Szörny-nosztalgia

James P. „Sulley” Sullivan és Mike Wazowski tulajdonképpen tök jó fejek. Annyira, hogy szinte kár: nem igaziak. Annak ellenére, hogy akár igaziak is lehetnének. Nekem annak idején kifejezetten szimpatikusak voltak. S maradtak is szimpatikusak. Filmszereplőknek kifejezetten előny, ha számítógépnek köszönhetik a létüket.

Nem öregszenek például. Pedig a kicsit komplexusos Mike már több mint egy évtizede, hogy szilánkjaiból összerakta a tuti ajtót. Azt, amelyik a nekik rendelt, és őket váró szekrénybe nyílik. Ahonnan eredetileg rémisztgetni járkálnak át a gyerekszobákba. Mert, ha valaki esetleg nem látta volna a Szörny Rt. (Monsters, Inc.) című filmet, akkor Sulley nem más, mint a sikolyokból energiát konvertáló, és ezzel a szörnyvilág energetikájáért felelős cég sztárja. Igaz csúcsrémisztő szőrmók. Mike Wazowski pedig nem más, mint a segédje. S arany életük is van, amíg nem találkoznak egy kislánnyal, akinek nincs mumusfóbiája. A szőrmókban nem a szörnyet látja, és az egyszemű golyónak is belopja magát a szívébe. Idővel. Közben peregnek az animált kockák. Van összeesküvés, hatalmaskodás, bürokrácia. S sok más egyéb, amitől különben sokan naponta érzik úgy, hogy szörnyfalván élnek.

Néha talán sikoltozni is szeretnének. Esetleg megszaggatni a hajukat. Esetleg a másét. Holott a film világosan megfogalmazza a választható válaszreakciókat is. A túlnyaló szolgaiságtól a kijátszáson keresztül a kőkemény betartásig. Persze nem árt, ha jön egy Boo nevű kislány sem, aki vidámságával, és elpusztíthatatlan kedélyével a szörnyek kérdésesen létező szívét is meglágyítja. Már amelyiknek egyáltalán van némi ilyesmi ott benn. A néző pedig szinte észre sem veszi, hogy tulajdonképpen egy pszichológiai játékot űznek vele. A szörnyek közé keveredett kislány filmbeli útja kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy egy kóbor kiscica „működik” az emberek világában. Végső soron megszelídítve a csúcsrémeket, és mintegy mellékesen bebizonyítva: nem csak a sikoly szolgáltat energiát, hanem a felhőtlen nevetés is. Csak hát szörnyéknél nem mindenki viseli jól ezt a paradigma-váltást. Különösen, mivel ez utóbbi jelenségre is csak véletlenül derül fény. A filmben.

Mert azért a mindennapokban elég ismert jelenség, és Harry Potter történeteiből is tudjuk: a mumus halála, ha kinevetik. Ha így vesszük, akkor a Szörny Rt. tulajdonképpen szinte semmit sem nyújt. Mármint a szórakozáson kívül. De legalább nincs is komoly népnevelő célja. Sosem volt talán. Pedig nem árt talán mérlegelni, hogy a nyavalygós, izzadságszaggal kínlódó sikongattatókon talán egyszerűbb lenne nevetni, mint félni tőlük. Mármint azoktól, akik ezt csak gesztusokkal teszik. Mert nyilvánvaló, hogy a toroknak szorított bajonett egy kicsit más. De Sulley, és társai nem is ilyenek. Ők a tipikus, gesztusokkal rémisztő szörnyek. Szabályzatuk tiltja is a közvetlen érintkezést, és az emberi tárgyak átvitelét a szörnyek világába. Nem véletlenül. Az igazán zsigeri félelmekhez nem kell mindig bajonett. Az animációs film még ebben is a valós világ mása.

Ugyanakkor a 2001-ben bemutatott film kapcsán talán a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk kikapcsolódni. Rögtön még jobban tetszeni fog. Ha nem sikerül kikapcsolódni, akkor pláne tetszeni fog. A szörnyek világa. Letisztult, átlátható, egyszerű. Szóval mindennapi. Igazán irigylésre méltó. Lehet, sokaknak.

Ennyi. Többet nem is érdemes belemagyarázni. A nagy tanulságok elmaradnak. Ezúttal a politika is. Hogy miért? Egyszerű. A politikával mára tele lett egy cseppet a hócipőm. Nem érdekel, hogy mitől sikongat Zuschlag a liftben. Az sem, hogy egy nemzetközileg jól jegyzett szélhámos hirtelen mitől hibban meg annyira, hogy nem semmisíti meg időben a bűnjeleket. Maradok a szörnyeknél. Továbbá a macskáknál.

Andrew_s