Forrás: dark.pozadia.org |
Ismét egy Karácsony. Még
nem ma. Holnap. Nem annyira hideg, mint pár éve. Csak a szél süvít az
éjszakában. Nem fehér. Inkább esős. Talán kevesebben fagynak meg az utcán.
Testben. Mert lélekben egyre többen közelítenek a fagyhalálhoz. Nem kell ehhez a megállapításhoz
nagy bölcsesség. Ha egy pápának külön hangsúlyoznia kell, hogy az életükért
küzdőknek segítségre van szüksége, akkor nagy baj van.
Abban a fene nagy
kereszténységben, amit annyian fennen hirdetnek. A szájukkal. Politikusok,
politikátlanok. Decibelkeresztények. A szívükben ettől még hitványak. Ahogy
szívében igaz ember lehet az is, aki talán sosem hallott papot a szószékről
szólni a templomjárókhoz. De gyámolítja a rászorulót, és a humánum moralitásának
talaján nem rúg a földön fekvőbe. Sokszor talán hitetlennek titulálják. S
talán az is. Akkor, ha a hitest aszerint mérik, hogy hisz-e valamiben, amit
sokszor azok is csak festményről ismernek, akik másokat minősítenek. Ha aszerint
minősítenek, hogy ott veri-e a mellét az első sorban, ott áll-e a gyóntatószéknél
az elsők között? Az ilyenek csak minősítenek, de legtöbbször ők maguk semmilyen
minőséget sem képviselnek. Illetve de, képviselnek. Egy olyan minőséget, amit,
ha létezik, a sátán is undorral köp le, és dob félre.
Mert az elvtelen, a
mindig legtöbbet ígérő felé húzó, gerinctelen senki, az semmivel nem is több
ennél. Senki. Akkor is senki, ha milliókat ügyeskedik össze, és ezért valakinek
hiszi magát. Az ilyen valakik ne ugassanak szeretetről, Istenről,
kereszténységről. De még Luciferről sem. Mert még ahhoz is ismerni kell a jót,
az emberséget, a szeretetet, hogy valaki tudatosan megtagadja. Nem hiába mondja
Jézus is, a kereszten is, hogy „Atyám,
bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Azért persze tudjuk: a hatalom
sokaknak jelent csillogást, a csillogás vakságot. Vakságot szinte mindenre, ami
másoknak nehéz, másoknak küzdelmes, másoknak keserű. Feledve azt is, hogy nem a
fennen hirdetett szózeat, a „lássátok, hogy itt vagyok a templomban” hívsága,
hanem éppen az ellenkezője jelentené az igazi hitet abban, amit egykor egy, az
emberségben testvériséget hirdető, a kiválasztottságot morális alapra helyező
rabbi tanított. Mátét idézve:
„5. És mikor imádkozol,
ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák
szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony
mondom néktek: elvették jutalmukat.
6. Te pedig a mikor
imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te
Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked
nyilván.
7. És mikor imádkoztok,
ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok
beszédükért hallgattatnak meg.”
Mt 6
De legyen ez a
legbelsőbb szoba csak képzetes. Az, aki igazán hisz az emberségben, Jézus
tanításaiban, a humánum megtartó erejében, olykor óhatatlanul behúzódik ebbe a
legbelső szobába. Amelynek olykor csikorgó ajtaján egy néha csak alig kivehető
felirat van: LELKIISMERET. Ott a falak tükörből vannak, és önmagának hiába hazudna bárki. Pontosan tudja, hogy mit vétet. Mulasztással is. Egy elmaradt
mosollyal. Egy megtagadott falattal. Egy gesztussal, vagy annak hiányával.
Igaz, aki ide húzódva imádkozik, nem szükséges a közönség. Még akkor sem, ha
még a katolikus liturgia is pontosan megemlékezik a mulasztásos
embertelenségről: „Confíteor Deo
omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et
omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam
semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad
Dóminum Deum nostrum”.
Már csak ezért is
nagyon nagy baj lehet, ha a pápának olyasmire kell felhívnia figyelmet, ami
Jézus tanításainak az egyik pillére. S ezért nem pironkodva szégyellik el
magukat a hangzatosan hitbuzgók, hanem esetleg a pápát hülyézik le. Ahogy már
megtörtént ilyesmi hazánkban. A kereszténységet nagy garral hirdető, de a kereszténységben
inkább semmirekellők vezette országban.
Azért persze itt van,
jön a Karácsony. A szeretet ünnepe. Amikor mindenki számot vethet azzal is,
hogy szeret, vagy csak mondja. Amikor mindenkinek, aki csak mondja,
bölcsességet kívánok. Ahhoz is, hogy ezt felismerje. Ahhoz is, hogy ezen
változtatni tudjon. Mert a felismeréshez is bölcsesség kell. Ahogy azt Ferenc,
de nem a pápa mondta:
„Uram, adj türelmet, hogy
elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy
megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy
a kettő között különbséget tudjak tenni.”
Mert annak, aki
vállalható életet él, valószínűleg könnyebb, ha már nem csak egy ékes táblafelirat
az, hogy „Memento mori”.
Andrew_s