Demagógisztáni napló: Orbán-uniós hólyagtan

Orbán minapi eszméletvesztését az EU kapcsán napok óta elemzik, illetve magyarázzák. Tekintettel arra, hogy mégiscsak miniszterelnök, ez érthető is. Ugyanakkor Orbán viszonya az Unióhoz jó ideje olyan, és tudhatóan olyan, mint egy beképzelt kurváé. Megfizetve bármit, de közben érezze magát Európa megtisztelve.

Ami a magyarázatokat illeti azok néhány esetben jobban minősítik a kormányfőt, mint maguk a kijelentései. Egy amerikai újságíró például azért gyakorolt öncenzúrát, mert időközben megvilágosult: Orbán az unión kívüliség emlegetésekor csak viccelt. Azt, hogy ez a megvilágosodás minek köszönhető, azt aligha fogjuk egyhamar megtudni. De akarjuk? Nem igazán. Maradjunk abban, és fogadjuk el, hogy a magyar miniszterelnök egy országos kérdésben, és nyilvánosan képtelen olyan mondatokat kipasszírozni magából, amit utána vállalhatónak tekinthetne. Akár ő, akár a közvetlen környezete.

Újdonság? Nem igazán. Orbán Viktor felelősségpánikos viselkedése egyáltalán nem újdonság. Valójában elég rendszeresen mással lapátoltatja félre a trágyát. Abban a pillanatban, amikor a felelősség személyes. Elég azokra a szankciókra gondolni, amiket személyesen megszavazott, majd a nemzeti papírpazarlással szeretne kitáncolni a felelősségből. Legalább a hívei szemében. De az alapvonulat mégis az, hogy a miniszterelnök semmit nem képes komolyabb szinten kezelni, mint a kocsmabratyizós „Helló Röfi!”.

Aztán megjelentek azok a magyarázatok, hogy azért bizonytalan a kormányfő mondandója, mert angolul beszélt. Így esetleg nem mindig megfelelő kifejezést használta. Márpedig alig hiszem, hogy egy miniszterelnök ne engedhetné meg magának, hogy tolmács segítse a rendezvényeken. Akár tud kérni egy rántottát angolul, akár nem. Mert egy dolog egy kocsmában egy pint sert kérni, és megint más nemzetközi környezetben, nemzetközi kérdéseket is érintve megnyilatkozni. Már akkor, ha komolyan veszi a rendezvényt. Már akkor, ha nem egy nárcisztikus hólyag, aki hiúsági kérdést csinál abból, hogy tolmács nélkül mondjon baromságokat.

A magyarázatok nyomán tehát kirajzolódik egy kocsmaműveltségű, nárcisztikus hólyag, akit nem érdemes komolyan venni, és akinek a véleménye annyit ér, mint napfelkeltére megtelt éjjeli tartalma.

Újdonság? Nem igazán! Már egy évtizede is közelebb állt a klinikai, mint a klinikán kívüli esethez. Érdekli a választóit? Láthatóan nem. Felmerült bármikor komolyabban a pozícióhoz kötött alkalmasság kérdése? Nem tudok róla.

Andrew_s

Leopárd-adu Putyinnak?

A Spiegel-re hivatkozva több helyen is hozták a nap Ukrajnát érintő híreként hogy Németország a tankszállítások mellett döntött. Azt nyilván majd hosszan és sokan fogják elemezni, hogy az egyértelműen támadóbb jellegű fegyverek beígért mennyisége mire elég, illetve azt is, hogy mennyire forró ez a kása. Remélem, hogy nem ez lesz az a tőrdöfés, ahonnan a következő világháború kezdetét számítják majd az értelemre talált kutyák régészei. Azonban a kommunikációs értéke sem okvetlenül semmi Putyin számára.

Nem vitatva azt, hogy Putyinnak megvan a maga véreskezű különítménye, a háborús kommunikációban nem egyszer Ukrajna fasiszta-menetsítését emlegették. Amellyel kapcsolatban nehéz nem figyelembe venni, hogy az Azovi szabadcsapatot úgy kooptálták az ukrán reguláris erőbe, hogy annak jelvénye egy SS-jelvény. A "2. SS-Panzerdivision 'Das Reich' " jelvénye.

Ahhoz sem kell szerintem különösebb ismeretbőség, hogy a Szovjetúnió hatalmas áldozatokkal járó háborúban győzte le a náci német csapatokat. Amivel kapcsolatban lehet Sztálin kétes érdemein történészkedni, de gyanítom, hogy az ilyen történészi értékelgetésekre az orosz utca embere pont úgy magasról tesz, ahogy tenne sok más nemzet fia hasonló helyzetben. Miközben az egykori győzelem nimbuszával valószínűleg megszólítható, és nem különöseben lepne meg, ha sokak szemében a németek még most is inkább a fasizmus hordozói.

S akkor Németország mit tesz? Páncélosokat szállít oda, ahol egy egykori páncélos SS-egység jelvényét használó szervezet államilag támogatott. Persze, persze. A hazai közösségi média sokat (nagyjából semmit) számító egyes vitaköreiben lehet elpötymölögni azon, hogy ez a Németország nem az a Németország. Ahogy azon is, hogy ez a Leopárd nem az a Tigris. Azért az, hogy németek miért adtak át egy valószínűleg kommunikációs aduként is használható lapot Putyinnak, nem kevésbé lehet érdekes kérdés. Különösen, ha Putyin kijátssza ezt a lapot.

Andrew_s

Elment Tamás Gáspár Miklós (TGM)

Most ért utol a hír, hogy 74 év jelenidőnkben tartózkodást követően, Tamás Gáspár Miklós (TGM) követte a múlt nagy, és már nem élő filozófusait. Oda, ahol hite, meglátása szerint az eltávozottak vitaköre ülésezik. A világ kezdetétől a világ végezetéig. S akár még tovább is.

A nézeteivel aligha értett mindenki egyet. Valamennyivel magam sem. Többek között azért sem, mert sok szempontból egy olyan idealisztikus megközelítését adta a baloldaliságnak, amiben szerintem kicsit elhanyagolta az embert. A hordából jött, abban élő, és horda nélkül horda, illetve vezér után kiáltó Homo sapienst. Melyből a „sapiens” sokakra csak igen komoly engedményekkel értelmezhető. A tömegek pedig a történelemben ritkán bölcsek.

De ez egy másik gondolatsor, amelyet már aligha fog bárki is TGM-al mostanában megvitatni. Azzal a filozófussal, aki most már sem cáfolni, sem megerősíteni nem fogja azt sem, ha előkerülnek azok, akik már pólyában is egyet értettek vele, vagy egyszerűen csak az ismertsége farvizén szeretnének szörfölgetni kicsit.

Az azonban biztos, hogy a napi politikából elég nyilvánvalóan kivonult filozófussal a tényleges, ideológiailag megalapozott baloldaliság egyik utolsó, talán idealista, hazai képviselője távozott. Nyugodjék békében, és vitatkozzon sokat a függönyön túl.

Andrew_s

Cave Hominem Unius Libri

Forrás: Wikipedia

Abban a pillanatban, amikor győz már az ismeretszerzésben is az öncenzúra, vagy a „mi kutyánk megmondója” szemlélete, akkor a szellemi autonómia vesztésre kezd állni. A mérlegelés képességével, a saját vélemény megalapozottságával, és így az érveléssel szemben. Maradnak az előítéletek, az olvasottaktól függetlenített, nem egyszer előítéletekre épített, ha tetszik „lábon kihordott” trollizmusok. Enyhébben fogalmazva: nem kevesen előre megfontolt szándékkal, és komoly erőfeszítéssel képeznek szemellenzős, szellemi igavonót magukból. Amely csak egy irányt, a választott vélemény-szektája irányát ismeri, követi, védelmezi.

Ez arról jutott eszmbe, hogy a minap kedélyes, egy fenét, de legyen az, vitát olvashattam az egyik vitafórumon arról, hogy mekkora királyász dolog, hogy Zelenszkij fellép az oligarchák ellen, és mindenki, aki szerint ez finoman szólva is árnyalható, az „természetesen” részben putyinista, és üres óráiban dezinformációt terjeszt. Ahogy ez a vita mellékszálában az Azovi csibészekkel kapcsolatban is felmerült.

