Életkilátástalanság

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

Az egészségüggyel kapcsolatban sokszor emlegetik az anyagi kilátástalanságát az ott dolgozóknak. Meg olykor a szakmait. Az emberekkel kapcsolatban sokszor emlegetik az anyagi kilátástalanságot. Meg olykor a szakmait. A hazai munkalehetőségekkel kapcsolatban pedig a statisztikát. Ahogy a társadalom egészségügyi helyzetével kapcsolatban is. De úgy, mintha ezek a halmazok egymástól függetlenül léteznének.

Lehetne most írni a hálapénz-rendszerről. az egészségügyi mutyikról éppen úgy, mint a statisztikaorientált közrabszolga-programok elszegényítési spiráljáról. Az előbbiekkel kapcsolatban többen is írtak már veretes esszéket. Az utóbbiról magam is. Talán kevésbé vereteseket, s talán kevésbé esszéket. Minden esetre most csak érinteném a témát. Ahogy abba sem mélyednék bele alaposabban, hogy a kórházak jelen állapotáról szóló hírekről nem annyira az egészség megóvása, mint egyfajta társadalmi eutanázia-program juthatna eszünkbe. Nem feledve persze azt sem, hogy a kórházban elszenvedett tartós fekvőbeteg-gondozatlanság az 1970-es években sem volt a fájdalommentesen hosszú élet záloga. Meg húsz évvel később sem. S a jelek, illetve a hírek szerint tartjuk a színvonalat. Társadalmilag. Miközben frontsebészi eszközparkkal küzd a szent őrültek egy szektája az életért. Azok az orvosok, nővérek, illetve általában egészségügyi dolgozók, akik még itthon vannak, és komolyan veszik, hogy az élet, az emberhez méltó élet: érték.

Miközben maguk az emberek egyre kevésbé veszik ugyanezt komolyan. Illetve, komolyan veszik ők, csak mégsem tehetik, hogy komolyan veszik. Nem azok persze, akik floridáznak és ibizáznak, hanem azok, akik egy lazább hétvégét is hatszor meggondolnak. Akik még nem estek át az egyszeri, fájdalommentes gerinctelenítésen, és a miniszterelnökkel sem egy páholyban köpködik a napraforgómag héját. Szóval: a társadalom hallgatólagos, és hallgatag többsége. Akinek százszor elugatják, hogy menj el az ilyen-meg amolyan szűrővizsgálatokra. De nem megy. Vagy elmegy, és gondosan nem érdekli az eredménye. Holott akár érdekelhetné is, hiszen az emberhez méltó élet érték. S aligha tekinthető annak az, amit szűrővizsgálatokkal különben fellelhető szövetszaporulatok, és az olyan kórságok tudhatnak nyújtani, mint az egyszerűbb TBC is. Amiből előbb inkább, mint utóbb szintén igen jól fogunk teljesíteni. Nem először a történelemben.

Akkor hát mi az ördögért nem mennek el az emberek egy laborvizsgálatra, egy szűrésre, egy alig pár hetes kivizsgálásra? Mert sokan nem tehetik meg kérem. Zömmel éppen azok nem, akik a legveszélyeztetettebbek. Azok a 45 és a halál között, még épphogy élő, és véletlenül munkaviszonyban leledző polgártársak, akiknek szükségük van a keresetükre. Annyira, hogy nincs az a kórság, amit ne hordanának ki lábon. Amíg aztán az öreg demokrata vállon nem veregeti őket a maga csont-praclijával. Midőn aztán a roppantul nagyon okos politikusok, és polgártársak hümmögnek nagyokat, és kifejtik: pedig, ha elment volna arra a kivizsgálásra. Melyikre? Pont arra. Akkor hamarabb megtudja, hogy zsíros a szíve, püffedt a mája, cisztás a veséje, és tele a hócipője. Ja bocs, az utóbbit nem a kórházban állapítják meg.

Ámde! Tegyük fel, hogy elmegy arra a kivizsgálásra, és a szakik beutalják egy néhány hetes kórházi nyöszörgésre. Ha előtte közmunkás volt, akkor nincs tartaléka, és már a kórházi tartózkodás alatt kipróbálhatja a család, hogy milyen izgalmas a KDNP-s diéta. Amelyről tudjuk, hogy életvezetési problémaként jelent éhezést annak, akinek egy serclire sem futja. Közmunkásunk tehát jó eséllyel inkább megdöglik az árokpucolás örömei közepette, de nem megy kórházba. De az sem megy kórházba, akinek munkaviszonya, és talán némi tartaléka van. Annak ellenére, hogy látszólag simán kibekkeli azt pár hetes munkaelvonást. S valóban, általában nem is jelent gondot talán 2-3 hétre elvonulni a gépek közé, amelyek azt mondják: pitty.

Van azonban egy probléma ezzel. Tegyük fel, hogy túléli a kórházat, és a megtalált nyavalyák 1-2 hónapos kezelgetése után munkaképesnek nyilvánítják. Ráadásul tényleg az. Nem csak a lábnövesztő csodadoktorok papírjai szerit, hanem tényleg. Tekintettel a negyvenes-ötvenes korosztály munkavállalási esélyeire, a munkaképesség írott malaszt, és kórházi zárójelentésbe foglalt körmondat marad. A korábbi munkahelyére, munkakörébe esélyesen felvettek, beosztottak valakit. Másutt pedig? Nos! Többek szerint egyszerűbb módja is van a kilátástalan éhenveszésnek, mint tartalékok végső felélését követő önemésztés.

Az eredmény? A középkorosztály, egyfajta önkéntes(?) kényszermunka-programot követve, sem megy szívesen orvoshoz, míg nem viszik. Ha pedig odajut, hogy viszik, akkor villámgyorsan ad fel lelkileg mindent. Mert pontosan tudja: olyan sorsra ítéltetett, mint a lesérült és kiöregedett gladiátor. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbinak talán nem ugatták el naponta: bezzeg, ha elmentél volna... Bár ki tudja.

Andrew_s