Szak és képzés röghöz kötve?

Talán a meleg teszi, de egy kicsit amolyan „bezzeg az én időmben” hangulatba kerültem annak olvastán, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának felsőoktatásért felelős államtitkára Felsőrajkon vendégszerepelt. Olyanokat nyilatkozott ugyanis, amelyektől magam is elindultam egyfajta időutazásra. Bár ez alighanem semmi ahhoz képest, amelyet az ország hajt végre.

Arról van szó, hogy annak idején, az én időmben, a szakképzés még képzés volt. Szakilag és képzésileg is. Az 1970-es élvek második felében a szakközépiskola ugyani szakiskola és középiskola volt. Nem csak abban az értelemben, hogy mi volt a kapufélfán levő címeres táblán, hanem tartalmában is. Már akkor is sokan nosztalgiáztak a technikumok után. Mely nosztalgiát az volt csökkenteni hivatott, hogy a szakközépiskolát végzettek előtt nyitva volt a technikusi vizsga. Nem pontosan így hívták, de akkor is. Tehát az, aki egy kertészeti szakközépiskolába járt az kétféle bizonyítványt kapott. Egyrészt kapott egy szakmunkás-képesítést. Másrészt kapott egy érettségi bizonyítványt. Mely bizonyítványok alapja egy olyan vizsgarendszer volt, amelyben a gyakorlati vizsga a szakmunkás-képesítéshez, és egy elméleti az érettségihez egyaránt helyet kapott. Nem zárva ki azt, hogy olyan érettségit tegyen valaki, amely egyben az egyetemi felvételinek is megfelelt.

Innen a mai nap felé utazva az időben még emlékszem arra az értetlenségre, amellyel a fiaim képzése során szembesültem. Ekkor tudatosult az, hogy a szakközépiskola ad ugyan egy érettségit, de szakmunkás-papírt nem. Így a közgazdasági szakközépiskolában járók elmehettek ugyan egyetemre, de egy bukott felvételivel két szék közt, a könyvelői pálya mellett találhatták magukat. Utána olvasva sajnos kiderült: ez egy általános állapot. Melynek ingáját később sikerült egy olyan irányba lendíteni, amely a jelek szerint a szakmaiságot látszik középpontba helyezni. S amely mára egyre inkább ki akarja iktatni a szakképzés környékéről is az általános, és ugyanakkor középszintű ismeretek megszerzésének a lehetőségét is. Nehogy már egyetemre mehessen az, aki kistinédzserként nem döntötte el, hogy mi lesz, ha nagy lesz. A szakmai képzések szinte biztosan nagyon magas színvonalúak ezeken a helyeken.

Erre a következtetésre akkor kellett jutnom, amikor megpróbáltam egykori középiskolámba visszamenni, hogy tanítsak. Másra nem is tudok gondolni annak alapján, hogy egy mérnöktanári diploma, és egy, a szakmához kapcsolódó egyetemen megvédett doktori cím nem volt elegendő képzettség ehhez. Mert ellenkező esetben csak az lenne a megfejtés, hogy a teljesebb időutazás során, 2013-ban, ismét a feltétlen PÁRT-lojalitás és hasonlók jutottak kiemelt szerephez. Ami a hihetetlen magasan ívelő képzést illeti, azért vannak kétségeim. Nem a személyes tapasztalatok, hanem a napi hírek nyomán. Annak ellenére látszik a szakképzés a „még indultak” közt leledzeni, hogy szinte biztos vagyok: nem a tanárok hülyültek el egyik évről a másikra. De valószínűleg egyik öt-évről sem a másikra. Ha tehát a szakképzés társadalmi megítélése, presztízse folyamatosan csökkenni látszik, akkor valószínűbbnek tűnik, hogy a jelenség mögött egy erősen elcseszett oktatáspolitika áll. Ami nyilvánvalóan visszahat a képzésre jelentkezőkre is.

Amikor magam végeztem az akkor igen hosszú nevű, ma Varga Márton nevét viselő szakközépiskolában, akkor igen komoly rang volt oda bekerülni. Pont azért, mert egy erős szakmai képzés mellé kaptuk az érettségit. Volt út az egyetemi és volt út a szakmai karrier felé is. Igen, a diákok közül nem kevesen morzsolódtak le. Akár végérvényesen is. De akkor, ha a szakképzés, akár az egyetemi szintű szakképzés a pályára alkalmatlanok ejtőzését is lehetővé teszi, akkor egy idő után jobbára azok fogják felkeresni ezeket a helyeket. Akkor is, ha a tanárok vért izzadva próbálnak védekezni ez ellen a helyzet ellen. Mert a külső szabályozók beszorítják az iskola lehetőségeit, és beszorítják a végzettek lehetőségeit.

S ezért olvastam kifejezett mélyütésként azt, amit Palkovics nyilatkozott Felsőrajkon. Az egyetemi képzési központ ugyanis lehetne egy nagyon szép gondolat. Akkor, ha egyfajta felvételi előkészítő gyanánt szolgálna. Ezzel semmi baj nem is lenne, és akár beleférne abba a koncepcióba is, amelyet mintegy egy éve emlegettek. Eszerint a „felsőoktatási stratégia egyik kitűzött célja, hogy azoknak az állampolgároknak is lehetőséget biztosítson a felsőoktatásban való részvételre, akik az ország hátrányos helyzetű régióiban élnek, és településük közelében nem található felsőoktatási intézmény”. Még akkor is, ha már ez az idézet is egyfajta helyhez kötés árnyait veti előre. A jelen közlemény esetében az egyetemi előkészítő jellegnek végképp ellentmondani látszik a tudósítás egy másik mondata. Eszerint Palkovics azt mondta: „A fiataloknak meg kell kapniuk a lehetőséget, hogy szakmát, szaktudást szerezzenek, amellyel hozzájárulnak a családi gazdaságok sikereihez”.

Ennek az egyik olvasatával tulajdonképpen semmi baj nincs. Elsőre legalább is. Az sosem árt, ha valaki nagyon komoly szakismeretek birtokában vállalkozik a mezőgazdasági munkára. Kevesebb csalódás éri, és megtanulja: a jégeső ellen nincs békemenet és ima sem. A másik olvasattal van baj. Azzal, hogy Palkovics azzal számol: ezeket a fiatalokat ki sem engedik a családi gazdaságok kereteiből. Ez egyfajta képzettségi röghöz-kötést jelenthet. Egyfajta zsellérnosztalgiának a jegyében. Amely csak növelni képes a vidéken élők kiszolgáltatottságát. S amely zsellérnosztalgia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a „rendszerváltást” követő kormány regnálása után szinte kő kövön nem maradt abból a magyar mezőgazdaságból, amely képes volt egy teljes feldolgozóipart is ellátni alapanyaggal. Amelynek pusztulásához elegendő a magyar konzervgyárak, cukorgyárak, a növényolajipar helyzetét megtekinteni.

Illetve hopp, van egy harmadik olvasat is. Akkor, ha az MTI elírta a tudósítást, és a családi gazdaságokat nagybetűvel kell érteni. Imígyen: „Családi gazdaságok”. A mondatot pedig úgy értelmezni, hogy a fiatalokból a kiemelt Családok gazdaságait majdan fenntartó szolgaszemélyzet kinevelése a cél.

Andrew_s