A két történet egyébként ott kapcsolódik össze, hogy vita kiindulópontját egy olyan cikk szolgáltatta, amelyben egyébként világosan leírják, hogy miközben Zelenszkij oligarchátlanítási akciói elsősorban az orosz, illetve orosz-kötődésű milliárdosok ellen irányul, az egyik ilyen szereplőt cserélték ki az SS-jelvényt használó Azovi gárda tagjaira is. Mely gárda, SS-jelvényestől kooptálva lett az ukrán hivatalos erők közé. Ékesen igazolva, hogy az ukrán vezetés nem xenofób, köze sincs a szélsőjobbhoz, és a fasiszta eszmék a közelükbe sem érhetnek. „Csak” a Waffen SS egyik csapatjelvénye.

Miközben egyrészt Zelenszkij választási győzelme mögött is némi lokál-oligarchikus támogatást sejtettek annak idején, és a háború előtt felmerültek némi gyanúk némi offshore-ügyletek kapcsán is. Mely utóbbiról különben a The Guardian írt, mely médiumot még nem igazán vádoltak putyinizmussal, vagy azzal, dezinformációs bázis lenne.

Alkalmasint mindezen fentieknek bárki utána nézhet az interneten. S akár cáfolhatja is. Mely tényszerű cáfolattal semmi gondom. A gondom ott van, amikor egy-egy csoportban gyakorlatilag kommunikációs lincshangulat uralkodik el. Azzal, hogy aki nem azt fújja, amit az admin, vagy néhány informális hangadó elvár, az menjen máshova, mert itt csak a tisztafajú, izé tisztára öncenzúrázott „véleményeknek” van helye. Holott valószínűleg sokkal önállóbb lenne az a vélemény, amit különböző, és akár különböző előjelű források, hírek, vélemények kohójában finomít a saját szellemi autonómia.

Mert keretismétlésként. Abban a pillanatban, amikor győz már az ismeretszerzésben is az öncenzúra, vagy a „mi kutyánk megmondója” szemlélete, akkor a szellemi autonómia vesztésre kezd állni. Egy könyvet ismerve. Vagy csak egy lapot abból is.

Nem vitatva, hogy megismerni a másik oldal részigazságait, hozzátenni a saját részigazságokhoz időt rabló, illetve fárasztó. Vagy akár riasztó, ha a puzzle egésze csak részben fedi le a habos-babosan rózsaszín elvárásokat. Ellentétben azzal, hogy egy félig emésztett kölcsönvélemény viszont kényelmes, langyos lábvizet kínál. Valamint nem konfrontálódik semmivel, és senkivel, az adott babaház falain belül.

Legfeljebb néha a realitásokkal. De az meg úgyis csak zavaró tényező lenne.

Andrew_s

Boldog 2022-t kívánok 2023-ra

Kedves Mindenki!
Nagyon Boldog Visszatekintést kívánok 2022-re a 2023-as év indulásának alkalmából. Valamint végtelen naivitást, optimista rácsodálkozást a mindennapokhoz. Mert másként alighanem nehéz lesz azt hinni, hogy sokkal jobb napok, hónapok várnak sokakat az új évben. Egyszerűen azért, mert könnyedén igaz lehet, hogy a pesszimizmus nem több a realista optimizmusnál.

Bár van amiben bízni lehet, és érdemes is bízni. Ilyen például az, hogy a szomszédságunkban zajló háború nem eszkalálódik végletesen. Annak ellenére, hogy keletebbre élő diktátor hiúsága, és a kialakított saját zsákutcája zárófalának áttörése legalább annyira veszélyt jelent, mint azoknak az üzleti köröknek az érdekviszonyai, amelyek tagjai valószínűleg nem keveset kaszálnak a háborún, és követklezményein. Akár anyagilag, akár politikailag. Amúgy nem különösebben érdekelnek a megkövezések, de az, aki szerint csak putyinista lehet az, aki az ukrán és amerikai vezetést nem látja szeplőtlen angyalkák gyülekezetének, az szerintem egy világtól elzárt moziteremben nézi a kizárólag neki készült belső filmjeit. Amihez természetesen bárkinek joga van.

