Ünnepi terepcsere

Ünnepi beszédpótló
Fotó: EISimay

2016-ban is volt augusztus, és az augusztus 20-a is elmúlt. Mint arra más már felhívta a figyelmet, szinte mindenki elmondta a magáét, akinek sikerült azt a pár perces hírnevet elővarázsolnia a világ kommunikációs kalapjából. Idézni azt, hogy ki mit mondott, részben reménytelen, részben értelmetlen lenne.

Beleértve azt is, amit Szent István, a magyarokat a katolicizmusba korbáccsal bekergető, és ezzel mégis Európában megőrző mondott az idegenekről. Reménytelen lenne, mert sok újat nem rejtene. Értelmetlen is, mert a mai hatalmat nem érdekli. Sem a kereszténység, sem az európai kultúra, sem az idegenek. Illetve de, az idegenek érdeklik. Mint valami ezoterikus ellenségkép. Olyan emberek összessége, akikkel az átlag honpolgár legfeljebb pénzt hozó turistaként találkozik, de akiket mégis lehet az országot kifosztó tömegként gyűlölni. Az ellentmondások meg senkit sem érdekelnek. Akkor sem, ha valahol talán sokan érzik: ha I. István ilyen modell mentén vezette volna az országot, akkor a mohácsi vésszel azért lenne szegényebb a történelem, mert addigra sehol nem lett volna a magyar állam.

A különböző beszédekkel tehát valószínűleg nem igazán lenne értelme foglalkozni. Részemről már csak azért sem, mert „egyenesben” nem igazán élveztem végig egyiket sem. A környező asztalok beszédfoszlányai alapján sokadmagammal. Mert az eltelt öt év alatt igencsak népszerű lett a Parasztétterem. S még nem ártott meg a népszerűség sem a konyhának, sem kiszolgálásnak. Így aztán a sült csülök simán verte a versenyben az ünnepek alkalmából elpufogtatásra kerülő sült baromságok jelentős részét. Amellett lényegesen kellemesebb, ha az említett étek, illetve a körítése, és nem az éppen aktuális politikai lózungok fekszik meg az ember gyomrát. Így a személyes ünnepi tervezésben győzött Párkány, és alulmaradtak a beszédek. Ami persze nem jelenti azt, hogy legalább utólag ne olvastam volna bele a hazai történések krónikáiba. Így aztán megállapíthattam. Sokat nem vesztettem vele.

Aztán előkotortam egy három évvel ezelőtti írást, és megállapíthattam. Kis változtatásokkal ma is nyugodtan napra késznek tekinthető lenne. Talán Orbán olimpiai aranyhivatkozásai hiányoznának leginkább, amin lebuknának az eltelt évek. Az azonban mit sem változott, hogy Orbán nem lett államférfi az elmúlt évek során. Ahogy I. István sem lett kevésbé az. Amely utóbbi érthető. Elvégre évszázadok óta porlad, és odafentről fintorog a mai jelenen. Ha egyáltalán. Esetleg, ha látni sem bírja, akkor betér egy égi csapszékbe, elbeszélget ott Csülökkel, és inkább rendel valami erőset. Alkalmasint persze az is érthető, hogy Orbán sem lett államférfibb az eltelt időben. Három évvel ezelőttig sem nőtt fel a feladathoz. Miért pont azóta tette volna. A körülmények nem kényszerítik, neki a hatalomgyakorlás bejött, a nővérke is időben adja a gyógyszereket. Mi baja lehet? Legfeljebb pár pirula olykor elgurul, pár kúpocska kicsúszik. De ez sem gond a pirulák után számos talpnyaló ugrik. A kúpokat meg számos nyelv tuszkolja vissza, ha kell.

Augusztus 20-a tehát elmúlt. Elolvasván a híreket megállapítható. Pufogtak a frázisok, és a végén a tűzijáték. A hatalom meg elvan, ahogy eddig. I. István meg foroghat, mint eddig. S akkor már tényleg jobb, ha az ember a paraszti retro kiszólásait hallgatja. Ott, ahol tudja: a pincér egyfajta szerepet játszik, és a hely vállaltan olyan, amilyen. Ellentétben azzal, amikor hatalmi szerepet játszó politikusok bunkó kiszólásai süvítenek át az éteren. Azzal az igénnyel, hogy vegyék őket komolyan. Aminél csak egy rosszabb lehet. Az, ha komolyan is veszik.

Andrew_s