A tanároknak is PISA kellene

A magyar oktatással kapcsolatos mai médiavízcsapokból a PISA-eredmények éppen aktuális cseppjei potyognak. Rendszerint olyan felütéssel, hogy mindenről a jelenlegi kormány tehet, illetve a magyar diákok a fasorban sincsenek. Mármint abból a szempontból, a kollaboratív problémamegoldáséból, amit az OECD ma publikált összefoglaló tanulmánya elemez.

A szalagcímekbe talán nem fér be minden elemzési szempont, vélemény megemlítése. Így érthető, ha az adatok egy része kicsit hátrébb sorolódik. Ilyen adat például az, hogy nem tegnapi adatok, hanem 2015-s adatfelvételek alapján készült az elemzés. Kicsit még hátrébb azt is általában megemlítik, hogy ilyen vizsgálatokból nincs valós referenciaérték. A korábbi 2012-s elemzések ugyanis az egyéni problémamegoldási készséget mérték. Az együttműködésen alapuló, közös munkát, közös gondolkodást feltételező vizsgálatot ezzel kicsit bajos összehasonlítani. Ettől persze még koránt sem kell büszkének lenni a magyar fiatalok eredményeire, de valójában nem tudjuk tiszta szívvel azt mondani, hogy most romlott el minden. Amit egyébként az idősebb generációk tagjai akár a saját emlékeik alapján is értékelhetnek.

Ha politikai, illetve biológiai amnéziát kicsit félre tesszük, akkor valójában már az 1960-as években is az egyéni eredményeket díjazta az oktatás. Annak idején az egyetemi felvételen kedvezményt nyújtó szaktárgyi versenyek is az egyéni problémamegoldást favorizálták. A nagy oktatási reformként köztudatba vert új szelek által idefújt tesztalapú képességfelmérés elharapódzásával ez a helyzet valószínűleg csak romlott. A sablon-orientált eredménymérés ugyanis nem igazán kedvez az intuitív gondolkodásmód kialakulásának. Anélkül meg hibádzik a problémamegoldás képessége is. Mármint akkor, ha a problémát nem lehet belefektetni Prokrusztész szellemi ágyainak egyikébe. Ha ehhez még hozzájön a közös gondolkodástól távol tartó mérési rendszer, a fetisizált frontális oktatás, akkor a közös bölcsesség ötletei sem segítenek.

Ellenben tesztlapkitöltésre szocializáló oktatás még a frontális oktatással szakítva sem sok eredményt hoz. Aki nem hiszi, próbálja ki. A diákokból kialakult csoportocskákban nem egy esetben nem a probléma megoldásáról kezdődnek a viták, hanem a kiválasztandó válaszlehetőségek valószínűségeiről. Az egyéni tippeléseket a közös tippelés váltja fel. Megpróbálva kitalálni a teszt összeállítója által elvárt választ. Amiben valószínűleg nem kis szerepet játszik, hogy a tanuló értékelése továbbra is egyéni. No meg aztán, az egyéni, sablon alapján nem értékelhető válaszokkal csak a baj van. Felkészülést, egyéni döntést vár el a javítása a tanár részéről. A döntés megindoklásának a képességét, illetve az erre való hajlandóságot. Ellentétben a kipipálható kulcsszó-listákkal, illetve előre definiált „A,B,C,D” válaszokkal.

Amikor tehát a 2015-ös adatok alapján megállapítjuk, hogy a hazai diákság közös problémakezelése nincs az OECD-tagállamok átlagánál sem, akkor ez nem egy olyan eredmény, amin nagyon meg kellene lepődni. Könnyű szívvel még csak a jelenlegi kormányra sem lehet emiatt ráteríteni a vizes lepedőt. Mert a közleményekből rendre kimaradni látszik, hogy a 2015-ben 15 éves tanulók eredményeit szemlélhetjük. Ez azt jelenti, hogy olyan diákréteget vizsgál, akiket esetleg már 2003-2004 körül elkezdett idomítani az oktatási rendszer aktuális intézménye. Annak érdekében, hogy már az iskolaérettség felmérésekor megfeleljen az „ülj le, állj fel, egyél, aludj, tanulj, felelj” idomítási rendszernek. Olyan tanerők vezetésével, akik már akkor is a maradványelvű pedagógusképzésből szabadultak be az iskolákba.

Mérhetetlen tisztelettel az iránt a kisebbség iránt, aki igyekezett, és képes volt szakítani a tanárok tanáraiba szocializált ketreccel. Már csak azért is, mert ezeknek a tanároknak volt mindig köszönhető, hogy a diákok jelentős része jelentősebb sérülés nélkül képes átvészelni az iskolapadban töltött éveket. Megőrizve kíváncsiságot, a másik felé fordulás képességét, a közösséget építő szemléletet, és általában azokat az értékeket, amelyek hiányára aztán illik nagyon rácsodálkozni a későbbiekben. Mint például a jelen felmérés esetében is. Annak a felmérésnek az esetében, amely nem kis részben a várható elvárások változásaihoz való alkalmazkodás képességét hivatott felmérni. Amely várható változásokra az a tendencia látszik jellemzőnek, hogy a rutinszerű, leginkább betanított munkásként elvárt képességekkel szemben növekszik a rutintól eltérő helyzetek csoportos, illetve analitikus kezelési készségének a jelentősége.

Amikor a PISA-eredmények fényében értékeli valaki a jelenlegi kormány jelenlegi oktatáspolitikáját, akkor valójában nem feltétlenül a 2015-ös, évtizedes salakhalmokat görgető pillanatfelvétel a legnagyobb probléma. A jövő szempontjából sokkal nagyobb gondot jelenthet az a képzési gettósítás, amely a jövőt alárendeli az ipar pillanatnyi igényeit kiszolgáló középostoba szolgaréteg „kinevelésének”. Parragh László ajánlásával.

Ugyanakkor ezen egy szimpla kormányváltás sem segítene. Pont azért, mert a tanerők, a maguk beidegződéseivel, a szülőket nem feltétlenül partnernek tekintő, a diákokat egyénileg versenyeztető, a tanulókat a kényelmes tesztfeladatokkal minősítgető szemléletével maradnak. Kivéve a kivételeket. Akik arányáról már csak azért sem igazán van képe az átlag szülőnek, mert számára az iskola mindig az adott tanári kart jelenti. Meg azért sem, mert a tanároknak nincs „PISA-jelentése”. Holott talán az sem ártana. Ahogy egy széles bázisú politikai konszenzus sem ártana. A néhány évenként megrángatott iskola-, tanárminősítés-, és oktatás rendszere helyett.

Andrew_s