De remélni , valamint bízni lehet egy komoly technológiai áttörés közkinccsé válásában is. Mert lehet óbégatni szankciókról, háborúkról, járványokról, de a valós probléma alighanem egész másutt van. Amitől nyilvánvalóan nem lesz könnyebb azoknak, akik belehalnak egy betegségben, megnyomorodnak egy háborúban, vagy esetleg, akár csak funkcionálisan is, de éheznek, fáznak az elcseszett gazdaságpolitikák következtében. Amelyek korrekciójára jelenleg hazánkban sem sok remény van. Ahol a kommunikációs csatékat már százszor is megnyerte a nemzeti bokorharcos-egylet.

Miközben érdemes továbbra is figyelembe venni, hogy a nemzetközi válsághullám kezdetének nagyjából semmi köze nem volt a COVID-hoz, viszont a járvány-kommunikáció kiváló fedősztorit biztosított világszerte a gazdaságokban bekövetkezett fékeződésekhez. A háborúk kapcsán pedig fenntartom azt a korábbi véleményem, hogy „a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni”. Az a bizonyos mélyebb ok pedig alighanem egy igen komoly erőforrás-válság a világban. A jelen technológiai keretek, és a rendelkezésre álló, a jelen politikai, gazdasági viszonyok között elérhető erőforrások alighanem elértek a falhoz. Vagy igen közel jutottak szerintem a falhoz. Nem először az emberiség történelme során, amit a birodalmak kialakulása, megfeneklése, majd bukása mutat a történelemkönyvekben.

Azt, hogy mi a tuti megoldás, azt nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem a lózungok ropogtatása. Valamint szeretném remélni, hogy a fegyvereké sem. Annak ellenére, hogy az emberiség eddig szinte egyetlen biztos receptként ezt ismerte a kiterjedt erőforrás-válságok kezelésére. Eltekintve azoktól az esetektől, amikor a biológia oldotta meg a problémát. Vagy olykor, mint a spanyol-nátha esetén, a háborút is.

A hétköznapok azonban jelenleg inkább a szólam.ipari teljesítmények fokozását mutatják. Elég a nagy évköszöntőket meghallgatni. Akár a hazait is. Melyben Novák Katalin mondta fel a semmit. Kissé elfeledkezve arról a hétköznapi tényről is, hogy hazánkban a kleptoligarchia tagjain kívül is élnek emberek. Akiket kérdés, hogy meddig sikerül egzisztenciálisan sakkban tartania egy olyan kormánynak, amely alól akkor is elfogynának az erőforrások, ha gazdasági zsenik vezetnék. Mely utóbbi paramétert, a gazdasági zsenik sorát, az alkoholmérgezés határán sem lehet odalátni az ország vezetésébe, a gazdasági exodus kormányába.

Mert a nagy szólampufogtatások közepette nem érdemes elfeledkezni arról, hogy jelenleg az ország innovációs tartaléka elfogyóban van. Emberileg is olyan mértékben, ami továbbra is felér a magyar társadalom szociális abortuszával. De gazdaságilag is. Mert olyan mértékben pazarolták el az eddig rendelkezésre álló erőforrásokat a személyes gazdagoidásokra, és a meg nem térülő, politikailag is alig menthető, beruházásokra, ami már a kilábalást veszélyezteti. Egyszerűen nincs szerintem forrás arra, hogy valósan előre-mutató innovációs fejlesztésekbe fogjon az ország. Különösen akkor, ha a napi ellátásban is sikerült odáig jutni, hogy az egykor mezőgazdasági termékeket exportáló ország a pletykák szerint már burgonyából is importra fog esetleg szorulni.

Ja, és nem érdemes elkezdeni kampókat, stabil födémeket, erős köteleket keresni. Már azokat is rég ellopták. De még tekinthetünk vissza nosztalgiával a 2022-re.

Andrew_s

Tényvakság, avagy panel-bukta

A tanárok megmozdulásaival kapcsolatban leszögezem, hogy a személyes véleményem szerint a hazai oktatás helyzete röviden: szar. Gyakorlatilag évtizedek óta. Hosszabban is csak ezt lehetne ragozni. Ugyanakkor, a netet, a megszólalásokat olvasva, a megszólalókat hallgatva kétségeim támadtak arra nézve, hogy akár a támogatók mindegyikének is ugyanarról szól a jelenlegi történet. Vagy sokkal inkább a saját elképzelések kivetüléseiről.

Számos ismerősömtől, illetve egy zártabb csoport olvtársaitól is elnézést kérve, bedobtam egy tudottan, voltaképp tervezetten, demagóg hozzászólás-párt a Facebook-ra:
„Érdekelne, hogy ha egy kedves szerette műtétjét végző orvos, a műtét közben megvilágosulva, kezdene polgárilag engedetlenkedni, akkor a kinek mennyire férne bele a jogérzékébe. Illetve, ha ezt az orvost kirakják, eltiltják, akkor menne-e érte élőlánculni. Az egészségügy helyzetétől, a morális igazságérzettől áthatva”.
Illetve:
„Egyébként az oktatás sz..r. Vagy harminc éve. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség szándékos szembefeszülés az érvényes jogrendnek. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség egy erős eszköz. Kétségtelen. De az, aki egy rabicfalba egy képszöget egy ötkilós Samuval akar beverni, annak legyen B-terve arra, hogy mi legyen a fallal, ha kidől. Ha nincs ilyen B-terv, arról nem a fal tehet”.

A reakciók nagyon tanulságosak voltak. Tényleg. Azok is, amelyek valójában semmiről sem szóltak, csak valami matrica odalökéséről. Az ugyanis világosan jelzi, hogy a hozzá(nem)szólónak vannak érzelmei a kérdésben, de azt nem tudja, nem akarja megfogalmazni. Ez egy teljesen érthető reakció. Csak egy téma megbeszélésében indifferens, szóra is csak alig érdemes. Viszont a csak érzelmeiben motiváltak, motiválhatók sokkal védtelenebbek a kommunikációs manipulációkkal szemben. Akár beismerik, talán még maguknak is, akár nem. De ez legyen az ő problémájuk.

A megfogalmazott reakciók egy másik csoportja kemény szemrehányást fogalmazott meg arra nézve, hogy elutasítom a tanárok polgári engedettlenséghez való jogát, és nekik ehhez joguk van, és különben is.. . Holott egyik beírás sem vitatja ezt a jogát a pedagógusoknak, vagy bármely más csoportnak. Ahogy a magam részéről a szakszervezeti bérharcot is teljesen elfogadható törekvésnek tekintem. Valamint teljesen világos, hogy egy adott jogrend megváltoztatására a jogrenden kívüli eszköztárba tartozó polgári engedettlenségnek helye van. Ha ehhez általános társadalmi támogatottság van, és tényleg ez a cél. Ellenben erről, hogy kétségbe lenne vonódva a tanárok tüntetési joga, nem szól a poszt. Ahogy arról sem, hogy mi a moralitása a diákság jelenlétének, illetve a tanárok ehhez való hozzáállásának. Amely egyébként nem kevésbé megosztja a magánemberi véleményeket. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor ilyen kétségeket vetít bele valaki abba, amiben ez nincs megfogalmazva, akkor valójában a saját kétségeit látja bele egy írásba. Kétséget az eredményességről, megalapozottságról, bármi ezzel kapcsolatosról.

Volt olyan szélsőséges reakció is, amelyik innen levezette azt is, hogy szerintem a tanárok tömeggyilkosok. Az egymásra licitálások során ketten is eljutottak egészen Hitlerig is. Miközben számos más reakció emlegette, hozta fel a gyilkolást, halálokozást. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy az ilyen jellegű reakciók valójában a legkevésbé sem a posztról szólnak. A poszt ugyanis nem szól:

A műtét súlyosságáról;

Az orvos kompetenciájáról;

A paciens további sorsáról;

Amikor tehát ilyen reakciók születnek, akkor azok valójában sokkal inkább a reagáló előfeltevéseiről, ha tetszik, előítéleteiről szólnak. Egy másik fontos szemponttal kiegészítve. Azzal, hogy amikor egy ilyen helyzetnél fel sem merül az orvos kompetenciája (és ehhez kapcsolódóan az a lehetőség, hogy a helyzettel a paciens akár jól is járhat), akkor bizony tetten érhető a pozíciónak szóló, az autoritást, pontosabban székhez kapcsolt kompetenciát meg sem kérdőjelező attitűd.

