Amikor még kissrác voltam... No igen, Olyan
is volt. Amikor a különböző családi csatornákon csörgedező fillérekkel az ember
zsenge gyermeke betévedt közeli presszóba. Egy sütiért, S közben látta a
letakart zongorát. Amit késő délután „lelepleztek”, és záróráig a „zenés felár”
zenei oldalát szolgáltatták általa.
Mára a környék által, de talán hivatalosan
is „Műegyetem” presszónak hívott vendéglátó-ipari egység mára csak emlék. Zongorástól,
és süteményestől. Ahogy mára valószínűleg az ilyen helyek többsége csak emlék.
A korosztályok kihalásával egyre inkább fakuló emlék. Miközben az egykor zenét
szolgáltató emberek mégsem csak az emlékek részei. Sokan közülük köztünk,
mellettünk fordulnak elő. Azok is, akik nem a koncerttermek irányába váltottak
jegyet, amikor az egykori kis presszók, zenés éttermek, olcsó, a diákságnak is
megfizethető bárocskák bezártak. Nem egyszerre, és talán nem is látványosan.
Inkább csak, valahogy, kifakultak a valóságból. Legtöbbjüket el is feledtük. S
azok is ritkán jutnak eszünkbe, amelyekre emlékszünk. Holott talán nem ártana,
ha olykor megállnánk a nagy rohanásban. Talán nem ártana valahol leülni és a
zongoristát, a harmonikást hallgatni.
Mi tagadás az utóbbiak egyike juttatta
eszembe azt a bizonyos presszót is a zongorával. Ma a Déli pályaudvar környékén.
Mint mostanában többször is. Mert, amíg szét nem bombázták, a „Moszkván” is
zenélt. Csak úgy. Semmit sem kérve, de mindent elfogadva. Ételt, és pénzt
egyaránt. Mintegy általános képviselőjeként azoknak, akik annak idején a
vendéglátóiparban szórakoztatták a nagyérdeműt, de a szőnyeget az utolsó bojtig
kihúzták alóluk. Mert mi máshoz is kezdjen az, aki évtizedekig a „kisközönségnek”
zenélt? Ahhoz ért, azt tudja csinálni, és azt tudja jól csinálni. Kiül, és
zenél. Akkor, amikor valami eseti alaklomra nem kérik fel, de a gyógyszert,
villanyt, vagy akár csak a mécsest, de fizetni kell. Az, aki a harmonikával tudja
szolgálni a járókelőket, azzal szolgálja. A szolgáltatási díj megállapítását pedig
azokra bízza, akik hallgatják. Olykor pedig beszélgetve azokkal, akik bedobják
a kihelyezett becsületkasszába az utcai, egyszemélyes koncert árát.
Becsület. Talán az ember azon dolgainak
egyike, amit még meg tud őrizni. A tartással, az önérzettel. Akkor is, amikor más
helyet szégyelli valaki, hogy ott ül az utcán egy harmonikával. Nem azt, hogy
zenél. Hiszen ahhoz ért, azt csinálta mindig, és azt szereti csinálni. A helyzetért,
hogy évtizedes közszórakoztatás után a karrier csúcsaként egy sámlin gubbaszt,
és harmonikázik a villamosra, buszra váróknak. Élelemért, pénzért. Mert a
gyógyszert, a villanyt, vagy akár csak a mécsest, meg kell fizetni. Vagy
pénzzel, vagy gerinccel, tartással. Hiszen az ingyenes ellátás sem ingyenes.
Kérni kell. S lehet azt mondani, hogy kérni nem szégyen. De vajon tényleg nem?
Sohasem? De ha nem is. Dicsőségnek sosem dicsőség. Akkor pedig pláne nem, ha
valaki tudja: végigdolgozta az évtizedeket. Mert csak ahhoz értett.
Köszönet nélkül is téve azt, amihez ért, értett, érted.
Kis pénzért, s néha élelemért.
Az ismeretlen harmonikásnak ezen a helyen
is köszönet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése