Maflások az oktatásnak - közképző-szívatás

A közismereti gettók nemzeti programján kívül, amely jelenleg, és első körben, a középiskolásokat érintheti, a pedagógus szakma és a pedagógusok is megkapták a magukét. Az oktatást érintő salátatörvény egyik nagy vívmánya a pedagógushiány egy igen sajátos megoldása. A sajátosan nevelendők oktatásának pedig egy még sajátosabb megoldása.

Tekintettel arra, hogy a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTM) diákokkal való foglalatoskodást, normálisan, elég hosszú ideig tanulják az ebben foglalkoztatott pedagógusok, az ezt is érintő „társadalmi egyeztetésre” az Emmi igen méltányos időt adott. Öt egész napot. Az egész törvénycsomagra. Valószínűleg abból kiindulva, hogy ha már a minisztérium szakemberei nem tették meg, másnak sem kell szakmailag belemélyedni a kérdésbe. Mert a végén még renitens gondolatai támadnak. Elkezdenek például értetlenkedni azon, hogy a nevelési tanácsadó a jövőben miért ne adhatna ki felmentő szakvéleményt a diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás tanulók számára. Amelyik szülő ugyanis ezt arra használta fel eddig, hogy „érdemtelenül” vonja ki a gyermeket az iskolai képzés fáradalmai alól, az ezt követően is meg fogja keresni a kiskapukat. A többieket meg minek szívatni? Nehogy véletlenül egy kicsit is jobban érezzék magukat?

De aki azt hinné, hogy az Emmi-ben csak idáig terjed a fantázia, az téved. A tervezet szerint ugyanis „a jövőben nemcsak gyógypedagógus oktathatna bizonyos tantárgyakat az enyhén, illetve középsúlyosan értelmi fogyatékos tanulóknak”. Ami leginkább azt jelzi, hogy a minisztériumi szakértők munkahelyén igen erős lehet a műszaki zár. A logika elleni védekezés gyanánt. Mert lehet ugyan, hogy kisebb nagyobb értelmi fogyatékossággal az egyik gyermek szépen rajzol, a másik jól énekel, vagy Savant módjára képes elmélyedni a csillagászatban. De ezek a gyermekek, mint emberek pont olyan sérültek és sérülékenyek a földrajz, az ének, és rajz-órán, mint bármely más esetben. A nap huszonnégy órájában. Így az őket támogató pedagógusi jelenlét a teljes képzési időben indokolt. Nem csak a kiragadott pillanatokban. Amely pillanatokon kívül az erre nem felkészült tanárok nyakába varrná az oktatáspolitika a velük való foglalkozást. Ami aránytalanul terheli ezeket a tanárokat, és cseppet sem használ a gyermekeknek. A szüleiknek sem. Így a tervezet ezen pontja leginkább azt mutatja: a politikusok lenézik ezeket a gyermekeket, a szüleiket és a gyógypedagógusokat egyaránt. Miközben büntetni fog számos, fokozottan túlterheltté váló tanárt.

Akikből, különösen a szakmai tárgyak esetében, hiány lehet a jelek szerint. Különösen akkor, ha az indokoltnál is több diákot szeretnének tanulmányi gettókba zárni. A hiányt a minisztérium betűvetői, a pedagógusképzés színvonalának emelése, és a tanárok pályán tartása helyett, úgy gondolják áthidalni, hogy pedagógus végzettség nélkül is lehessen tanítani. Ha belegondolok abba, hogy mi meló volt évtizedekkel korábban a sok szakképesítés nélkül ezt-azt tanítókat továbbképezni, illetve szaktanárokkal kiváltani, a jelenlegi egy igen hatásos ötlet. Trappolva visszafele a lenini úton. S még ha csak a leninin... Egyébként a salátatörvény eme szakaszától eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti személyes esetem. Amikor egy szakközépiskolában való tanításhoz az ott szerzett szakmunkásbizonyítvány és érettségi, a szakirányú egyetem, és az ott védett doktori, de még az adott középsuliban hospitált mérnöktanári diploma is elégtelennek bizonyult egy szaktanári állás betöltéséhez.

Ennek az emléknek a fényében leginkább arra lennék kíváncsi, hogy melyik kormányközeli emberke, rokon, illetve ismerős bulija van a jelenlegi puhítások, és szakmailag aligha védhető döntések mögött.

Andrew_s

Maflások az oktatásnak - képzési gettósítás

A CEU-n kívül is van oktatáspolitika. Annyira, hogy a nagy tüntetősdi árnyékában igen komoly maflásokat is osztogatnak. Erre mutatott rá a HVG-ben megjelent egyik írás is. Annak bemutatásával, hogy a középfokú oktatás pofozó-bábúvá tétele igazi apokalipszist hozhat a diákság jövőjét illetően. Jórészt azért, mert olyan adminisztratív intézkedésekkel alakítják át, ki tudja hányadszor, a középszintű oktatást, amelynek a realitásokhoz igen kevés köze van.

Ennek mélyén, alaptézisként valóban meghúzódhat két alapvető, egyfajta kormányfői személyes, illetve egy kormányzati hatalomtechnikai motívum. Nem is feltétlenül egymás kizáró módon. Az utóbbi elég nyilvánvaló akkor, ha a lex-CEU mögé is gondolunk. Valószínűleg nem is újdonság, és a neten több szerzőtől is felbukkanó motívum, hogy minél több, nyelveket beszélő, vitaképes, gondolkodásra szocializálódott állampolgár van az országban, annál kevésbé lehet a faék-egyszerűségű ellenségideológiákat eladni. Ráadásul ez nem csak a világi, hanem az egyházi iskolákban képzett emberekre is igaz. Akik esetleg eredetiben képesek elolvasni a pápai üzeneteket, összefüggéseiben képesek értelmezni Jézus tanításait, illetve a Biblia nagy részét, azok messze humanistább alapról képesek indulni, mint a jelenlegi kormánypártok tagjainak nagy része. Már csak azért is, mert megtanulhatnak különbséget tenni Isten tanításai, és a hatalomhabzsoló egyházak, nem egy esetben szellemi rabszolgaságot hirdető, köznapi szemfényvesztései között. A kormányzat politikai kereszténységéről már nem is beszélve.

Ugyanakkor, a felsőoktatás elleni globális fellépésnek lehet egy egészen egyszerű, a személyes kilátástalanságból fakadó oka is. Annak a felismerése, akár csak tudat alatti megélése, hogy az orbáni oklevél mögött lehet kapcsolati tőke, a kor helyezkedési szabályainak ismerete, apuci segédlete, vagy bármi más. Bármi más, aminek a közel-nullánál több köze van a valós teljesítménnyel elérhető eredményekhez. Egy olyan szakdolgozatra kapva egyetemi végzettséget, amely a saját korában sem lett volna senki más által megvédhető. Nem is elsősorban szakmai, hanem formai okokból. Érthető haragot szülve a kormányfőben bárki iránt, aki jobbat képes alkotni. Mert a hatalom biztosíthat hallgatást a múltról, biztosíthat mesterségesen felduzzasztott hódolói tömeget, számolatlanul szolgálhat tapsoló statisztákkal. De észt, empátiát, intelligenciát, önbizalmat, őszinte elismerést és tiszteletet nem ad. Mert nem adhat. Ha pedig valaki kellő képességek nélkül mégis király akar lenni, akkor a legbiztosabb módja ennek, ha mindenki mást megvakít. Legalább annyit, hogy kialakulhasson ellene egy egységes álláspont. Alkalmasint, ha ez a helyzet állna fenn, akkor sem Orbán Viktor lenne az első a történelemben, akit ilyen motivációs rendszer igazgat. Elég az egykori román vezér feleségének vegyészeti ismereteire, és az akkori kor román felsőoktatására emlékeznünk ehhez.

