Volt egy tüntetés Pesten

A köztársasági elnöknőt is magával rántó hullámok taraján volt egy tüntetés Pesten, és nem Budán. Ennek különbségnek később elmesélném a jelentőségét. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy a Hősök terén, illetve környékén összejött legalább ötven-, a számháborúk győztesei szerint százötven-ezer ember. A különbségen lehet hosszan vitatkozni talán, de nincs valós jelentősége. Szerintem. Mert szerintem, sajnos, a jól ismert, és már az Operánál tartott első nagy tüntetésnél bevált, módszertant követték a történések. Alapjaiban.

Amennyiben meghirdették a jútuberek, vagy influenszerek, vagy ahogy tetszik. Kivonultak, kihangosítottak, és elmondták a magukét. Na jó, talán nem annyian, mint anno az Operánál. De eredményét tekintve szinte mindegy is. Tényleg mindegy. Ha ugyanis egy ilyen összejöveteltől bárki valami változást remél. Mármint komoly, gyökeres, és valós változást, akkor több személytől elhangzó beszédözön csak a beszédet mondónak jelent megnyilatkozási lehetőséget. A hallgatóságnak biztosítva, hogy magában csettintsen: de jól megmondta az ott. Aztán kiáltozzanak kicsit. Majd hazamenjenek azzal a jól eső tudattal, hogy nekik, helyettük jól megmondták, és ők is milyen jól ott voltak. A rendszer jellegéből fakadóan sem sok eredménnyel.

Mármint a rendszert érintően. Az Orbán számára legrosszabb forgatókönyv az lehet, hogy ő személyében távozik, és keresnek helyette egy "jó királyt". De egyelőre még ez a veszély sem fenyegeti. Vagy ha igen, akkor sem ettől a tüntetéstől. S szerintem azért nem, mert a nagy személyes megmondásoktól, és a feszültség levezetésétől eltekintve nem igazán volt célja a történetnek. A tömeg, és a nagy megmondás, ugyanis nem cél. Legfeljebb eszköz. Valami megvalósítására. Ott, és akkor. Ehhez azonban valós cél, cselekvési program, és vezető kell. Egynél több megmondó a színpadon még jellegében sem vezető. A problémák felsorolása pedig nem program. Az sem, ha melléteszik, hogy mi mindent kellene megoldania másoknak. Akik nem ők, akik ott vannak, és összehozták a tüntetést.

Nem vitatva, hogy lehetett volna másként. Ha egyvalaki képes, alkalmas, és hajlandó valós, és a tüntetés szempontjából célt adni a tüntetésnek. Aztán a cél eléréséhez magával szólítani az egybegyűlteket. Egyedül. Vezetőként. Nem vezérként. Vezetőként. Olyan helyzetben, ami valós keretet ad a történetnek. Mondjuk, hogy nem péntek este, hanem szombaton délután. Nem a Hősök terén, hanem a Budán a Várkert Bazárnál. Ott, ahova Orbán évértékelőjét hirdették. Hogy ott, személyes vezetőként kockázata lett volna egy tömeg élére állni? Hát igen. Lett volna. Biztosan több, mint az üres Karmelitánál rázni a kordont, vagy a Hősök terén egy megosztott felszólalói körben megosztott felelősséggel kiabáltatni a tömeget.

Ellenben akkor esetleg akár Orbánt is, minimum, legalább is, nyílt színvallásra lehetett volna szorítani. Míg a jelen felállásban Orbán újabb szépség-flastromot szerzett a hazai demokráciát illetően. Miközben a feszültség levezetésén, és az inluenszerek önmegmondásán kívül túl sok haszna nem látszik a tüntetésnek. Ha egy hónap múlva sem lesz másként, akkor legfeljebb nosztalgia-értéke marad. Miszerint, egy fásult legyintéssel kísérve, volt egyszer egy tüntetés.

De rendben. Ne legyen igazam.

Andrew_s