Üveggyöngyök Karácsonykor.

Üveggyöngyök. Ünnepi gagyik, amiért feláldozzuk a jelenünket? A távolság, ahova, bármilyen szépen is alszunk, sosem jutunk el? Tarka dísz, melyet magunkra aggatunk? Tarka álom, melyet magunkba temetünk? Álértékeink általában? Ki az, aki eldönthetné, ha mi magunk sem tudjuk néha. A hívők szerint Isten mindent lát. A hivő keresztények szerint Jézus, aki Karácsonykor született, megváltotta az embereket. A nem hívők sokasága azonban szintén megtartja a téli napfordulóhoz közeli ünnepnapot, S talán, a hivatalos rendezvényeket, az elvárt imákat leszámítva, alig különbözne a két csoport azon gondolatainak száma, mely Jézussal, vagy általában a szeretettel telik el. A mérleget finomítva talán inkább a szeretettel, és kevésbé Jézussal, a szeretet profétájával. Azzal, aki különben sosem várta el, hogy születése napját személyi kultuszhoz hasonlóan ünnepeljék.

Ám sokat tanított sokaknak a szeretetről. Arról a szeretetről, melyet felebarátinak mondott, és amelyről Pál azt tanította, hogy „a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.”. S amelyről sosem tanította sem Jézus, sem Pál, hogy „mérd meg szeretteidet, és mond meg érzelmeid értékét üveggyöngyökben átszámolva”. Akár valós, akár csak a lelki üveggyöngyökben mérné meg valaki. Márpedig akkor, amikor a Karácsonyra készülve az utolsó pillanatokban még ajándékok után szaladgálunk, és a vásár közepén nyilall belénk, hogy még kinek nem vettünk semmit, vajon mi mást teszünk. Leltárt teszünk ismerőseink között, és beárazzuk a kapcsolatokat. Azt tesszük, amit olyan sokan mások is megtesznek velünk. Számolunk háromig Karácsonykor, és háromra szeretünk. Szeretünk? Méricskélünk? Üveggyöngyöket számolunk? A társadalmi konvenciók, elvárások hálójában talán magunkat is sikerrel meggyőzzük, hogy jól van ez így, De tényleg jól van ez így? Netán mégis helye lehet a kétségnek, hogy a vásárosoktól begyűjtött csomagok, az ismerősöktől begyűjtött ötletek mérnének bármit is? Miközben valahol mégis érezzük, hogy szeretni parancsra, elvárásra nem lehet. Valahol a mélyben sejtjük, hogy a másik emberben az embert fontosabb lehet, mint egy marék üveggyöngy.

S talán ez az, amiért a személyes hittől függetlenül mélyen beágyazott ünneppé tudott válni a Karácsony. Nem a jogrendbe beágyazottan, hiszen ahhoz elég lenne az évezredes vallási hagyományokra, vagy a napi politikára hivatkozni. Sokkal inkább a sok ezer nemzedékes kulturális hagyományokba ágyazottan. Annak a réges-régi tanítónak az emlékére, aki ki merte űzni a kufárokat a szellemiségből, és ki merte mondani, hogy minden emberi lény legjellemzőbben ember. Függetlenül a bőre színétől, és a zsebében őrzött üveggyöngyök számától. Ember, akinek joga van szeretni, és akit bárkinek joga van szeretni. S akinek kötelessége másban is tisztelni az ember, és akiben bárkinek kötelessége tisztelni az embert. Nem Karácsonykor, hanem mindenkor. Mert Jézus nem hirdette meg a Karácsonyt a saját ünnepének, és nem várja el senkitől, hogy méricskélje a másikat. A téli ünnepnap azonban mégis alkalmas lehet a személyes leltárra.

Arra, hogy ki-ki maga számolja meg a saját készletét. S akkor, ha nem talál a gyöngyökből eleget, talán rájön, hogy nem azok számától, hanem olykor egy mosolytól, egy pillantástól függ a szeretet. Erre ráébredve talán nem csak egy üres üzenet lesz az, hogy: „Kellemes ünnepet”.

Andrew_s