2012. szeptember 30., vasárnap

A miniszterelnök nyájas beszéde.




Turul Ópusztaszeren
Forrás: Index.hu
Az, hogy Orbán Viktor tegnap beszédet mondott Ópusztaszeren, meglehetősen ismert ténnyé vált az erőteljes vallási áthallások miatt. Annyira, hogy több blogon is olvashattuk ezt a fajta értelmezését a beszédnek. Részben giccsesnek, részben Jézus-komplexusosnak értelmezve az elhangzottakat. S vele persze óhatatlanul a miniszterelnököt is jellemezve. Így aztán érthető, ha a hozzászólásokat is óhatatlanul orientálták ezek a vélemények. A jelentősebb problémának nem is ez látszik, hanem inkább az, hogy a tudósításokban idézet mondatok alapján az említett véleményekről nehéz lenne azt mondani, hogy minden alapot nélkülöznek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy miután már mindezekről sokan elmondták a véleményüket, nehéz lenne újat mondani.

A szó szerinti idézetek is elolvashatók a tudósításokban, mint például az Index-en is. Márpedig ezek azok a mondatok, amik a fenti minősítésekhez vezettek. Elvégre az olyan felvezetéseket, mint az, hogy „aki tud olvasni a jelekből, az láthatja”, tényleg profetikus megnyilatkozások elé lehet inkább elképzelni. Ami egy szoboravatás kapcsán kevésbé tűnik helyénvalónak. Akkor is, ha a megkövezés mára kiment a divatból a hamis proféták számára. Az ugyanis, hogy új törvények közelednének az európai kontinens felé, az nem biztos, hogy olyan jövendölés, ami felett felhőtlenül szeretnénk nyugovóra térni. Bár azt köszönjük a miniszterelnöknek, hogy szeretné, hogy „minden magyarnak, legyen füle a hallásra és olvassanak a jelekből". Noha, ha minden jól megy, akkor a fülemmel nem fogok olvasni a jelekből, de persze az MTI-re hivatkozó tudósítás is lehet pontatlan kicsit. Mert ugyebár sokkal kifejezőbb lenne úgy a mondat, hogy „legyen füle a hallásra és szeme a látásra”. Ám ez már lehet, hogy veszélyes önostorozássá válhatna. Mert nagyon beleillene egy különben szintén vallási tárgyú, de máshonnan származó idézeti keretbe. S amely egyébként szintén kapcsolatba hozható a határon túli magyarokkal is.

Egy olyan asszociáció ugyanis alighanem nehéz válaszkényszert jelentett volna, ha valakinek eszébe jut ez a mondatkezdés: „Van-e még füle a hallásra, szeme a látásra az öntelt, magaimádó fejedelemnek,”. Mely idézet különben Szigethy Gábor szövegéből (A prédikátor - Szigethy Gábor előszava) került kiemelésre. Így tulajdonképpen még az is érthető, ha a miniszterelnök szándékosan torzított mondattal lepte meg azokat, akik összegyűltek annak a Turul-szobornak az avatására, mely szobor a képek alapján sajátos ábrázolása annak a mese-madárnak, amit inkább sólyom, mint keselyűszerűen szoktak ábrázolni. De a Matl Péter kárpátaljai szobrászművész által a Nemzeti Összetartozás Emlékművének tetejére ültetett sajátos nyakdíszt viselő szárnyas talán egy közvetett célzás. Célzás arra, hogy Sólyom László szembenyilatkozott Orbán Viktor utóbbi időben végrehajtott húzásainak némelyikével. Olyan még messzebb menő következtetésekre inkább nem is ragadtatnám magam, hogy a művész ezzel üzenjen a magyar kormánynak. Emléket állítva annak, hogy a halódó gazdaság roncsain tollasodnak azok, akik az utolsó koncok körül ülnek tort. Mert amennyiben az ilyen művészi üzeneteket akarnám belemagyarázni az emlékműbe, akkor az elhíresült, Kerényi által rendelt képsorozat kaméleonos képéig meg sem állhatnánk.

Fakó keselyű (Gyps fulvus)
Forrás: www.remedia.at
Az pedig már messze vezetne attól a beszédtől, melyben Orbán Viktor egy sima balegyenessel padlóra küldte a nép önbecsülését. A határon kívüliekét mindenképpen. Mert tényleg azt „mondhatjuk egymásnak, örüljetek, mert megtaláltuk elveszett juhainkat”, akkor nyilvánvalóan csak rájuk gondolhatott. Elvégre mi, akik itt maradtunk, itt vagyunk. Legyen a nép bármennyire birkanyájnak tekintve, elveszettnek a határon kívüliek inkább tekinthetők. Különösen, ha abba a világképbe helyezkedünk bele, melyet az erről mit sem sejtő Turul jelképe már beárnyékolt a történelemben. Tehát a nép birka, a külhonban élők pedig a nyáj kiegészítő tartalékai. Talán arra az esetre, ha az itt lakók még pofonok hatására sem értenék meg, hogy a szaporodás nemzetstratégiai kérdés. Azon meg kár is vitatkozni, hogy a Biblia Jézust tekinti Isten bárányának, és a pásztor képe is sokkal inkább a hívőkkel kapcsolatban szokott felbukkanni. Amikor tehát Orbán Viktor a politikusokat a nemzeti birkanyáj pásztorának, és magát gondolom főbirkásznak, gondolja, akkor innen már tényleg csak egy lépést kell megtennie. Előtte azért jó lenne összeszámlálni a pásztorokat, mert ha kevesebb, mint egy tucat, akkor jobb lenne ismerni a póttagokat. Míg abban az esetben, ha több, akkor esetleg érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a kormányzati pásztorok karában ki a kakukk-tojás.

Az elhangzottakhoz visszatérve inkább a hallással kapcsolatos megállapításra is említhetnénk persze Jézushoz kapcsolódó idézetet: „A kinek van füle a hallásra, hallja." Márk 4:9. De kár lenne abba az irányba menni tovább, mely a végén Orbán Viktor esetleges komplexusainak felemlegetéséhez vezetne. Holott abban sem lehetünk biztosak, hogy sok realitást fogunk látni az európai államokat illető politikai profétálásban. Az teljesen nyilvánvaló, hogy amennyiben az európai kontinens felé új törvények közelednek, az nem Orbán Viktor törvényei lesznek. Hazánk ugyanis az európai kontinensen fekszik. Mivel Észak-Amerika államaiban a hagyományok Európa-közeli szemlélettel járnak, alighanem onnan sem vár a miniszterelnök új törvényeket. Ha a Bakunak tett jelentős baltás-gesztusra gondolunk, akkor inkább Ázsiára gondolhatott Orbán Viktor. No, és ez az amiért bátorkodtam nem teljes mértékben örülni ennek a fordulatnak. Mert nem biztos, hogy azon törvények felé kellene orientálódni, melyek egy társát álmában leölő orgyilkost nemzeti hőssé emelnek. Míg azt sem tartanám célnak, hogy banántalan banániává váljék az ország. Ahol egy baráti kör terelgeti a nyájat, és fújja furulyáját.

Simay Endre István

2012. szeptember 29., szombat

Nemzeti életvédelem a neoratkoizmus jegyében.

Ratkó Anna, a sorok közti példakép.
Forrás: Sulinet
Az élet érték, és egyfajta ajándék. Ilyen kijelentéseket tenni majdnem olyan biztosan nyerő lap kihúzását jelenti, mint kisgyereket szerepeltetni egy családi filmben. Elvégre igen kevesen fogják azt mondani, hogy az élet márpedig nem érték. Még az sem, például az a Jobbik-képviselő sem, aki különben szívesen lődözne másokra, Alig tartom ugyanis valószínűnek, hogy a saját, vagy gyerekei életét is olyan könnyed gesztussal venné célba, mint az elvonatkoztatott ellenségképet. Azzal a címmel tehát, hogy „Az élet érték” konferenciát szervezni is nyerő dolog lehet a kommunikációs fanfárok hangzavarában. Ezt nyilván felismerte a parlamenti többség is, amikor egy ilyen címen meghirdetett konferenciát hoztak a Parlament kupolás teteje alá.

A hely megválasztása nyilván több dolgot rögtön világossá tehetett. Ami különben nem baj, mielőtt bárki félreértené. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy mivel a Parlament épülete a politikacsinálás helye, egy ott rendezett konferencia elsősorban politikai és nem tudományos, vagy közéleti esemény. Zártkörű esemény a zártkörű elit számára. S jobb ezt tudni előre, mintsem utólag kelljen ennek nyomait bogarászni a közlemények labirintusában. Ahogy az is nyilvánvaló kommunikációs fogás, hogy a színhely megválasztása azt jelzi, hogy ami ott elhangzik, az a legteljesebb mértékben megfelel orbanánia vezető pártjának, és hatalmi elitjének. Ez is tulajdonképpen olyan gesztus, ami a tiszta helyzetek megteremtődését szolgálja. Amikor tehát a „Life - it’s a gift” című konferencia programjára tekint az ember, már nem lepődik meg, amikor az első sorokban olyan neveket talál, mint Kövér László házelnök, vagy Balog Zoltán miniszter. A nők képviseletében pedig ott van támogatóként és a Fidesz képviselőjeként Ékes Ilona is, tehát semmi gond, vannak azért nők is a buliban. S talán Balog Zoltán is utánanézett legutóbbi ékes nőügyi megszólalása óta annak, hogy kik is a kékharisnyák valójában.

De az előadók között is olyan neveket találni, akiknek személye a garancia arra, hogy leginkább politikai kinyilatkoztatások fognak elhangzani. Ami különben teljesen nyilvánvaló abból is, amit a hazai tudósítás közölt az összejövetel kapcsán. Így teljesen felesleges számon kérni Ékes Ilonától azt, amit állít. Mármint az adatokkal való alátámasztását annak, hogy például hazánkban a népességfogyás okai között a fogamzásgátlás reklámozása milyen szerepet játszik. A kijelentés ugyanis, adatok nélkül inkább csak egy olyan vélelem, ami gesztus az ultrakonzervatívok felé. S persze a kisebbik kormánypárt felé, akiknek gombnyomásaira továbbra is számít a kétharmados gárda. No meg persze a KDNP testvérszervezeteként is felfogható pártküldöttek felé is. Köztük azon Carlo Casini felé is, aki jelenleg az Európai Parlament Alkotmányügyi Bizottságának elnöke, és hazájában az életvédő mozgalom elnöke. Elvégre, abba az irányba is fenn kell tartatni a pávatánc-rendet. Még akkor is, ha különben az egész EU elmehet a hazai kormány szerint a fenébe a maga válságával. Aminél mi sokkal jobbat tudunk. Mármint válságból. Nagyobbat.

No de inkább nézzük már ezt az életvédelmet, mert az élet tényleg érték, és tényleg védendő. Akár politikailag, akár szociológiailag nézzük a kérdést ez szinte biztosan megállapítható. Bár az utóbbi esetben azért csak beszól a kisördög, hogy talán az emberhez méltó életet is garantálni kellene a biológiai léten túl. De ne legyünk már ilyen gonoszak egy kormányzati konferenciával szemben. A lózungok világában olyan pocsékul nézne ki, ha valaki azt kezdené feszegetni, hogy a szociális abortuszprogrammal, a státuszmentésből született gyermekekkel mit szándékozik tenni az, akinek párttársa a családi erőszak elleni védekezést is a széttett lábú nők felett elnézve látja csak a kéklő semmiben. Ékes Ilona tehát megmondta a magáét, és belőle legalább kinézzük, hogy tudhat valamit a gyermekszülésről. S legyünk annyira optimisták, hogy hónapokat töltött, az előzőekben említett hozzászólása kapcsán, az egyes abortusz-pártoló hirdetéseket strigulázgatva. Kövér Lászlóból azonban nem nézem ki, hogy a gyerekszüléssel kapcsolatban túl sok személyes tapasztalata lenne. Nem is pártállása, hanem a biológia okán, mely jelenleg az ebben való aktív részvételt a bemeneti oldalra, majd az apás szülés szemlélő pozíciójára kárhozatja számára.

Holott, amennyiben olyan vezérszólamokat hangoztat valaki, hogy „gyerekvállalás pedig nemzetstratégiai kérdés”, akkor ez kevés lehet. Kövér László kis igazán bepróbálkozhatna azzal a gyerekszüléssel. Nemzeti lojalitásból, és a NER iránti elkötelezettségét demonstrálandó. Az olyan olcsó kifogásokkal meg ne jöjjön, hogy ő erre képtelen. Amíg ezt meg nem oldja, talán olyan nemzetstratégiai kérdésekkel is foglalkozhatna cseppet, ami elősegíthetné azt, hogy ne krízisgenerációk szülessenek. Igaz, ez kevésbé hangzatos, mint melléállni egy kezdeményezésnek, ami nagy szavakkal a fogantatástól akar védeni minden gyermeket. Amely szavakat még akkor is üres léggömbnek lehet csak kezelni, ha a az ezt célzó aláírásgyűjtés mellett a már említett olasz politikus áll. Már csak azért is, mert a gyermek születése jelenleg még biológiai és nem technológiai kérdés. Mint például Isaac Asimov „A Mezítelen Nap” című könyvében. No meg, részben ugyanezen okból is, olyan családi kérdés, amiben igencsak szerepet kap a szülők tehervállaló képessége. Ha pedig komolyan vesszük azt, amit Ékes képviselőasszonynak tulajdonítanak, akkor ugyebár az abortuszról, fogamzásgátlásról szó sem eshet. Így a konferencia kapcsán érdekes megoldások kezdhetnek kirajzolódni a kormányzati szemléletben. S ebben alig valamit „játszik” az a sajátos Janus-arcúság, ami már korábban megfigyelhető volt például az abortusz-tablettának, vagy magának az abortusznak a szabályozása kapcsán.

Bár nyilván sokan rájöttek a csapdára már, azért foglaljuk tehát röviden össze. A Fidesz képviselőnője szerint a fogamzásgátlásról beszélni nemzetellenes, mert csökkenti a zsellérnemzedékek létszámát. Kövér szerint gyereket szülni nemzetmentő dicsőség, és nemzetstratégiai ügy. Mivel Varga István jelenleg is a Fidesz képviselője, állítható, hogy ezt szerintük akár olyan áron is be kell vasalni a nőkön, ami határos a megerőszakolásukkal. Így még a szorosan összeszorított térdel végrehajtott, és különben a családokat igencsak romboló megtagadásos fogamzásgátlás sem játszik. Az EU-s aláírásgyűjtéshez való csatlakozás alapján azt is tudjuk, hogy a magzatnak védelem jár minden körülmények között. Függetlenül az akár biológiai életkilátástól, a társadalmiról már nem is beszélve. Mert az abortuszról sem illik beszélni, és előidézni végképpen nem. Így teljesen világos a kormányzati, konzervatív tenyészprogram kerete. Pusztán olyan apróságok hiányoznak ebből a keretből, hogy mit szólnak a nagy szavakhoz a családok, és bennük azok, akik szülnek. Miként valahogy az is hiányzik, hogy a recesszió, a szétverve felkavart iskolarendszer, a szociális leszakadás árnyékában mi lesz az így megszületett apróságokkal. Mert apróságokkal nem törődhet az, aki oszlop-magasról néz le. Mindenki mást..

Miközben Ratkó Anna szelleme lelkesen tapsol.

Simay Endre István

A nemzeti edzés kormányprogramja.


Forrás: Népszava.com

 Orbán Viktor szerint, miközben Európa válságban van, hazánkban a sport tematizálja a közvéleményt. Ezt az MTI-re hivatkozva több hírforrás is emlegeti annak kapcsán, hogy a miniszterelnököt meghívták beszédet mondani a Budafoki Munkás Testedző Egyesület (BMTE) megalakulásának századik évfordulója alkalmából tartott rendezvényen. Világos, hogy a rendezvény szervezőire az dobja az első medicinlabdát, aki nem emelete volna egy összejövetel fényét a regnáló miniszterelnökkel. No meg az, aki elbírja dobni azt a bizonyos nehezített labdát, mert elképzelhető, hogy külön edzésprogram kell majd még ehhez is, a satnyuló nemzeti izmok országában.

Azért tehát, hogy ez a vészes edzettlenség ne érje utol a felnövekvő ifjúságot, már bevezették a mindennapi testnevelést. Ami a szakmunkások következő generációi számára is egyenesen közművelődési célként jelenik meg. Talán azért is, hogy legalább fizikailag edzetten tudjanak futni a munka után. Miközben bottal ütik a megélhetést biztosító, és nem statisztikai közmunkát nyújtó munkahelyek nyomát. Mert a hazai recessziós hírek fényében akár disszonánsnak tűnhet az európai válság emlegetése. Kicsit hasonló asszociációkat keltve, mint a régi szocreál viccben: „A nyugat a szakadék felé tart, de mi egy lépéssel előttük haladunk”. De ez egy olyan vágányra terelné a gondolatokat, amely vágányon már sokszor véleménytorlódás jelei mutatkoznak. Igaz, az sem újdonság, hogy a miniszterelnök igazi sportember. Például a személyes felelősség elöli megfutásokban egészen jó IMF-tárgyalási részidőket tud felmutatni. Jó hosszúakat, melyet pártjának hű katonái is legalább ki tudnak használni arra, hogy a pillanatnyilag kihívónak számba jöhető Bajnai Gordont sározzák kicsit az előző megállapodás kapcsán. Így a Fidesz prominensei például a karakterrombolást is önálló sporttá emelték.

Ám a BMTE-rendezvény értelemszerűen nem ilyen sportágakról szólt, hiszen az amatőrszinten játszó futballistából lett politikusvezér a tényleges sporttal kapcsolatos mondatokkal is ellátta a hallgatóságot. Mondván, hogy például ki lesz majd dolgozódva kormányzatilag a nem látvány-csapatsportágak új támogatási rendszere. Ezzel már csak azért is kár lenne vitatkozni, mert tényszerűen ismert a mozgásszegény életforma káros hatása. Mármint fizikailag, élettanilag is káros hatása, mert az, hogy a mozgás hiánya fokozza a gondolkodásra való hajlamot, már szintén régóta ismert. Tehát annak a programnak a beharangozása, miszerint a kormányfő a kormány nevében meghirdette a vonatkozó tervszámokat,igen dicséretes. Elvégre igenis legyen mihez tartania magát a magyarnak. Azon meg már szinte fel sem akadunk, hogy másfél évvel a választások előtt öt, illetve tíz éves kormányprogramot hirdetett meg. Hiába, az ifjonti évek hevülete vissza-visszatérhet. Amikor is, egyetemistaként, még az öt éves tervek világa volt az irányadó Orbán Viktor számára. S olyan társadalmi rendszer, aminek belső törvényei garantálták az évtizedekre szóló hatalomba-rögzülést. Talán a választási rendszer folyamatos változásait is ez a nosztalgia motiválja. No meg persze az a bölcs belátás, hogy egy olyan bölcs vezetőt, aki IMF-tárgyalásoktól, romkocsmákon keresztül a sportolói tervirányszámokig mindent átlát és kézben tart, igazán nem akarhat leváltani senki. Különösen, mivel hamarosan talán már a banántermesztés ügyében is intézkedni fog végre.


Tehát teljesen rendben is van az, hogy Orbán Viktor személyesen nyilatkozott meg arról, hogy öt év, majd újabb öt év múlva hány százalékra kívánja emelni az aktívan sportolók arányát. Leszögezve egyben, hogy mi is tekinthető aktív sportnak. Az általa heti kétszer fél órába persze kérdés, hogy beleszámít-e egy párt által meghirdetett egészségügyi séta. Mint például az a menetelgetés, amit a Jobbik szervezett. Elvégre előfordulhat, hogy az ott részt vevők tulajdonképpen csak a kormány edzésprogramja iránti szimpátiából mentek az utcára. Teljesítve a rájuk eső sétapenzumot. Vállalva azt is, hogy leöntötték őket vízzel egy ablakból. Talán azért, mert maratoni futóknak nézték őket, és csak segíteni akartak nekik lehűlni. Ahogy a gárda-reinkarnációk is csak a kormányfő meghirdette edzőprogramokat hajtják végre. Néha, érthetően, a rendőrség védelme alatt. Az meg csak egy kis retorikai túlértékelése a helyzetnek, amikor a Jobbik tüntetésén Murányi Levente arról beszélt, hogy „nincs szebb dolog a világon, mint kommunistát lőni”. Elvégre a céllövészet olimpiai sportág. Így a Jobbik és a gárdákok csak részt kérnek abban az országos edzőprogramban, amit Orbán Viktor hirdetett meg az ország számára. Lövészet, hazafutás, esetleg cikk-cakkban, miegymás. Az edzésprogramban, amelynek részeként BMTE-rendezvényen is felszólalt. De legalább olyan témában, amit sportolóként, annak idején valóban aktívan művelt. Az meg legyen az ő titka, hogy egy alapvetően sportrendezvény felszólalásába miért kell politikai felhangokat beleerőltetni. Pályát nyitva ahhoz is, hogy annak kapcsán ugyancsak hasonló, a politikát érintő gondolatokra jussunk. Mert amennyiben az egészségügyet firtatnánk, akkor hamar eljutnánk oda, hogy némi következetlenség egy sportrendezvényen azon polemizálni, hogy nálunk a mindennapi testnevelés a gumicsont a válság helyett. Különösen, ha a médiaszabadságot orbanánia keretei között úgy képzelik el, amit a Klubrádió esete mutat, vagy a nagy internetes tűz-szűrőkanál megálmodója hisz.

Simay Endre István

2012. szeptember 26., szerda

Internetes tűz-szelídítés.

Forrás: www.familyhomesecurity.com

 A gyerekek megvédése a káros hatásoktól egy magát családbarátnak emlegető kormány funkcionáriusai szájából nagyon kampány-konform kijelentés. A gyerekek megvédése a káros hatásoktól olyan téma, ami mindig szerez pártolókat. A gyerekek megvédése a káros hatásoktól olyan téma, ami alkalmas arra, hogy a család, és a világ gyermekeinek ellenségeként lehessen bélyegezni bárkit. aki kritikával illeti a kampányorientált megszólalásokat a témában. A gyerekek megvédése a káros hatásoktól olyan téma, ami azonban nem kampányszövegeket, és divatszólamokat, hanem alapos hozzáértést igényelne. Különösen akkor, ha egy alapvetően olyan, a mindennapokat érintő témáról van szó, mint az internet.

Így aztán kellően felkaptam a fejem, amikor azt olvastam, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) szerint online gyermekvédelmi törvény kell. Először ugyan azt hittem, hogy ez egy, a családon belüli erőszak kapcsán született olyan jogszabály, ami az interneten szórólapszerűen kerül terjesztésre, de aztán rájöttem a tévedésre. A különböző források abban egyet értenek, hogy Szalai Annamária, aki immár az internetes technológiák szakértőjévé is felkenődött, megszólalt „Az internet hatása a gyermekekre és a fiatalokra” című nemzetközi konferencián. Érdemes figyelni a címet. Ugyanis nem az internet káros hatásairól szólt a konferencia, hanem az internet hatásairól szólt. Amibe azért, akárhonnan nézzük beletartozik egy csomó minden, ami igencsak hasznos lehet a gyermek fejlődése szempontjából. Erre különben a konferencia programfüzetéből is képet kaphat bárki, ahol az előadások között megtalálhatóak az oktatással, művelődéssel foglalkozók is. Az persze lehet szakmai ártalom, hogy az NMHH elnöknője csak azokat a gonosz kis rajzfilmmegosztókat látja mindebből, és elmondta a tőle megszokottnak tekinthető mantrát és programbeszédet a fájlmegosztók, és az egyéb, az internetet ellepő szemét népség ellen. Aktualizálva azzal, hogy kell egy törvény, mert mi más, az online világban a gyermekek megvédésére.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az interneten ne lennének olyan tartalmak, amelyek nincsenek a zsenge gyermeki lélek épülését elősegítő hatással. Ilyet állítani éppen olyan idiotizmus lenne, mint minden univerzális megoldását a korlátozó törvényekben látni. Az ugyanis már egy évtizede is nyilvánvaló volt, hogy „ott áll a gyermek, aki sokszor a szülőknél jobban ért az informatikához és elég gyorsan megtanulja a biológiaórán, hogy az ember, mint faj az emlősök közé tartozik, és a kismalacot sem a gólya hozza”. Igaz, akkor még a pornográf tartalmak és a mára igencsak idejétmúlt kalóz-betárcsázó programok vitték a prímet. Abban a rangsorban legalább-is, amivel a digitális villanypásztor-programokat népszerűsítették a családok számára. Mára nyilvánvaló, hogy a modemhekkelő programok kiestek a pixisből, míg a másik csoport továbbra is releváns. Azonban az fenntartható, hogy az aki a csak ezeket, meg a hivatalából üldözni vágyott eszközöket látja, az olyan, mint az egyszeri vicc-szereplő, akinek mindenről „AZ” jut az eszébe. Mert „amennyiben a családi hangulat és viszonyrendszer olyan, amiben BIOS-jelszó és szűrőprogram kell a gyerek ellen, akkor azt a családi viszonyt megette a fene”. S tényleg! Egyszerűen azért, mert azt jelzi, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban a hangsúly a bizalom irányából a tűrés-tiltás koordinátarendszer ponthalmazaira került át. Bár egy olyan oktatási rendszerbe, mely az egyenruhásítás, az iskolai milíciák gondolatvilágában kevereg kétségtelenül ez képes szülői oldalon betagozódni. Így aztán talán nem is egyedileg Szalai Annamária, vagy a konferencián köszöntőt mondó Kövér László azok, akik személyükben, vagy hozzászólásaikban felelősek ezért. Közvetve semmiképpen. A közvetett felelősség azé a hatalomgyakorló apparátusé, amely a pozíciójukban tartja őket.

S még mindig nem állítom, hogy a gyermekekre semmilyen veszély nem leselkedik az interneten. Azonban, Szalai Annamária véleményével ellentétben, nem megszelídíteni, hanem megismerni érdemes az internetet. Ugyanis az általa hozott példa nagyon szép legenda, de aligha igaz. A tüzet sem szelídítette meg az ember, hanem megismerte és megtanulta felhasználni. A tűz semmivel nem éget kevésbé egy tábortűz „keretében”, mint egy erdőtűzben. Csak az év-tízezredek alatt megtanultuk, hogy a tűzbe egészségtelen belenyúlkálni, és ezt a tudást átadjuk utódainknak. Ezzel párhuzamosan megtanulta az ember, hogy miként tudja a tüzelőt adagolva felhasználni a leves megfőzésére. Ahogy az információt folyamatosan adagolva tanítjuk gyermekeinket az életkoruknak megfelelően, és nem borítjuk rájuk ötévesen az atomfizika rejtelmeit. Ám pusztán azért, mert kisgyermekként nem kérjük számon egy gyermektől mindezen tudást, jó esetben nem kergetjük ki a könyvtárból. Márpedig az internet alapvetően egy könyvtárként is felfogható. S lehet persze úgy is kezelni, hogy egyes zárt részeihez egy könyvtárnak is tiltják a hozzáférést. azonban pedagógiailag érdemes talán mérlegre tenni pár dolgot ezzel kapcsolatban. Az egyik az, amire a Bibliában is olvashatunk példát. Nevezetesen azt, hogy a tiltott gyümölcs sokkal vonzóbb. Következésképpen a tiltás csak felértékeli a hozzáférést, és serkenti a tilalom kijátszásának igényét. A másik, hogy a külső kontrollnál a belső sokkal hatékonyabban működik, mivel akkor is hat, amikor a cerberus alszik, vagy bénázik.

Ha tehát okszerű internet-használatot szeretnénk elérni a gyermekeknél, akkor sokkal célszerűbb az, ha a szülőket a gyermekkel együtt való használatra és nem a tiltó programok egyre újabb generációinak megvásárlására serkentjük. Éppen azért, mert az internet és annak tartalmai a mindennapok részei. Ja, hogy esetleg a szülő, vagy intézményi szülőpótlékként a pedagógusnak sincs lövése sem erről? Akkor talán a pedagógusképzésbe fel kellene venni tantárgyként a hálózatok szociológiájának ismeretét. Ennek már csak azért is üdítő hatása lenne, mert a csetelő, fórumozó csemetékkel könnyebb lenne a kommunikáció. Ja, hogy ehhez a tanárképzésbe, felnőttképzésbe kellene erőforrásokat injektálni a törvénygyár kedveskéi helyett? Hát igen. Valóban. Valóban ez kellene ahelyett, hogy minden bokor tiltó, szabályozó, ostorcsapkodó törvényeket leveledzen. De egy olyan vezetéshez, mely permanens szabadságharcot folytat, minden bozótban ellenségképek árnyékát véli felfedezni közelebb áll a nevelés helyett a tiltás. Miközben történelmi példa mutatja szerencsére, hogy a tiltás milyen hatástalan. Elvégre a korabeli „internet” csatornáin a pornográf rajzok tiltva voltak, de mégis fennmaradtak. Az egyház szentesítette a családokat, de szinte minden településen tudták, hogy melyik leány ölelése egy tallér. A teremtésmítosz nyomán eredendő bűnként üldözték a szexualitást, de valahogy mégsem halt ki az emberiség.

Így aztán alighanem lehet lázálmokat kergetni az internet kapcsán is, de szinte biztos, hogy a csemeték megtanulják kijátszani, átlépni a technikai határokat. Felhajtva az árát az esetlegesen tiltott tartalmaknak. Az meg csak sajnálni való, ha egy áttekintő konferencia kapcsán a kormányzatot képviselőknek csak ez, és nem a széleskörű oktatás, az ingyenes tartalmak elősegítése, az ismeretterjesztés jut az eszébe. Bár lehet, hogy gyermekként egy törvénykönyv esett a fejükre és ezért elzártak előlük minden olyan könyvet, ami az emberismeretre, pedagógiára, vagy csak simán az ismeretszerzésre ösztökélte volna a társaságot. De ez legalább meg is látszik.


Simay Endre István

2012. szeptember 25., kedd

Szabadsarc-harc.

 
Forras: www.haon.hu
A szabadságharc lassan politikai kötőszóvá válik a miniszterelnök szótárában. Átmenetet képezve az izé, és csináljunk már valamit között. Legutóbb Vilniusban fejtegette ki, hogy márpedig szabadságharcot vívunk, akárki meglássa. De nyilván sokan emlékeznek arra, hogy valójában ez a retorika nem manapság, de még csak nem is 2010-ben kezdődött. Tulajdonképpen Orbán Viktor, az azóta elhíresült, kordonbontási akcióval kezdte meg személyes szabadságharcát a népnyúzó rezsim ellen. Mert azért kár lenne elfeledkezni, hogy szabadságharcot nem szabadon választott kormányok ellen szoktak vívni a szintén szabad választásokon parlamentbe kerülő ellenzék részéről. Márpedig annak idején mind a kormány, mind az ellenzék egy demokratikus választás eredményeként került be a Parlamentbe.

Aztán persze ott voltak a 2006-os események, melyek során a Fidesz képviselőit is megtalálhattuk azon a tömeggyűlésen, melynek során komoly célként szerepelt alighanem a Kossuth tér növényzetének tápanyag-utánpótlási terve. A Fidesz egyes képviselői részéről tehát a NÖPiF-en keresztül vezetett az út a jelen parlamenti többség irányába. Keresztülvágva a dágványon, és megszabadságharcolva a fülkeforradalmat. Igaz, hogy zömmel forradalmat sem demokratikus választások útján szoktak vívni, de azóta már tudjuk, hogy valóban forradalmian unortodox ötletek sorozata biztosítja a napi történések motorját. Eközben annyiszor hallva a szabadságharc kifejezést, hogy tövig elkopott. A kifejezés retorikai értéke mindenképpen. Könnyen lehet tehát, hogy a legtöbben, ha ismét ezt a szót hallják, akkor legyintenek egyet. Legyen a szabadságharc tárgya akármi. Bár legtöbbször valami gazdasági szabadságharcot folytat a miniszterelnök, melynek lövészárkában ott ülnek azok a képviselők, akik már fényesre koptatták a szavazógombozatot. Itt tulajdonképpen be is fejezhető lenne a napi hírekkel kapcsolatos történés, mivel kit hoz ugyan lázba a miniszterelnök vilniusi látogatása a kísérőszemélyzeten kívül. Akár szabadságharcolnak, akár nem.

Amiért mégis érdemes lehet kicsit eltöprengeni a permanens partizánharcon, az kicsit más. Nevezetesen az, hogy az említett retorikai fogás tulajdonképpen remekül képes impregnálni a tömegtudatot egy alapvetően agresszív tartalmú kifejezéssel. A „harc” ugyanis a legritkábban szokott selymesen simogató kezek által tartott mesekönyveket eszébe juttatni az embereknek. Bár unortodoxia mesefelelősének munkássága nyomán már ez sem lenne túl meglepő. Így miközben a családi erőszak környékén megindult a szómágusok varázscsatája annak érdekében, hogy ne kapcsolják össze a családot az erőszakkal, a miniszterelnöki kommunikáció agresszív vonatkozásaival szemben valamiért nem akaródzik fellépni. Holott a gazdaság összekapcsolása a harccal szintén kelthet kellemetlen asszociációkat. S amiért nem a nagy szócső által harsogott szabadságharc kifejezést használom, a korábbiakból következik. Erőteljesen el lehetne ugyanis gondolkozni, hogy a polgárok autonómiáját, szabadságát vajon a piaci béreket megfizető munkahelyek vagy a közmunkaprogram szolgálja-e jobban. Ha tehát a szabadságharcos szöveg mögül húzkodva a szálakat, csak az utóbbira képes a kormányzat, akkor ez inkább csak harc. Szinte az árnyékboksz szintjén, melyben a miniszterelnök éppen aktuálisan gyártott, tűrt vagy támogatott ellenségképei jelentik az ellenfeleket.

Annak ellenére, hogy a túlzott eladósodottság biztosan megköti a kormányzat kezét sok mindenben. Azonban azok, akikhez szól, sokkal inkább a zsebükkel reagálnak a mindennapokra, melyben egyre apróbbnak tűnő pénz lapul esetleg. Ilyen helyzetben szabadságharcról beszélni már csak azért is problémás lehet, mert könnyen előfordulhat, hogy sokaknak a tudatáig csak a harc jut el belőle. Miközben természetesen óhatatlanul számba kellhet venni még a miniszterelnök esetében is, hogy vajon ki ellen vívja harcait. A gazdasági minisztere, és annak ötletelése ellen szemmel láthatóan nem. A gazdaság olyan szereplői ellen sem, melyek valamilyen szempontból lekötelezettjei a kormányzatnak. Amíg ugyanis beveszik a dinnye és földüzletbe, kiemelt beruházásokba, addig aligha lehet a szabadságharc alanyaiként tekinteni ezekre. Függetlenül attól, hogy tulajdonképpen ezek működése alapján érdemes lenne-e harcot hirdetni ellenük, vagy sem. Ám attól közismert jelenségtől is függetlenül, hogy a lekötelezettség kétségtelenül korlátozhat annyira, hogy felkelti a szabadságvágyat. Lehet persze a szabadságharc miniszterelnöki koptatása mögött talán egy olyan tudat alatti vágy is, hogy szabaduljon ezekből a helyzetekből.

Az államadósság sokat emlegetett aránya ugyanis az, ami. Egy arányszám, aminek két elemének változása adja a végeredményt. Az arányszám szorításából tehát úgy is szabadulni lehetne, ha a hazai értékteremtő folyamatok bővülésével próbálkozna a kormányzat a vásárlóerő szűkítése, és ezzel a belső piac sarcolása helyet. Igaz, ez megint visszavezethet arra, hogy az alig fizetett közmunka sokkal inkább az optikai tuning, mintsem valós megoldás látszatával kecsegtet. S azzal a kicsavart áthallással, hogy szabadságharc helyett sokkal inkább a szabad sarc jut sokaknak eszébe.

Simay Endre István

2012. szeptember 23., vasárnap

Varga és a közhűtőszekrény esete.



Forras: electionsmeter.com/
 Jó dolog, ha az embernek nem kell hosszasan, és mélyre ható lelki folyamatok keretében foglalkoznia a hűtőszekrényével. Jó dolog, hogy amennyiben kiürül, akkor nem gond utántölteni. Jó dolog, ha bármikor belenyúlva hideget érez, és nem kell hosszasan töprengenie a cserén, ha elromlik. Jó dolog, ha belenyúlva mindig talál jégkockát, és wisky-t, bort, sört, vagy bármi mást, amit gondol. De rossz is lehet mindez, mert elveszti kapcsolatát az állampolgárok mindennapjaival. S rossz dolog, ha azt hiszi, hogy amennyiben neki megadatott a lehetőség minderre, mindenki más is így van ezzel. Márpedig Varga Mihály, IMF-tárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszter valahogy így járhatott. Valahogy az elromlott hűtőszekrény és a növekedési elvárások közé ékelődött biztosítékon átütött a szikra, és nem véletlen, hogy a miniszter kijelentésein kezdtek mosolyogni az emberek.

Az ugyanis elég valószínűtlen, hogy a hűtőszekrények elromlása és azok rohamos cseréje fogja kihúzni az országot a dágványból. Még akkor sem, ha érteni vélem egy mögöttes gondolatmenetet. Azt, hogy amennyiben mindenki hűtőszekrénye egyszerre elromlana, és mindenki elmenne újat venni, és mindenki magyar hűtőszekrényt vásárolna, akkor a hazai hűtőszekrény-kereskedelem olyan belső forgalmat generálna, ami a gazdasági fellendülés motorja lehet. Ennek azonban ellentmond pár tény. A hűtőalkalmatosságok normális körülmények között nem parancsra szoktak tönkremenni. De a tönkrement hűtőszekrény sem izgatja azt, akinek már rég nincs pénze fizetni a villanyszámlát, ami kellene a különben üres élelemtároló működtetéséhez. Így aztán újat sem megy venni, mert lényegesen komolyabb napi gondjai vannak. Ezért aztán az sem nagyon érdekli, hogy Varga Mihály miniszterúr milyen ütemezéssel veszi ki a jégkockát az ezért szorgalmasan amortizálódó háztartási eszközből. Lényegesen jobban érdekelné az a gazdasági stabilitás, aminek következtében valós munkahelyet kapna, és gyermekei tényleges képzésekre járhatnának.

Ezért alighanem érdekesebb számára az, hogy mit gondol a kormányzat arról a munkahelyteremtésről, melyről a szellemképek már régóta riogatják a munkanélküliség intézményét. Mely intézmény különben jól van, és eddig csak pótcselekvés szintű árnyékboksz zajlik ellene éppen úgy, mint a recesszió ellen. Ezen pedig az sem változtat, ha a miniszterelnök kiáll és azt, mondja: minden a legnagyobb rendben van. Márpedig éppen ezt mondta, amikor Rómában arról nyilatkozott, hogy hazánk a siker küszöbén ácsorog. Jogos lenne a kérdés, hogy amennyiben ez igaz, miért nem lépjük át ezt a küszöböt? Orbán Viktor azonban ilyen részletkérdésekben bizonyára nem illetékes, mivel neki magasabb szintű küldetésről beszéltek a hangok. Bár jó lett volna, ha azok a hangok azt is elmesélik, hogy a közmunkásokkal javított munkanélküliségi statisztikák mögött a nagy alig-valami van. Márpedig ebben az esetben hiába mondja az IMF-hez delegált Varga Mihály, hogy ragaszkodni kell a munkahelyvédelmi akciótervhez. Azzal ugyanis a hazai gazdaság felpörgetése szempontjából alig jut előre a hazai piac, ha tömegek keresnek a létminimum határa körül vagy alatta. Nemhogy a hűtőipar, de számos más terület esetében sem. Ami persze nem jelenti azt, hogy a munkahelyteremtés nem lenne lényeges, de a csicskáztatással egyenértékű közrabszolga-programoktól kissé különböző kerekeket kellene feltenni az Orbán-Matolcsy tengelyre.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ugyanakkor nem lennének lényegesek azok a hírek, melyek az IMF-tárgyalásokról szólnak, és hatással lehetnek gazdaságunkra. Ebben benne lehetnek az MNB függetlenségéről szóló a hírek éppen úgy, mint azok a részletek, melyeket az IMF-nek írt kormánylevél kapcsán csepegtetnek. Amiből azért az kiderült, hogy a közszférában dolgozók számát csökkenteni szeretnék. Ami kicsit ellentmond annak, hogy növelni szeretnék a munkahelyek számát, mivel a közszféra az, amire a kormányzatnak közvetlen ráhatása van. Már akkor, ha ezt szélesebb körben, a kormányzati tulajdonban levő cégekre is értjük. A versenyszféra esetében jelenleg ugyanis az látszik inkább, hogy a beruházási kedv erősen csökken. Ezt mutatja az az adat is, hogy a banki hitelállományok folyamatosan zsugorodnak. Ez aztán kicsit kétségessé teszi azt, hogy a kormányzat alapvetően szakított volna azzal a vonulattal, ami sokkal inkább egy modern szolgaság, mintsem autonóm munkavállalók és polgárok rétegének kialakítását szolgálná, Igaz az utóbbiak torkán nehezebb lehet lenyomni egy banánköztársasági retorikát. Mert hamarabb rájönnek, hogy kevés, ha Varga Mihálynak tele hűtőszekrénye, amikor az övék üres. Így nekik más lesz tele.

Simay Endre István

2012. szeptember 22., szombat

Gyorstalpaló doktori és póthülyítés.



Forrás: Index.hu

 Schmitt Pál a napokban úgy döntött, leporolja az egyszervolt doktori címének dossziéját, ismét felmelegíti a témát. Noha már annak idején, 2012. májusában is tudható volt, hogy a doktori iskolától független címelőkészítés nem egy egyszerű mutatvány. Az pedig mit sem változott a diplomabotrányok tépázta SOTE vonatkozó szabályzatában, hogy a Ph.D. fokozat elnyeréséhez vezető akcióra előzetes regisztráció szükségeltetik. Schmitt Pál pedig manapság már messze nem az a centrális tömegközpont, aki miatt akár visszamenőleges hatállyal is törvényt, szabályzatot módosítanának. Valamiért mégis annak látta szükségét, hogy a korábban elvett doktori cím pótlását célzó ténykedéséről tudósítsa a nagyérdeműt. A korábban említett képzés nélküli utat bejárva.

Ennek előzményében, mint emlékszünk az áll, hogy Schmitt Pál, akkori köztársasági törvénymotor egyetemi doktori címét plágium miatt visszavonták. Kövér Lászlótól tudjuk, hogy az említett eseményről nem a mások dolgozataiból ollózó, másoló politikus tehet, hanem az a „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista”, akik lebuktatták. Elvégre az igazi demokrata nem is gondolhatja másként, mint úgy, hogy „ha hibázok, Ti demokratikusan szétoszthatjátok a felelősségem”. Ami elvet különben a miniszterelnök is eredményesen betart, miként az azeri baltás gyilkos, vagy az IMF-tárgyalások kapcsán adott kinyilatkoztatásai alapján láthatjuk. De ez most messze vezetne Schmitt Páltól, tehát kicsit hagyjuk a többieket a maguk igazságterein labdázgatni. Van ott is elég buktató, amibe hasra lehet esni annyira, hogy összetörjük magunkat.

Szóval Schmitt Pál és az ő Ph.D.-ja. Ahogy az Index megírta, a HOT!-magazinnak adott interjúban jelezte először a volt köztársasági kódexmásoló, hogy a maga részéről belevág a dologba. Ennek első lépéseként megmagyarázta, hogy nem a plágiumbotrány miatt mondott le, és neki is állt a szakfolyóiratokban megjelentetni vágyott publikációknak. Ez utóbbi különben rendben is lenne, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy egy tudományos publikáció megszerzéséhez tudományos munka, és annak igazolása is szükségeltetik. Kivéve azt, ha valaki címzetes tiszteletbeli doktorrá válik valamely intézményben. S persze kivéve azt, ha valaki elég jelentős posztot tölt be ahhoz egy mérsékelten demokratikus rendszerben. Elég jelentőset ahhoz, hogy az egyetem ne csináljon nagy ügyet egy kiadott papírból. Mondjuk az egyetem vezetése számára kilátásába helyezett koncepciós perek és kényszermunkatáborok kies világához képest. Tulajdonképpen az, hogy Schmitt Pál nekiállt publikációkat írni, az tehát rendben is lenne. A gondok akkor kezdtek előkeveredni, amikor a részletekben lakozó ördögök kidugták szarvacskáikat a szekrényekben felhalmozott csontvázak közül.

Szintén az Index munkatársai megkérdezték a túlsó oldalt, az egyetemet is, ahol az utóbbi időben dékán is bukott bele egy képviselő fiának diplomaosztójába. Melynek kapcsán ugyan hirtelen érdekelne Deutsch Tamás egykori miniszter egyszer volt diplomájának története, de elhessentem ezt a gondolatot egyelőre. Elvégre a Fidesz Twitter-virtuóza jelenleg inkább csak a decibelek harcterein számíthat politikai szerepre. Tehát Schmitt Pál volt köztársasági elnök doktorijának ügyben megkérdezték a SOTE-t, és a kijelentés könnyűnek találtatott. Az egyetem nem tud arról, hogy hallgatói jogviszonyuk lenne egymással. Ennek köszönhetően két állítás kezdett egymásnak feszülni. Az egyik szerint Schmitt Pál nekifeszült a doktori fokozat megszerzésének, míg az egyetem erről nem látszik hivatalosan tudni. Kiss Norbert, Schmitt Pál hivatalos szóvivője szerint az ellentmondást akként lehet feloldani, hogy jelenleg gőzerejű előkészítés zajlik, és majdan képzés nélküli fokozatszerzésre készül. Ebben az esetben talán tényleg nem kell hallgatói jogviszonyba keveredni a képzési hellyel, és talán jövőre is elég jelentkezni hozzá. Mi tagadás egyre kevésbé érdekel, ami szinte biztosan méltatlan hozzáállás az ügyhöz.

S nem is teljesen igaz, mivel az egyik szereplő egy olyan közszereplő, akinek igen komoly szerepet osztottak. No nem a hatalom közvetlen gyakorlásában, de abban igen, hogy olyan törvényeket írjon gondolkodás nélkül alá, amelyek nagy lépéseket jelentettek a jelenlegi helyzethez vezető úton. Ugyanakkor igaz, hogy Schmitt Pálnak nem az egyetemi fokozata, hanem személye az, ami erre biztosítékot jelentett Orbán Viktornak. Az ebben játszott felelőssége pedig aligha függ attól, hogy most sikerül-e annyi tudományos publikációt összeírnia majdnem azt írtam: összemásolnia, ami elegendő lehet egy valós Ph.D.-fokozat megszerzéséhez. Akár képzéssel, akár képzés nélkül. Azt pedig, hogy a Schmitt-interjúra a 18-39 éves, fiatalos nőket megcélzó HOT! magazin riportere ugrott ki a Nemzeti Vágtára alighanem a véletlen. Vagy a morózusabb olvasóközönségű, és különben is a Ringier AG berkeiben augusztus óta amúgy is fél lábon ugráló, Népszabadság olvasóiból nem nézték ki, hogy vevők az interjúra. Az azonban momentán úgy tűnik, hogy sokkal inkább egyfajta háromnapos mini-gumicsontnak bizonyul a dolog. Mert Schmitt Pál, már gumicsontnak is fajsúlytalan jelenleg. Már nem alkalmas tartósan elvinni a bulit az IMF-tárgyalások, a választási rendszer körüli viták elől.

Simay Endre István

2012. szeptember 21., péntek

Szaksuli-keretettan.



 Az iskolai évad megindulásával a gyakorlatban kellene vizsgáznia a nyár során gondosan kidolgozott és a szakmai szervezetek által elemzett, véleményezett és közös kompromisszum alapján kialakított oktatáspolitikának. Azonban valami zavar lehet a erőben, ha még a Fidesz szakpolitikusa, a valamikor oktatásügyi miniszterként is bemutatkozott Pokorni Zoltán is gyakorlatilag atomjaira szedte Hoffmann Rózsa művét. S ez a szakmai zavar az erőben akkor is fennállhat, ha Pokorni Zoltán azzal zárta le a vele készült interjút, hogy „fogamat összeszorítva azon dolgozom, hogy ez az általam nem jónak tartott rendszer működjön”. Talán érdemes lenne megtudni, hogy egy rossz rendszer görcsös működtetése miért jobb, mint valami jobb előkészítése, de ez legyen a lojalitásbajnokok titka. Különösen, mivel a szakiskolai képzések kapcsán újabb vélt vagy valós furcsaságok láttak napvilágot.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) anyagaira hivatkozva az Magyar Nemzet azt a hírt közölte, hogy a szakiskolában tanulók felelés és dolgozat nélkül abszolválhatják a tanulmányokat. Azokat a tanulmányokat, melyek három éve alatt nem ez lenne az egyetlen sajátosság. Már akkor, ha valóban így állna a helyzet. A hír ugyanis elég széles körben felbolygatta a szakmai közt ahhoz, hogy az OFI szükségét látta korrigálni. A szakiskolások a hivatalos kiigazítás alapján mégsem ússzák majd meg dolgozat nélkül az életet, és egyben sajnálatosnak értékelték, hogy a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke nem értette meg kellően azokat a pedagógiai nagyszerűségeket, melyekre alapozva megreformálják az oktatást ezekben az iskolákban. Egyébként természetesen szó nincs arról, hogy a szakiskolákban ne lehetne szükség speciális képzésekre, mivel az ide beiskolázott tanulóknak alighanem tényleg számos tanulmányi és szocializációs problémával kell majd megküzdeniük. Az utóbbiban a mindennapi testnevelés kétségtelenül segíthet annak ellenére, hogy beszámításra került a közismereti tárgyak közé. Így aztán, olvasgatva a Szakiskolai Közismereti Program (SZAKI) honlapjának anyagait legalább megtudtam, hogy a bukfencezés, illetve az iskola épületének körbefutása nem fizikai állóképességhez, mozgásra való motiváltságnak, és készségeknek a függvénye. Mivel közismereti tárgyak óraszámában végtik, nyilvánvalóan egyenértékű a számolni tudással, vagy akár a nyelvtanulással. Jó tudni. Bár lehet, hogy akinek amúgy is tanulmányi gondjai vannak, másként kellene kezelni. Mert, sarkítva, az, aki a számokkal egy egész órát foglalkozik hetente, a heti öt testnevelésóra hatására hiába fogja tudni lefutni azt a buszt, aminek nem fogja felismerni a járatszámát.

Így aztán, akár az a hír az igaz, hogy kell majd felelniük a szakiskolásoknak, akár nem, a saját közismereti szintemet máris sikerült megemelnem. Ahogy a szakiskolásoknak javasolt kerettanterv olvasgatása szintén hasznos. Már a bevezetés szintjén is, mivel olykor némileg zavarosan fellengzősnek tűnik a megfogalmazás, míg más passzusok hatására az embernek kedve támadhat névsorokban gondolkodni. Azokat szedve rendbe, akikre szintén ráférne ezek szerint egy kis szakiskolai képzés. A fejlesztési tervek erkölcsiségi részében például kifejezetten furcsa azt olvasni, hogy a diák „Felismeri, hogy az egyes törvények és társadalmi egyezségek általában azért érvényesek, mert saját magunk által választott etikai elvek követésén alapszanak”. Nem azért, mert nem lehetne kellően filozofikus magyarázatot találni arra, hogy ez így miért jó. Inkább azért, mert mi van akkor, ha az osztályközösség más etikai elveket választ, mint a tanári előírás? A józan belátás azt mondatná, hogy a törvények jó része általában ettől függetlenül érvényesek. De nem csak az erkölcsi neveléssel kapcsolatban lehet elmeditálni a célokon.

A családi életre nevelés során például a tanuló jártas lesz „a munkaeszközök célszerű, gazdaságos használatában”. Az olvasó fantáziájára bízva, hogy ez vajon a háztartási munkaeszközökre vonatkozik-e a csavarhúzótól a villáskapáig. Esetleg az esztergapadra is kiterjed? Netán amúgy is azzal számoltak, hogy az itt végzők számára amúgy sem lesz munkahely, és inkább vegyék tudomásul, hogy otthon lesz csak munkaeszközük. Vagy éppen ellenkezőleg annyit kell majd dolgozniuk a puszta létért, hogy a családi életüket is a munkaeszközükkel fogják élni? S aztán ott van az is, hogy „megismeri a háztartásban, közvetlen környezetében alkalmazott, felhasznált anyagokat (különös tekintettel az egészségkárosító anyagokra)”. Kétségtelenül feltételezve, hogy a háztartásban számos egészségkárosító anyagot használ majd fel. Ami különben igaz lehet, de gyanítom, hogy a tanárok zömét is zavarba lehetne hozni két víztiszta anyaggal töltött pohárkával, és a kérdéssel, hogy szerintük melyik micsoda. Márpedig, ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy a szakiskolában végzettek minimum beépített tömegspektrométerre tesznek szert, a véletlen mérgezések elkerülésére felismerni legalább olyan fontos lenne az említett anyagokat. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt a korábban említett feltételezést, hogy különböző nehézségekkel küzdők is jócskán kerülhetnek ezekbe az iskolákba. S ez még csak a bevezetés egy-két kiragadott pontja.

Ahogy kiragadhatnánk azt a minősítési módszert is, ami például a matematika-oktatási segédletben található. Az értékeléshez ugyanis javasolják, hogy „tanuló önmagához viszonyított fejlődését díjazzuk!”, illetve „óránként azonnali visszajelzés (szóbeli, ponttal, jeggyel)”. Ami szinte kínálja magát egy pedagógiai baklövés beépítésére a tanári munkába. Nem azért, mintha vitatnám azt, hogy a diákot motiválni kellene, és inkább a munkája elismerésével, mint a negatív visszacsatolásokkal. Idáig rendben is volnánk. De kár lenne, ha valaki úgy értelmezné, hogy az osztályzást is ezzel kössük kizárólag össze. Egyfelől ugyanis lehet más-más követelményrendszer alapján minősíteni az egyes gyermeket, de ha ez a kizárólagos szempont, akkor tanár legyen a talpán, aki ezt el is tudja egy közösségben fogadtatni. Azt, hogy ugyanaz a teljesítmény az egyik gyereknek jeles, míg a másiknak következetesen elégséges. Borítékoltan nehéz dolga lesz, és nehéz lesz elejét vennie az ebből fakadó, akár iskolán kívüli, torzsalkodásoknak. Azért persze sok sikert kívánok azoknak a pedagógusoknak, akik megpróbálják majd. S elismerésem annak, akinek majd sikerül. Bár gyanítom, hogy akkor többet köszönhet majd annak, amit a gyakorlatban felcsippent emberismeretből és humánumból. Többet, mint annak, amit kivont brossurákkal és kormányzati irányelvekkel a kézben intézményileg lepapíroznak.

Simay Endre István

2012. szeptember 20., csütörtök

Felhőtlen nyugdíj-felelőtlenség.



Forrás: parameter.sk
 A hazai nyugdíjbiznisz újabb állomásához érkezhet azzal, ha a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő verheti dobra a Nyugdíj- és Adósságcsökkentő Alap értékpapírkészletét. Mármint az ott levő értékpapírokat. Erről a HVG akként emlékezik meg, hogy megnyílt az út a maradék nyugdíjpénztári vagyon eladása előtt. Ez szinte azonnal felveti azt a gondolatot, hogy annak idején ugyebár azért kellett a magánynyugdíj-pénztárakból elüldözni az embereket, és annak vagyonát állami megőrzésbe venni, mert azok csak eltőzsdéznék. Ez a gondolatmenet már annak idején tekintélyes léket kapott a MOL-vásárlás kapcsán, de alig hiszem, hogy Selmeczi Gabriella fő nyugdíjmegőrzés-ügyi megbízott túl sok álmatlan éjszakát könyvelhetett el ennek kapcsán. Ahogy azt is simán elkönyvelhettük, hogy valahogy az egyéni számlákon való könyvelés sem akart úgy alakulni, amint azt ígérték a kormányzati oldalon.

Így aztán talán keveseket lep majd meg, amikor a vagyon faggyúmécsesek kormozó lángjaihoz hasonlóan füstöl el a szinte semmibe. A baj azonban nem jár egyedül. Ez ugyanis megint előtérbe emeli a kormányzati gazdaságpolitika következetlenségeit, és azokat a veszteségeket, költségvetési lyukakat, amelyeket a Matolcsy-féle tündérmeseírásnak köszönhet az ország. S persze alkalmat adhat felidézni azoknak a pénzeknek a kormányzati eltőzsdézését, elolvasztását, amit a következő évektől vett kölcsön a kormányzat. A nyugdíjak tekintetében ugyanis kifejezetten a jövőt illető ígéretről beszélhetünk. S ezen az sem változtat, ha Matolcsy György szerint több rossz szokásunk is van. A végeredmény mégiscsak az, hogy a HVG szerint, alighanem az árfolyammozgások miatt is, mintegy 200 milliárdos értékvesztést lehet elkönyvelni a nyugdíjak alapjaként tekinthető papírok kapcsán. Kérdés lehet persze, hogy a szigorúan vett gazdasági vonatkozásain kívül ez mennyiben érinti a mindennapokat. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy a gazdaságban megnyíló réseket valamilyen formában be kell tömködni, melynek talán egyik lépése, hogy az adózással kapcsolatban szinte folyamatosak a változások. Amihez kapcsolódik az a vélemény, hogy a nyáron nagy vehemenciával elfogadott költségvetés kukaéretté vált.

A politikai hatások alighanem hosszabb távon kapnak szerepet majd, melyben egyre kisebb a jelentősége a Fidesz szóvivőjének szavahihetősége. Selmeczi Gabriellát lassan talán már saját párttársai sem tekintik többnek, mint az éppen uralkodó hangulati szélirány jelzőeszközének. Függetlenül attól, hogy valójában milyen információs állapottér az,a miről tudósít. Végső soron Orbán Viktor szavahihetősége is lehet hit kérdése. Elvégre a hit nem igényel tényeket, és nem kíván magyarázatokat. Aki tehát feltétlen hinni akar a miniszterelnöknek, azt nem fogják zavarni az olyan apróságok, mint például az IMF-lista ügye legutóbb. Mely lista állítólag szintén tartalmazta a nyugdíjakat érintő kérdéseket. Szeptember elején, még azt lehetett tudni, hogy az IMF nem kérte például a nyugdíjak csökkentését. Varga Mihály tárgyalóminiszter mintegy másfél héttel később azt sugallta, hogy de bizony, kérte az IMF a nyugdíjmegszorításokat. Igaz, erről azt követően nyilatkozott a miniszter, hogy részt vett pártja frakcióülésén. Így áteshetett azon a véleménycserén, melyről esetleg a pártelnök véleményével jött ki a sajátja helyett. Bár valószínű, hogy a világbanki szakértőknek van véleményük arról, hogy milyen nyugdíjrendszerre van lehetőség. Összességében a nyugdíjrendszer körüli viták során folytatódhat, és a miniszterelnök után másokra is kiterjedhet az a folyamat, melyet nyugodtan a kormányzati hitelvesztéssel lehet leginkább leírni.

Márpedig a nyugdíjak környékén elszenvedett hitelvesztés túlmutat a jelen állapotokon. Annak természete miatt ugyanis a nyugdíjak alapjául szolgáló források kiszárítása aligha tekinthető másként, mint a jelenben képződött trágyahalom átlapátolását egy időben későbbi pillanatra. Ehhez aligha kell nagy közgazdasági ismeret, mivel azt könnyű belátni, hogy a ma befizetést teljesítők előbb vagy utóbb, de megjelennek majd a nyugdíjasok sorai között. Ha pedig az államilag pártolt öngondoskodás körül elfogy a levegő, akkor az állam majdani gazdaságának kellene tudni kitermelni a majdani nyugdíjakat. Ez a hitelességi válságon túl egy olyan felelősségi válságot is sejtet, amiről ritkábban esik szó. Ezt sokkal inkább az ezzel rokon hatású, de talán rövidebb távon érvényesülő államkötvények kapcsán szoktak megemlékezni. Melyek kamattal terhelt költsége szintén valamikor a holnapok során fog jelentkezni. Szintén időugrásnak téve ki a tündérmese békájának hátsóján kitüremkedett recessziós salakanyagokat. A ma költségvetési hiányának szagát átterelve évekkel későbbre. Amibe a majdani kormányoknak kell majd belelépni, mivel a választási törvénymanipulációk sem feltétlenül fogják garantálni azt a vágyat, hogy évtizedek múlva is Matolcsy legyen miniszterelnök. Bár, ha nem tekinteném a generációkat sújtó hatásokat, megérdemelné, hogy ezt a halmot neki kelljen eltakarítani. Orbán Viktor jobb-kezeként.

A korábbi gyakorlat azonban sokkal inkább a padlássöpréses technológiában látja a kormányzat továbbra is a gazdasági problémák megoldását. Noha alighanem egyre csökken a padlások száma. Nem véletlen talán, hogy újra, és újra felmerül a Magyar Nemzeti bank tartalékainak becsorgatása a matolcsyzmus eresztékeibe. Bár Békesi László már korábban figyelmeztetett arra, hogy például a valutatartalék lenyúlása államcsődhöz vezethet. A Fidesz államcsőd felé robogásáról, a Fidesz klientúragazdagítási ténykedésével kapcsolatban mostanság is megfogalmazott a volt pénzügyminiszter. Bár jó lenne, ha ennél enyhébb hatású megoldások állnának végül rendelkezésre. Ez természetesen sokkal inkább egyfajta általános gazdasági állapotot jellemez és nem csak a nyugdíjakat érinti. Miközben persze a Fidesz-t egy államcsőd megmenthetné attól, hogy viselnie kelljen a nyugdíjalap-herdálásokért a közvetlen felelősséget. Így korántsem biztos, hogy a jövőnek tett ígérettől a rosszabbul aludnának. A személyes felelősség ugyanis szinte rutinszerűen szétmaszatolható a frakciótól az egyes gazdasági posztokat betöltő középvezetőkön keresztül annyi emberre, hogy végül aligha kell tartani tőle. S hogy mi lesz majd a nyugdíjasokkal? A kormányzati szereplők nyilván már öngondoskodtak ezügyben. Így alighanem annak a tanácsnak a megfogadása sem okozna gondot, ami a hazai nyugdíjrendszer befagyasztását javasolja..

Simay Endre István