A fentiek egyébként akkor is igazak lehetnek, ha látszólag nem igazak. A kommunikáció szintjén ugyanis akként szól a maszlag: emelni kell az egyetemi oktatás, és vele a középszintű oktatás színvonalát. Mely utóbbi egyik zálogát a középiskolák központi felvételijében látják. Az egyetemek bemeneti oldalára pedig elitképző intézményeket tennének. Ami látszólag a korábban elmondottaknál objektívebbnek tűnő érveket sejtetnek. Azonban a központi középiskolai felvételi valójában számos diákot aszerint bélyegezne meg, hogy a szülei milyen hatásfokkal voltak képesek érvényesülni. Ha egy gyermek egy közmunkasújtotta térségben születik, és a papa nem a Fidesz helyi Döbrögije, akkor generációs kiszorulhat a kikapaszkodást biztosító oktatási formákból. A tehetségétől, készségeitől és képességeitől gyakorlatilag függetlenül. Az elitnek fenntartott gimnáziumokba tehát nem a képességei szerinti elit diákok, hanem szülők pénzén versenyre idomított csemeték dúsulhatnak fel. A bemeneti oldalon megugorva a lécet, és sokat kiszorítva. A kimeneti oldalon azonban alulmaradva minden olyan megméretésnél, ahol a mérce nem a pénz, hanem a tudás. Valójában ezek az intézkedésék tehát nem csökkentik, hanem gyorsítják a papírok száguldását a lejtőn. Mert ahhoz, hogy a jóelvtársak csemetéi túléljék az egyetemet, ahhoz a legbiztosabb mód a követelmények csökkentése a felsőoktatásban. S van az a politikai nyomás, amelyért a rektoroknak is korpásodhat a lelkiismerete.

Miközben tudjuk, nem csak az ország, hanem az ipar vezetői között sem kevesen vannak, illetve voltak már egy éves is, akiknek sokkal inkább középostoba szolgák, mintsem autonóm személyiségek kellenek. Alkalmasint a kötelező középiskolai felvételi pártolását is Parragh dobta közhírré tavaly. Amire az internet még akkor is emlékezik, ha a hírt az eredeti linkről elvitte már a cica.

Így aztán a középfokú képzési rendszernek, a teljes kormányzati súlyt beleadva, lezavart maflás, még anyagilag is kifizetődő lehet egyeseknek.

Andrew_s

Orbán húsvéti uszítása

Forrás: Zsúrpubi

A Húsvét tiszteletére talán illene elengedni a politikát, de akkor, ha annak hazai önjelölten vezető ereje nem teszi, akkor igazán kár lenne szembe menni a vezetői intencióval. A végén még öncélúnak tűnne egy szimpla ünnepi írás. Különösen mert Erdő Péter is olyanokat mondott, amelynek ünnepi értelmezéséhez a legfontosabb kellék az amnézia lenne.

A végéről kezdve kiemelném, hogy maximálisan egyet tudok érteni a bíborossal. Abban, hogy „minden szabadság alapja az ember méltósága”. Azzal is nehéz lenne vitatkozni, hogy a „felelősségnek, a közösségnek és az összetartozásnak” komoly helye lenne minden olyan esetben, amikor Jézus tanításainak próbálnak helyet szorítani a mindennapokban. Különösen akkor, ha a tanításokat Pál olvasatában értelmezzük a felelősségről, a szeretetről. Amely egyáltalán nem mond ellent annak, hogy Jézus az emberiséget, mint egy nagy közösséget váltotta meg. Amire Erdő Péter ugyancsak utal. S amely értelmezés elfogadásával Erdő kicsit közelebb jutott ahhoz a szemlélethez, amelyet Ferenc pápa is következetesen képvisel. Nem téve a különbséget az emberi minőségben egyik ember javára, illetve kárára sem. Ellentétben azokkal a helyzetekkel, amikor a magyar bíboros szembe ment mindezekkel az elvekkel. Annyira, hogy alig egy évvel ezelőtt a pápa gyakorlatilag elhatárolódott úgy tőle, mint a magyar miniszterelnöktől is.

Amikor tehát Erdő az emberi méltóság tiszteletéről beszél, akkor nem árt emlékezni arra sem, hogy az éter nem volt hangos a tiltakozásától, amikor abban antiszemita hangok tűntek fel. Nem foglalt állást az akár kormányzati szalonzsidózással szemben. Hallgatott, és hallgat a mai napig a Horthy-fétisek avatása kapcsán. Ahogy bíborosi csend övezi a déli határszakaszról érkező híreket is. De még emlékezhetünk arra, amikor a hazai, és világi, törvényekre hivatkozva tagadta meg az emberi segítséget a menekültekről. A menekültekkel érkező keresztényektől is. Amikor tehát Erdő az emberi méltóság tiszteletéről beszél, akkor olyasmiről beszél, ami minden keresztény ember erényeit gazdagítaná. Ám önmagát kivonja mindezek hatálya alól. Önmagáról állítva ki olyan véleményt, amely leginkább azt indokolná, hogy mezitláb és szőrcsuhában menjen világgá. Már akkor, ha csak egy kicsit is komolyan venné annak a Jézusnak a tanításait, akinek nevét harsogva ül kényelmesen a bársonyszékben.

S akinek a nevével és a tanításaival különben a miniszterelnök is előszeretettel él, illetve él vissza. Aki hallgatott akkor is, amikor szinte élő szentként imádkoztak érte, és majdhogynem hozzá a templomban. Aki nagy ívben tesz az emberi méltóságra akkor, ha az illető nem a kleptoligarchia tagja. Ha pedig menekült, akkor lehetőleg váljon porrá és hamuvá, mintsem fenséges személyét a jelenléte puszta képzetével zavarni merészelné. Aki szerint „a békés és derék keresztény embereknek is viszket a tenyere” a diáktüntetések kapcsán. Amellyel Orbán egy mondatba sűrítve zárkózott fel a bayerzsolti fenyegetéshez. Gyakorlatilag kormányzati támogatását, de legalább is elvi hozzájárulását adva ahhoz, hogy fizikai erőszakot alkalmazzanak a pillanatnyilag békés tüntetők ellen. Még csak nem is a karhatalom részéről, hanem azok részéről, akik „derék kereszténynek” definiálják önmagukat. Mely öndefiníciót valószínűleg az inkvizíció verőlegényei is előszeretettel alkalmazták. Önmagukra. A miniszterelnök mondata, kedvenc publicistájának a szövege után, és azzal összefüggésben, felér egy polgárháborús uszítással.

Egyben, ex catedra, kirekeszti a kereszténységből a tüntetőket. Egyfajta önhatalmú kiátkozással vonva meg tőlük azt a jogot, amelynek megadásához semmi köze. Hacsak nem hiszi Istennek magát. Mely hit esetében nem a kormányfői poszton, hanem a zárt osztályon lenne a legbiztosabb helyen. A Nérók és Napoleonok termei között. Ugyanakkor ez nem csak a miniszterelnök szalonzsidózásainak egyikeként értelmezhető, hanem a fentiek alapján egyfajta utcai vallásháborút is meghirdet. Jelezve, hogy aki ellene tüntet az nem keresztény, nem békés, és legkevésbé sem derék ember. Megmutatva ezzel az őt követő kormányzati és fideszes megszólalóknak a követendő irányt. Jelezve, hogy az elkövetkező kommunikációban számíthatunk arra, hogy az Orbán rendszerét kritizálók egyre kevésbé lesznek keresztények, és derék becsületes emberek. Ám egyre inkább lesznek „zsidók”, és egyre inkább lesznek üldözendő tagjai a társadalomnak.

Mondta ezt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, a keresztényi szeretet, a másik emberi méltósága tiszteletének napján, Húsvét vasárnapján. 2017. április 16. –án. Mely idén egybe esik világháború zsidó áldozatainak emléknapjával. Orbán azt kifogásolta, hogy a békésen, olykor bulizva tüntetők „becsületbe vágó, súlyos dolgokat vágnak az ország és vezetőinek fejéhez”. A magam részéről nem. A húsvéti üzenete minden külön minősítés nélkül minősíti.

Andrew_s