Együtt a Kétbalkezes Pótpárt

Bajnai Gordon láthatóan nekiment a falnak a párt névválasztását illetően, amiben azért az évszám már korábban sem volt túl érthető. Mert munkacímnek jó lehetett a Együtt 2014, de azért mégis azt sugallta, hogy a választások után átalakulnak egy zsák hangyává. Márpedig előbb utóbb eljövend a 2015. év is. A bejegyzéskor azonban ez a probléma megoldódott. Nem jegyezték be a pártot, mivel hasonló néven már találtak sorban állókat.

A konkurensek nem más, mint a Tiner György és Bódás Bianka által bejelentett Együtt 2014 Párt. Az utóbbi hölgy a most Schmuck Andor vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt szóvivője. Mondhatni tehát, hogy családbarát a probléma, mivel a névvita a családon, pontosabban az ellenzéken belül marad. A pikantériája a helyzetnek legfeljebb az, hogy az említett, és Bajnaiéknak most keresztbe fekvő pártot az október 23.-i beszéd után jegyezték be. Óhatatlanul némi pofátlanság-jelleget kölcsönözve az akciónak. Valamint emlékeztetve az internetes domén-bejegyzések világának hőskorára. Amikor is egy felmerülő névre szinte azonnal bejegyzést generált valaki. Aki aztán jó pénzért gondolta eladni a nevet annak, akinek az sokkal jogosabban, például cége neve okán lehetett volna a tulajdona. Amíg tehát Bajnai Gordon és csapata azzal volt elfoglalva, hogy a Milla hagyatékát, és olykor Juhász Péter kijelentéseit magyarázgassa, megelőzték a névbejegyzéssel. Az említett pofátlanság egyébként akkor is igaz, ha az anyagi haszon reményében jártak el a bejegyeztetők. De akkor is, ha ezzel akarták biztosítani saját részvételüket a választási hadjáratban. Ám jogilag rendben van, amit tettek, ha a moralitással lehet is vitatkozni. Hacsak már nem fogalmazzák gőzerővel a névről való ingyenes lemondást beharangozó közleményt.

Bajnai Gordon addig sem vitatkozik, nem ágál, hanem agilis vezetőhöz méltó módon meghátrál. Kijelentve, hogy semmi baj, egy sosemvoltan nyilvános párt elől is meghátrál, és nevet vált. „Együtt – a Korszakváltók Pártja” névre hangolva át magukat. A névvel kapcsolatban továbbra is zavaros lehet, hogy a választás után vajon mi lesz. Mert tegyük fel, hogy a miniszterelnöki csapat minden erőszakoskodása ellenére sikerül megbuktatni a regnáló kormányt. Utána, kormányzati tényezőként kicsit furcsa lesz ez a permanens korszakváltás. Majdnem olyan „jó”, mint Orbán Viktor permanens forradalma. Arra meg fogadni lehet, hogy a rövidítésben megjelenő labdát lelkes kormánypártiak olyan erősen fogják lecsapni, amennyire csak bírják. Bár úriember biztosra nem fogad. Viszont a labda nagyon magas. Lehet tippelni, hogy az EKP rövidítésből mikor, mennyi idő alatt lesz „Együtt a Kommunisták Pártja”, vagy „Együtt a Kézpénzért” mozgalom. Nyilván nem a hivatalos retorikában, hanem az elejtett megjegyzésekben, parlamenti odamondogatásokban, fórumbejegyzésekben. Valószínűsítve azt, hogy tényleg külön kreatív csapat foglalkozhat a lehetőségek elrontásáért. Arról a mellékkörülményről sem feledkezve meg persze, hogy a nagy nehezen, nem egyszer a szél ellenében kialakított arculat is szinte teljesen mehet a levesbe.

Azt ugyanis sikeresen el lehet érni, hogy beszéljenek a pártról. Fognak is. Azonban a választásokhoz közelítve talán nem a legelőnyösebb a név-váltás. Azt már kevésbé lehet elérni, hogy szinte azonnal átálljon mindenki fogalmi készlete az éppen aktuális névre. Nem véletlen, hogy amikor a Fidesz tagjai rájöttek a korukra, akkor a nevet megváltoztatva azonos rövidítésként hagyták meg az önálló betűszóként élő nevet. Alkalmasint most ennek a Fidesznek a tagjai, vezetői foghatják a pattogatott kukoricát, az üdítőt, és hátradőlve röhöghetnek az előadáson. Az arénában izzadó ellenzéket figyelve, amint éppen leszámol saját magával. Lassan tényleg egyetlen következetesen emblematikus vezetőt, Gyurcsány Ferencet hagyva meg potens kihívóként. Aki azonban előre bejelentette, hogy nem kíván miniszterelnök-jelöltséget. Az ellenzék tehát a kétbalkezes, a nem-jelölt, és a celeb triójára korlátozódik jelenleg.

Persze lehet azon vitázni, hogy a DK mennyire lehet kihívója a Fidesznek, és mennyire azonosítható akár Bajnai Gordon mozgalmával, akár az MSZP-vel az a célkitűzés-csomagja, amit publikál. De azt azért lehet látni jelenleg is, hogy eddig Gyurcsány Ferenc volt az, aki eredménnyel volt képes meghátrálásra kényszeríteni Orbán Viktort. Igen, azon az elhíresült TV-vitán, ami után a jelenlegi kormányfőnek jól fejlett vita-, és Gyurcsány-fóbiája alakult ki. Így, az említett hármasból lehet, hogy a nem-jelöltet kellene rábeszélni egy jelölésre. Arra, hogy jelöljön valakit a posztra, mielőtt a választások előtt nem marad más az ellenzékből, mint az egymással perlekedő porszemek zizegése a szélben.

Andrew_s

A sértett gátőr uniós panasza

Orbán Viktor, az immár hagyományosnak tekinthető beszédében sértettségének adott hangot az Európai Unióval kapcsolatban. Kiemelve azt a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában, hogy a gránitmintás zsírkő újrafaragására is az EU miatt van szükség. Mert különben hozzá sem kellene nyúlni szerinte. Tulajdonképpen az Alaptörvény az úgy van jól, ahogy van. Csak azok a fránya külföldiek. Azok tehetnek mindenről.

Így arról is, hogy immár ötödször kell módosítani az Alaptörvényt. Ezúttal valóban nem kis részben azért, mert komoly észrevételek érkeztek. Aki emlékszik még azokra a kirohanásokra, hogy „mutassák meg a bajos részeket”, az nyugodtan kipipálhatja: megmutatták. Most pedig, hogy megmutatták, és javításokat kell eszközölni, most ez a baj. Jól látható tehát az a folyamat, amelynek során a miniszterelnök a saját hibáiért is pofozó-bábúnak használja azt a szövetséget, amelybe különben annak idején népszavazással, önként lépett be az ország. Orbán Viktor talán még arra is emlékszik, hogy a csatlakozási tárgyalások korábban, őt sem nélkülözve indultak el. A későbbi elutasítás tehát sokkal inkább mást látszik tükrözni. Azt, ami alapján mindaddig az EU híve, amíg ebből neki, barátainak vagy üzletfeleinek haszna származik. S azonnal szabadságharcossá öltözik át, amikor a haszon nem mérhető pénzben vagy hatalomban.

Erről árulkodik az a retorikai fogás, amely szerint „mivel Magyarország sok fronton vív harcot”, ezért engedményekre jogosult. Az ugyanis a feledékenységre van bízva ezek szerint, hogy annak idején az első Békemenetet gyakorlatilag az EU ellen szervezték. No meg persze egyfajta közösségi pótcselekvésként. Orbán Viktor szerint tehát a több front egyikének túloldalán maga az a szervezet áll, amelytől most erre hivatkozva engedményeket szeretne kapni. Gyakorlatilag azt mondva: „Adjatok pénzt magatok elleni harcomhoz!” Tartalékban, készenlétbe helyezve természetesen azokat a szólamokat is, amely szerint az EU tehet majd mindenről. Legfeljebb arra engedve licitet, hogy kit néz tollasabb hátúnak. Az EU tisztségviselőit és szakértői, vagy az itthoniakat. Miközben persze érdemes megtekinteni a többi frontvonalat is. Különösen, mivel ezek némelyike erősen kérdéses lehet.

Például még emlékezhetünk arra, hogy univerzális gátőri tevékenységét minősítve Orbán Viktor gyakorlatilag háborús retorikát alkalmazott az árvízzel kapcsolatban. Az árvíz ellen ugyanis szoktak eredményesen védekezni, hatásosan felkészülni, de győzelemre állni nem igazán. Az ember természet elleni háborúját ugyan jelezhetik a szélsőséges természeti jelenségek, de az árvíz ellen háborút csak ostoba ember vív. A való életben ugyanis aligha vízdémonok rohanása az ár. Így a miniszterelnöki varázszokni sem riasztja el. Ez a frontvonal tehát olyan frontvonal, amin a miniszterelnök szerepe legfeljebb a magamutogatásra korlátozódhatott. Amire különben számos olyan híradás is példa lehetett, amelyek szerint kifejezetten a civil összefogások, az önkéntes munkák eredményét „nyúlta le” a kormányfő. Erre a médiaháborúra hivatkozva tehát ugyancsak értelmetlen lehet engedményeket kérni az EU-tól. Megértést talán. De az, aki sallereket osztogat, az ne akarjon utána megértést. Ez nagyjából ugyanaz a kategória, amit Esztergom kapcsán Váczy-Hübschl István írt: „azt egyszerűen sutttyóságnak hívják, akárki csinálja”.

Azért persze nagy igazsága van abban Orbán Viktornak, hogy számos frontvonalon csatában áll. Legtöbb csata olyan azonban, amit jó lett volna a kirobbanása előtt megvívni. Így például most, hogy a trafikok kapcsán komoly csatára, magyarázkodásra számíthat, kétségtelenül jobban eshetett a gátakon sétálgatni. De alighanem jobb lett volna, ha erre a csatára azért nem kerül sor, mert nem alakul ki a politikai korrupció, és a kampánypénzek előmosásának gyanúja. Az esetleg feltámadó lelkiismeret elleni csata azonban aligha az EU kompetenciája. Bár az is kétségtelen, hogy Orbán Viktor nem is hivatkozott a lelkiismeretére. Az általa említett csata frontvonalai a rezsicsökkentés és a méltányos közteherviselés koordinátarendszerében értendők. Amelyek nyilvánvalóan legalább egy ponton összeérnek.

Ott, ahol az unortodox workfare, Orbán Viktor és Matolcsy György egyik kedvenc vesszőhintalova billeg. A rezsi csökkentésének elképzelése ugyanis nyilvánvalóan olyan szolgáltatásokat érintenek melyek költségcsökkentése az igénybevételtől is függ. Akinek nincs cipője, nem érdekelt a cipőtisztítás árában. A mélyszegénység határán élőknek szinte indifferens a kikapcsolt gáz ára. Ellenben a megélhetési költségek, a tényleges rezsi mértéke lényeges túlmutat ezen. A kormány tehát elsősorban nem a rezsi csökkentéséért, hanem a szolgáltatók ellen hirdetett csatát. Miközben szó nincs arról, hogy a jövedelmek növekedjenek tömegesen a nyomorszint fölé. A hatalomnak ugyanis teljesen megfelel az, hogy megélhetésében kiszolgáltatott emberek fölött hatalmaskodva, kegyként juttasson morzsákat. Beleértve a megélhetési szolgáltatásokat, majd a temetést is. A közrabszolga-programok fizetéseire kényszerítve sokak megélhetési alapjait. Ebben tehát Orbán Viktor valójában a nyomor-retorikához, és alattvaló-tartáshoz kéri az EU segítségét.

Méltányos közteherviselésnek gondolva azt, ami szerinte az. Amivel kár lenne vitatkozni. A rabszolgatartó számára teljesen méltányos az, hogy számára mindent, a rabszolgának semmit. Az orbanista méltányosságot tehát nem feltétlenül sérti az „nekünk mindent, nektek meg coki” személete. Erre nézve is ott van árulkodó jelként Orbán Viktor tervezett felköltözése a Várba. Jelezve az alattvalóknak, hogy uruk immár a Parlament fölé emelkedik. Tulajdonképpen akár a rég vágyott prezidenciális rendszer bevezetéseként is értelmezhetően. S végtelenül megsértődve azon, hogy van olyan, akiknek nem tetszik. Akár határon belül, akár határon kívül.

Andrew_s

Hát Izsák repülő nőszervezete

A nemzeti remake-ban majd az "Ő szivarja" lesz

A minap megtudhattuk, hogy Orbán Viktor igen komoly támogatói között olyanok szerepelnek, mint Gipsz Jakab, Iksz Ipszilon, Piros Arany és Hát Izsák. Ráadásul egy nőszervezetbe, Nők a Magyar Nemzetért Közhasznú Egyesület elbújva, mint tisztségviselők. Mert úgy tűnik, hogy amennyiben egy szervezet nevében benne van a „nemzet”, vagy „nemzeti”, akkor az éves beszámolója automatikusan zöld utat kap. Talán még egy „Magyar Nemzeti Szocialista Párt” bejegyzése, és beszámolójának befogadása is csont nélkül menne át.

Mert lassan a NER átitatja úgy látszik az agyakat. S az abszurd nevek láttán még az sem tűnik fel, hogy a Jakab, illetve az Izsák nevek ritkán jellemzi a nőket. Bár lehet, hogy az „Izsák” miatt a sablon-készítő is megütheti majd a bokáját. A Jobbikkal parolázó kormányzat árnyékában ez sem kizárt. De úgy tűnik, a bejegyző, illetve pénzosztó hatóságnak nem tűnnek fel az ilyen apróságok. Elvégre az a szervezett, amelynek egyik tényleges, bár az iratokból nem biztosan kiderülő, vezetője belsőséges hangú lecseszést ír Angela Merkel kancellár-asszonynak, minden pénzt megér. Meg aztán a nemzetért vonultak még a Békemeneten is. S talán még az Orbán Viktorért tartott hálaimán is ott rebegtek a tagok. Mert egy vezető, akinek ténykedését nyilvánosan csak a külföldön látják nevetségesnek, megérdemel egy ilyen apróságot. Még akkor is, ha a saját véleménye szerint csak halála után szeretne ilyen imát. De azt, tudjuk, egy másik, talán konkurens nőegylet tartotta. Így lehet, hogy a nemzeti nők dacból nem mentek el az orbanista nők imájára. Az imaszervezők ugyanis teljesen nyilvánvalóan felvállalták a nevükben, mint Lányok és Asszonyok Orbán Viktorért Egyesület, hogy ők nem nemzetiek, hanem orbanisták. Ami azért, ha valakinek a „Brian élete” is jut esetleg az eszébe ezekről a szervezetekről, mégis csak előzékeny gesztus. Világossá téve, hogy nem minden nemzeti, ami orbanista, és az orbanizmus sem teljesen a nemzetért van. Legfeljebb azokért a cégekért, amelyek nevében benne van a „nemzeti”, és a vezetőségébe valaki, aki kedves szereplője a kormányzat valakijének. Mint azt a trafikok kapcsán láthatjuk.

A lényeg persze nem az ilyen apró-cseprő ügyekben van. Nem is lehet érteni, hogy miért akad fel bárki is, hogy egy fiktív nevekkel bejegyzett cég tízmilliókat markol fel. Különösen, hogy most gőzerővel elkezdik javítani. A problémát tényleg az sejteti, amire a Magyarország Női Alapítvány (MONA) egyik munkatársa, a Gipszék Jakabját leleplező Betlen Anna hívta fel a figyelmet. Abban, hogy olyan gyorsasággal sikerült bejegyezni az említett szervezetet, és olyan szinten nullás eredmény-beszámolóban tették közszemlére a sablonból örökölt neveket, ami inkább pénzkivonási szervezetet sejtet. Egy legalább formálisan meglevő szervezet létrehozását, amelynek át lehet utalni pár tízmilliót. Részt szánva a később, a kampányra, vagy a békementekre való adakozásban. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy amennyiben a finanszírozásban egy szervezet dob be százmilliókat kampánycélra, az feltűnő lehet. Ellenben, amennyiben sok kicsi jön be sok szervezettől, akkor sokkal nehezebb a pénzek útját követni. Sokkal egyszerűbben, kisebb feltűnéssel lehet a korábban porlasztott pénzeket visszaosztatni.

Ki mer lassan kuncogni

Néha pedig az sem baj persze, ha fialnak ezek a pénzek, mint a trafikok esetében. Ahogy az sem okozhat fennakadást, ha a szervezet közvetlenül vesz részt a kampány-előkészítésben. Akár egy nyílt levél erejéig. Mivel pedig eközben az itteni politika korrupcióit látjuk, és a mi pénzünk szivárog szét a hatalmi centrum kénye-kedve szerint, a Monty Python filmjétől eltérően, kicsit halkabban van kedve az embernek kuncogni.

Andrew_s

Oktatásügyi szakóca-államtitkárságunk remeke

A minap, azt hiszem, az oktatáspolitikai csúcsnak sikerült felállítani egy ostobasági rekordot. Úgy van! Arról a kijelentésrőlvan szó, ami eszerint a humántudományoknak gyakorlatilag semmi értelme, és legfeljebb szórakoztatásra alkalmas. Az idézet nem szó szerinti, de a Klinghammer-i lényeget, azt hiszem, visszaadja. A kijelentés mögötti tartalom szellemi színvonalán aligha kell vitatkozni.

Az alacsony színvonal érzékeltetése érdekében, arra szeretnék kitérni, hogy annak idején a filozófia is a kertbe sétálók önszórakoztatásának tűnhetett. Azért a valamikori görög filozófia különböző ágazatai igen csak értéktermelőnek bizonyultak az idők során. Ha másért nem,akkor azért, mert a filozófia művelői például megtanultak vitatkozni. Nem lebarmolni, lehengerelni, lenézni, hanem vitatkozni. Érvekkel, a nézőpontokat ütköztetve, a dogmákban kétséget ébresztve. Márpedig egy tudományterület sem igazán lehet meg ezek nélkül. Illetve, de. Meg lehet vita, kétségek nélkül, de akkor előbb utóbb vége a fejlődésének, és dogmatikussá válik. Ha pedig mindig mindenki azt mondta volna, hogy a szellemi tudományoknak semmi értelme, akkor ma is máglyára léphetne az, aki szerint a Föld nem egy lapostányér Isten asztalán. Alkalmasint persze az, hogy a Föld nem feltétlenül az egyedüli égitest a világban, szintén filozófiai, ha tetszik elméleti, humántudományi síkon merült fel.

Ahogy ennek a szemléletnek az az extrapolációja is, ami Fontanelle-nek a világok sokaságáról írt művében csúcsosodik ki. Szigorúan elvi alapon jutva el oda, amit a ma fizikája sem tart teljesen kizártnak. Igaz, az elméleti fizika, mivel ma nincs kvantummotoros térugró űrhajónk. Viszont még a gagyi, kémiai motor sem alakult volna ki talán, mivel a lapostányér-elméletben megcsontosodva értelmetlen lett volna az egész űrkutatás. Maradjunk is mindjárt az űrutazásnál. Nyilvánvalóan a számok és a kémia világa. A számok közül pedig nyilvánvalóan vannak azok a számok, amelyek nélkül nem igazán tudnánk ma meglenni. S nem csak azért, mert a gazdasági recesszió indokolja a negatív tartományok alapos ismeretét. A nulla sem igazán olyan szám, amit másként, mint a humántudományok oldaláról tudnánk megkülönböztetni. A semmi ugyanis nem a hétköznapok fizikai kategóriája. Még jelzése is talán a leglogikusabb számmá teszi. A nulla-jelünk aligha más, mint a körbekerített semmi. De persze a logika is a humán-tudományok része. Értéktelen, vacak. Az mai magyar oktatáspolitikának legfeljebb.

Ám emlegettem a kémiát is. Az atom-elmélet őse, köztudottan a görög filozófiában ver gyökeret. Tudom, nem lenne atombomba, ha ma is a négy alap-elemen keresztül látnánk a világot. Viszont sok más sem lenne. Alkalmasint Röntgen-gép sem. De az atom-elméleten kívül is érdemes elidőzni a kémiánál. Lévén, hogy nem csak, hogy elméleti, hanem egyenesen ezoterikus tudományként kezdte életét. Az alkímiát ugyanis aligha sorolnánk ma be az egyetemi tananyagok közé. Hacsak nem valami kuriózumként a tudománytörténet terén. Ellenben azok, akik igen komolyan művelték, hatalmas tudásanyaggal járultak hozzá a ma tudományához. Nyilván nem az aranycsinálás terén, de az anyagok megismerése, a labortechnológiák terén mindenképpen. De, mivel aranyat a sajátkorukban sem sikerült előállítaniuk az akkori módszerekkel, tulajdonképpen hulladék volt annak idején az egész. Még szerencse, hogy akkor nem a mai magyar oktatáspolitikusok kezében volt a tudományirányítás. Így eljuthatott a világ a modern orvostudományhoz, az abban használt, nem egyszer életmentő vegyületekhez. Nem kis részben egy filozófiai, elméleti megközelítés eredményeként.

Az ugyanis egy teljesen elméleti, a humántudományok kanapébiológiájához tartozó szemléletként indult, hogy az élővilág egységes. Abból a szempontból, hogy ugyanazok az anyagok építik fel az egyes élőlényeket. Így eljutva oda, hogy amennyiben ugyanazok az anyagok mérgezők minden élőlényre, akkor gyógyítani is egyaránt képesek lehetnek. Biológiailag megalapozva azt, hogy az ember sem más, mint a bioszféra egyik tagja. Ami akkor is igaz, ha ezt a bioszféra szívesen ki kérné talán magának. Akkor biztosan, ha az Emmi államtitkárai képviselnék a bioszférát. Megállapítva, hogy a környezetszennyező Homo sapiens egy teljesen értelmetlen izé csupán. Nem vitatva, hogy ez a megközelítés is elméleti, ha tetszik önszórakoztató humántudomány. Ahogy az irodalom is. Beleértve azt a fantasztikus irodalmat is, amelynek visszacsatolása már többször, bizonyítottan járult hozzá a technológiai fejlődéshez. Legékesebb, klasszikus példái lehetnek ennek a műholdak, melyek nélkül az államtitkár kedvenc földtudománya sem lenne sehol. Pusztán önszórakoztatásként.

Miközben a fentiek kiragadott példák csupán, persze az sem baj, ha valami csak úgy van. Például az átlagos boldogságszint emeléséhez járul hozzá. Elég keserves lehet az élete annak, akinek az elméleti tudomány, a gondolkodás, egy jó könyv, egy jó beszélgetés, az emberek megismerését segítő megannyi más szakág nem képvisel értéket. Azt sejtetve, hogy kevés önálló gondolata lehetett a pályafutása során. S az a kevés is mindig szabályok közé szorítva, a sablonokat kitöltve alakult ki. Holott a tanulás, az oktatás a szárnyalásról, a szemléletekről szólna. Ellenkező esetben máig a szakóca pattintása képviselné a haszonelvűség csúcsát. Vagy az sem. Szerencse, hogy már őseink közül sem mindenki kapta volna meg a ma politikusainak szegénységi bizonyítványát.

Andrew_s

Eső után fotótörvény

Egy kép, aminek témáját nélkülözni tudnánk

A szabad fotózásnak lehet, hogy lőttek. A 444.hu részben az Index-re hivatkozva tette közzé azt a hírt, hogy az új törvényi szabályozás erős korlátozást vezetne be a fényképezésre. Az új Ptk. a cikk szerint 2014. március 15-én életbe lépve tenné minden érdekelt hozzájárulásától függővé egy képnek nem csak a megjelenését, illetve terjesztését, de már az elkészültét is. Ezzel óhatatlanul egy cenzúra-lépést iktatva be a mindennapok eseményeinek dokumentálásába. A dátumra tekintve persze van valami obszcén is abban, hogy a sajtószabadságot is célként megfogalmazó forradalom elindulásának napján fog életbe lépni az újfajta cenzúra. Függetlenül attól tehát, hogy valójában mennyire lesz végrehajtható, vagy mennyire mállik el az eljövendő időben, az üzenet világos: „A nevetek kuss! Mi ezt is megcsinálhatjuk!”.

S tényleg megteheti a parlamenti szavazattöbbség birtokában a hatalom, ha az élet úgy hozza. Alkalmasint hiába keseregnek ugyanis a szakmai szervezetek, rájuk is érvényes az a régi drezdai eset. Nem szóltak, amikor... kellett volna. A MÚOSZ részéről akár csak etikai minősítést adva az olyan esetekben, ami egyértelműen a hatalom túlszolgálatának jegyében valósult meg. Amikor kellett volna szólni, megnyilatkozni, akkor hallgattak, most pedig már a kutya sem kérdezte meg őket. Ez van. Lehet krokodilkönnyeket hullajtani a sajtófotók, a sportfotók, a kordokumentációk felett. Elvégre tiszta sor, hogy a parlamenti vitát átalvó képviselő, a megszólalás közben önmagát a zsebében bíztató közszereplő, a vetélkedők, sportmérkőzések vesztesi letiltják majd a képeket, ha tehetik. Miközben persze akár extrapolálhatjuk is a kialakuló szabályozást. Ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy adott esetben egy irat fényképe is tartalmazhat olyan információt, ami nem tetszik esetleg valakinek. Megállapítva azt, hogy a fényképezés sérti az ő személyiséghez való jogait. Beleértve esetleg a személyes meggazdagodáshoz fűződő érdekeit is. S mert egy okmányról esetleg nem lehet elsőre eldönteni azt, hogy káros lehet a dokumentálása, inkább az összes irat tiltólistára kerülhet.

Analóg módon azzal, amit az átlátszatlansági törvény is szavatol a mutyikban érdekelteknek. Ezt követően azonban már nem csak az adatokra lehet ráülni, hanem még a dokumentum fényképezése is tiltható lesz. Az is nyilvánvaló, hogy ezen az úton eljutunk a fénymásolások tiltásához is. Előzetes engedélyt kérve mindenkitől, akitől lehet. Valamint attól is, akitől nem lehet. Célszerűbb lehet tehát eleve tiltani a fénymásolást, mintsem utólag belebonyolódni egy perbe, vitába. A középkorúak és idősebbek természetesen emlékezhetnek arra, hogy volt már ilyen hazánkban. Olyan korszak, amikor az utcai fénymásoló-üzletek léte utópikus álom lehetett volna, és a céges fénymásolók használatához igen komoly adminisztráció kellett. Ha pedig az utcai fénymásolók szóba kerültek, mi legyen a képnyomtatókkal. Amennyiben egy ilyen helyen dolgozó alkalmazott olyan képet észlel, melyen felismerhető valaki, akkor mit tegyen? Elkérheti-e az illető által aláírt beleegyező nyilatkozatot? Esetleg feljelentési, bejelentési kötelezettsége lesz? Amennyiben az utóbbi, akkor ez azt jelenti, hogy csak állambiztonsági megbízással lehet majd ezeket a munkaköröket betölteni? Talán akár le is tartóztathatják azt a fotóst, aki ilyen képet akar majd kidolgoztatni, de nem tudja bemutatni az említett nyilatkozatokat?

Természetesen nem álltatom magam azzal, hogy egy beterjesztett törvény mindent aprólékosan szabályozni fog. Talán nem is kellene, mivel némi teret talán kell hagyni a mindennapi életnek. Legalább némi látszata maradjon a totális kontroll réseinek. Ha pedig kiderül, hogy valamely mutyi, túlkapás érdekeltjét kompromittálná egy, az aktuális törvény szerint még átcsusszanó kép, akkor majd újraírják a törvényt. A Ptk.-ra még azt sem állította senki, hogy gránitszilárdságú lenne. Ellentétben a gránitmintás zsírkőből faragott, és folyamatosan változó alaptörvénnyel.

Andrew_s

Nyulak korbácsa

Forrás: Facebook

Annak idején, amikor a tengermentes kormányzó hatására kialakult fasiszta rendszer elment a levesbe, akkor fontos, és szimbolikus lépések követték letüntét a szociális területen. Azon persze lehet vitatkozni, hogy például a főúri kastélyokban berendezett gyermek-üdülők mennyire használtak a műemléki épületeknek. Ahogy más, hasonló intézkedések sorának mellékhatásain lehet hosszasan lefolytatni elemzéseket. A gyakorlati haszon-elven kívül azonban kár lenne vitatni a jelzés-értékét ezeknek.

Ahogy világos üzenet volt a gyermekek üdültetése a Balaton-parton, és a Margitsziget felszabadítása is. Üzenet arról, hogy a születés, illetve vagyon alapján járó, és a jogrendet alapjaiban is befolyásoló kiváltságok kora lezárult. Később kiderült ugyan, hogy egy alapjaiban diktatórikus rendszer követte a korábbi, szintén diktatórikus rendszert. A jelképek jelzés-értékét azonban ez nem befolyásolta. Ott, és akkor semmiképpen. Ahogy azoknak a szólamoknak is alacsony a helyi-értéke ebből a szempontból, hogy az állam jó gazda, vagy rossz gazda. Elvégre többször bebizonyosodott, hogy az állam lehet jó gazda is, ha a megfelelő ember van a megfelelő helyen. S persze lehet rossz gazda is, ha ez bukik. De ez pont annyira közhely, mint az, hogy amennyiben a politikai és gazdasági korrupció mentén döntenek a magánkézbe adásról, akkor az egyértelműen hibás mechanizmust sejtet. Ebből a szempontból a Margitsziget közigazgatási elvétele Angyalföldtől, jól körvonalazható módon, egy igen rossz döntés.

Nem véletlenül merült fel szinte az ötlet felmerülését követő pillanatokban, hogy alapvetően fel akarja parcelláztatni a Fővárosi önkormányzat, az új gazda, a területet. S a Navracsics Tibor által magyarázgatott törvényi változás természetesen egészen más környezetbe helyezi Tarlós István fotózkodását is a szigeten folytatott árvízvédelmi munkák közepette. Óhatatlanul azt a képzetet juttatva az ember eszébe, hogy az új földesúr megszemléli gazdaságát. Miközben talán valami személyes elégtételt is érezget a vagyonáthelyezés kapcsán. A nyulak valamikori szigete ugyanis akár Ó-Buda gyöngyszeme is lehetett volna, és akkor óbudai polgármesterként már akkor lehetett volna Tarlós István személyes birtoka. Főpolgármesterként tehát megkaparintotta, és személyes lobbi-tevékenységét is eredményesnek értékelheti.

Az is nyilvánvaló, hogy a politikai üzenetek között ott találhatjuk azt is, ami az ellenzéki párthoz tartozó vezetéssel bíró terület büntetését veti fel. Angyalföld polgármesterét ugyanis az MSZP jelölte, és a hagyományosan munkáskerület szavazta pozíciójába. A virtuálisan új kerületként, fővárosi tulajdonba kerülő sziget használati jogát érintő bármilyen üzenet tehát ebből a nézőpontból is lehet szimbolikus. Jelezve azt, hogy korántsem fogyott el az a lendület, ami a Fidesz szemében renitens kerületek, városok büntetését viszi sikerre. A négyes metró éveken keresztül zajló obstrukciója, a valamikori 1-es buszjárat megszüntetése, a főváros ügyeinek kezelése után most már kerületi szinten is lehetett ütni az angyalföldieken. Ennek a látszanak a szempontjából Navracsics Tibor indoklása irreleváns, mivel kiemelt idegenforgalmi terület több is van Budapest területén. Miközben kétségtelen, hogy jelzés-, illetve telekértéken a Margitsziget sokkal kiemeltebb.

Akkor, amikor Horthy-szobrokat avatnak, és utcanév-viták zajlanak Tormay Cécile kapcsán, nem csak a kerületeknek üzen. Nem csak azt üzeni, hogy vagy „rám szavaztok, vagy nektek annyi”. A szellemi visszarendeződést is üzeni. Azt, hogy a közre hivatkozva, de gyakorlatilag bármit megtehet egy felsőbb kör. Aki pedig megfelelő módon gazsulál, az megkapja a vágyott baksist. S gazsuláljon, ereszkedjen térdre a kanmacskás gumicsizma előtt akkor is, ha polgármester, és akkor is, ha Budapest főpolgármestere. Megkapva azt a személyes játszóteret a terveihez, ami csak része az egésznek. Annak a játszótérnek, amit Magyarországnak hívnak. Mely országból egy egyre authoritánusabb vezetés alakítja ki egy populizmusban önmegvalósuló, vezetésre egyre alkalmatlanabbnak látszó vezető személyes birtokát. Nem először a történelemben, és nem először a magyar történelemben sem. S talán nem ártana emlékezni arra, hogy egy hasonló vezetési struktúra vezetett az ország trianoni határainak megerősítését hozó világháborús szerephez is. Ahogy arra is lehetne emlékezni, hogy hasonló vezetési struktúrák kialakulása vezetett el az ország szellemi elitjének elvesztéséhez is.

Az utóbbi évszázad alatt háromszor is. Az ország ugyan lehet büszke azokra a tudósokra, akik a II. világháború szövődményeként hagyták el az országot, de jobb lett volna, ha hazánkban tudnak alkotni. Lehet büszkén dagadó kebellel megemlékezni az ötvenhatos események hatására távozó professzorokról, filozófusokról is, de jobb lett volna, ha itthon tudnak tanítani. S lehet talán pár évtized múltán büszkén nézni fiainkra, lányainkra, ha haza jönnek az unokákkal. De jobb lenne, ha az országban éreznék magukat biztonságban. Egy országban, ahol hosszú távra kiszámítható, és nem csak nevében demokratikus a jogrend. Egy országban, ahol a „köztársasági elnök” nem csak egy címke egy pártpolitikuson. Egy országban ahol kiszámíthatóan, és meg tudnak élni gyermekeikkel. Egy országban, ahol nem a vezérnek járó kézcsók hőfoka szabja meg a mindennapokat. Egy országban, ahol a Nyulak szigete nem válhat még a gyanú szintjén sem korbáccsá a politikai nyulak kezében.

Andrew_s

Tanáralkalmatlansági alkalmasság-vizsgálat

A pályára való alkalmasság szinte minden pályánál fontos. De különösen jelentős lehet ott, ahol a hibát nem lehet azzal korrigálni, hogy új fadarabot fog be valaki a satuba. Ott, ahol a munka alanyai és tárgyai egyaránt emberek, különösen fontos lehet a képességek és készségek megfelelő halmaza. Vitatni tehát aligha lehet azt, hogy pedagógussá válás belépő oldalán, a tanárképzésben is fontos lenne a pályára való alkalmasság vizsgálata. A lehetőségeken, illetve a módszereken van, lehet olykor vita.

Ilyesmi állhat annak a hátterében is, hogy a minisztérium követelésének eleget téve több mint félezer diákot hív vissza az ELTE egy beszélgetésre. Ahogy az Index beszámol róla, az egyetem szakmailag tartotta vállalhatatlannak a szóbeliztetést a tanárképzésben. Mármint az alkalmasság vizsgálatára. S ezért mindössze egy motivációs levél összekalapálását várta el a leendő tanároktól. Hátha sikerül megfogalmazniuk, hogy miért akarnak egy társadalmi presztízsét tekintve nem éppen sikerszakmának tekinthető pályára tévedni. Eltekintve attól, hogy Hoffmann Rózsát egyébként mennyire tartom alkalmasnak az oktatáspolitikai részvételre, abban mégis igazat lehet adni neki, hogy egy írásbeli vizsga alapján aligha mérhető fel a jelölt alkalmassága egy olyan pályára, ahol a később az egész személyiség számít. Szinte közhelyszerűen, szerepet osztva a tanár személyiségjegyeinek általában, és egyenként egyaránt. Mely közhelyszerű megállapítás egyébként a tanári teljesítmény mérését, pontosabban annak strigulázós, objektívnek hitt, megállapítását szintén kétségessé teszi.

