Nyolc éve halt meg Horn Gyula. Nyilván nem volt tökéletes, de tudott valamit. Leginkább azt, hogy egy erőforrásokban nem igazán dúskáló országnak egy nagyobb integrációs egység egyenjogú tagjaként több esélye van a fennmaradásra, mint akkor, ha önjelölt főmitugrászok a babfőzelék gáznemű melléktermékét passzátszélnek hazudják. Az évforduló környékén Orbán ismét arra buzdította önmagát, hogy a nemzeti demokrácia az előre. Szerinte.
Mert Orbán, a pannóniai géniusz, és császár, már akkora szabadságharcosnak gondolja magát, hogy a Hárshegy egy nagy semmi hozzá képest. Aki a Himalája magasából csak azt felejti el többek között, hogy odafent egyre ritkább a levegő. Ahogy Orbán körül is fogy a politikai légtér Európában. Abban az Európában, amelyik Orbán szerint a vesztébe rohan, ha birodalmasodik, de ő, mint megannyi, és Hárshegynyi, szabadságharcos majd elébe áll a rohanásnak. Holott már a mondás is azt tartja, hogy a rohanó orrszarvúnak egy dolgot lehet adni: utat. Különösen, ha a bajnok nem is igen tehet mást.
A birodalmakat ugyanis általában történelmi tendenciák szülik, és nem emberek. Amitől természetesen a megfelelő ember a megfelelő helyen nagyon is jól jöhet ki a történetből. Személyesen is, de hazája szemszögéből nézve is. Menjünk kicsit keletebbre egy futó példáért. Ami, mint minden hasonlat sántít. De azért a maga sántaságával is mutathat valamit. Keleten, például Indiában elég régóta építgették szépítgették a maguk civilizációját. Azonban amikor a világ erőforrás-egyensúlya abba az irányba billent, hogy birodalmasodhatott volna, akkor nem igazán a megfelelő személyzet vezette a civakodó csoportocskákat. Az angolok remekbeszabottan ki is használták ezt, és az oszd meg és ülj a fejükre jelszavát követve birodalmasították Indiát. Legalábbis a számukra értékes részét. A sok kicsi civakodás tehát bekövetkezett India birodalmasodása. Csak éppen elnyomotti szerepben, egy gyarmatbirodalom részeként. Mert a történelmi tendencia, pontosabban a világ erőforrás-készletének aktuális hasznosítás-optimalizálása kikényszerítette a birodalmasodást.
Mert annak motorja, mint azt korábban már írtam, alapvetően erőforrás-hatékonysági kérdés. Akkor is, ha hangzatos szólamokkal hazudják körbe. Ahogy akkor is, ha vallási köntösbe burkolják. Ahogy annak idején Európában is majdnem kialakult egy, a vallást egyfajta „fedősztoriként” használó pszeudobirodalom pápai vezetéssel. Az is cudar, aki nem ismeri el, hogy ezt sikerült megfúrni. Okkal, mert a birodalmasodás módszertana nem igazán volt ínyére sem az egyházban konkurenciát látó helyi kakasoknak, sem az emberségesnek fenntartásokkal is csak érintőlegesen nevezhető módszerek elszenvedőinek. A probléma nem is a tendencia „megfúrása” volt, hanem az, hogy helyette nem jelent meg alternatíva, például egy világi vezetésű birodalmi modell, a kínálati listán. Az eredmény nyilvánvaló. A fejlődés, mind a társadalmi, mind a technológiai fejlődés lényegesen gyorsabbnak bizonyult az egységesebb, ha tetszik birodalmibb koncepcióval szervezett konkurenciánál. Az Újvilágban.
Az pedig a történelmi térképtárra pislantva is látszik, hogy a birodalmak természetesen nem statikus valamik voltak sosem. Alakultak, újjászerveződtek, olykor betagozódtak nagyobb egységekbe, illetve olykor a jelentéktelenségbe vesztek. Olykor országok, és országos vezetők gondolták a maguk kupacát egy egész birodalomnak. Ha kellő erőforrással rendelkeztek, nem egyszer meg is próbálták másoknak is a fejükbe verni. Akár kalapáccsal is. Ha pedig a technológiai fejlődés már túlmutatott a kalapácson, akkor ennél veszélyesebb módszerekkel is. Azonban még ebben az esetben is megjelent alapkoncepcióként, hogy a birodalomnak belül egyfajta egységes viszonyrendszerrel kell rendelkeznie. Akár az egyes részterületek által elfogadható kompromisszumos, de minden esetre több hasznot, mint kárt ígérő koncepcióként, akár erőnek erejével. Az, hogy az USA, vagy a németek 3. birodalmának a koncepciója szimpatikusabb, és hosszabb távon fenntarthatóbb, azt ki-ki eldöntheti. De a hosszabb távú fenntarthatóságot a kölcsönös előnyökön alapuló megoldások látszanak biztosítani. Ahol a birodalmi háttér biztosítja az egységes erőforrás-kezelést, és ezzel a jobb hatékonyságot, miközben a magánélete valakinek legfeljebb a szomszédait érdekli.
S akkor térjünk vissza az orbáni nemzeti demokrácia lázálmához. Különösen egy olyan ország vezetőjeként, amelynek az erőforrásai finoman szólva is végesek. Az emberiek is, de a technológiaiak még inkább. Mert ameddig egy közúti villanykörtét sem tudnának becsavarni külső támogatás nélkül, addig elmondható, hogy addig lehet önállóskodni, amíg hagyják. De ez csak a történet egyik oldala. A másik az, hogy Európa továbbra is legalább egy három birodalmi központ közti satuban van. Ez akkor is igaz, ha Oroszország állítólag vesztett mára a jelentőségéből. De akkor, ha a medvét levesszük a tábláról, akkor még mindig ott marad Kína és az USA. Mert bár az USA szövetségesként van nyilvántartva, azért nem fogadnék nagy tétekben, hogy ne akarnák kicsit gazdaságilag gyarmatosítani az óhazát. Ha érdekükben áll. Kínát pedig még a nosztalgia sem kötelezi kíméletre. Márpedig ebben a satuban lehet izegni, meg mozogni, de a mozgástér egyre kisebb lehet. Abban is lehet bízni, hogy a nyomás hatására majd gyémánttá válik, és kemény magként széttöri a satut. De azért arra is volt már példa a történelemben, hogy porrá hullva szállingózott le a maradék. Különösen akkor, ha a véletlenül kialakuló kristályosodási pontoknak kalapáccsal ugrik neki valamelyik idióta. Amikor is könnyen előfordulhat, hogy kialakul majd az európai egység, csak éppen gyarmatbirodalomként.
Holott, Európai Egyesült Államokként kialakulhatna egy történelmileg stabil minibirodalomként is, amiben mindenki nyugodtan ápolhatja a törzsi hagyományait. Miközben egységesen lép fel azon a játékasztalon, ahol a korábban elmulasztott történelmi lehetősége nyerteseinek van erősebb bábuja jelenleg. Amely birodalomszerű szövetség egyik kölcsönösen nyertes résztvevőjeként a magyarok is jól jöhetnének ki a történetből. Mert egy dolog nosztalgiával megkönnyezni az ezeréves múltat, és célintézetekkel fényeztetni a vesztes csaták bronzszobrait. Míg egy másik történet az, ami időben előrébb van. A holnap. Márpedig állandóan hátra nézve nehéz előre haladni. Miközben a birodalmasodásban való, előnyökön alapuló részvétel alternatívája a hunagroskanzen kialakítása egy európai zsákfaluban. Márpedig Orbán jelenleg ezt kínálja. Nem elsősorban magának, és strómanjainak, hanem mindenki másnak. Aminél csak egy rosszabb forgatókönyv lehet. Ha tényleg el is hiszi, amit mond. Egy még rosszabb forgatókönyv szerint pedig másoknak is példát mutat. Mert az egymásnak feszülő nemzeti öntudatok eddig háborúkat már sokszor okoztak. De tartós, és versenyképes fejlődést ritkán.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése