Szuperhősök szexualitása

Ceglédi Zoltán írásának a címe szerint a gyermekemnek „szüksége van meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű hősökre is”. Erre valószínűleg sokan fogják azt mondani, hogy a „fenét”. S még csak nem is homofób lesz mindahány. De a hangzatos cím alatt azért nem is erről van szó teljesen.

Aki gondolja, olvassa el az eredetit. Veszíteni biztosan nem fog vele. Ha másért nem, mert eszébe juthat olyan nézőpont is, amit korábban nagy ívben igyekezett elkerülni. Vagy továbbgondolásra érdemes, korábban elejtett fonalak. Miközben akár vitába is szállhat azzal, ami leíratott az említett cikkben. Aligha vitatva eközben azt, hogy a képregények szuperhőseinek zöme simán kibukna a fajvédők rostáin. Azokén is, akik gyerekként együtt szurkoltak a képekkel valamelyiküknek. Aztán, az önállításuk szerint, továbbfejlődtek. Ami kétségtelenül igaz. Legfeljebb az irányán lehet vitatkozni. Mert a fejlődés egy bizonyos formája az is, ha egyes képességek elvesznek. Így a humanitárius értékek iránti fogékonyság elvesztése is lehet egyfajta fejlődés. Amit mindaddig akár „továbbfejlődésnek” is érzékelhet valaki, amíg nem ő van azon listán, amelyik a vagonokba zsuppolandók névsorát tartalmazza.

Ugyanakkor, azt hiszem, hogy a gyermekeknek nem ilyen, vagy olyan szuperhősökre van szüksége, hanem „csak” szuperhősökre. Akik vagy ilyenek, vagy olyanok. Azt is tudomásul véve, hogy ezeket nem igazán lehet hétköznapi emberekként ábrázolni a képregényekben. Úgy általában. Hacsak nem valami rejtett mutációról van szó. De a rajzolók őket is hamarosan valami olyan ruciba öltöztetik, ami jellemző lesz az ő szuperségükre. Alighanem azért is, hogy a képecske első bevillanásakor világos legyen a kedvenc miben léte. S talán azért is, hogy a gyermek ne azzal próbálkozzon, hogy megpróbál elrepülni a tízedikről. Ez pedig a főhős szexuális orientációjától független. Ami, normális körülmények között, aligha érdekel bárkit is. S nem csak a képregényekben. Mert a hétköznapi szuperhősök esetében sem különösebben lenne érdekes.

Ez viszonylag egyszerű lenne belátnia még a legvérmesebb homofóboknak is. Továbbra is érdekelne ugyanis, hogy homofób és bakancsintelligenciával fajvédő embertársaink vajon hagynák-e inkább a gyermeküket a vízbe fulladni, ha kimentésére egy cigány, illetve egy rózsaszín tütüvel vízbeugró fiú indulna? Egy égő házban bent rekedve pedig az értük érkező tűzoltó szexualitása, vagy a létra holléte iránt érdeklődnének-e először? Valamiért az az érzésem, hogy az életüket megmentő nővérke esetében sem sokat foglalkoznának a szexualitással. Mindaddig, amíg, jobban lévén a betegágyon, nem akarnának kikezdeni vele. S alighanem a gyermeknek inkább ezt kellene valahogy elfogadhatóvá tenni. Azt, hogy vannak társadalmi, szociológiai szerepek, és vannak természetesen magánéleti szerepek. S bár vannak határmezsgyék, nem érdemes ezeket a szerepköröket bugyután összemosni. Kívülről és erőszakoltan. Alkalmasint egyik irányból sem.

A Ceglédi-írásban LMBT+ nak nevezett embertársakkal kapcsolatban különben eszembe jutott egy netes fórumon való vitám Darwinról, és a genetikáról. Mikor is egy roppant „zseniális” olvtárs szerint genetikai vakvágány a homoszexualitás. Amelynek, némely kutatások szerint, genetikai alapja van. Akkor is azt írtam nekije, hogy Darwin elmélete köszöni, de jól el van akkor is, ha a saját neméhez vonzódó emberek viselkedése genetikailag determinált. Már csak azért is, mert az evolúció ritkán „dolgozik” egyedekkel a fajok helyett. Ha ugyanis nem így lenne, akkor az evolúció már rég kiseperte volna ezt a jelenséget. A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy a népességben elég stabilan előfordul ez a genetikai adottság. Ez pedig azt mutatja, hogy az emberiség szempontjából nem hátrányos.

Alkalmasint társadalmilag sem hátrányos. A többségtől egy-egy tulajdonságukban genetikailag eltérő egyedek ugyanis nagyon fontos értékek hordozói lehetnek. Akár csak annyiban is, hogy figyelmeztetnek: a te gyermeked sem biztosan olyan, ahogy a te szellemi esztergád elképzeli. De számos olyan, történelmet, művészetet, tudományt meghatározó személyt ismerünk, akik a fajvédők rostáin fennakadtak volna. Ha pedig a társadalmat, mint absztrakt hordát kezeljük, akkor visszamenve a hordák során eljuthatunk oda, amikor a biológiai és a nevelőszülő igencsak eltérő volt. Amikor a biológiai szülő többnyire a horda alfa-szereplője volt, de az utódok felnevelését a saját szaporodási potenciáljuk feladó hordatagok végezték. Nemi identitásuktól függetlenül. Amiből akár az is levezethető lenne persze, hogy a magukat Taigetosz istenének hívő idióták miért sokkal inkábba társadalomrombolók, mint az LMBT+ -nak vagy akármilyen címszóval címkézettnek nevezett embertársak.

Akikről egy gyermeknek inkább az utóbbit kellene hangsúlyozni. Azt, hogy a Homo sapiens bármelyik tagja egy vele azonos faj tagja. Amiből nem írja ki néhány gén, néhány kromoszóma megváltozása. Ellentétben azzal, ahogy egy társadalomból kiírhatja magát az, aki ezt a szabályt megszegi. Aki szerint gyilkolni rendben van, és aki szerint a másik, különben vele egyenértékű, ember kirekesztése teljesen rendben van. Csak azért, mert mást szeret, más a bőrszíne, a vallása, a közlekedési eszköze, a haladásról vallott elképzelése.

Andrew_s