Orbán szája a szindróma maga

Soros György neve egyfajta mágiával töltődött fel a szélső jobb felé korcsolyázó Fideszben. Eljöhet még az idő, amikor lelkes fideszes, netán jobbikos anyukák azzal ijesztgetik a gyermeküket, hogy „vigyázz, mert eljön érted Soros György”. A tendencia különben nem új. 2013-ban már javában Soros volt minden Fidesz-baj okozója. A hangok, meg azóta is csak sustorognak. A vezér fejében.

Aki annyiban szinte biztosan jól látja a helyzetet, hogy Soros sok mindenről tehet a jelenlegi problémákat illetően. Ha például, még a párttá alakulása előtt nem támogatja meg a Fideszt, akkor a valószínűleg Orbán személyes sértődése nyomán elindult kontra-KISZ gyanánt alakult szervezet pont oda kerül, ahova több kezdeményezés a rendszerváltás előtti fellángolásokból. Nevezetesen a feledés homályába. Legfeljebb valóban betagozódva valahova a semmi és az SZDSZ közé. Mely utóbbi felé mindaddig folyt a bandzsa kacsingatás, amíg világossá nem vált, hogy arrafele nem lehet világmegváltó politikai karriert építeni. Így Orbán hamarosan megtalálta magába az ókonzervatív hitszónokot. Fordult 180 fokot, és háttal a korábban hirdetett liberalizmussal, elindult a neohorthízmus irányába. Amiről, közvetve tehát akár Soros is tehet. Ahogy a Fidesz vezetésének több tagját érintő egyéb támogatásokról is. Ugyanazért. Ha tehát Soros fondorlatos módon, a Fidesz megtámogatásával lobbizott az ország ellen, akkor tényleg az ország ellensége. Mert az országot politikai mocsárrá változtató, a gazdasági exodust kimaxoló Fidesz-kormány legfeljebb a kormánynak hűségesküvel tartozó kommunikátorok letekeredő magnószalagjain a nép barátja.

Mindez természetesen semmit nem jelent abban a tekintetben, hogy a hála továbbra sem politikai kategória. Valamint semmit nem von le abból sem, hogy gyakran válik gyűlöleti célponttá az, aki a kezdeti nehézségek tanúja. Akkor is, ha a nehézségek leküzdésében segít. Vagy talán éppen azért. Orbán pedig Soros-gyűlöletből igencsak jól teljesít egy ideje. Azonban az utóbbi pár napban mintha szintet lépett volna az orbáni csapat. Azt követően, hogy Amerikából üzentek a magyar miniszterelnök sleppjének. Legutóbb Bill Clinton mondott a magyar és a lengyel vezetésről olyasmit, hogy Putyin farpofái közé vannak beszorulva. Még akkor is, ha ezt sokkal udvariasabban fejtette ki a putyinizálódást emlegetve. Erre, tekintettel Bill Clinton jelenlegi fajsúlytalan politikai helyzetére, valószínűleg egy olyan reakció is elég lett volna, amit Lázár szólamára reagáltak a Fehér Házban. Széleset legyintve az egészre.

Azzal, hogy Orbán holdudvara, és maga a vezér is, erőteljesen lereagálta a kialakult helyzetet, alighanem inkább az önleleplezés útjára lépett a magyar vezetés. Olyan érzetet keltve, mint a tolvajt kiáltó rabló, aki hangos kiabálással kéri ki magának a gyanúsítgatást, miközben tudja, hogy ott lapul a szomszéd családi ezüstje a táskájában. A túlreagálás mögött túl gyakran van a susogó nádas ahhoz, hogy azt hihetnénk: Clinton célzása nem ért eleven húst az Orbán-kabinetben. Az, hogy a reakció olyan, amilyen, az meg a kedves beteg jelleméből fakad. Elindult a nagy nemzeti összeesküvés-elmélet kommunikációs paneljeit gyártó lózung-házgyár, és ennyi. Soros alighanem úgy került a képbe, hogy tradícióvá vált gyűlölni. S különben meg szintén a nagy vízen túl él, ahogy Obama vagy Clinton. Innen már csak egy tyúklépés eljutni oda, hogy „a száj Clintoné, de a hang Soros Györgyé”. Amely kijelentését a magyar miniszterelnöknek sokat idézgetik pár órája.

Holott csak egy tünete annak, ahogy lassan kisodródik a realitások vékony jégpáncélja is az olvadó személyiség placcsanásai alól. Lehetne egy sor többé-kevésbé reális okot felsorolni arra, hogy miért marhaság az említett kijelentés. Azzal kezdve, hogy egy üzletembernek könnyedén kontra-produktívvá válhat a nyílt elköteleződés egy kiegyenlített politikai mezőny egyetlen szereplője mellett. De Orbán esetében teljesen felesleges lenne ilyen magyarázgatásba bonyolódni. Az egyre magasabb liciten értékelhető tünet-együttes jelen állapotában nyugodtan a régi, még a honvédségnél halott véleményre helyezkedhetünk. Azzal, hogy felesleges logikát keresni ott, ahol annak se híre, sem hamva. Talán azt is kár feszegetni, hogy kinek a hangja Orbáné. Bár annyiban biztosan érdemes felvetni, hogy a „magyarok” nevében, általában aligha beszél(het).

Amiért mégis megteheti, az az fogadtatás, amiben részesülnek az ostobaságai az országban. Illetve, amiben nem részesülnek. Másutt, talán a keleti kisdiktatúrákat leszámítva, fele ennyi korrupciós botrányba belebukna egy kormány, és százezres tüntetések söpörnék el vezetést. Akkor is, ha a száj a miniszterelnöké. Függetlenül attól, abban hang vagy bármi más Putyiné-e.

Andrew_s