Volt egy, a fiataloktól indult kezdeményezésből
szerveződött, újabb tüntetés. Nem is írtam előtte semmit, mert akkor már előre a
fejemre olvasták volna, hogy azért nem ért el semmit. Nyilván! Mert nyilván egy
blog tehet mindenről. Miközben a messiást várják. Amivel nem szolgálhatok.
A tüntetés örvén felszólaltak a felszólalók. Mondván:
„Mi vagyunk a többség”. A fiatalok képviseletében beharangozták
Gyetvai Viktor diáktüntetőt. Majd a többi néma csend. Nem azért, mert nem akartak
beszélni. De kezdetektől sem értettem, hogy az ellenzékiség nagy dicsőségére megválasztott
Márki-Zay Péter mi a jó fenének kell kiemelt beszélőnek. Legyen jelen. De még jobb
lett volna, ha egy, Hódmezővásárhelyen induló szolidaritási tüntetés vezetését vállalja.
Az az ő terepe. Ott ismerik, ott híre van. Nem, nem féltem én tőle a fővárost. Nem
is szeretném a fővárosi nimbusz rombolását látni benne. De jól jelképezi, hogy a tömeg vezérért kiált, és ő
lesz az, akire rászakad ez a szerep. Ha minden városban lennének, lehetnének nagy
tüntetések egy helyben ismert, és elismert, vezetővel az alighanem hatékonyabb lenne.
Annál
biztosan hatékonyabb, mint a fővárosban, éppen az említett különállást sugalló,
izolált feszültséglevezetéseket tartani. Olykor összejőve, majd egyre kevesebb tevőleges
támogatóval meghalasztva a reményt. A tanártüntetéseken, annak idején Pukli volt
az, akit pajzsra emeltek, és aki örömmel mászott be az ismertségbe a tömeg hátán.
A most felszólalók közül talán Márki-Zay Péter az, aki számára ez megadatik. Ha
él vele, elveszti a saját városát. Ha nem él vele, akkor elveszti a tömeg bizalmát.
Sajnálom. A szervezőket is. Az eredeti kezdeményezőket is. Akik kezéből láthatóan
csúszik ki a történések irányítása. Ahogy halványulnak az eredeti célok, csökkennek
az indulatok, és aztán a többi: néma csend.
Mert
minden sajnálatom azé, akit bántalmaztak. De a békemeneten való bántalmazás nem
közösségi érdem. Nem Krisztus sebeinek felmutatása az, ami előre visz. Ahogy újságírónak
lenni sem alanyi érdem. De a netadós tüntetések szervezése láthatóan sem vált dicsőségére
senkinek. Tüntetést szervezni egy tervezet ellen szép dolog. A volna viszont nem
történelmi kategória. Ott egy talán bevezetett akármi ellen fárasztották a tömeget.
Itt egy megtörtént választási eredmény ellen kellene tudni hatékonyan fellépni.
Kicsit más. Kicsit nagyon más. De sebaj, mert felszólalókban nincs hiány.
A tervezetteken kívül jöttek az előre be nem harangozottak.
Csupa érdemes személyiség. Élőben, vagy videóról. A lényeg a szereplés. Mert egy
színpad az olyan valami, amit meg kell tölteni. Fellépőkkel. Taps helyett világító
telefonokkal üdvözölve üdvözülten a fellépést. Állítólag lesz még egy demonstráció.
Elindítva az egész kezdeményezést azon az úton, amitől korábban féltettem a fiatalokat.
Úgy, hogy az egésznek egy haszonélvezője marad. A regnáló hatalom.
Ezt természetesen lehet károgásnak
minősíteni. Lehet azt állítani, hogy az egyet nem értők alapvetően a
verőlegényekkel azonos szintet képviselnek, és le lehet minden más, a
hurráoptimizmustól eltérő, véleményt mindezzel lesöpörni az asztalról. Mert
természetesen egy az igazság. Az övék. Minden más hazugság. Az, hogy ez a fajta
hozzáállás ugyanaz, mint Orbáné? Az, hogy pontosan ugyanazt a kollektív
ellenségképzést jelenti, amit Orbán képvisel? Az, hogy pontosan ugyanúgy az
agyonmanipulált véleménydiktatúrát jelenti, amit Goebbels nyomdokaiban haladva
a kormány csinál? Az nem számít kérem. Mert éljen a plurálisan egysíkú
véleménymetszet. Ha nem Orbáné, akkor a messiást váróké.
Lehet, nem is kéne szervezni, csak kitenni egy
színpadot. Aztán meghirdetni a casting-ot. Messiásoknak, és az őket felkenő véleménydiktátoroknak.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése