Katinka az elúszóbajnok

Az ehhez dedikált vízcsapokból pár napja Hosszú Katinkáról folynak a mondatok, és gyűrűznek tovább. Nem egy esetben önálló életet élve. Az egyik oldalon már megindult a hőssé avatása, és „kussország” megszólaló-művészévé való kinevezése. A másik oldalon pedig megindult a kormányzati rácsodálkozás, és a miniszterelnök betolódása a medencébe.

Mely medence, az ő materiális valóságában nyilván elengedhetetlen egy úszó esetében a felkészüléshez. Arról, hogy mi minden kellhet, már lehet képünk a nyilatkozatháború kapcsán. A jelek szerint elég sok minden kell ahhoz, hogy valaki világszínvonalon lapátolja maga körül a vizet. Nem lévén sportoló ezt készséggel el tudom fogadni. Ha a szakemberek szerint ez kell, hát ez kell. Azt is el tudom fogadni, hogy a futballistáknál eredményesebb magyar úszók inkább megérdemlik sokak szerint a támogatást és a tapsot, mint a stadionok, és a stadionavató rítusok. Azt meg látom, hogy lassan már mindenki lemond, vagy azzal fenyegetődzik. Szerződéseket tépnek össze és mindenki szükségét látja, hogy nyilatkozzék. Legalább egy kicsit. mert akkor, bármilyen előjellel, de legalább részesül a kétségtelenül eredményes úszónő körüli fény szikráiból.

Gyárfás Tamás, a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) elnöke pár napja még nem értette Hosszú Katinkát, és nem fogadta el Kiss László lemondását. Most meg úgy tűnik, időszerű lenne az a visszajátszás, amikor a hírek 2015. márciusában a lemondásáról szóltak. A MÚSZ teljes vezetésével. Amit, ha most mondana le, különben teljesen megértenék, és a lemondás felajánlását mindenképpen indokoltnak tartanám. Egy botrányos helyzet semmiképpen nem használ a szövetségnek. Függetlenül attól, hogy ki mennyire sáros az ügyben. Eközben persze bőszen zajlik a helyzet átpolitizálása. Az alapvetően sport-kérdésnek tűnő vitát éppen csak nem világpolitikai kulcseseménnyé emelve. De a hőssé avatás azért már megindult. Annyira, hogy Az Amerika Népszava főszerkesztői írásainak aktuálisan legutóbb közzétett része „Rabszolgalázadás” címmel tárgyalja az eseményeket. Miután már többször megtárgyalta a Hosszú-ügy aktuális részét. Mely kitartáshoz csak gratulálni lehet. A mondandókhoz már nem feltétlenül. Nem azért, mintha nem lennének meg azok a bizonyos féligazságok, amelyek nyomán a kitartó olvasó akár a többit is elhihetné. Hanem mert mégis az egyik leghangosabb tengeren túli, magyar nyelvű szócső. Ilyen helyzetben pedig kicsit más a megmondóemberségi felelősség is.

Vizionálja például, hogy: „Még egy hét, és a világ legjobb úszónője közutálat tárgya lesz”. Ami elég furán hangzik abban az értelemben, hogy miért kellene közutálni valakit, akivel nem értünk egyet. Vagy nem teljesen értünk egyet. S amennyiben közutálni kell pusztán ettől, akkor Bartus szemlélete alapján más esetekben is közutálkozni kellhet. Akkor ez mennyivel is jobb annál a gyakorlatnál, amit a jelenlegi magyar kormány folytat? Annál a gyakorlatnál, amely a lojalitást helyezi előtérbe a szaktudáshoz képest. Még szerencse, hogy a medencében az úszást nem lojalitásban mérik, hanem időre úsznak a delikvensek. Már akkor, ha nem hirdetnek bojkottot. Mellyel kapcsolatban a kristálygömb neves kezelőjétől megtudhatjuk, hogy ez korántsem biztos. Mert szerinte Hosszú Katinka, miután kellően kiközutálták: „Boldog lesz, ha felülhet a repülőre, és elhagyhatja ezt az országot, amelynek dicsőséget akart szerezni, és örökre elfelejtheti, hogy valaha magyar volt”.

Ez utóbbival kapcsolatban szomorú szívvel tudhatjuk, hogy legalább részben már biztosan nem igaz. Hosszú Katinka, ha holnaptól csak a fürdőkádban csobban, akkor is már szerzett dicsőséget az országnak. Nem is keveset. Különben ezért is érezhette úgy, hogy lehetnek követelései. Melyek nyilván lehetnek, és nyilván okkal is szerepel sok minden a kívánságlistán. Bartustól megtudjuk: „Olyasmikről beszélt, amelyek a világ minden más részén természetes dolgok, és amelyeket már régóta be kellett volna vezetni Magyarországon is”. Ha az indulati motívumoktól eltekintünk, akkor az Amerikai Népszava szerzőjének nyilván a széleskörű feltáró munka áll a háta mögött, melynek során személyesen is felmérte a világ minden más részének úszóedzői munkásságát. Ugyanakkor kétségeket ébreszt abban, hogy vajon ugyanarról az országról, ugyanarról az úszóról van-e még szó? Mert a következő mondat már így hangzik: „Feltehetően, amikor kimarják az emberevők földjéről, és elüldözik a csahos kutyák, akkor majd szép lassan, óvatosan el is kezdik bevezetni azokat”. Namármost. Eddig nem tudtam, hogy Hosszú Katinka valami emberevő bennszülött törzs nevében indult. Mert azt talán még az Amerikában élő szerző sem hiheti Magyarországról, hogy emberevők lakják. A magam részéről minden esetre, és tudtommal, nem ettem meg egy embertársamat sem.

De a képzavar még itt sem ér végett, mert kicsit később megtudhatjuk: „Presztizsharcról van itt szó, a szabadság elnyomásáról, a lázadás letöréséről, egy ember gerincének megtöréséről, mert Hosszú Katinka a hierarchiát sérti, egy olyan világban, ahol a szövetségi kapitányokat pápának szokás nevezni”. S ezennel el vagyok bizonytalanodva. Most akkor vagy olyan felszerelési, szervezési kérdésekről van szó, amit a világ minden részén használnak (kivéve az emberevők), vagy pusztán demonstratív eszközparkról, amelynek egyetlen célja a lázadás, a provokáció, a hatalom bajszának rángatása és a hierarchia szétverése. Ezt azért nem ártana sürgősen tisztázni, mert a lázadó tömegeknek mégsem lehet mindegy, hogy most akkor a víz alatti kamera a felkészüléshez kell, vagy a hierarchikus vezető medencébe-hugyozásának leleplezésére. Bartus László írásán, akinek van kedve, menjen végig. Tényleg érdemes. Ha másért nem, akkor azért, hogy megérthessük Wágner legendáját. Ami ugyebár arról szól, hogy igazgatóként nem volt szíve meghúzni, de talán újra sem olvasni a saját, sok‑sok órás darabjait. Az itt emlegetett, szép hosszú, főszerkesztői műre is lehet, hogy ráfért volna egy kis újragondolás. Talán kevesebb féligazság, globális sértegetés, sehova sem vezető jósolgatás maradt volna benne. De ez egy más média belügye.

Az azonban biztos, hogy a probléma attól még fennáll. Az a problémahalmaz, amit a jelek szerint sikerült ismét túltolni. Mert azt nem tudom, hogy a magyarok mennyire fogják Katinkát sározni, de hogy a Túltoló Bélák országa vagyunk az a jelek szerint biztos. Talán bennem van a hiba, de az úszók felkészülési igényeit szakmai kérdésnek tartom. Az ehhez legfeljebb hangulati szinten viszonyulni képes többség elé cibálni, pusztán szakmai okokból feleslegesnek érzem. Legalább is nem szeretném, ha nekem kellene állást foglalnom az említett kamera beszerzéséről. De gyanítom, hogy sokan mégis szívesen állást foglalnának. Mondjuk olyan alapon, hogy melyik politikus mit mond. Azonnal politikai kérdéssé téve valamit, ami alapvetően nem biztosan az. S innentől valahogy túl művinek, túl teátrálisnak, általában is túldimenzionáltnak tűnik ez az egész. Nem azért mintha nem lennének megalázó, feudális tendenciák az országban. De akkor is.

S akkor a kisördög a részletekben elkezdhet kérdezősködni. Mi van akkor, ha Katinka vissza akart vonulni? Mi van, ha nem visszavonulni akart, csak mégis amerikai színekben indulni? Nem sározásilag, emberileg. Ebben az esetben is az a legjobb, ha elvállalja a VB arcának a szerepét? Ha nem úgy érezte, akkor annak van nagyobb ön-reklámereje, ha megfelelő előkészítés után teátrálisan szerződést tép, vagy csendben bejelenti a távozást? Az utóbbi kommunikációs kiszámításához pusztán egy jó marketingszakember kell.

Andrew_s