Visszatekintést tenni, és főleg a saját írások nyomán, néha egy furcsább időutazást jelent, mint előre nézni. Holott egyfajta előremenekülésként
is felfogható, hiszen akár egyes, a jövőben kialakuló tendenciák gyökerei
szintén valahol oda nyúlnak. Miközben persze ott van, ott lesznek a valós holnapok
is, melyekre sokaknak rányomja a sötét erő bélyegét a szinte mindenre kiterjedő
áremelkedések
hulláma. A recesszió, az adók növekedése és az áremelkedések aztán jócskán
árnyalják azt a képet, amit a foghúzósan adott minimálbér-emelés,
valamint a közmunkások
béremelése hivatott rózsaszín keretbe foglalni. Az utóbbiak ellenben
megnyugodhatnak, mert lakásaikra ráteheti a kezét az állam. Pontosabban elkótyavetyélhetik
az államnak, és így már a híd alól, a nyugdíjasokkal együtt mehetnek az ételért
való sorban állás következő rekordkísérletére.
De most még nem tartunk itt. Majd csak holnaptól. Attól a
holnaptól, amikor akár minden másként is volt, ha a kormányhoz hű, és etikátlan
kommunikátorok is úgy akarják. Mert a visszatekintések közepette sajnos az is
kiderült, hogy a közmédia dolgozói nem állnak a szakma magaslatán. Jó példája
volt ennek a Schmitt Pállal készült, azóta szinte a negatív sajtómunka
etalonjává revesedett interjú. Akkor az újságíró-szervezett még etikailag
elítélendőnek tartotta Obersovszky Péter ténykedését, és őt elmarasztalta
a MÚOSZ etikai bizottsága. Ám az év során ez a tartás jelentősen megkopott. Hallgatásba
burkolózva játszva a túlélésre. Hallgatott, amikor más civil szervezetek sora
támogatta az antifasiszta tömegtüntetést, és hallgatott akkor, amikor sorainak
utánpótlását is megnyirbálta az oktatáspolitika. De fájóbb, hogy hallgatott Kocsis Éva
esetében is. Óhatatlanul azt üzenve, hogy a magát legnagyobbnak hirdető
szakmai szervezet elfelejtette az egyik legfontosabbat. Azt, hogy a széles
értelembe vett sajtó közvetíthet egyfajta közetikai normát. A MÚOSZ üzenete
ezáltal a feltétlen szervilizmus lett. Támogatva talán még a nyílt cenzúrát is
a jövőben, melyre az internet esetén már megindult a közvélemény előkészítése.
Mely felvetéssel kapcsolatban a MÚOSZ szintén nem túl hangosan tiltakozott.
A hatalom tehát bebiztosítottnak láthatja, hogy a hivatalos
csatornákon csak az kommunikálódik majd, ami nem zavarja a köreit. Erre pedig
szüksége van a kormányzatnak, a miniszterelnöknek akkor, ha legalább
retorikailag el akarja hitetni a hívekkel, hogy a 2013. év a lábra állás éve
lesz. S nem szeretné, ha olyan hangok szólalnának meg széles körben, amik ezt feltápászkodásnak
aposztrofálják inkább. Esetleg kilábalásnak ugyan, de csak azt követően, hogy a
folyamatos sikerpropaganda ellenére fejjel állt bele az ország a recesszió
pöcegödrébe. Abba a gödörbe, mely körül ott lebzsel a latrinacsászár
teljes udvartartása. Az, amelyik segít a folyamatos szabadságharcról szóló
kiáltványokban. S amelynek prominensei már januárban
menetet szerveztek a hatalmi mámor megtámogatása érdekében. Melyet a hatalom
nem győzött eleget meghálálni, és az egykori szocbrigád-, illetve népfront-mozgalmak
hagyományai szerint ki is tüntette
hű embereit. Példát mutatva arra, hogy egy kellően elvakult hatalomnak mindegy
a tartalom, ha a forma az éljenzést mutatja.
Talán még az is mindegy, hogy kit éljeneznek, hiszen
elindult egy neohorthysta restauráció, és Nyirő rehabilitálása. Függetlenül a
nemzetközi visszhangoktól és attól az elszigetelődéstől, melyet egy orgyilkos
kiadása tett teljessé. Azt mutatva, hogy a miniszterelnök mindenben
kompetensnek érzi magát. Nem érezve egyszer sem az inkompetencia indiszkrét
szagát. Sem magán, sem a csapatán, melynek kapitánya. Személyesen döntött az
azeri gyilkos kiadása ügyében, és személyesen nem vonta le a konzekvenciákat
akkor, amikor a belügyi egységek vigyázták a gárda eskütételét. De személyesen
kapkodott a diákok ügyében is. Háttérbe szorítva az egyébként is
antimatematikus, se nem osztó, sem nem szorzó Hoffmann Rózsát. Ha pedig
bárkinek kétségei támadtak volna Orbán Viktor személyes céljai tekintetében, akkor
az autokrácia felé menetelő vezetésről maga a miniszterelnök adott tiszta
képet. Kiemelve, hogy nincs ellenére az egyszemélyi vezetés kialakulása. S
megerősítve, hogy ő a Kádár-rendszerben sem küzdött a diktatúra ellen. Csak a személy zavarta ezek szerint,
miközben talán már akkor marta belül a vezérkór.
A közben eluralkodó gazdasági káosz, a recesszió, és annak
figyelembe nem vétele, a Nemzeti Bank tartalékaira való leplezetlen vágy sok
szempontból csak kísérő tünetek. Olyan csóva, melyet maga után húzhat egy
kialakuló diktatúra. A recept ugyanis ismerős. A gazdasági és belpolitikai
instabilitások kiszámíthatóan növelik a feszültségeket. Provokációval vagy
közvetlen inicializálással ez nyílt konfliktusokba torkoltatható. S ebben az
esetben ott állhat készen az az erő, mely úgymond rendet tesz abban a
rendetlenségben, amit maga a kormányzat generált. A sok liberális szájtépő
helyett olyan megbízható erőkre támaszkodva, mint a TEK vagy a képviselők közt
rendet tartó új őrszemélyzet. Az utcára pedig ott a gárda, és a recept megannyi
történelmi analógiája. Ha pedig az Alkotmány bírósága nem hajlik meg, és a
repedések nőnek a hatalmi monoliton, akkor még mindig ott lehetnek az
alternatívák. Kellő „rendetlenségek” esetén akár a rendkívüli állapot, ha a
választási törvény nem teremt a ma még csak patyomkin-hatalomnak kellő alapot.
Mit kívánhatnék ezután? Azt, hogy a fenti bekezdés szürke árnyai
ne váljanak valóra. Mert ez az a pont, amikor mindannyiunk érdekében szeretném,
hogy ne legyen igazam.
Andrew_s