Május 1. A következmények nélküli csend hazájában emlékezzünk kicsit a Chicago-ban felvonult egykori százezrekre. De nem feledve azt sem, hogy a majálisról, illetve a májusi felvonulásokról mindenkinek más emlékei lehetnek. A fiatalabb korosztálynak talán semmilyen. Ami leginkább azt jelenti, hogy a majális kiüresedésével is sikerült elvenni valamit, ami helyett a társadalmi kínálat a nagy semmi. Mondom ezt annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok a „parancsra és dátumra érezd jól magad” mozgalmak, illetve ünnepek híve.
Ugyanakkor az is világos, hogy a társadalmakban kellenek olyan közösségi érzést erősítő csomópontok, amelyek közös élményeket, vagy egyáltalán élményeket biztosítanak. Olyanokat,a melyek az embereknek személyükben nyújtanak valamit. S amihez semmi köze azoknak az összejöveteleknek, amiket „a közösen utálunk, illetve istenítünk” nem pótol. Nem azért, mert ilyenek nem lehetnek, hanem azért, mert a vezérközpontú összejövetelek adta összetartozási pótszer sosem a társadalomról szól általában, hanem egy adott réteg önjelölt önkiemeléséről. Pótszer, aminek a történelem során már nem egy golyózáporos görcs lett az eredménye. A majális hagyományosan más volt. Akkor is, ha nem mindenki szerette, vagy nem mindenki egyformán szerette. Gyerekként emlékszem a szülők céges felvonulásait kísérő rendezvényekre, ahol félrészeg nénik jópofiztak olykor egészen részeg bácsikkal. Ahogy emlékszem a kispesti majálisokra is ökörsütéssel, vándorcirkusszal. Ahol nagyapám megitta az ünnepi, egy pikolónyi sörét, és gulyáslevest ebédeltünk a környékből jöttekkel.
De azt sem feledem, hogy anyám még azokat is jó buliként emlegette a fiatalabb éveiből, amikre szocialista kihívásból, kötelezőként rendelték oda az egész szövőgyárat. Mert közben lehetett beszélgetni, utána közösen virslizni, és általában azt érezni, hogy nem egy atom a végtelen ürességben az ember leánya. Ahogy sok évvel később, már rendezőként egy egyetemi klubban érezhette úgy az ember, hogy ad valamit. Akár csak lehetőséget a közösségi élményhez. Akkor is, ha maga nem igényli az aktív részvételt a kívülről sokszor megmosolyogtató helyzetekben. Amelyhez a keretet akkor ugyan a KISZ adta, de amin valójában magasról tett mindenki a KISZ-re és az ideológiára.
Na, ez az, ami valahogy kiürült, elmúlt, és nem pótolható azzal, hogy kisebb-nagyobb csoportok jönnek össze közösen utálni a másikat. Ahogy azzal sem, ha egy vezér kiáll, és közös utálatra biztatja a híveit. Másokkal szemben természetesen. Miközben ez a közös élmény, vagy akár a közös katarzis az, amitől az emberek hangyabolya társadalommá válik. Az egymáson izzadságszagúan röhögő, vagy agresszíven utáló klikkek halmaza helyett.
Amellett, hogy a klikkeken felül, tulajdonképpen spontán szerveződő, az emberekről, és nem vezérekről, vezér-lózungokról, szóló közösségszerveződést lehet irigykedve nézni másoknál, sosem lesz más, mint irigység, ha alul a népek árja nem válik többé, mint a jégkása szilánkjainak egymást froclizó halmazánál.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése