Letelt a Magyar Péter kormányozta első száz nap. Tudós politológusok értékelik. Kevésbé tudós médiamunkások szintén értékelik. Ezeket mindenki olvashatja, nézheti és hallgathatja. De! De a társadalmat nem ők képviselik. A társadalom, illetve annak olvasható, látható része, a fentiek alatt sorakozik.
Ezt annak idején nagyban befolyásolta az, hogy Magyar Péter annak idején egy ugyanolyan gyűlöletkampánnyal indította el a politikai pályafutását, amit Orbán Viktor alapozott meg, és maxolt ki a maga körülményei között. Alapvetően nem a Fidesz, a saját egykori párt-választottja ellen fordulva, hanem az akkor létező ellenzéket téve céltáblává. Mely politikai alaphangot a hívei, sokszor szinte kötelező jelleggel tették magukévá. Szinte „jogfolytonosan” képviselve egy olyan szemléletet, amely szerint, aki nem velük üvölt, az csak virtuális halottként jó. Változott ez a száz nap alatt? Nem.
Ebben nem kis felelőssége van annak a miniszterelnöknek, aki nem csökkenteni, hanem inkább fenntartani igyekszik ezt az állapotot. Személyes példaként grimaszolva, lebecsülve, kigúnyolva mindenki mást, akár a Parlamentben is, akivel magánemberi konfliktusa, politikai nézetkülönbsége van. A hívei pedig kampányüzemmódban kapcsolva képviselik azt, amit korábban. Sokan alighanem futva a kognitív befektetésük után.
Valójában tehát azok a leghangosabbak, akik korábban az orbanizmus ellenzékére szavaztak. Nekik nem csak a külvilág számára kell bizonygatniuk, hogy a Tisza-kormánynál nincs jobb a Föld-kerekén, hanem önmagukat is. Márpedig ennek a „legolcsóbb” módja, ha mindenkit, szinte bármi áron, ócsárolnak, szidnak, lekicsinyelnek, megvetnek, illetve gyaláznak azok közül, akik nem dobták sutba a saját politikai, vagy akár emberi tartásukat egy újabb teljhatalom érdekében. Ezzel a szinte dehumanizáló megközelítéssel elérhetik ugyanis, hogy önmaguk meghasonlását észszerűnek, magasztosnak, és célszerűnek érezhessék. Megértem, és sajnálom őket.
Mert könnyedén abban a helyzetben találhatják magukat, hogy politikai, szemléleti árvákká válnak. Amennyiben a saját normarendszerüket már feláldozták, és cserébe Szinte semmit sem kaptak. Mármint azon az érzésen kívül, hogy a győztes vezér alatt melegedhetnek. Amit, természetesen nem becsülnék le.
Már csak azért sem, köztük találjuk azokat a minősített seggfejeket, akik szerint nem a Tiszára szavazni, az bukás, nem vakon követni a magyarpéterizmust az útkeresés, és ezt azzal írják le egy kommentben, hogy a kitartásuk mögött a tiszás másfél évtized várakozása van. Jelezve, hogy pontosan érzik az egyeduralkodási szándékot, a nyolcéves önbehatárolás egyfajta, mintegy orosz-mintájú meghekkelésének lehetőségét. Ám mégis kitartanak, mert a szellemi önvédelmük okán talán nem is tehetnek mást.
>
Ahogy, általában azok sem, akik korábban a túlságosan exponálták magukat Magyar Péter kampányában. Nem csak a közösségi médiában, de ott is. Olyanok is, akik úgy sorakoztak fel egy felülről bejelentkezett vezér támogatására, hogy az egész korábbi életműve a széles társadalmi bázison alapuló demokráciáról, és az autoriter rendszerek kritikájáról szólt. S akiknek a felsorakozása talán több korábbi követőikben okozhatott az enyémhez hasonló csalódást bennük. Például Magyar Bálintban. De talán csak én voltam túl naív velük kapcsolatban. Azonban nekik sem igazán lehet más választásuk, mint kitartani. Mert egy markáns elfordulással csak hiteltelenebbé válhatnak. Így propagálóivá, szerecsenmosdatóivá válnak az új kormányzatnak. Valamint a nyilvánvalóan alig vállalható lépések megmagyarázóivá.
Ugyanakkor nekik szintén megvannak a maguk követői a társadalomban. Megnyilatkozva a posztjaiknál, hivatkozva rájuk másoknál, és a maguk igazában szentesülve, alig kevésbé ellenségesen mindenki mással szemben, akik nem feltétlen hívei a Magyar Péter vezette kormánynak. Ráadásul amolyan egybites megközelítéssel, hogy aki nem magyarpéterista, az nyilván csak fideszes, hihazánkos, vagy dékás lehet. Mintegy elvonva a jogot egy önálló véleményhez, önálló értékítélethez. Ami, egyfajta virtuális verőlegényként, valójában ékes szembeköpése a demokratikus megközelítésnek. Akármit is állítanak, esetleg hisznek is, magukról.
Az elmúlt száz nap egyik nagy közösségi, társadalmi vívmánya tehát nem a meglevő árkok sekélyesítése, a társadalmi konszenzus elősegítése, hanem az árkok véglegesítése. Esetleg újak nyitása. Mindezt olyan alapállásból, hogy aki nem a Tiszára szavazott, és nem lesi áhítattal Magyar Pétert, az szűnjön meg. Ami a kádárizmus évtizedeit, vagy olykor azokat a korábbi a korszakokat idézi, amelynek a mottói olyanok voltak, hogy „Munkásököl vasököl, oda sújt ahova köll!”, meg a „Párt és a KISZ győzelemre visz!”.
Holott mindig a győztes felelőssége a társadalmi megosztottság csökkentése, vagy Hofival és anyósával szólva: a döntetlen. Ha a hatalom ez ellen dolgozik, az önmagában is árulkodó. Amikor a társadalom közterületi hangoskodói ennek csaholnak, az is. Az antidemokratikus tendenciák erősödését jelzik. A hatalomét is, és a társadalomét is. A „kuss!” csendjét. A meghunyászkodás békéjét.
Andrew_s