Egyébként éppen a komplexitásra hivatkozik az ELTE akkor, amikor gyakorlatilag ignorálta az alkalmassági vizsgálatot. Mondván, hogy csak a komoly orvosi, pszichológiai tesztekkel, vizsgálatokkal, a jelölt személyiségi jogainak megtiprásával tudná megállapítani a tanári pályára való alkalmasságát a jelentkezőnek. Ez, szerintem, fenntartva az egyetem nagytiszteletű professzorainak kijáró köteles tiszteletet: ostobaság. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy nem kell ahhoz súlyos mentális zavar, hogy valaki alkalmatlan legyen tanárnak. Esetleg csak komoly személyiségi tréning után legyen alkalmas arra, hogy a következő nemzedékek életét piszkálja. Az utóbbival elismerve a fejlődés, a fejlesztés lehetőségeit. Ellentétben azzal, hogy az ELTE véleménye szerint a komoly alkalmassági vizsgálat kizárná a fejlődés elismerését. Az is tudható, hogy léteznek olyan tesztek, ha már ragaszkodnak az írásbeliséghez, amivel jó néhány problémás eset kiszűrhető. Nem vitatva sem a tesztek esetleges pontatlanságát. S persze nem vitatva azt sem, hogy ezekkel bíbelődni kell a kiértékeléskor.

Ahogy a leendő diákkal is bíbelődni kell egy személyes találkozáskor. Kérdéseket kell feltenni, oda kell figyelni a válaszra, a metakommunikációs jegyeire, a személyiségére. S utána személyre szabott véleményt kell megfogalmazni. Vállalva a bizottság tagjainak azt a felelősséget is, ami a vélemény, a felvételi jegyzőkönyv aláírásával jár. Konfrontálódva esetleg a bizottság többi tagjával, és a fel nem vett diákkal egyaránt. Bevállalva azt, hogy valakinek megmondják: kiváló elméleti matematikus leszel, de ne menj a tanári asztal közelébe matektanárként. Ennél kétségtelenül sokkal egyszerűbb megíratni a motivációs levelet. Aztán besuvasztani valami irattárba, és megszabadulva a személyes értékelés, és személyes felelősség minden nyűgétől, és bajától. Időt és fáradtságot is megtakarítva természetesen, mely a nagy nyári szünet közeledtével szintén számíthat. A diák érdekeinek figyelembe vétele mellett nem kis részben hozzájárulva ahhoz, hogy az egyetem lelazulósan oldja meg a pályára való alkalmasság vizsgálatát.

Amin különben a minisztériumi parancs sem fog sokat változtatni. Aki valaha vizsgázott már, pontosan tudja, hogy egy vizsgát számos módon le lehet bonyolítani. Akár úgy is, hogy: „Mutatkozzon be fiatalember! Írja Gizike, hogy alkalmas! Kérem a következőt!” Végső soron pontosan ugyanazt az eredményt adva, mintha mi se történt volna az ügyben. Pár év múlva pedig, amikor a diák sírva hisztizik a próbatanításon, akkor majd a vállukat vonogatják. Mondván, hogy: „Na ugye, hogy nem lehet megmondani előre a reménytelenségi indexet”. Esetleg egyszerűen bízva abban, hogy addigra már a kutya sem emlékszik arra, hogy az adott tanárjelöltet ki találta alkalmasnak. Különösen annak fényében, hogy a tanári alkalmasság egyes kérdéseiről valóban van, és lehet is szakma vita. Azonban akkor, amikor az előzetes szóbeli vizsgáztatással kapcsolatban hangoztatják a fenntartásaikat, akkor talán értékelhetnék az ELTE saját követelményeit is. Az alkalmasságot vizsgálandó írásbeli szempontjai között ugyanis szerepel egy olyan kitétel is, hogy a jelölt „személyes beszámolót ír a tanári pálya választásának egyéni motívumairól, a tanári mesterséggel kapcsolatos tapasztalatairól, elképzeléseiről”. Márpedig egy frissen jelentkezőnek vajon milyen tapasztalatai lehetnek a tanári mesterségről. Legfeljebb egyes tanárairól lehet véleménye, tapasztalata, hiszen a mesterség megtanulása miatt megy a képzésre. Tapasztalata tehát majd akkor lesz, ha sikerült végeznie az egyetem elvégzése után.

Ha csak nem ő lesz majd az a tanszéki Micike, akinek a szakma nagy öregje odacsettint: „Hozza már a kávét, és írja...!”

Andrew_s

Köztájékoztatás miniszteri tojásokkal

A címmel kapcsolatban sietek leszögezni, a nyájas olvasók jóindulatának elnyerése érdekében, hogy szó nem lesz a miniszter nemiségéről. Szó szerint tojások fognak szerepelni, valamint tojásokkal kapcsolatos hírek. Mert történt, hogy Balog Zoltánt meghajigálták a hazai roma-politika okán tojással. Nem itthon, hanem Zürichben. A hírt először alighanem a Gépnarancs, majd annak anyagát átvéve a Propeller tette közzé. Ami azonban biztos, hogy a kormányzati sikerpropagandában különben oly serénynek tűnő MTI nem igazán tartotta terjesztésre érdemes hírnek az eseményt.

Mármint nem a konferenciát, hanem a tojáshajigálást. Később természetesen egyre több helyen figyeltek fel a zürichi hírre. Érthetően. A hazai hírterjedés analízisét mellőzve inkább azt érdemes figyelni, hogy felértékelődött a kormányzattól gyakorlatilag független sajtófigyelés szerepe, és a blogszféra jelentősége a hír-, és vélemény-publicisztikában. Alkalmasint érthetővé téve a megrendszabályozására irányuló, fel-felhorgadó, kormányzati igyekvéseket. S ez akkor is igaz, ha a külföldi források is folyamatosan pontosították az első híreket. Nagyjából azon a ponton húzva meg a határt, hogy Balog Zoltán-t a z előadótermen belül próbálták megkínálni néhány tojással, vagy még a folyosón. A rendőrség ugyanis közbelépett, és érthető okokból, a politikusnak kijáró védelem biztosítása érdekében, közbelépett. Eltávolítva a különben tényleg szűk tüntetői kört, és kihallgatásokat foganatosítva az ügyben. Talán elfelejtették közölni velük azt, hogy a tojások hajigálása bizonyos körökben a kultúrált véleménynyilvánítás kifinomult eszköze. Amikor Demszky Gábor megdobálása történt az akkori ellenzékhez, a mai kormányzathoz közeli, véleményalkotók részéről, akkor legalább is erre jutottak az eljáró hatóságok.

De hát Svájc nem Magyarország. Nem ismerhetik az itteni szokásokat, melyekhez a miniszter szocializálódott a kormányzati munka során. Így aztán a helyi eljárásjog alapján úgy vélhették, hogy egy konferencia meghívott előadóját nem illik ilyen fogadtatásban részesíteni. A hírek természetesen ettől még élik a maguk életét. A már említett első hazai hírekben nem igazán olvasható, hogy az előadást szakította volna meg a tojásdobálási kísérlet. Egy konferenciát ellenben az is meg tudhat zavarni, hogy az előadásra igyekvő előadónak szeretnék röptében szervírozni a reggelit. A HVG-n megjelentek azóta már annak a cáfolatát is tartalmazzák, hogy Balog Zoltán előadását zavarták volna meg a galád tyúkszomorítók. Ahogy a hír interpretációjában a 444.hu közölte korábban. A cáfolat egyébként Oplatka Andrásnak, az NZZ volt magyarországi tudósítójának, az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem professzorának, az MTA tagjának a levelén alapszik. Mely azt tartalmazza, amit a 444.hu-n is olvasni lehet. S amely nagyjából azt fedi le, hogy bent a teremben már nem dobáltak. Tehát megcáfolja azt, amit nem is igen állítottak az első hírek sem hazánkban. Ehhez a cáfolati koncepcióhoz zárkózott fel Balog Zoltán is, amikor a elmesélte a saját verzióját a történtekről. Eszerint senki sem zavarta meg az előadását. Külön kiemelve, hogy milyen pozitív hatással volt a hallgatóságra az a bejelentés, ami az iskolákban tanítandóként veszi tananyagba a cigányság eredetét és kultúráját. Mely utóbbival kapcsolatban persze még emlékszünk a, felmentés elmaradása miatt a kormányzati felfogással alighanem rokon, nagyköveti álláspontra Jeszenszky Gézától.

De tudomásul vesszük, hogy Balog Zoltánt az ilyen tiltakozások nem rengetik meg töretlen, az általa átadott kitüntetésekkel jól mérhető, szellemiségében. Ahogy a miniszter előadástartó képességében sem. Bár a tiltakozó akciók jelzésértéke sem okvetlenül a fejvadászi pontosságtól függ. A tiltakozást aligha az minősíti, hogy sikerült-e eltalálni a minisztert, illetve, hogy a pulpitust elérték-e közben a tiltakozók. Nyilvánvaló, hogy a kiváltó okot sem változtatja ez meg. Van persze olyan is, amikor számítanak az ilyen apróságok. Például egyes számítógépes kalandjátékoknál fontos, hogy a célszemély eléri-e a kontrollpontot, és még az előtt sikerül-e eltalálni? Illetve sikerül-e eltalálni egyáltalán? De az egy másik történet. Még akkor is, ha már korábban lehetett olyan érzésünk, hogy a politika, és benne Balog Zoltán minisztériuma is, egyfajta kalandjátékot játszik, illetve játszat az ország polgáraival. Ennek persze lehet egyfajta mellékkörülménye a hivatalos hírcsatornák nem teljesen szűretlen információközlése, illetve a nem közöltek cáfolatának közzététele. Azonban a mindennapokban mégis jobb lenne, egy olyan hírközlés, amit nem kell jószerivel azonnal külső kontrollnak alávetni ahhoz,hogy el merjük hinni az állításait. Talán még az Emmi is megszabadult volna egy utólagos, és ezáltal mindenképpen kínos magyarázkodástól. Bár Balog Zoltán kitüntetési bakijai után talán már rutinból veszik ezt a magasságot. Ott lent, valahol a negatív tartományok egyikén.

Andrew_s

Frissítve: 2013.06.10. 09:30

Emlékpárhuzam

Nem ő volt az igazgatóm. De ő is mindenhez értett.
S mindenhez jobban értett.

Az 1980-as évek második fele egy vidéki kutatóintézetben ért. Rég volt, szerettem. Pár szakmával, és sok-sok évvel voltam fiatalabb. Akkortájt történt, hogy az intézet igazgatóját a minisztérium nyugdíjazta, és új igazgató került oda. Egy akkori főiskola egyik tanszékéről. A pletyka kísérte, és olykor megelőzte. Azok szerint távozása a főiskoláról korántsem volt minden botrányoktól mentes, és mi a PÁRT-nak köszönhettük a kinevezését. A párt tette hozzánk igazgatónak, mivel nem lehetett a korábbi érdemeire, mint a szovjet kandidátusi, és tudja az ég, hogy milyen egyéb szolgálatok, tekintettel eltüntetni a süllyesztőben.

Az összes pletyka megegyezett abban, hogy a valószínűsíthető botrányok az alkohol túlzott fogyasztásának, a hatalomvágynak, és másik nem béli, a női beosztottakkal szembeni, a munkakörön kívüli elvárásoknak az eredőjéből fakadt. De megnyertük igazgatónak, mert a párt hierarchiája nem engedhette meg, hogy egy általuk kedvelt figura botrányokba fulladva kerüljön oda, ahova képességei predesztinálták. Valami magányos posztra. Csákánnyal és lapáttal a kézbe. A pletykák részleteit aztán sikerült megtapasztalnunk. Jó néhány férj és barát ígérte meg, hogy személyesen oldja meg a hölgyek zaklatásának problémáját. Ma már azt mondom, szerencsére nem került rá sor. Nem azért nem került rá sor, mert a hölgyek meghunyászkodtak. Ó nem! Emberünk a feltámadó, falusi környezetben összetartó, ellenállás nyomán gyakrabban kezdett alsóneműt váltani. Különösen azt követően, hogy sikerült a hentest is felbosszantania. De szerencsére nem jutott el odáig a helyzet, hogy újrarendezzék a fogsorát és bordázatát.

A személyes gyávasága természetesen nem tette jobb szakemberré, jobb vezetővé, jobb igazgatóvá. Mivel a hatalom kiélésének egyik szála elszakadt, ott maradt a többi. Minden olyan publikáció szerzőjében személyes ellenséget keresve, és persze találva, amiben ő nem lett társszerző. Minden olyan helyzetben az ellenségek összeesküvését sejtve, amely helyzetről fogalma sem volt. Az utóbbit azzal próbálta megelőzni, hogy egyre több, egyre hosszabb értekezletet tartott. Egyre több munkakört próbált személyesen ellenőrizni. Egyre több, korábban önálló munkavégzésre bizonyítottan képes kollegát kárhoztatott arra, hogy csak az ő jóváhagyásával léphessenek. Megtorolva azt, ha valaki magától lépni mert. Akkor is, ha nem volt más észszerű lépés, mint amit megtett.

Bejárva az inkompetens, de hataloméhes vezetők útját, az eredmény kikerült a cselekvési centrumból. A középpontba a módszer került. Előírásokat szülve szinte mindenre, és megkötve szinte mindenki kezét. Még egyszer jelzem, az 1980-as éveket írtuk, amikor a párt még erős, megdöntésének lehetősége legfeljebb gondolati kísérlet. Eszközparkja pedig bárki tönkretételét lehetővé teszi. Hatalmat adva a legotrombábban ostoba csinovnyiknak is. Függő helyzetben tartva azt is, aki tagja, és azt is, aki nem. Az említett előírások szép lassan megölték azt munkát, ami az intézet fő célja lett volna. A publikálható tudományos eredményeket lassan felváltotta a kilóra mérhető, hangzatos számokat tartalmazó jelentések előállítása. Tömegesen. Iktatva. Száz-oldalakban mérhető mondathalmokban tálalva a semmit. A működési üresjáratot. Miközben az igazgató látszólag pörgött, és mindenütt ott volt. Beleszólt a kapálásba, a kísérleti terület kitűzésébe, a kutatók munkájába, a mikroszkóp olajozásába, és bármibe, ami éppen jött. Az operatív vezetés látszatát keltve azzal, hogy megpróbált beleoperálni mindenbe.

A rutinosak természetesen jelentőségteljesen bólogattak, majd tették, amit tenni kellett. Függetlenül attól, hogy a szesztől erodált szellem mit talált ki az adott helyzetben. Majd a jelentésbe az került, ami az elvárás volt. Megszülve azt, hogy volt egy intézeti jelentésben elvárt, és volt egy tudományosan indokolható működési rendszer. Az utóbbiak lektorálást kiálló publikációkat szültek kifele, és a belső ellenség manifesztációját az igazgató szemébe. Aki talán érezte is valahol, képességei korántsem megfelelőek a poszthoz. Így egyre többet lehetett a kocsmák irányába látni. S azért, hogy mászkálását indokolja, mindenbe beleszólt, ami munkát csak látott útközben. Egyre kevesebbet vezetve az intézetet, és egyre többet foglalkozva azzal, ami ehhez képest pótcselekvésnek számított. A tényleges vezetés, látszólag az ő szájával kimondva, de annak a kezébe került, aki kezelni tudta az igazgatót és pénzt tudott szerezni. Az előbbit azzal, hogy táplálni tudta a hatalmi komplexust. Újabb és újabb célt adva annak. Újabb, még szabályozandó feladatot felkínálva. No meg persze kellő bűnbakot is szolgáltatva ahhoz, hogy eddig miért nem sikerült kézileg vezérelni. Az utóbbit, a pénzszerzést pedig olyan ténykedéssel, ami alapvetően nem az intézet működéséhez, hanem inkább egyfajta melléküzemághoz tartozott. Értelemszerűen tovább rombolva a tudományos munkát, és okot adva ahhoz, hogy a nagyobb tudással, szakmai ismerettel rendelkezők feleslegességét meg lehessen ideologizálni. Már csak azért is, mivel minden amúgy is az igazgató kezén fut keresztül ugyebár. Amiről ő nem tud, az nincs, és amire ő nem adja áldását, az nem is lehet.

A vezetői jelenlét hizlalja a múltat

A rendszerváltás előtt aztán persze megvilágosodott, és hirtelen nagy ellenállónak gondolta magát. Úgy rémlik a kisgazdákban vélte megtalálni hirtelen támadt rendszerváltó vágyának megtestesülését. De végeredményben ennek nincs is jelentősége. Addigra az intézet leginnovatívabb kutatói már máshol dolgoztak. Más intézmény nevében publikáltak. Mire, a rendszerváltás következtében, a párt védőernyője összeomlott, addigra szinte helyrehozhatatlan kárt sikerült okoznia. Mert ezt az igazgatót eltávolították ugyan, de a káderpolitika minden kára, ott maradt. Ellenben kétségtelenül beírta magát az intézet történetébe. Ha csak felsorolásként is, de az intézet évszázados fennállásának alkalmából, de bekerült a listába. Míg az általa tönkretett életutak listája, csak kinek-kinek a fejében, emlékeimben él tovább. A párhuzam a jelennel, és más léptékekkel pedig korántsem tesz elégedetté. Legfeljebb csak jelzi, hogy a pótcselekvésekbe menekülő, gyáva vezetők szinte minden szinten, és kortól függetlenül jelen lehetnek.

Andrew_s

Az orbanikus dinasztizmus évtizede elé

Orbán Viktor lassan eléri, hogy minden kockakőnél lefotózzák, megszólaltassák, és körbevegyék a mikrofonállványok. Ebben az árvízi helyzet jelentős segedelemmel szolgált. Olyan lehetőséget teremtve, hogy pártszóvivőtől a vízügyi szakpolitikusig mindenféle szerepben feltűnhessen a kormányfő. Tarkítva ezt azzal, hogy időt szakított egy alapkő letételére pénteken a Bridgestone tatabányai gumiabroncsgyárának bővítését célzó beruházás kezdeteként. Természetesen interjút is adva. A 24 Óra Komárom-Esztergom megyei napilapnak. Remélhetőleg a nagy emberekre jellemző felhős mélabúval a homlokán, ha már uralmának évtizedéhez kért támogatás az interjúban.

Elhangzott ugyanis az az azóta több helyen is idézett mondat, hogy „Továbbra is tartom azt a vállalásomat, hogy egymillió új munkahelyet teremtünk 10 év alatt. Ha kapok tíz évet a választóktól, akkor meg is fogom csinálni”. Ami alighanem azonnal feltűnt mindenkinek az az, hogy olyan vállalást tartalmaz, amiből jelenleg igen szerény az arányos megvalósítás. Egyben egy olyan időpontra csúsztatva ki a megvalósítást, amiről egy kormányváltás után azt lehet mondani, hogy megcsináltuk volna, ha ez a gaz ellenzék le nem vált. Látszólag, tulajdonképpen, érdekeltté válva a választás elvesztésében, mivel akkor esély sincs az ígéret számonkérésére. Ugyanakkor ennek ellentmond az időperiódus, ami alatt ezt meg szeretné tenni. A tíz éves periódus ugyanis jócskán túlmutat még a következő választási cikluson is. Szinte borítékolva azt, hogy a következő választást Orbán Viktor szerint megnyerik, és egyben módosítják majd a választási törvényt. Másként ugyanis nem igazán jön ki az évtized.

A jelenlegi választási ciklusok ugyanis négy évre adnak mandátumot a kormányzó pártoknak. Nem egyes embereknek, hanem pártoknak. Tíz év néggyel nem igazán osztható maradék nélkül. Tehát Orbán Viktor egyértelműen a választási ciklusok megnyújtására készül. Ugyanakkor teljesen világos, hogy nem a pártjának kéri az időt, hanem saját magának. Jelezve ezzel azt, hogy alapvetően kivonja magát a pártokon alapuló demokratikus rendszer hatálya alól. Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a Fidesz-ben szünik meg teljesen a pluralizmus és véleményszabadság, vagy Orbán Viktor át kíván-e térni az általa oly régóta vágyott prezidenciális rendszerre. Márpedig az is teljesen világos, hogy az utóbbi esetben még formálisan sem kell a továbbiakban foglalkoznia a korábban tett ígéretekre. Gondoskodhat arról, hogy ne legyen, aki komolyan kérdőre meri vonni. Akár a párton belül, akár azon kívül. Miközben semmi akadálya nem lehet annak sem, hogy biztosítsa az akár örökletes uralmat. A vágyott tíz év sok törvényi változtatást tehet lehetővé. Az említett hatalom kialakításának utolsó akadályait is eltörölve. Akár magának biztosítva a hatalmat, akár egy oligarchikus rendszer tagjain belül.

Az utóbbi előkészületei, az oligarchikus rendszer kialakításának alaplépéseit már jócskán a gazdasági botrányok előtt megtapasztalhattuk. Elsősorban az oktatáspolitika, a közoktatás irányítási és finanszírozási rendszerének átalakítása, környékén. Arccal a szolganemzet felé. Elvégre az uralkodó rétegnek szüksége van a kiszolgálók hadára is. S mindkettőt az iskolában lehet legjobban felkészíteni a leendő feladatra.

Andrew_s

A Propelleren szintén olvasható