Dúró Dóra marketing-kampányához

Forrás: Wikipédia

Megjelent egy műmeséket tartalmazó, szándékai szerint a másságokat bemutató könyv. Azon persze lehetne talán vitatkozni, hogy a másság mihez képest az. Az azonban ettől független, hogy a kiadást gondozó Labrisz Leszbikus Egyesület igazán komoly köszönettel tartozik Dúró Dórának. Könnyen lehet ugyanis, hogy önmagában ez a kiadvány pont arra a sorsra jut, mint megannyi alternatív mesekönyv, illetve a gyerekeknek szánt egyéb nyomtatvány. Porosodva végzi egy raktár sarkában, billegő asztal alatt, vagy egy nagy dobozban a pincében. A könyv nyilvános ledarálása azonban alapvetően átírta a sorsvonalakat. Miközben néhány egyéb, elsősorban politikai, pontot is tisztázott.

Nem Dúró Dóra esetében, mert az ő politikai, és alig-humanitárius nézetei eddig is ismertek voltak. A gyermekek, és félre ne értsük, a tőle távol álló, és számára idegen gyermekek iránti becsípődése sem új. Mármint az a fajta becsípődés, hogy köze ugyan nincs hozzá, de belebeszélni, minősítgetni azért kellően vastag bőrrel látták el. Legyen az rajz, vagy akár a menekültek gyermekeinek szegregációja. Új motívumként azonban megjelent egy könyv nyilvánossá tett ledarálása. Ami, a miniszterelnök szavait idézve, kétségtelenül egy vörös vonal átlépése. Igaz, Orbán Viktor nem a szélsőjobbtól nem idegen könyvdarálásra, esetleg majd égetésre értette a vörös vonalat, hanem szerinte a könyv hágott meg egy, a fejében egészen biztosan meglévő korlátot. Miközben a kormányfő, tulajdonképpen, csak hozta a szokott formáját. Azzal, hogy megfogalmazásában világossá vált: vannak a magyarok, és vannak az "ők". A mindenkori mások, akik tulajdonképpen nem is a nemzet részei, hanem homoszexuálisok, zsidók, vagy az éppen aktuális "mások". Akiket a "magyarok" megvédenek, vagy akikkel szemben toleránsak. Melyből világos, hogy csak a hithű orbanista az igaz magyar. Legfeljebb még néhány széljobber, neonáci, fajgyűlölő, és szélsőségesen szex-fetisiszta, illetve foci-drukker felvételt nyerhet. Főleg, ha zsebre dugott kézzel is messzebbre tudja köpni a szotyi-héjat.

Egyébként érdekes lenne tudni, hogy Orbán Viktor mesélt-e a gyermekeinek? Ha pedig mesélt, akkor mit? Illetve, utána elbeszélgetett-e a gyermekeivel, hogy a mesét a való világtól nyilvánvalóan elválasztó olyan elemek, mint a csodacsizmák, a sokfejű sárkányok és társaik ténylegesen elválasztó szereppel bírnak. Nem csak most, hanem évszázadokkal ezelőtt is. Akkor, amikor a nem egyszer tényleg horrorisztikus, anti-humánus motívumokkal átszőtt történeteket nem elsősorban a kisebb gyermekeknek mesélték. Akkor, amikor a mesélő egyfajta "használati utasítást" is adhatott. Akár a tanulságok levonásában is segítve a hallgatóságot. Mert a mese alapvetően interaktív műfaj. A masélő, és a közösség is részei a történetnek. Azt csak egészen ostobák hihetik, hogy a mese önmagában tanít moralitásra, humánumra, vagy éppen a moralitás elhagyására, megalázásra, erőszakra. Bár nem vizsgáltam, de nem lennék meglepve, ha jelentős átfedés lenne ezek, és azon szülők között, akik odalökik a gyereket a digitális nörsz elé. Amiből a gyerek legfeljebb azt tanulja meg, hogy egy távirányítóval, játékkonzollal az azonnali igénykielégítés lehet az osztályrésze.

Az előzőek fényben nem vitatva azt sem, hogy egy a tolerancia-nevelést zászlajára tűző mesekönyv is lehet kontraproduktív. Akár több okból is. A mese elhangozhat olyan körítéssel, amivel a visszájára fordítható. Kihangsúlyozva az orbáni szemléletben is megnyilvánuló elhatárolást. Azaz: "vagyunk mi, és vannak azok, akikről ezek a mesék szólnak". Akik nem olyanok, mint a magát alanyi jogon "normálisnak" tartó mesélő. De maga a meseszövés is lehet visszás. Ha érezhető benne a meseszerűség, akkor a mese világát nem közelíti, hanem távolítja. Vele távolítva mindent, ami a szövegben szerepet kap. Végső soron szintén nagy lépést téve a "mi" és az "azok" elkülönítése felé. Miközben, ha nem vélik el a mese szövege a valóságtól, akkor a "valóság márpedig más" felismerésének pillanatában repülhet a könyv, és vele megannyi magasztos eszméje pókhálósodni a sarokba.

Mindez azonban elsősorban szülői felelősség. Az is, hogy leüljön a gyermekkel megbeszélni a mesét. Bármelyiket. Ez egyáltalán nem az a terep, ahol egy politikusnak túl sok keresnivalója lenne. Egyiknek sem. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a szülő csak kipipálja a gyermekkel töltött időt, amikor szimbolikus okokból választ mesekönyvet, akkor az egész pont azt a lényeget veszti el, amivel segíthetne a gyermeknek megélni az életét. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a gyermek a meg-, és kibeszéletlen rettegést éli meg egy Grimm-mesétől, vagy a meg-, és kibeszélhetetlen másságok feletti értetlenség okán fogja mindez taszítani.

Andrew_s