglalnak állást, az sokkal érdekesebb lenne. Igaz, ezzel a programmal már 2016-ban is adósak maradtak azok a szakszervezetek, amelyek annak idején Orbán mellett agitáltak 2010 előtt. Puklistól.

Andrew_s

Gelencsér a történelmi gerilla

A Momentum gerillázott egyet. Lehet, hogy a kiesen őszies napon a grillázs jobb lett volna, de nekik az nem felelt meg. Így aztán elmentek a Szabadság térre emlékművet takarni. Mert arra viszont futotta. Talán azért, mert a pártelnök korábbi szimpátiájának centruma felzabálta a szotyit a grillázs elől. De mindegy is. Szóval elmentek és betakarták a Szabadság téren a szovjet emlékművet. Mert olyan élénken él az ifjú Gelencsér Ferenc Momentum-elnök emlékeimben a II. világháború személyes tapasztalata, mintha csak tegnap álmodta volna.

Mindegy is lenne, elvégre Gelencsér Ferenc Momentum-elnököt is megilleti a szabad véleményalkotás joga. Így kifejtette azt a véleményét, hogy az ország tele van a háborús szankciókat kifogásoló kormánypárti plakátokkal. Ebben egyet is érthetünk vele. Tényleg tele van. Azt kicsit kevésbé emelik ki a tudósítások, hogy Gelencsér Ferenc Momentum-elnök szerint azoknak a plakátoknak mi közük van a II. világháborúhoz, de talán a tudósítások hiányosak. Meg aztán. Egy olyan hatalmas, az ország nagyságát képviselő, az egykori Olimpia-ellenes népszavazás aláírásaira összehazudozott pártnak az elnökeként mégsem világíthat rá mindenre. Amikkor ott vannak az olyan jó tagtársai, akik megteszik a rávilágítást bármire is. A HVG tudósításából idézve: "Bedő Dávid és Lőcsei Lajos országgyűlési képviselők arról beszéltek, hogy az emlékmű azért hazug, mert felszabadítóként állítja be a megszálló szovjet csapatokat, holott pontosan tudjuk, az elnyomás volt a céljuk". Úgyhogy a grillázspótló gerillázás nem is Gelencsér Ferenc Momentum-elnök személyes emlékeire támaszkodik hanem az országos melegedő másik két szereplőjének az emlékeire.

Mert a történelemkönyvek a II. világháború kapcsán olyasmit emlegetnek, hogy volt egyszer egy ember, akinek a szakálla nem volt ugyan kender, de azért Kenderesre vitték a hamvait. Erről az emberről azt tartják még a mérv adó történészek is, hogy kormányzóként nem sokat tett a fasizmus terjedése ellen, és emlegetnek valami csapattestet, amely elfelejtett hazajönni a Don mellől. Hogy az olyasmiket ne is említsük, hogy saját kicsi kezével bírta leírni önjellemzésként, hogy antiszemita volt. Ezt a figurát közös autókázáson is lencsevégre kapták egy Hitler nevű Adolffal, akinek elévülhetetlen népirtásai vannak. S akinek a csapatai nem kicsit megszállták Magyarországot is. Így aztán, amikor a szövetséges erők, hazánkba a szovjetek megérkeztek, akkor itten kérem megszállás volt. Meg népirtás. Meg egy olyan államvezetés, ami készséggel kiszolgálta a német megszállók minden, a népirtással kapcsolatos igényét is.

Jut eszembe leszögezni, hogy magam sem éltem akkor. De ha szubjektíven döntenem kell, akkor legalább azt a történelmi állapotot, ami körül nagyjából konszenzus van, inkább hajlamos vagyok elfogadni, mint néhány momentumos ólomkatonáét. Az pedig elő szokott fordulni, hogy egy, az utolsó pillanatig ellenük háborúzó országot a bevonuló csapatok megszállnak. Magyarország pedig akkortájt, jó magyar szokás szerint szerint a vesztes oldalán gondolta utolsónak leoltani a saját lámpását is. Ettől nem kell szeretni a szovjeteket, és adtak is erre később okot. Ott és akkor azonban elég kétállású kapcsolóról beszélhetünk. Ha a Momentum problémázik a szovjet bevonuláson, akkor óhatatlanul visszasírja a német megszállást, az azt kiszolgáló magyar csirkefogókkal, az emberek Dunába-lövésével, és minden mással együtt.

Amivel persze nincsenek egyedül. Azzal sem, hogy pár apróságról ugyanúgy elfeledkeznek, mint neohorthysta haverjaik ott a Fideszben, illetve annak holdudvarában. Egyáltalán nem biztos, hogy élnének, ha a szövetséges csapatok, és köztük itt az szovjetek meghagyják a korábbi helyzetet. Ha pedig véletlenül élnének, akkor sem biztos, hogy nem a Dunában végeznék. Ahogy még a népvezéri komplexusok kisgazdája, Orbán Viktor is esélyesen lenne olyan helyzetben, hogy az intéző lovának is hangosan előreköszön. Egyébként az az érdekes, hogy ez utóbbi, nem is olyan régen, a Horthy-fétis avatásakor még megvolt Gelencsérnek.

Úhygogy lehet, hogy mégis inkább a grill-partinál, vagy a grillázsnál kellett volna maradnia. Az talán még sikeresebb is lett volna. Meg, talán, bölcsebb is maradhatott volna. Talán.

Andrew_s

Tanári jövedelem-tisztesség

Kövér László hozzászólt a tanárok fizetéséhez. Megüzente, hogy érdemelnének magasabb fizetés, de nem kapnak. Ez nyilván önmagában is komoly vitákra érdemes. Bedobott azonban egy olyan gondolatot, amit sokan értékeltek igen sajátos érvként. Azt, hogy a tisztességes tanár teljesítménye nem a fizetéstől függ. Az a véleményem, hogy ebben van némi igazság, akár megbotránkoztató is lehet sokaknak, de ettől még van ebben a kövériánában némi igazság.

Egyszer régen, a múlt kéklő távolában, a tanárképzésben azt mondta valaki, hogy a tanítási folyamatban a tanár teljes személyiség játszik. Ezt azóta sem cáfolta senki, ellenben bárki megtapasztalhatja az igazságát. A személyiség ugyanakkor nem fizetésfüggő. Feltételezve, hogy a tanárok, valamint a balett-táncosok és a kőfaragók is tisztességes emberek, a tisztesség sem fizetésfüggő. Bár van a jövedelemnek egy olyan alacsony szintje, ami kikezdheti a társadalmi tisztességet. A hatalomnak meg van egy olyan magas szintje, amelynél tapasztalható a társadalmi tisztesség eróziója. De térjünk vissza a kályhához. Fával, vagy anélkül.

Ha onnan nézzük, hogy sem a tisztesség, sem a tanári személyiség nem fizetésfüggő, akkor Kövérnek ebben lehet, mint írtam, némi igazsága. Ez azonban nem ignorálja azt a jogos igényt, hogy a tanár, a gyermeknevelésbe, illetve elmepallérozásba ölt energiájáért cserébe, meg szeretne élni a jövedelméből. Nem feltétlenül annyira, mint egy parlamenti bérszavazó, akinek a gerincmentesítés kellemetlenségét is el kell viselnie. De nem is feltétlenül nyomorszinten.

Ami mindebből következik az az, hogy egy tisztességes tanár pedagógiai teljesítménye valóban lehet fizetésfüggetlen. Azonban az, hogy pedagógusi beosztásban marad-e, az már nagyon is lehet fizetésfüggő. Általában. Mert lehetnek olyan helyzetek, amikor az adott embernek, aki pedagógusi beosztásban van, nincs alternatívája. Ha ennek társadalmi oka van, mert ilyen is lehet, akkor ezzel egy tisztességes politikus nem él vissza. Még akkor sem, ha egy kisebb közösségben a tanárt sokkal inkább a helyi értékén kezelik, és esetleg segítik, mint azt a szolganemzet-nevelő hatalmi slepp szeretné.

Andrew_s

Béke az annexió poraira?

Az ukrajnai események kétségtelenül szintet léptek. Miközben a focidrukkerek mentalitásával megszakértők egyre, meg egymásra licitálva igyekeztek megmondani a nagy semmit a közösségi média bugyraiban. Vagy éppen akkor, és máshol, ha valamelyik úr SZÉKET, és hozzá mikrofont, adott. A szintlépés világos. Oroszország vezetője bejelentette 4 megye elcsatolását az ott szervezett népszavazásra hivatkozva. Olvastam korábban olyan megszakértéseket, hogy ezt Putyin nem meri megtenni. Megtette.

Alkalmasint olvashatók a hírekben, hogy Zelenszkij szerint az orosz annexió bohózat. Bohózat ügyben kár is lenne vele vitatkozni. Miközben azért gyanítom, hogy ez a történet mégsem, még Zelenszkij szerint sem annyira vicces. Így a Magyar Nemzet összefoglalójának címét inkább valami fordítási hibának szeretném tartani. Eközben, a 444.hu-n olvashatóak szerint, az USA bejelentette, hogy szankciókkal válaszolva új szankciókat vet ki „olyan orosz tisztviselőkre, családtagjaikra és szervezetekre, akik elősegítették az annexiót”. Valamint azt, hogy az uniós vezetők, az Euronews szerint kijelentették: „Az annexió jogellenes, és soha nem fogjuk elismerni”. Mely utóbbi nyilatkozatoknak aligha lesz komoly hatása. Elvégre akkor, ha ilyesmivel foglalkozna az orosz vezetés, akkor annak nyoma lenne a történelemben.

Valószínűleg ahhoz sem kell különösebben putyinbérencnek lenni, hogy valaki rájöjjön arra az apró mellékkörülményre, ami miatt még a magyarok is szembesülhetnek Orbán önjelölt váteszi szerepével. Arra a mellékkörülményre, hogy egy ország gazdaságát csak egyszer lehet tönkre tenni. Ha a nyugati megszakértők szerint az orosz gazdaság romokban van a szankciós csomagok hatására, akkor az kérem romokban van. Porig bombázni valamit addig lehet, míg nincs porig bombázva. Ha pedig ez az állapot bekövetkezik, akkor minden más csak nyilatkozatháború. Ha Orbán addig kitart, akkor megveregetheti a saját vállát, és elmondhatja: Na ugye, hogy minden további szankció hatástalan. Az annexió eközben meg halad a részletkérdések lesöprésével az asztalokról. Úgy, hogy orosz részről ezek a területek innentől orosz belföldnek minősülnek, ami könnyedén eszkalálhatja a háborút.

Amellyel kapcsolatban az ukrán előretörések is felvetnek pár kérdőjelet. Azt például, hogy egy töltényt hányszor lehet kilőni. Mert ezzel kapcsolatban azt gyanítom, hogy leginkább egyszer. Ami az utánpótlásokkal kapcsolatban vethet fel logisztikai és gyártókapacitásbeli kérdéseket. Már csak azért is, mert a hírmorzsák nagy mozaikjában olyanok is felbukkantak, hogy amerikai kiképzők biztosítják a nyugati technológia használatának megtanítását a részben amerikai hitelből felfegyverzett ukrán haderőnek. Amely technológiát karban kell tartani, után kellhet pótolni, de leginkább lőszerrel is etetni kell. Melyet elő kell állítani, és oda kell szállítani. Márpedig, szintén csak személyes gyanúm szerint, az ezzel kapcsolatos kapacitások sem végtelenek, és nem bővülnek csettintésre.

Ezek fényében tegyünk egy olyan gondolatkísérletet, hogy a felek a technológia adott szintjén maradnak. Azaz nem eszkalálódik a háború egy technikai szintlépés irányába, és az atomtöltetek, a biológiai és vegyi arzenállal együtt, maradnak, ahol vannak. Ebben szeretnék bízni. Aztán tegyük fel, hogy a nyugati raktárkészletek olyan szintre fogynak, ami mellett nem képesek pótolni a harctéri veszteséget. Miközben az annexió miatt politikailag is patthelyzet alakul ki. Ha ekkor megindulnak bármilyen béketárgyalások, akkor azok az adott helyzethez képest fognak valószínűleg elindulni. Ha januárban indultak volna tárgyalások, akkor a Krím elcsatolása lett volna a porondon egy, Koreához hasonlóan, megosztásalapú tárgyalásnak. Ami nyilván sokaknak fáj, de hallgatólagosan sokaknak tudomásul vehető. Ha most indulnak meg, akkor az oroszok egy nagyobb területi nyereség reményében tehetik meg ugyanezt.

Sok-sok halottal, illetve romokkal bővítve a veszteséglistát. Úgy, hogy a nyilatkozatháborúk árnyékában egy sikeres területszerzés rajzolódhat ki. Akkor pedig előfordulhat az, hogy esetleg jobb lett volna januárban inkább béketárgyalókat, és nem fegyvereket küldeni Ukrajnába. Aki szerint pedig egy akkori, Ukrajna területe szempontjából esetleg kedvezőbb állapot rögzítésénél a jelenlegi a jobb a megoldás, az okvetlenül támassza alá az elüldözöttek, megkínzottak, megöltek helyeslő nyilatkozataival. Akár mindkét oldalról. Mert a háború nem focimeccs, és nem is videó-játék.

De még csak nem is az egyet nem értésemtől függő állapot. Mert azt, hogy a terület-, illetve befolyásszerző háborúkat személy szerint elítélem, az sajnos nem játszik. Arra az orosz vezetés pont úgy tesz nagy ívben, ahogy az amerikai, vagy bármely másik.

Andrew_s