Horgosi dráma? Horgosi kacsa?

A migránsokkal kapcsolatban nyilvánvalóan meg van a veszélye annak, hogy felforgatók, titkosszolgák és fanatikusok keverednek közéjük. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a kiszűrése nemzetbiztonsági érdek. Az azonban legalább annyira nyilvánvaló, hogy az említettek kiszűrése nem a menekültek globális elutasításával azonos. S akkor berobban az Alo híre, ami szerint megindultak az iszlámista hadak.

A Délhír is átvette. Már a címben is ezer, felfegyverkezett, Allah Akbar felkiáltással rohamozó marcona tömeget sejtetnek. Forrásként az említett egy szem tudósítás szerepel. Hatósági megerősítés nélkül. Ami csak annyiból furcsa, hogy a kerítésépítést az európai megváltás eszközének beállító kormány szócsövei szinte biztosan kapva kapnának az önigazolás lehetőségén. De szombat van, és nagyon meleg. Lehet, hogy ezért késett a hivatalos közlemény az esetről. Ne tételezzük fel, hogy olyan szintű sajtóetikai probléma lenne a tudósítás mögött, ami az egész esemény ignorálását tenné indokolttá. Miközben azért van néhány olyan momentum, ami azért jelzi a híreket közlők felelősségének annyiszor emlegetett szempontjait.

Például azt, hogy amennyiben egy drámaként beharangozott, ezernyi felfegyverzett fanatikus okozta drámai helyzethez egy annak ellentmondó képanyag tartozik, akkor legalább illik kicsit gondolkodóba esni. Az Alo közlése esetén márpedig ez a helyzet. A Tanjug képét olyan aláírással közlik, amely horgosi drámát emleget. Egy olyan képet, amelyen teljesen nyilvánvalóan nincs ezer ember. Ahogy nem kevésbé nyilvánvaló, hogy a mintegy félszáz embert mutató képen az emberek korántsem csak férfiak. Sokkal inkább egy olyan csoport, amelyben az asszonyok a csoport belsejében, védettebb környezetben vannak. Ami teljesen logikus akkor, ha egy inkább békében, esetleg védekezésre kényszerülve helyet változtató csoportot „adtak el” drámai tömegnek. Ráadásul a kapákkal felfegyverzett, habzó szájjal üvöltőknek nyoma sincs a képen. A lefényképezett férfiak kapa és kézifegyver helyett kartontáblákat tartanak. Amelyek egyikén a „Nem vagyunk bűnözők (We are not criminals)” felirat olvasható.

A tudósítást ezen kívül egy magányos rendőrautó mellett ácsorgó egyenruhás hivatott drámaibbá illusztrálni. Holott inkább a média-pancserséget mutatja be. Mert az világos, hogy egy valóban ezres tömeggel szemben a magányos rendőrnek legfeljebb menekülési lehetősége lenne. Ahogy erősen valószínű az is, hogy a fényképet készítő is gyorsvonati sebességgel futott volna messzire. A tudósítás és képanyaga tehát nyilvánvalóan hamisak. Egymáshoz képest mindenképpen.

Ami a legsanyarúbb az egészben az az, hogy miközben a szöveget, ami vagy hír, vagy kacsa rendre átvették a különböző oldalak, senkinek nem tűnt fel, hogy kép egész másról látszik szólni, mint a szöveg. Mert úgy tűnik: ha kielégíthető a migráns-démonokat látni vágyó vágy, akkor az háttérbe szorít minden mást.

Andrew_s

Update:

Azóta egyértelműnek tűnik, hogy kacsa. Nettó uszítási szándékkal a háttérben. Jellemző, hogy a kritikátlan hírátvételt még az Origó is címváltoztatással, és nem korrekcióval igyekszik leplezni. Az persze megint más kérdés, hogy most már mindenki okos és etikus. Utólag. A sajtóetika, a hitelesség meg sülyed tovább a mocsárba.

Fájdalomcsillapító élesztőkből

Forrás: The New York Times

Az élőlények genetikai anyagának megkeverésétől néha okkal, néha az ok nélküli pánikkeltés határán foglalkozik a közéleti média. Nem feledkezve meg azokról a szervezetekről sem, amelyek agitátorait életveszélyes lehet egy szakmai kérdéssel zaklatni. Mert gyorsan kiderül: életveszélyesen tájékozatlanok. Miközben a tudomány fütyül rájuk. Például akkor, amikor a fájdalom enyhítésének anyagairól van szó.

Mert a legutóbbi tudományos hírek egyike éppen erről szól. Arról, hogy a korábban speciális mezőgazdasági területeken, általában komoly óvintézkedés mellett megtermelt opiátokat immár lombikban is elő lehet állítatni. Amely ötlet különben nem is annyira új. Annyira nem, hogy növényi szövettenyészetek segítségével való előállításukkal már évtizedek óta próbálkoztak. Ebben az esetben a mákfélékből kivett szövetdarabka sejtjeit próbálták volna nagyüzemileg szaporítani. Ez azonban nem jött be. Annak ellenére, hogy a növényi szövettenyésztéssel foglalkozók számos más területen, például a növények vírus-mentesítésében, egyes növények mikro-szaporításában komoly eredményeket tudnak felmutatni.

A mákfélék lombikba-erőltetése helyett, kihasználva a géntechnológia fejlődésének eredményeit, egy Stanford-i kutatócsoport más irányból közelítette meg a problémát. Élesztőtörzseket „beszéltek rá” sikerrel a gyógyászati alapanyagok megtermelésére. Ami más bioaktív vegyületek esetében már sikerrel járt a különböző kutatólaboratóriumoknak munkatársainak. Egyes antibiotikumok előállítása pedig ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne ipari méretekben szaporított gombatenyészetek nélkül. Melyek között szintén szép számmal találunk eredetileg mutánsként azonosított törzseket. Ugyanakkor a pszicho-aktív anyagok ilyetén megtermelése jelentősen eltérhet a többi, korábban ismert anyagok előállításától.

Nem is annyira a mikrobiológiai, genetikai vetületei miatt. Az élesztők tenyésztésére jól kidolgozott technológiával rendelkezünk. A sörfőzdék világától, a mikrobiológiai laboratóriumokig bezárólag. Azonban az opiátokkal kapcsolatban igen komoly fenntartások merülhetnek fel a vegyületek jelleg miatt. Mert túl azon, hogy igen hatékony fájdalomcsillapítók, kábítószerként is szóba jöhetnek. Nem véletlen, hogy azon orvosok körében, akik rendszeresen használták betegeik kínjainak enyhítésére a morfiumot, komoly kockázata volt a személyes rászokásuknak is. De nyilvánvaló, hogy a kábítószerre rászokók gerincét nem az említett orvosok adják, hanem azok, akik különböző egyéb csatornákon jutnak hozzá a napi szívni, illetve szúrni valóhoz. Nem véletlen, hogy a mákfélékből nyert alkaloidok hozzáférését erős korlátokkal igyekeznek körbebástyázni.

Az olcsó és nagy tömegű előállításuk lehetőségének tehát meg van a maga veszélyes. Nem véletlen, hogy az említett élesztőtörzseket előállítók munkáját az amerikai drog-hivatal munkatársai is figyelemmel kísérték. Miközben maguk a kutatók is igyekeztek eloszlatni azt a véleményt, hogy ezután bárki, a házi sörfőzés eszköztárának bevetésével, olcsón és nagy mennyiségben állíthat elő kábítószert. Ugyanakkor, amikor a mérleg másik serpenyőjében azok szenvedéseinek csökkentése áll, akik fájdalma más módon nem enyhíthető. S akikkel szemben embertelenség lenne nem bevetni azokat az eszközöket, amellyel a napjaik megkönnyíthetők.

Andrew_s

Egy fiú, aki Ember volt

Fotó: Origo/Owen Richard

Nem túl rendhagyó módon, de mégis próbálkozzunk egy gondolatbeli időutazással. Mondjuk, 20 évvel ezelőtt megjelenik egy országos napilapban a hír: egy 16 éves fiú megmentette egy ember életét, akit az elvérzés fenyegetett. Szinte biztos, hogy a többség egységesen kiállt volna az életmentő kitüntetése mellett. Mára egy ilyen eseményt is sikerült a szekértáborok közti futóárokba hajítani.

Holott az alaphír nem több, és nem kevesebb ennél. Egy baleseti sérültet ellátott egy, a lélekjelenlétével a tömeg fölé emelkedő tinédzser. Respekt neki. Méghozzá nagy. Nem a származása, de még csak nem is a kora miatt. A lélekjelenléte és cselekvőkészsége miatt. Az Embernek. Alapvetően kitüntetést érdemelne, és nem azt, hogy szinte hadihírré váljon. Holott a gyakorlat azt mutatja, hogy az utóbbi történt meg. Részben a hír közlésének módjával is, részben a hozzá kapcsolódó internetes hozzászólások hatására. S ez utóbbi jelenség alighanem sokkal inkább elgondolkodtató, mint az alaphír.

Mert már az is említésre méltó, hogy a a híradások már címben érdemesnek látták kiemelni, hogy egy menekült srác mentette meg egy „itteni” életét. Másutt már az is cím-kiemelést ért, hogy afgán volt a menekült, aki életet mentett. Holott az eset szempontjából, nem győzöm hangsúlyozni, teljesen mindegy. Mert az emberi szolidaritás, a segíteni akarás, az élet megmentése aligha nemzetiségfüggő. Gondolom én. Ahogy nem is státuszfüggő. Gondolom én. Ám, miközben a hozzászólásokat olvasgatom, rá kell jönnöm, hogy talán kisebbségbe szorulok. Különösen, ha olyan hozzászólásokat olvasok, amelyek egyike, például, azzal indít, hogy: „Megtette volna magyar is”. Ami után olyan érzése támadhat az embernek, ami csökkenti az életmentés jelentőségét azzal, hogy nem magyar tette meg. Miközben, a hatalom tüzelte közhangulatot ismerve, sajnos, mind a hírnek címet adókat, mind a hozzászólók egy részét megértem. Egy olyan közhangulatban, amelyet a kormányzat azzal tesz épületessé, hogy a háborús menekülteket virtuális patákkal, szarvakkal és villás farokkal látja el.

Ebben a közhangulatban, sajnos, szinte muszáj kiemelni: a menekültek nem csak, hogy emberek, de az embertársaikkal szolidáris, segítőkész és jó emberek. Semmivel nem rosszabbak, ördögibbek, mint azok, akiknek őseit, legalább részben egy ezredéve sodorta ide az akkori történelmi vihar. Valószínűleg nem is jobbak. Jobbá, kiemelkedővé éppen az teszi őket, hogy a hivatalos hatalom törvényszintre emelt gyűlöletének dacára emberek maradnak. S igen, ilyen helyzetben ki kell emelni, hogy a segítő kezet egy menekült nyújtotta. Ha tetszik: egy afgán egy magyarnak. Mely utóbbiak között szintén vannak jó emberek, és gonoszak. Az utóbbiakat szívesen elfelednénk, míg az előbbieket ott látjuk az ételosztásoknál, a menekültek istápolásakor, a gyűlölet szellemi falának csákányozásakor.

Ezekre a magyarokra az egész ország büszke lehet. Nem a származásuk miatt, hanem azért mert éppen úgy emberek tudnak maradni az őket érő pejoratív megjegyzések, szidalmak, ócsárolások közepette, mint az az afgán fiú, aki a segítségre szoruló embert látja a sérültben. S egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy sokan fordított helyzetben is segítenének. Legalább is szeretném remélni, hogy sokan nem a származását, a bőrszínét néznék egy súlyos sérültnek, hanem az embert látnák. Miközben az internetes hozzászólások alapján sokszor elfog a kétség. Pedig az, aki ma a segítséget mérlegeli, holnap kerülhet olyan helyzetbe, amikor segítségre szorulhat. Akár önhibáján kívül is. Akár úgy, hogy érte felejt el odaérni időben az a mentő, amelyre az artériásan vérzőnek közel egy órát kellett várnia.

S ilyenkor mindig felmerül bennem a sokszor, olykor fórumokon feltett, olykor demagógnak titulált kérdés. Az, hogy a decibel-magyarok vajon hagynák-e gyermeküket vízbe fúlni, szeretteik bármelyikét egy életmentő műtét megtagadásával büntetni? Abban az esetben, ha a gyermekük megmentéséért vízbe ugró, a műtéthez vért adó esetében bizton tudnák, hogy a segítő, cigány, afgán, menekült, zsidó, vagy bárki más? Bárki, akire az ország-vezér, vagy a saját hordaparancsnokuk éppen ellenségként ragaszt bélyeget.

Andrew_s

Gyermekrajzos orbanizmusteszt

A gyermekek, általában, szeretnek rajzolni. Egész egyszerűen azért, mert ez egy olyan önkifejezési forma, amely nem igényel olyan, nem egy esetben gátló tényezőként jelentkező eszközparkot, mint a beszélt nyelv fogalmi készletének helyes és félreértésektől mentes használata. Nem véletlen, hogy idegen földön még a felnőttek is rajzolva, mutogatva kommunikálnak. Ahogy tudnak, eszköz híján a levegőbe „rajzolva”, vagy pálcával a porba, homokba.

Ezért tűnik furcsának, ha olyan hír éri utol az embert, ami meggátolná a gyermekek rajztevékenységét. Még akkor is, ha történetesen az aszfaltra rajzolnak. Ezzel ugyanis kétségtelenül egy alapvető kommunikációs lehetőségtől fosztják meg a gyermeket. Olyan lehetőségtől, amelynek felhasználása a terápiás, vagy akár a pedagógiai munkában nagyon régóta ismert. Például Nagy László már 1905-ben könyvet jelentetett meg “Fejezetek a gyermekrajzok lélektanából” címmel. De még a közelmúltban is könyvek, szakdolgozatok tárgyát képezte. Elég, ha olyan könyvekre gondolunk, mint „A gyermekrajzok fejlődéslélektana” (Feuer Mária, 2000) vagy az „Amiről a gyermekrajzok beszélnek” (Vályi Zsuzsa, 2013). Természetesen az említett esetekben a rajzokon van a hangsúly, és aligha az elkészítésükhöz használt eszközökön. Ahogy a teljes ókori kultúrát sem dobjuk ki azon az alapon, hogy nem számítógéppel szerkesztetten nyomtatták, hanem agyagtáblába karcolták az írásjegyeket. Bár, néhányak fejében igény talán lenne a kulturális hagyaték kidobására is.

A gyermekrajzokra visszatérve valami hasonló igény jelentkezhetett akkor, amikor a menekült, és sokszorosan traumatizált gyermekek esetében gondolták megtiltani az említett, a beszélt nyelvtől független kommunikációs formát. Azon az alapon, hogy a háborús övezetekből érkezett gyermekek az aszfaltra rajzoltak. Még tiszta szerencse, hogy a gyermekkoromban nem a jelen hatalom stupid idiótái voltak megmondó-emberi pozícióban. Így tág tere volt az aszfaltrajz-versenyeknek. Habár, mint azt a Helsinki Bizottság is hivatkozta a Budapesti Rendészeti Igazgatóságnak (BRI) tulajdonítható tiltásra reagálva: ma is rendeznek ilyeneket. Holott alig valószínű, hogy a környezeti ártalom az egyik esetben nulla, míg a másik esetben hatalmas lenne. Mármint a rajzolásra használt kréta, vagy akár csak téglapor esetében. Mert a mondanivaló szempontjából lehet különbség abban, hogy valaki tarka lepkét, vagy bombázót rajzol. Gyermekként. Az aszfaltra. Az utóbbi üzenete sokkal, nagyságrendekkel komorabb, szomorúbb. A bombázó, az erőszak, az otthon elvesztésének fájdalma, az idegen hatalom packázásának lelket felőrlő „élménye” lerajzolva talán még azokban is empátiát ébreszthet, akik különben nem a menekültek feltétlen kedvelői. Ráadásul az aszfalton hagyott rajz még akkor is ott marad, amikor a gyermeket már „továbbították” a következő megőrző-helyre.

S talán éppen ez a baja a hatalomnak ezekkel a rajzokkal. A papírra készült rajzokkal ellentétben ezeket a gyermeki üzeneteket nem lehet összegyűrni, kidobni és elfelejteni. Ezek az első esőig ott maradnak. A gyermeknek segítve a traumák feldolgozásában, és még a helyükre bakanccsal dobbanóknak is üzenve. Márpedig nehéz lehet a szenvtelen végrehajtó, a sötét ruhában és sötét lélekkel üvöltő csorda-barom lelkületét megőrizni a gyermeket ért keserűség láttán. Talán azért, mert a gyermek iránti különös figyelem, néhány fasisztoid mutánstól eltekintve, bele van égve a kromoszómákba. Nem véletlen, hogy az erőszakolók közt is külön állatfajként kezelik a pedofil kéjgyilkost. Ugyanakkor a menekülteket démonizáló hatalom nem engedhet meg olyan lazaságot, hogy a végén még az együttérzés győzedelmeskedjen az ellenség-kép kereséssel szemben. Mert nyilvánvaló: a gyermeket ért trauma a szüleinek is az. A gyermeket ért bántalom kiváltotta empátia óhatatlanul a szüleire is kisugárzik.

A maradandó gyermekrajzok ellen hirdetett küzdelem tehát valószínűleg több forrásból feketéllik elő. Az egyik tetten érhető szándék kétségtelenül a traumás sokk csökkentése elleni fellépés. Talán abból kiindulva, hogy a vegzált, a bántalmát magába temető ember személyisége könnyebben megtörhető, és az ilyen ember kiszolgáltatott. Márpedig az egyenes gerincű, felemelt fejű ember minden diktatúra legnagyobb ellensége. Különösen akkor, ha a hatalom a saját erejének demonstrációs eszközeként bánik az illetőkkel. Nem véletlen, hogy a különböző elkülönítő-táborokban a diktatúrák mindig üldözték az önkifejezés, a feszültségoldás eszközeit. A másik nem kevésbé jelentős ok lehet az, amit már érintettem. Az, hogy a homogén ellenségképet ne törje meg a hallgatva eltűrt gyűlöletet megtörő spontán szimpátia ébredése. Mely utóbbit, az empátia felkeltését még a papírra készült rajzok is szolgálhatnák. Például az, ha a papírra, és nem aszfaltra, készült rajzokból készült faliújságokat helyeznének el.

Mely faliújságok elhelyezésének kísérlete mindenképpen leleplező lehet. Sikeres kihelyezése a gyermekek által átélteket leplezné le. Betiltása a pedig a fasizmus felé menetelő hatalmat.

Andrew_s

Zápult plakátötlettel a háborúba

Forrás: Flickr / Geoffrey Colin Thornton

A kormányzati plakátkampány legújabb híre tényleg olyan, amitől máris kicsit jobban érezhetjük magunkat. Arról szólnak ugyanis a hírek, hogy Orbánia vezetői komolyan veszik azt az üzenetét a vezérnek, ami szerint a gyökereinél kell megoldani a menekültkérdést. Elviszik a plakátokat oda, ahonnan a menekültek útra kelnek.

Valószínűbb ugyan, hogy a béke elősegítésével, vagy legalább élelmiszerrel, netán az aknamezők veszélymentesítésével többet érnének, de azért a plakát is valami. Valahol ugyanis csak el kell kezdeni az ügyintézést. A plakát különben egy igen hatásos megoldás. Különösen az, ha a hazánkba kirakott plakátok szellemiségét gondolják exportálni. A briliáns szövegezésekről már nem is beszélve. Az utóbbi kapcsán természetesen arról sem feledkezve meg, hogy már a hazánkban érkezett háborús menekülteket is magyarul gondolták megszólítani. Világosan jelezve, hogy a plakátoknak semmi közük a menekültekhez. Sokkal inkább a hazai szélsőségeseknek gyakorolt gesztusról, és a plakátos haverok boldogításáról szólnak.

Ez utóbbi a szíriai plakátkampány esetén is befigyelhet. Feltéve, hogy innen fogják a kész plakátokat elvinni oda, ahol a harcok dúlnak. Mert azt gondolom, még a pálinkával bevett gyógyszer hatása alatt sem gondolta senki komolyan, hogy a háborús menekültek legnagyobb tömegei onnan érkeznek, ahol jólét, biztonság és nyugalom van. Így a plakátokból alighanem gyorsított eljárásban készül gyújtós, és a plakátok kihelyezői sem biztos, hogy golyóállóak. A plakátokat, és kihelyezőiket tehát világos, hogy meg kell védeni. A hazai plakátfigyelésben érdemeket szerzett belügyi erőket tehát szintén célszerű lehet exportcikké nyilvánítani. Ami azt is jelenti, hogy gondoskodni kell a hazai pótlásról. Tehát a munkaerő-piacon máris megjelenik egy hatalmas pozitív hozadék. A besúgóknak és zugfigyelőknek például szinte biztosan konjunktúrát ígérne a plakátfigyelői hálózat személyzeti rotálása. Az exportált szakszemélyzet védelmét biztosítandó velük lehetne küldeni a paramilitáns aszfalthuszárokat. Nem is kellene hivatalosan kiküldeni a társaságot. Mehetnének turistaútlevéllel. Egyszerre két legyet is ütve. Egyrészt ott lennének, ahol tényleg harcok dúlnak, másrészt nem lennének itt.

Ott létük esetén a szintén exportált tanerőkre, idegenvezetőkre is vigyázhatnának. Mert az világos, hogy a menekülni szándékozókat, két golyózápor közt meg kellene tanítani magyarul. Különben mi a fenét kezdenének a plakátokkal, és idetévedésük esetén a magyar nyelvű brosúrákkal. A nyelvtanárok számára tehát szintén számos munkalehetőséget csillant fel a legújabb ötletparádé. A földrajz-szakosoknak csak azért nem, mert az ő szerepüket átveszik az idegenvezetők. Akikből nyilván szintén szép számban lesz szükség. Mert elképzelem, hogy az amúgy is zaklatott, a háborúktól ide-oda kergetett tömeget alkotó emberek mekkora hányada tudja az elindulásakor Magyarország koordinátáit. S valahogy nem tudok túl magas számra gondolni. Tehát kelleni fog az ezen tudáshiányt pótló ismeretterjesztő szakembergárda, mint egy falat kenyér. Ráadásul olyan képzettséggel, ami alkalmassá teszi őket az égő házból menekülők szigorú ellenőrzésére. Mert a gyereket esetleg otthagyhatják a lángok martalékának, de a térképüket, azt soha. Igazán életszerű megközelítése a problémának.

Nehezemre esik annak a feltételezése, hogy ezt az egészet nem valami tréfás kedvű publicista találta ki. Ha ugyanis tényleg kormányzati szereplő, a hatalom embere az illetékes, akkor ebben a melegben jobb, ha nem megy az emberek közé. Mert igazán nyomasztó lehet a közelében terjengő kénhidrogén-szag. Nem azért, mert maga lenne az ördög. De hogy a feje megzápult a nagy melegben, az valószínű.

Andrew_s

Dougal Dixon: Az ember az ember után

A GMO-kkal kapcsolatban nem egy esetben egyfajta pánikkeltés zajlik. S ez akkor is igaz, ha tudjuk: a genetikai változtatások lehetősége alól az ember sem kivétel. Az emberi genom is alakítható. Ha ehhez hozzávesszük a műszaki és sebészeti technológiákban rejlő lehetőségek tárházainak bővülését...

A történet két évszázad múlva indul, amikor világosan látszanak a lehetőségek mind más bolygók benépesítésére, mind a Föld változásainak szorítását tekintve. Nem feledve, hogy a természetes élővilág könnyen a végzetes elszegényedés útjára is léphet. Érthetően felélénkülhetnek a kutatások speciális „emberek” megalkotására. Benépesítendő a tengereket, és alkalmassá válva akár az űrben végzett munkára. Ráadásul a nehézkes védőöltözetet is nélkülözve, Az utóbbi esetben a szaporodás képességének hiánya sem akadály. A speciális létformák egy részének ugyan lehet hátránya, hogy csak lombikban és „gyárakban” alakíthatók ki, de ez nem okoz problémát. Amíg hozzáértő genetikusok élnek, és a high-tech üzemek funkcionálnak.

Amikor az emberi civilizáció összeomlik, és a genetikai tervezők utódai földművesekké, majd egy kihaló faj egyedeivé válnak, akkor elszabadul az evolúció. A genetikailag átalakított „emberek” utódai immár az eredeti terv-céloktól függetlenül, a biológiai szabályszerűségek hasára alakulnak tovább. Elfoglalva azokat az ökológiai fülkéket, amelyekből a technológus Homo sapiens kiüldözte az eredeti „lakosokat”. Kialakulnak a tundrákat benépesítő formák, és a tengerhez tervezett vízi-ember is önálló fejlődési utat jár be. Elkezdődik a hominidák fejlődésének új korszaka. Az ember utáni emberek kora. Hatalmasokkal és törpékkel. Növényevőkkel és élősködőkkel. Megannyi ember-utód. Abban a korban, ahol a gondolatkísérlet szerzője már ismeretlen, a genetikai terezőket elfeledték, a biológia, illetve az evolúció pedig tesz a dolgát. A Földön. Mert természetesen az űrbe távozottak, a kolonizálók utódai is alakulnak. Talán jobb eséllyel megőrizve a műszaki technológia egyes elemeit.

De ezt természetesen nem tudhatjuk. Ahogy nem tudhatta biztosan Dougal Dixon sem az 1980-as évek vége fele. Azonban mégis érdemes lehet belelapozni abba a könyvbe, mely „Man After Man: An Anthropology of the Future” (Ember az ember után, azaz a jövő antropológiája) címmel jelent meg 1990-ben. Már csak azért is érdemes lehet belelapozni, mert szigorúan az ismert evolúciós szabályszerűségek nyomán próbálja felvázolni azt, ami tulajdonképpen akár a sci-fi műfajába is sorolható. Nem véletlen, hogy olyan nagyság írta az előszavát, mint Brian W. Aldiss. A könyv ugyanakkor gazdagon illusztrált lapok, és Philip Hood képei, segítségével röpíti el az olvasót az ember utódai által uralt világba. Abba a korba, amelyben a földi körülmények már drasztikusan megváltoztak az általunk ismert világhoz képest.

Innen nézve a könyv egyik nagy hátránya, hogy magyarul nem jelent meg. Míg olvasgatva és felette elgondolkozva mérhetetlen hozadéka lehet annak, hogy bevillantsa a tudatunkba: személyesen csak pillanatfelvételek vagyunk a Föld történetében.

Andrew_s

Sándor Mária koncepciós etikai vétsége

Sándor Máriát, aki „a” feketeruhás nővérként lett ismert, majdnem etikai eljárás alá vonták. Aztán mégsem. Dr. Balogh Zoltán, aki nem azonos az Emmi vezetőjével, visszavonta a kezdeményezést. Így egyszerűen. Az úr indította, az úr visszavonta stílusban. Valószínűleg egy cseppet sem meginogva. Elvégre miért is ingott volna meg?

A hatalom jelen magyar gyakorlásának természete nem arról híres, hogy meginogna. Abból a szempontból semmiképpen, hogy kiejtse a száján: „Bocs, tévedtem”. Ahogy Dr. Balogh Zoltán, mint a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) elnöke sem ilyesmivel indokolta a döntést, hanem azzal, hogy belsőleg, magánberkeikben gondolták elintézni ezt a kis koncepciós ügyet. S mert ez nem sikerült, a reá nehezedő nyomás és a fenyegetéssel határos közvéleményi megnyilvánulások hatására lépett. Mártíromságának, és duzzogásának teljes tudatában. Mondotta: „A Sándor Mária elleni etikai eljárást a mai nappal visszavonom”. Majd visszavonta. Egy demokratikus kamarában miként is történhetne másként? Nem is érthető az esetleges fennakadás. Az ügyben az elnök ugyanis aligha egy köz-döntés „arca” lehetett.

Lehetett volna persze, de magát az etikai vétséggel kapcsolatos előterjesztést is Balogh Zoltán tette. Nyilván etikailag vérig sértődve. Majd a budapesti kórházban dolgozó budapesti nővér ügye elkerült a Zala megyei etikai bizottsághoz. Mert nyilvánvalóan az volt legközelebb Budapesthez. Majd ezt követte a mai bejelentés. Normális körülmények között ezen a ponton mondaná bárki, hogy „na itt lehet leszállni”, és kiszállok. De nem így a hatalom által törvényileg garantált tagságú szervezetek esetében. Márpedig a MESZK is ilyen. Ezekből a szervezetekből csak pályamódosítással lehet kiszállni. Aki hivatásos nővér akar lenni, annak tehát nem elég a segíteni akarás, az empátia, a szakmai rutin, a tudás. A kötelező tagsággal ugyanis együtt jár, hogy el kell viselni a fejére nagy ívben köpő, szakmailag nem okvetlen számításba vehető helyi kiskirályokat. Azokat, akik az érdekképviseletet elsősorban a saját pozícionális érdekeik védelmében látják megvalósulni. Ha pedig az asztalukról véletlenül lehullik egy morzsa, és attól valaki egy nappal később hal éhen, akkor hajlonganak, és tapsoltatják magukat. Holott csak bohócok a hatalom cirkuszában.

Azonban megtehetik. Ahogy megteheti a pedagógusok nyakába ültetett kamara, és a többi hasonló szervezet vezetője is. Nem kis részben persze azért is, mert sokszor a szakszervezetek akár tevőlegesen, de a passzivitásukkal hallgatólagosan nem egy esetben segítik a hatalom törekvéseit. Erre különben éppen a pedagógusok esetében láthattunk szép ívű példasorozatot. Beleértve azt is, ahogy a SZOT-korszakot idézve megalakult a Magyar Pedagógus Kar. Galló Istvánné hathatós semmittevése közepette. Aki pedig azt hinné, hogy az illető szakszervezeti vezető távozni kényszerült az eltelt időszakban, az téved. Az Emmi által támogatott, a pedagógusok képviseletét vízfejjel ellátó szervezet pedig szintén él, és gügyög.

Az egészségügy kapcsán tehát üdítő jelenségnek is tekinthetnénk az Emmi-vezetővel majdnem-névrokon MESZK-elnök meghátrálását. De, sajnos, valószínűleg hiú ábránd azt hinni, hogy ettől akár a lelkiismerete, akár a széke megrendült volna. Ameddig teljesíti a hatalmi megrendeléseket nem is kerül sor ilyen megrendülésre. Megrendülni az egészségügy fog. Illetve az sem. A romosodás egy határa után már a legnagyobb földrengés sem okoz látványos változást. S nem biztos, hogy az a vétkes, aki a romokba hanyatlást lassítani, gátolni akarná.

Természetesen Dr. Balogh Zoltán azon kijelentését is elfogadhatjuk, miszerint nem politikai megrendelésre tevékenykedve lépett volna fel a feketeruhás nővér ellen. Azonban ezt éppen önmaga cáfolja, A MESZK, éppen a kötelező tagság okán, 2011-ben is változtatott, etikai kódexe bárki által elérhetően elolvasható. Ha Sándor Máriát okkal vádolják a megsértésével, akkor elég lett volna egy listát közzétenni, hogy mivel, melyik ponttal került ütközésbe. Amikor egy beadványt ötletszerűen beterjesztenek, majd ugyanígy visszavonnak, akkor az két dolgot is jelenthet. Akár összefüggően is. Az egyik, hogy nincsenek valós, védhető, bárki által ellenőrizhető pontok azon a bizonyos listán. A másik, hogy a most visszavont eljárást majd újraindítják, ha a tiltakozást elég kifárasztottnak ítélik.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Délnemzeti Gumicsont

MTI Fotó: Máthé Zoltán

A Nagy Déli Kerítés tulajdonképpen csak azért lenne rossz név arra, amit Orbánia déli határán művel a hatalom, mert a rövidítése egy már megszűnt államot idézne. Habár az NDK elhíresült annak idején a Berlini Falról. Úgyhogy lehet, hogy újNDK néven mégis jó lehetne a rövidítés. Azzal, hogy ugyanaz lenne a névvel a probléma, mint a KDNP-vel: alig lenne igaz belőle valami. Úgyhogy talán inkább Délnemzeti Gumicsontnak (DNG) kellene hívni.

Mert mostanra kiderült, hogy legfeljebb az égtáj igaz az egészből. Tényleg délen van. Még Felcsúthoz képest is. Amihez képest, lévén a világ, valóságtól elemelkedett közepe, még Oslo is délen van. Csak jó irányban kell elindulni. Az úton még a banán is megteremne. Mint egy jó banánköztársaságban. De maradjunk a DNG-nél. Amiről kiderült, hogy nem is olyan nagy, mint először emlegették. Ami azért mégiscsak galádság. Mert olyan egyszerűen nem lehet, hogy Orbánia pont kerítésben nem teljesít jobban, mint az NDK. Alacsonyabb kerítést, mint a Berlini Fal egyszerűen nem érdemel meg a permanens szabadságharcban vérző retorikától nyomasztott ország. S akkor nem szóltunk arról, hogy a kerítést egyszerűen, mondhatni csak úgy, mintegy sanzé, átvágták a minap. Úgyhogy a kerítés is lassan olyan lesz, mint a Várkert-bazár. Egy egykori orosz főherceget, és Rejtő Jenő halhatatlan műveit felidéző műszaki objektum. Amelynek egész valójából gyakorlatilag csak az átvágás az igaz. Az egész országot vágják át vele. Nem erővágóval, hanem erős retorikai baromságokkal. Miközben a nagy Tesztkerítésen nemhogy átmászni át lehet, de alatta is sikerrel át lehetett jutni.

De a kerítés egyéb megvalósítási szempontból is lassan önmaga paródiájává érik. Kezdve attól, hogy valójában nem a határon van, hanem teljes egészében az ország területén. Így az, aki eljut a kerítésig, már magyar területen leledzik. Innentől a kerítés puszta léte Grigory Potemkin emlékét idézi. Olyan pénztemető, ami legfeljebb a leendő Pintér-táborok létrehozásának felszínes fedőlétesítményeként játszhat szerepet. Nem a menekültek ellen, hanem a belpolitikában. Látszat-okot szolgáltatva a közmunkások egyre inkább közrabszolgaként való kezelésére, a rabok dolgoztatására és a menekültek maholnap tetszés szerinti rabosítására. Amely alá az ideológiát, legutóbb, Orbán Viktor üzente meg Tusványosról. Akinek pedig kétsége lett volna arról, hogy a kerítésügy csak fedősztori valamihez, annak megérkeztek a legújabb közlemények a Belügyminisztériumtól. Ezek alapján a nagyhatalmú kormányszerv rájött: vannak sínek a határon. Talán akkor, amikor a környékére felvonultak a katonai térképészek, és megbotlottak bennük.

A közleményben minden esetre leszögezik Pintér kommunikátorai: a sínekre nem építenek műszaki zárat. Megnyugodtunk. Amellett, hogy az arra szolgálatot teljesítő vasutasok is megnyugodhatnak. Mert esetleg lelki szemeik előtt megjelent az a helyzet, hogy eltaposván a belvédelmi drótszálakat azonnal mehetnek a börtönbe. Mint a kerítés rongálói. Aztán, immár rabként megint csak vezethetik a vonatot, amellyel újra és újra megtépik a drótokat. Úgy járva, mint a katonai büntetőtáborok lakói és a légionisták Rejtő könyveiben. De, mint a közlemény leszögezi: megnyugodhatnak. Nem lesz a síneken kerítés. Helyette a rendészeti szervek fogják felügyelni a síneket. Míg bele nem bandzsulnak a végtelenben összeérő acélcsíkok bámulásába. A vonatokon pedig alighanem külön egységek fogják felkutatni a rönkfa alatt, és a mellékhelységekben megbújókat. Azaz vagy rendes helyőrség lesz a sínhatárokon Igoriból, vagy semmi értelme. Ha nem szervezik újjá a már-már elfeledett vonatellenőrzési megoldásokat, akkor nyugodtan odaültethetnek egy pályaőrt egy bódéba. Megvárni a befutó személyt. Azt, aki „elágazó italkeveréket hoz kétféle pálinkából”. Mert sokkal több értelme, határvédelmi okokból, nem lesz. Ahogy valószínűleg az egész DNG-nek sincs sokkal több értelme.

Az értelmét alighanem másutt kell keresni. A baráti kerítésszövők, és páva-balettisták megtámogatásán túl, ott van a már emlegetett táborszervezési ok, ami indokolhatja. Sivatagi homokdomb-építés helyett. Azonban az is biztos, hogy a belpolitika polarizálása, az ellenségképek sorozatgyártása is sikeres projekt. A társadalom atomizálása is a hatalmat segíti. Addig sem a széteső egészségüggyel, az elbarmolt oktatáspolitikával, a törvényben garantált korrupcióval és egyéb dolgokkal foglalkoznak a népek. 

Andrew_s

Kende Judit pozitív doktori diszkriminációja?

(Immár) Nyílt levél az ELTE PPK Doktori Iskolájának.

Az ELTE vezetése, Kende Judit akciójának politikai vetületeként, és az Index információi szerint, hajlandónak tűnik felülvizsgálni a doktori eskü szövegét.Ez azonban, mint arra korábban rámutattam, ez csak az egyik vetülete a történéseknek. Kende Judit akciójának ugyanis akár olyan látszata is lehet, ami sokkal inkább egy politikai akciónak álcázott, de az inkompetencia igazolódását gátló egyfajta előre menekülés.

Annak érdekében, hogy az ELTE PPK Pszichológiai Doktori Iskolájának vezetőjének állás foglalását is megismerjem, elektronikus levelet írtam Prof. Dr. Oláh Attila részére. Sajnos válasz ez idáig nem érkezett. Ennek oka a drótposta technikai problémái, illetve a válaszok hiánya egyaránt lehet. Bízva abban, hogy a válasz hiánya csak technikai okokra vezethető vissza, íme a levél, amit elküldtem:

Tisztelt Prof. Dr. Oláh Attila!

Az utóbbi időben rendre visszatér a médiába Kende Judit doktorrá avatásának kérdése. Talán már Önöknek is kínosan sokszor szerepel a téma a sajtóban. Mégis, mint az ELTE PPK Pszichológiai Doktori Iskolájának vezetőjéhez, s így hatáskörileg elsődlegesen érintetthez fordulok Önhöz ebben a kérdésben.

Nem vitatva azt, hogy Kende Judit eredményes politikai akciót folytatott a doktori avatásának közfigyelembe tartására, a jelenség egyik mellékszáláról mintha alig lenne információnk. Ez maga a doktori disszertáció, illetve annak formai kellékei, valamint a beadott dolgozat formai megfelelése a védésre bocsátáskor, illetve védéskor érvényes szabályzatoknak. Ezzel kapcsolatban igyekeztem fellelni azokat az adatokat, melyek az Országos Doktori Tanács honlapján, illetve az ELTE internetes oldalain elérhetők voltak. Ezek alapján az a látszat alakult ki, hogy Kende Judit a publikációs jegyzék tekintetében a Tézis-füzeteket hiányosan, a publikációk feltüntetése nélkül készítette el, illetve tette közzé. Ez, valamint az esetleges terjedelmi hiányok olyan formai hibát jelenthetnek, mely formai okokból már a házi védésre való alkalmasságot is megkérdőjelezheti.

Így a következő kérdések megválaszolásában szeretném az Ön segítségét kérni:

• Megfelel-e a védéskor előállt valós állapotnak az a dolgozat illetve azok a Tézisfüzetek, melyek az interneten 2015. júliusának elején az ODT honlapján bárki által megtekinthetők voltak?
• Ebben az esetben megfelel-e az ELTE, illetve a Doktori Iskola vonatkozó szabályzatának a dolgozat terjedelme, mely az irodalomjegyzékkel együtt értendően is alatta marad a száz oldalnak?
• Ugyancsak a fentiek értelmében, de megfelel-e az ELTE, illetve a Doktori Iskola vonatkozó szabályzatának a Tézis-füzeteknek a jelölt saját irodalmi munkásságát nélkülöző elkészítése?
• Amennyiben az előző két kérdésre nemleges a válasz, akkor történt-e Kende Judit doktori fokozatának visszavonását célzó kezdeményezés?
• Amennyiben a szabályzat-szegésekre vonatkozó kérdésekre adott válasz nem zárja ki a szabályzatok megszegését, de eddig nem történt Kende Judit doktori fokozatának visszavonását célzó kezdeményezés, akkor tervezik-e ennek elindítását?
• Amennyiben nem, akkor ez jelentheti-e azt, hogy ezt követően a disszertációk elkészítésére vonatkozó szabályzatok betartása opcionálissá válik az Önök Doktori Iskolájában?
• Amennyiben a szabályzatok alkalmazása nem válik opcionálissá, és a szabályzatok esetleg mégsem egyenlően kerülnek érvényesítésre, akkor ez tekinthető-e úgy, hogy Kende Judit politikai kampánya sikeres? Annyiban, hogy a szakmai meg nem felelés bárminemű felvetése azonnal a politikai üldöztetés látszatát keltheti.

A jelen levelet ebben a formában és Andrew_s szignóval szeretném csütörtökig elhelyezni azon a blogon, melyen a korábbi írások is napvilágot láttak. S örülnék, ha a Doktori Iskola részéről adott válaszokat is közzé tehetném. Mely utóbbiakat előre is köszönöm.

A kérdésekre sajnos nem jött válasz, de az ajánlatot fenntartom, és örömmel venném, ha akár itt, egy kommentben, akár az ELTE hivatalos közleményeként olvashatnám.

Andrew_s

Határbontástól tükörig

A déli határzár kapcsán bekövetkezett az, aminek eljövetelét alighanem a kezdettől sejteni lehetett. Átvágták a kerítést. Tulajdonképpen úgy is lehet tekinteni az eseményt, mint egyfajta igazolását annak: aki mögött ég a terület, az nem fordul vissza. A kormányzati pók, megnyerte az első provokációs  fordulót.

Az ugyanis világos, hogy akármilyen háttérmegegyezés is történt a déli határzár, illetve az intézményesített idegengyűlölet mezején, az így kialakult helyzetből szinte biztosan igyekszik majd a legvastagabb bőrt lehúzni a kormányzati és a Fidesztől lassan kérdésesen jobbra álló politikai ködlovag-had. Ahogy Rogán Antal már be is jelentette azt a nagyszerű ötletet, hogy a magyar nép tulajdonát képező kerítés megrongálását akár börtönnel is büntethetik. Amelyre szinte már hallani vélem azt a cinikus reakciót, hogy a menekültek legyenek hálásak, mert a börtönökben koszt és kvártély várja a háború előli futásban megfáradt, tulajdonképpen well-ness célokból kiránduló távgyaloglókat. Holott Rogán Antal javaslata tulajdonképpen úgy is értelmezhető, hogy a Fidesz frakcióvezetője nem tesz egyebet, mint bezárja Pintér Sándor táborkörét. Amelynek egyik oldalhajtásaként tisztelhetjük a közmunkatáborok majd’ két éves alapötletét is. A menekültekből való közmunkás-toborzás ötlete tehát az egyik oldalon már alapja lehetett eddig is egy önfenntartó kényszer-kerítésépítős konstrukciónak.

A legújabb kormányzati ötlet azon a vonalon járul ehhez hozzá, hogy rabosítaná a menekültek egy szegmensét. Azt pedig már eddig is tudtuk, hogy rabokkal fonatják a kerítést. Így az a menekült, aki megrongálja a rabok munkáját, rabosítva lészen, és rabként maga is fonhatja a kerítést. Igazán kedves javaslat ez a Fidesz részéről. Miközben a kerítés önmagában továbbra sem fog sok mindent megváltoztatni. Továbbra sem lesz más, mint egy magyar területen felállított jelképe az embertelenségnek. Amely embertelenség különben pont azért az, mert a kerítéssel megállítani szándékozottak jó részének valójában nincs hova visszamenniük. Törökországig visszakergetve sem a hazájukba kerülnek vissza, hanem táborról táborra vetődhetnek csupán. A kormányzat azon döntése, amely szerint a menekültek ide-oda toloncolása oldana meg bármit, alig különbözne attól, mintha a koncentrációs táborok közti utaztatást tekintené valaki a Harmadik Birodalom roppant „humánus” szemléletű intézkedésének. Mintha az éhenhalás, a kisemmizettség az egyik országban humánusabb, elegánsabb lenne, mint a másikban.

Amely szemlélet nyilvánvalóan legfeljebb demagógiából jeles. S még akkor sem igazán magyarázható, ha számos Fidesz-politikusról tudjuk, hogy a kádárista demagógiától korántsem mentes MSZMP-, illetve KISZ tagja, funkcionáriusa volt. De még akkor sem, ha tudható a kormányzati szereplők és politikusok jó részéről, hogy a munkához való viszonyuk az arról való pofázásban merül ki. Miközben korántsem a mindenre elegendőnek beállított közmunkás-fizetésből tengetik az életüket. Annak ellenére, hogy igazán kipróbálhatnák. Szinte biztosan lennének olyanok, akik egy teljes vagyonelkobzást követő közmunkás-ténykedés után szívesebben hallgatnák meg Rogán Antalt, Lázár Jánost, de akár a miniszterelnököt is. Számukra biztosan tanulságos lenne. A köztereken sétálva, és a szemetet a puszta kezükkel összeszedegetve például megismerkedhetnének azokkal is, akikről Kocsis Máté is csak fényképet látott.

De messzire kalandoztam közben a kerítéstől. Melynek megrongálása kétségtelenül mások  munkájának gyümölcsében tesz kárt. Illendőnek egyáltalán nem illendő. Jogilag talán lehet is paragrafusokat találni a büntetésére. Azonban korántsem érthetetlen gesztus. Ellentétben jó néhány kormányzati megnyilatkozással. Amelyek közt a hiába lelnénk fel az egykori kordonbontók elítélését. Már csak azért is, mert akkor a Fidesz számos „arcának” tükörbe kellene néznie. Azt pedig a kerítésbontástól függetlenül sem nagyon mernék megkockáztatni.

Andrew_s

Kocsis Máté és a démonok

Kocsis Máté a VIII. kerület felkenten kenetteljesnek nem igazán mondható polgármestere kirohant menekültügyben. A hatósági intézkedések és a szájkarate szintjén. Mert segíteni túl macerás lenne. Így inkább hivatalból elkezdett aggódni a II. János Pál pápa térbe keresztelődött Köztársaság tér állapota miatt. Mert teljesen nyilvánvalónak érzi, hogy a háborús övezetek menekültjei csak azért érkeznek Budapestre, hogy ezt a teret tönkretegyék.

A polgármester úr szerint az itt előforduló menekültek őrjöngenek, késelnek és szükségüket is végzik, ahol érik. A kirobbanó kritikájának alapjaként a Válasz.hu –n megjelentek szolgálnak, ahol komplett képgalériával is igyekeznek illusztrálni a téren kialakult áldatlan állapotokat. Nem vitatva, hogy a tényleg egetverő borzalmakat örökítenek meg a képek. Például játszótéri csúszdán vigyorgó és játszó gyerekeket, valamint padon ülő, és a menekültek jelentette életveszéllyel dacolva, nyugodtan üldögélő és nézelődő idősebb hölgyeket. Ezek a képek, a lezárt játszótértől eltekintve, szinte bárhol, bármelyik majálison is készülhettek volna. A célzatos és a menekültekből előzetesen is démonokat faragni igyekvő szöveg ellenére nem igazán látszik őrjöngés és késelés. Melyek fennforgása esetén lehet, hogy a fotókat készítő szaladt volna a leggyorsabban. Elfele a tértől. Miközben természetesen nyilván akadnak problémák a térfoglalás kapcsán. De ezek jelentős része valószínűleg humanitárius és közegészségügyi kérdés. Mely kérdések nyilvánvalóan frusztrálják a polgármestert, aki már a tűcsere-program leállítása kapcsán is tanújelét adta mélységes emberségének. Így érthető, hogy a megtelt köz-mellékhelyiségek is azonnali cselekvésre ösztönözték. Ha a humanitárius segítségig, a fülke-park bővítéséig még nem is jutott el, de azért már felszólított mindenkit, akinek bakancs vagy gumibot jutott, hogy fokozzák tevékenységüket. A több mobil WC nem is, de több közterület-felügyelő, rendőr és polgárőr lesz talán a tér környékén.

Illetve ez az állítás sem teljesen igaz, mert Főkert dolgozói szerint lesz több mobil-WC a területen. De a hírek szerint ez azért lehetséges, mert a Főkert nem kerületi, hanem fővárosi intézmény. Így nem okoz gondot a naponta ürített ürülékgyűjtők elhelyezése. S mert Kocsos Máté még nem az egész kerületet zárta le, így a civil segítők is tudnak enyhíteni a menekültek problémáin. Addig is, amíg a polgármester nem tart egy kis szünetet a halaszthatatlan közfeladatnak tekintett acsarkodásában. Ami nyilvánvalóan fárasztó feladat. Mert alanyi jogon utálni embereket, és az ezzel kapcsolatos, a belső feszültséget fenntartó folyamatos önhergelés nyilván energiaigényes. Egyébként még az sem kizárt, hogy sokkal fárasztóbb is lehet, mint kimenni és meghintáztatni egy gyereket a játszótéren. Azonban egy pillanatig sem vitatom, hogy a MIÉP-ből Fidesz-be pottyant polgármester ex-pártja felé fordult arculatán komoly macula lenne, ha az a gyerek nem kétméteres, szőke és kékszemű lenne. Hanem csak egy egyszerű menekült egyszerű gyermeke. Aki képes a budapesti köztereken előfordulni.

Mindamellett az is nyilvánvaló, hogy a közterületek a közé. Azaz mindenkié. S odapiszkítani a bokrok aljára nem jó, nem illik, és nem is egészséges. Így akár indokolt és üdvözlendő is lehet, hogy tranzit-területeket alakítanak ki a menekültek számára. Különösen akkor, ha ezek esetében a közegészségügyi infrastruktúrát is biztosítani tudják. Valamint a kellő védelmet a csapatban-bátran, a komplexusaikat a védteleneken kiélni kész, hungaro-kápók önkéntes csürhéi ellen. A közterületek védelme kapcsán tehát akár indokolt is lehetne Kocsis Máté aggodalmainak egy része. Az a része, ami a kerületi közterek tisztaságáért aggódó helyi vezető fejfájásának tudható be.

Igazán kár, hogy a Nagy Őszi Pisis Forradalom alkalmából, amikor a Fidesz frakciót vezette a kerületében, nem aggódott ugyanilyen vehemenciával a Kossuth tér tisztaságáért. De annak a pártnak a tagjától, amely párt házmestere szerint csak a más pártokban ülő volt MSZMP-, és KISZ-tag a komcsi egyáltalán érdemes meglepődni azon, hogy a Kossuth téren táborozók ürüléke számára rózsaillatú, és illatos volt, de bezzeg a menekülteké…

Andrew_s

Kerítés-keret a fasizmushoz

Gréczy Zsolt a blogjában reflektált az orbáni közélet-környezet munkaszolgálatot idéző tüneteire. Ennek olvastán akár örülhetnék is annak, hogy a pár nappal korábban, Orbán Viktor bálványosi beszéde kapcsán, megfogalmazott véleményemmel nem vagyok egyedül. A jelenségnek, a megfigyelhető tendenciáknak azonban aligha örülhet az, aki a humánum, az emberség értékeit csak egy kicsit is tiszteli.

Az emberek vallás, társadalmi státusz, származás, anyagi lehetőségek alapján való megkülönböztetése ugyanis aligha tekinthető az emberség csúcsának. Így azok, akik bármilyen alapon, emberi minőségükben magukat felsőbb, míg másokat alacsonyabb rendűnek gondolnak, azok alapvetően kiírták magukat az emberiségből. Amellett végletesen ostobák is. A névsort ugyanis olykor mások olvassák. Így előfordulhat, hogy a ma büszkén, és bátran de talpig álarcban terroristásdit játszók egyszer egy másik névsorban, az áldozatok listáján találhatják magukat. De ez igaz a jelenlegi hatalom által hallgatólagosan megtűrt többi pszeudo-militáns, magukat menekültvadásznak, vagy csak éppen igazi magyaroknak beállító szervezetre is. Akármilyen politikai erő van mögöttük. Mert kár lenne eltagadni, hogy a hatalomnak gyakran nagyon kényelmes másokkal kikapartatni a gesztenyét. Azonban az ilyen hatalom képviselőinek sem ártana ismerni azt a történelmi helyzetet, amikor az így kikapart gesztenyét, amúgy frissiben és forrón dugták fel. Mert azt, aki a puskaporos hordó mellett fáklyákkal zsonglőrködik, könnyedén falhoz vághatja a légnyomás.

Amikor tehát Orbán Viktor elkezdett a szélsőségesek irányában gesztust gyakorolni, és tessék-lássék módon fellépni, vagy fel sem lépni az éledő, hétköznapi fasizmuskák ellen, akkor meggyújtotta az első lángokat. Az, hogy most ezzel a tűzzel a menekültek ellen fordult az pusztán véletlen is lehet. Annak a következménye, hogy a menekültek, a háborúk által meggyötört, és mindenki által jól definiálható, kiszolgáltatott és emberi mivoltuk külsőségeiből gyakran kiforgatott százezrek itt vannak. De szinte biztos, hogy hiányukban találnának a vármegyei betyárkápók, és hungarovamzerek más áldozatokat. Ahogy Tusnádfürdőn a vezér meg is ígérte nekik a sorok között. Ha nem lesznek menekültek, akiken gyakorolhatják az embertelenséget, akkor majd mutat más célpontot. Kinevezve az éppen aktuális idegent. Akár az egyes csoportokat is céltáblává téve egymásnak. Az egélsz lakosságra vetítve pedig világosan jelezve annak az igazságát: amikor az emberség eróziója, a félelemkeltés, a megtiprás, a bűnbakkeresés kényelme miatt nem lépnek fel százezrek akkor ugyanezek a százezrek adhatják az új ellenségek gerinchadát. Ahogy a Harmadik Birodalomban sem léptek fel a kommunisták elhurcolása ellen. S a táborok később emberfüstöt okádtak.

Azon leállni vitatkozni, hogy a jelenlegi helyzetben a saját szélsőségeseiket egy még szélsőségesebb egyletbe „roll-out”-olt Jobbik, vagy a hatalmon levő Fidesz képviseli-e vehemensebben az embertelen szemléletet, pótcselekvésnek tűnik. pillanatnyilag. Ugyanakkor nem vitatom, hogy a szélsőséges elemekkel talán jobb kapcsolatot tartó Jobbik tűnhet démonibbnak sokak szemében. Azonban érdemes lenne talán figyelembe venni a korábban említett „mellékkörülményt”. A hatalom hallgatólagos támogatása nélkül aligha alakulhatott volna ki olyan helyzet, amely a reguláris irányítási rendszereken kívül álló, pogrom-kész brigádok megerősödéséhez vezetett. Beleértve azt a támogatást is, ami például a közbiztonság meg nem erősítését jelenti. Azt a passzív támogatást, amely lakossági elfogadását okozta minden olyan erőnek, amely a rendőrségnél hatékonyabb látszattal tudott fellépni. Elfeledtetve sokakkal azt, hogy ezek a csürhék soha nem az adott bűneset elkövetői, hanem az elkövetők vélelmezett származása alapján, teljes rétegek ellen léptek, és lépnek fel. Ennek köszönhetően, akarva-akaratlanul sokak sodródnak a fasizmussal rokon ideológiai alapokon álló szervezetek hálójába.

Ebben akkor is tetten érhető a kormányzati felelősség, ha sokan a Jobbikot tekintik annak a mumusnak, aki ellen harcolni, fellépni szükséges. S amely Jobbik, a centrum felé mozdulva, és látszólag elszakadva a szélsőjobb vehemensebben pogrompárti tömegeitől, elkezdte a politikai ráncfelvarrást. Amikor tehát a rasszista, fasiszta, kirekesztő ideológiák ellen fellépők a Jobbik, mint címke ellen lépnek fel, alapvetően lépre mennek. Mert számukra a Jobbik vezetése meglengetheti a zászlót: elszakadtunk a szélsőségesektől. Miközben az embertelen ideológiák, a szélsőségesek képviselte szemlélet tovább szedi áldozatait. Még nem szó szerint a Duna-parton, de már erősen ráfordulva az arra vezető útra. Jelenleg még csak a személyiségeket, az emberség szolidaritási hálóját rombolva. Holott a megoldás alighanem az lenne hogy nem pártcímkék, logók ellen kellene fellépni, hanem jól megfogalmazható értékek mellett. Amellett, hogy a Homo sapiens minden példányában tisztelni kell tudni az embert. S azt, hogy érték EMBERNEK lenni. Azt, hogy nem lesz emberebb valaki attól, ha meg tud verni, meg tud alázni másokat. Ellenben sokkal aljasabb, szemetebb lesz akkor, ha kiszolgáltatottakat aláz meg, vagy él vissza a kiszolgáltatott helyzettel.

A hatalom, a kormányzat jelenleg hallgatólagosan elfogadja a nemzet önjelölt kápóinak létét. Miközben a Fidesz köpönyegéből előokádott Jobbik elindult középre, a kormányzati szerep felé. Fenntartva a hallgatólagos támogatást minden olyan szervezet felé, amely a népcsoportok elleni uszításban találja meg az önmegvalósítási lehetőségét. A tiltakozó mozgalmak zöme pedig illedelmesen lohol a Jobbik nyomában, és üldözi a párt címkéjét, miközben a fekete homályban éled a neo-horthyzmus, zajlik a nyilas eszmékkel rokon ideológiák reneszánsza. A táncrendben világosan látható leosztás mentén: A kormányzat és a Jobbik, magára vonva a tűz nagy részét, a támadások eltérítésével védelmet biztosít a majdan szerepet kapó szélsőséges szervezeteknek. Jelenleg így egyfajta macska-egér játék zajlik. S nem az antifasiszta erők látszanak nyerésre állni. Nagyrészt azért, mert az energiák jó részét felőrli az egymás érveinek mérlegelése, és olyan viták eldöntése, hogy a rabokkal, közmunkások odakényszerítésével megvalósított kerítés-építés már munkaszolgálat lesz-e, vagy a keretlegények feltünését is meg kell várni?

Andrew_s