2021. június 20., vasárnap

Orbán kínálata: nemzetidemokratikus zsákfalu

Nyolc éve halt meg Horn Gyula. Nyilván nem volt tökéletes, de tudott valamit. Leginkább azt, hogy egy erőforrásokban nem igazán dúskáló országnak egy nagyobb integrációs egység egyenjogú tagjaként több esélye van a fennmaradásra, mint akkor, ha önjelölt főmitugrászok a babfőzelék gáznemű melléktermékét passzátszélnek hazudják. Az évforduló környékén Orbán ismét arra buzdította önmagát, hogy a nemzeti demokrácia az előre. Szerinte.

Mert Orbán, a pannóniai géniusz, és császár, már akkora szabadságharcosnak gondolja magát, hogy a Hárshegy egy nagy semmi hozzá képest. Aki a Himalája magasából csak azt felejti el többek között, hogy odafent egyre ritkább a levegő. Ahogy Orbán körül is fogy a politikai légtér Európában. Abban az Európában, amelyik Orbán szerint a vesztébe rohan, ha birodalmasodik, de ő, mint megannyi, és Hárshegynyi, szabadságharcos majd elébe áll a rohanásnak. Holott már a mondás is azt tartja, hogy a rohanó orrszarvúnak egy dolgot lehet adni: utat. Különösen, ha a bajnok nem is igen tehet mást.

A birodalmakat ugyanis általában történelmi tendenciák szülik, és nem emberek. Amitől természetesen a megfelelő ember a megfelelő helyen nagyon is jól jöhet ki a történetből. Személyesen is, de hazája szemszögéből nézve is. Menjünk kicsit keletebbre egy futó példáért. Ami, mint minden hasonlat sántít. De azért a maga sántaságával is mutathat valamit. Keleten, például Indiában elég régóta építgették szépítgették a maguk civilizációját. Azonban amikor a világ erőforrás-egyensúlya abba az irányba billent, hogy birodalmasodhatott volna, akkor nem igazán a megfelelő személyzet vezette a civakodó csoportocskákat. Az angolok remekbeszabottan ki is használták ezt, és az oszd meg és ülj a fejükre jelszavát követve birodalmasították Indiát. Legalábbis a számukra értékes részét. A sok kicsi civakodás tehát bekövetkezett India birodalmasodása. Csak éppen elnyomotti szerepben, egy gyarmatbirodalom részeként. Mert a történelmi tendencia, pontosabban a világ erőforrás-készletének aktuális hasznosítás-optimalizálása kikényszerítette a birodalmasodást.

Mert annak motorja, mint azt korábban már írtam, alapvetően erőforrás-hatékonysági kérdés. Akkor is, ha hangzatos szólamokkal hazudják körbe. Ahogy akkor is, ha vallási köntösbe burkolják. Ahogy annak idején Európában is majdnem kialakult egy, a vallást egyfajta „fedősztoriként” használó pszeudobirodalom pápai vezetéssel. Az is cudar, aki nem ismeri el, hogy ezt sikerült megfúrni. Okkal, mert a birodalmasodás módszertana nem igazán volt ínyére sem az egyházban konkurenciát látó helyi kakasoknak, sem az emberségesnek fenntartásokkal is csak érintőlegesen nevezhető módszerek elszenvedőinek. A probléma nem is a tendencia „megfúrása” volt, hanem az, hogy helyette nem jelent meg alternatíva, például egy világi vezetésű birodalmi modell, a kínálati listán. Az eredmény nyilvánvaló. A fejlődés, mind a társadalmi, mind a technológiai fejlődés lényegesen gyorsabbnak bizonyult az egységesebb, ha tetszik birodalmibb koncepcióval szervezett konkurenciánál. Az Újvilágban.

Az pedig a történelmi térképtárra pislantva is látszik, hogy a birodalmak természetesen nem statikus valamik voltak sosem. Alakultak, újjászerveződtek, olykor betagozódtak nagyobb egységekbe, illetve olykor a jelentéktelenségbe vesztek. Olykor országok, és országos vezetők gondolták a maguk kupacát egy egész birodalomnak. Ha kellő erőforrással rendelkeztek, nem egyszer meg is próbálták másoknak is a fejükbe verni. Akár kalapáccsal is. Ha pedig a technológiai fejlődés már túlmutatott a kalapácson, akkor ennél veszélyesebb módszerekkel is. Azonban még ebben az esetben is megjelent alapkoncepcióként, hogy a birodalomnak belül egyfajta egységes viszonyrendszerrel kell rendelkeznie. Akár az egyes részterületek által elfogadható kompromisszumos, de minden esetre több hasznot, mint kárt ígérő koncepcióként, akár erőnek erejével. Az, hogy az USA, vagy a németek 3. birodalmának a koncepciója szimpatikusabb, és hosszabb távon fenntarthatóbb, azt ki-ki eldöntheti. De a hosszabb távú fenntarthatóságot a kölcsönös előnyökön alapuló megoldások látszanak biztosítani. Ahol a birodalmi háttér biztosítja az egységes erőforrás-kezelést, és ezzel a jobb hatékonyságot, miközben a magánélete valakinek legfeljebb a szomszédait érdekli.

S akkor térjünk vissza az orbáni nemzeti demokrácia lázálmához. Különösen egy olyan ország vezetőjeként, amelynek az erőforrásai finoman szólva is végesek. Az emberiek is, de a technológiaiak még inkább. Mert ameddig egy közúti villanykörtét sem tudnának becsavarni külső támogatás nélkül, addig elmondható, hogy addig lehet önállóskodni, amíg hagyják. De ez csak a történet egyik oldala. A másik az, hogy Európa továbbra is legalább egy három birodalmi központ közti satuban van. Ez akkor is igaz, ha Oroszország állítólag vesztett mára a jelentőségéből. De akkor, ha a medvét levesszük a tábláról, akkor még mindig ott marad Kína és az USA. Mert bár az USA szövetségesként van nyilvántartva, azért nem fogadnék nagy tétekben, hogy ne akarnák kicsit gazdaságilag gyarmatosítani az óhazát. Ha érdekükben áll. Kínát pedig még a nosztalgia sem kötelezi kíméletre. Márpedig ebben a satuban lehet izegni, meg mozogni, de a mozgástér egyre kisebb lehet. Abban is lehet bízni, hogy a nyomás hatására majd gyémánttá válik, és kemény magként széttöri a satut. De azért arra is volt már példa a történelemben, hogy porrá hullva szállingózott le a maradék. Különösen akkor, ha a véletlenül kialakuló kristályosodási pontoknak kalapáccsal ugrik neki valamelyik idióta. Amikor is könnyen előfordulhat, hogy kialakul majd az európai egység, csak éppen gyarmatbirodalomként.

Holott, Európai Egyesült Államokként kialakulhatna egy történelmileg stabil minibirodalomként is, amiben mindenki nyugodtan ápolhatja a törzsi hagyományait. Miközben egységesen lép fel azon a játékasztalon, ahol a korábban elmulasztott történelmi lehetősége nyerteseinek van erősebb bábuja jelenleg. Amely birodalomszerű szövetség egyik kölcsönösen nyertes résztvevőjeként a magyarok is jól jöhetnének ki a történetből. Mert egy dolog nosztalgiával megkönnyezni az ezeréves múltat, és célintézetekkel fényeztetni a vesztes csaták bronzszobrait. Míg egy másik történet az, ami időben előrébb van. A holnap. Márpedig állandóan hátra nézve nehéz előre haladni. Miközben a birodalmasodásban való, előnyökön alapuló részvétel alternatívája a hunagroskanzen kialakítása egy európai zsákfaluban. Márpedig Orbán jelenleg ezt kínálja. Nem elsősorban magának, és strómanjainak, hanem mindenki másnak. Aminél csak egy rosszabb forgatókönyv lehet. Ha tényleg el is hiszi, amit mond. Egy még rosszabb forgatókönyv szerint pedig másoknak is példát mutat. Mert az egymásnak feszülő nemzeti öntudatok eddig háborúkat már sokszor okoztak. De tartós, és versenyképes fejlődést ritkán.

Andrew_s
Comments on Facebook

2021. június 12., szombat

A Párbeszéd esete a hangulatkeltéssel

Jó pár nappal ezelőtt a Párbeszéd két oszloposa benyújtott egy törvényjavaslatot. Pontosabban egy javaslatot, egy már meglevő módosítására. A törvényjavaslat a benyújtásakor a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról szóló törvényt célozta meg módosítani, és az indoklás szerint azért, hogy hatékonyabban léphessenek fel a szexuális bűncselekmények ellen.

Amely utóbbi egyébként önmagában meglehetősen dicséretes igyekezet. S különösen az lenne, ha a törvényjavaslatban a szerzők egy kicsit visszafogottabban áldoztak volna az előítéleteik oltárán. Vagy, mert azért ez sem zárható ki, annak az előítéletnek az oltárán, amelynek létét feltételezik azokban, akiket szavazói bázisuknak hisznek. De ami nem feltétlenül úgy létezik, ahogy gondolják. Függetlenül attól, hogy a törvényjavaslat kritikájaként megjelent írásában Bencsik Gábor némi maszatolást követ el, amikor az ő Facebook-oldalán már a DK-t is egyenértékűen képviselve érzi a történetben. Holott a Párbeszéd törvényjavaslata a gyónással kapcsolatba hozható vallásszabadságot érintő kérdésről minden további nélkül elolvasható a neten, és a benyújtók közül sem Szabó Tímea, sem Tordai Bence nem a DK politikusa.

Vadai Ágnes törvényjavaslata a témában ugyanis kitételként azt is közli, hogy az büntethető az eltitkolásért, „aki hitelt érdemlő tudomást szerez arról”. Ami nem kicsit árnyalja a képet. A Párbeszéd törvényjavaslatban ez áll: 12. § „(2) Az egyházi személy a hitéleti szolgálata során tudomására jutott, személyiségi jogot érintő információkat – a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett, a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekményre vonatkozó információk kivételével – nem köteles állami hatóság tudomására hozni”. Amiből „csak” az következik, hogy az egyházi személy köteles a leegyszerűsítve pedofil bűnesetről hozzá jutott információt a hatóság tudomására hozni. Ami azért nem egészen ugyanaz, mintha hitelt érdemlő tudomást szerezne valamiről.

Ennek a kis különbségnek az értelmezési kísérlete során nem nehéz eljutni odáig, hogy az említett szövegjavaslatot a Párbeszéd-címeres benyújtók valószínűleg önerőből sem gondolták kellően át. Már csak azért sem, mert például a gyónás során a „gondolati bűnök” is „játszanak”. Ugyanakkor még a „megcselekedett” bűn esetében is csak hallomáson alapuló, egyfajta pletykának tekinthető információról beszélhetünk. Különösen akkor, ha nem a gyónáson megjelent személlyel kapcsolatos az információ. A gyóntató ugyanis nem rendőrhatósági képviselő. Remélhetőleg. Így sem bizonyítási kényszer nem terheli, sem tanúmeghallgatásokat nem foganatosíthat, és általában sem gyanúsíthat meg senkit. S itt bukik ki a különbség a két törvényjavaslat között. A Vadai-féle javaslat alapján úgy gondolom, hogy felelősségre vonható mondjuk az az egyházi iskolában dolgozó, egyébként hitéleti tevékenységet ellátó személy, akit ugyanazok a jelzőrendszeri kötelmek érintenek majd ezáltal, mint bármely világi iskolában bármely alkalmazottat. Ha látja a gyermeken a bántalmazást, vagy annak akár hatását a viselkedésváltozásban, meggyőződik annak eredetéről, és az egyházi titoktartásra hivatkozva nem tesz semmit, akkor csukda. Alkalmasint, szerintem, teljes joggal.

A Párbeszéd javaslata esetén pedig elképzelhető az is, hogy amennyiben valaki úgy kér „tanácsot” a paptól, hogy mit tegyen, mert „A”-tól hallotta, hogy „Z” kislányokat csábított el, akkor is bejelentési, gyakorlatilag feljelentési kötelezettsége van. Ha a szöveg úgy szól, hogy „A” szerint „Z”-től terhes a Gézuka kiskorú nővére, akkor könnyen lehet, hogy az elinduló eljárás már régen kicsinálja „Z”-t, mire esetleg kiderül, hogy Gézukának esetleg nincs is nővére. Vagy van, de nagykorú, és esetleg a barátjától terhes. Mely esetben esetleg az eljárás tanúkihallgatásai nyomán a barát is szakít vele. Vagy úgy szájon kapja „A”-t, hogy az szaltóval veszi a vizesárkot. De a következményektől szinte függetlenül az látszik, hogy a Párbeszéd szöveg-javaslata igazi feljelentő-országi találmány. Szinte belesimulva a Nemzeti Besúgás Rendszerének építgetésébe.

Az külön „szépsége” a Szabó Tímea, illetve Tordai Bence által jegyzett törvényjavaslatnak, hogy az általános indoklásban, de a részletes indoklásban is hosszan értekeznek az egyházi személyek által, kiskorúak sérelmére elkövetett zaklatási, illetve szexuálisan visszaélő helyzetekről. Ahonnan csak egy lépés az olyan általános megbélyegzés, hogy a pap gyakorlatilag a pedofil szinonimája szerintük. Ami pontosan olyan általános megbélyegzés, amit a kormányoldal sugallt a menekültekkel kapcsolatban. Miszerint a menekült az erőszaktevő szinonimájaként kezelendő. Függetlenül attól a valós képtől, hogy az erőszakot elszenvedők jelentősebb részét azok jelentik, akiket nem a menekültek, hanem a családban, annak környezetében élők, illetve a közös munkahelyeken előfordulók veszélyeztetettnek. Amúgy, miközben az indoklásban nagy hangsúlyt fektetnek a hangulatkeltésre, azt azért beleírták, hogy a „visszaélésekkel kapcsolatban a katolikus papság körülbelül egy százaléka érintett”. Fogadjuk el, elvégre a Párbeszéd tollnokai csak tudják mit írnak.

De akkor itt álljon egy másik adatsor. Ami szerint 2014-ben, egy ilyen tárgyú felmérésben, az adódott, hogy a férfiak 6, de még a nők 2 százaléka is minden további nélkül élne nemi életet egy gyermekkel, ha nem félne a büntetéstől. Illetve a férfiak közel 10, míg a nők mintegy 4 százaléka érdeklődött, legalább az erotikus tartalmak szintjén a gyermekek szexualitása iránt. Ami, nem egészen mutat azonosságot a papságot célzó politikai hangulatkeltés számaival. Akkor sem, ha ettől a hangulatkeltéstől a Párbeszéd politikai előnyt remél. Ám akkor sem, ha személy szerint minden olyan elkövetőt mélységesen elítélek, aki bárki helyzetével visszaélve éli ki, annak a kárára a szexuális vágyait. S különösen elítélem, ha gyermek sérelmére teszi ezt. Akár pap, akár nevelőtanár, akár nevelő-, vagy biológiai-szülő, vagy szomszéd, vagy bárki más az illető.

Andrew_s
Comments on Facebook

2021. június 10., csütörtök

Ferenc pápa akár találkozhatna is Orbánnal

S akkor még nem is beszélt a magyar kijárókkal. Vagy igen...
Foto: Vincenzo Pinto/AFP/Getty Images
A pápa, mostanra esetleg talánra túllicitálva, majd megérkezik Budapestre. Az eredeti tervek szerint, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus budapesti záró szentmiséjére, akár már három órányi időtartamra. Meg is indult a diplomáciai gőzhenger, hogy ez így nem járja. Mert mit képzel magáról, hogy nem akar találkozni az olyan páratlanul keresztény figurákkal, mint Orbán Viktor, vagy hű, pillanatnyilag a köztársaság nélküli köztársaság elnökeként leledző, hatalmi fel-csicskása. Amely gesztussal kétségtelenül beleverte a magyar kormányfő orrát az almostálba. Már csak azért is, mert a pápa alkalmasint Vatikán állam feje is. A gesztus tehát egy állami szintű elhatárolódás is. Akár tetszik, akár nem tetszik.

Ugyanakkor a pápa egy alapvetően vallási rendezvényre érkezik, és nem egy politikai öntapsoltatásra. Bértapsoncokkal, beszédekkel, kirakatvigyorokkal, és minden mással, ami ehhez jár. Amilyen politikai gesztusokhoz, spontán szervezett, CÖF-garantálta népgyűlésekhez Orbán Viktor hozzászokott. azon események alkalmából, amelyeken megszólal az ő népe előtt. A gondosan megválogatott, busszal szállított népe előtt. Miközben az ő népének ötös számú párttag-könyvese, majdnem vágóhidast írtam, mindent elmondott már a pápáról, ami dehonesztáló eszébe jutott. Márpedig bayerzsóti nagyon leleményes, ha gyűlölködni kell.

A pápa tehát elsősorban a katolikus egyház fejeként érkezik. Megtisztelve azt a konferenciát, ami a katolikusoké is. Mint alapvetően vallási rendezvény. Egy olyan vallás rendezvényeként, melynek központi tanításai alapvetően az emberről szólnak. Nem az alattvalókat tartó vezérekről, hanem az alattvalókról. Nem a kiváltságos kevesekről, hanem a kiváltságokra érdemes sokaságról. Ahol a kiváltság alapja nem az, amit a mások hátán állva összekapar valaki, hanem a másik iránti emberség. Amely utóbbit Ferenc pápa hirdet, és amely még az egyház némely szereplőjétől is piszok messze van. Elég Erdő Péter menekültügyben betöltött szerepére emlékezni. Ami nagyjából a vezér klotyópapírjának a szerepe volt.

Megindult a diplomáciai gőzhenger, hogy meggyőzzék a pápát: találkozzon Orbán Viktorral is. Mondok valamit. Ha a pápában van humorérzék, megteszi, hogy rászán még tíz percet az életéből, és találkozik ezzel a szerencsementesített cézárpalántával. Ha ugyanis ilyen előzmények után Orbán kisírja, kisíratja magának ezt a találkozót, az megalázóbb lehet a magyar kormányfőnek, mintha a pápa tisztítás céljából a szájába törli a cipőjét. S mielőtt a decibelmagyarok a szívükre vennék: nem a magyaroknak általában lenne megalázó, hanem Orbánnak személyesen.


Alkalmasint azért nem árt emlékezni arra is, hogy 2016-ban a pápa már gyakorlatilag elhatárolódott az Orbán-Erdő párostól. Ahogy még ugyanabban az évben fogadta ugyan a pápa Orbánt, de a mosolygó pápáról és az ez alatt nyögő Orbánról készült kép is sokat elmondott. Míg 2019-ben nem győzték cáfolni, hogy a csíksomlyói találkozó, akár csak a pletykaszintjén is előfordult volna.

Andrew_s
Comments on Facebook