S ez már túlmutat a jelen poszton, mert felveti az ezzel operáló tömeges manipuláció lehetőségét. Ahogy azt is, hogy a kitüntetett, vagy annak vélt, szerepet élvező érthetően kerül minden olyan felvetést, ami ezt a helyzetét akár zárójelbe is tehetné. A pedagógiával, a pedagógusokkal kapcsolatban ez nem kevésbé érezhető. A tanárok alkalmasságával kapcsolatos kérdések még a diákok részéről sincsenek fókuszban, és a szülők sem nagyon feszegetik publikusan. Holott a magánbeszélgetésekben korántsem mindenki elégedett a gyermekét nem egy esetben inkább idomító, mint tanító katedrafoglalóval. De amikor zubog a mainstream, hallgatásba nyom a csoportnyomás. Vagy csoportadmin. A tanárok részéről elvben érthető lenne a cérnahangú suttogás a témában. A gyakorlatban azért nem, mert amíg a tanárok nem vetik ki maguk közül a pályára alkalmatlanokat, addig sokaknak a megmozdíthatatlan Izéke-néni marad A TANÁR. Akivel akkor sem akar szolidáris lenni, ha leszállnak a Mars-lakók.

Hogy furcsa lenne a klisészerű, előítélettel határos reakciócsomag? Korántsem. Pont az ilyen jellegű viselkedések, attitűdök feltérképezésére nem egyszer használnak hasonlókat. A probléma nem is az, hogy így működünk mi, emberek. Sokkal inkább az, hogy a ködfüggöny milyen gyorsan képes egyfajta vörös köddé válni. S ilyeténként a tények, és az indulatok közé befészkelődni.

Andrew_s

DK-s zacc-kooptálás helyrerakva

A győzteshez húzás nem új jelenség, és még csak nem is a politika sajátja. Akkor sem, ha kétségtelenül ott a leglátványosabb. Kicsiben, nagyban egyaránt. Kicsiben, amikor egy hatalomváltáskor hirtelen mindenki az új hatalmat támogatta már korábban is. Nagyban, amikor a teret nyerő politikai erőhöz csatlakoznak azok, akik korábban, más színekben már leszerepeltek. Ez utóbbi jelenleg a DK-t „sújtja” egy ideje.

Az, hogy ez kinek tetszik, az nyilván egyéni ízlés kérdése. A Nyugati Fény minden esetre most közölt egy írást, ami szerint Gréczy Zsolt helyre rakta azokat, akinek ez nem tetszik. S mert nekem, például, nem tetszik, így érezzem magam, ezek szerint, helyre rakva. Nos, akkor tegyük a helyére a dolgokat. Legelőször azt, hogy Gréczy Zsolt a saját Facebook-profilján, a saját politikai ismerőseinek azt ír, amit gondol, mert az a felület arra van. De ez a halmaz akkor sem a globális „ellenzék”, ha lehetnek az ellenzékiséget általában is érintő gondolatok a szövegben. A másik oldalára a történetnek később visszatérnék.

Amúgy Gréczy írása inkább egyfajta „leltárnak” tekinthető. De kétségtelenül van egy olyan gondolatsora, amely az átigazolások fényében különösen érdekes lehet: „Az utóbbi hetek és napok erre [hogy csak az MSZP-ből vonzana újakat a DK] is rácáfoltak: a DK ma már minden ellenzéki párt tagjai számára vonzó alternatíva lehet. Azon pártok tagjainak is, amelyek valaha azért alakultak, hogy mi ne is létezzünk. Ma olyanok keresnek minket, jelentkeznek Gyurcsány Ferencnél, akik ezt pár év elképzelni sem tudták önmagukról”.

Mely gondolat azért lehet érdekes, mert valójában pont azt a jelenséget írja le, hogy elindult egy olyan átáramlás, amit nyugodtan a „győzteshez húzás” jelenségének is tekinthetünk. Ami mögött sokkal inkább dolgozik a „mindenáron ottlevés” vágya, mint a tényleges meggyőződés. Az, hogy az olyan pártok funkcionáriusainak mennyire hinnék, amely pártok ellenem alakultak, az egy másik kérdés. Személy szerint semennyire. Azzal meg végképpen nem áltatnám magam, hogy megbízható tömegbázist, belső bizalomra érdemes sokaságot jelentenének. De ez természetesen a DK belügye. Mindaddig, amíg nem kér támogatást.

Mert akkor bizony ki kell állni, és elhitetni a szimpatizánsokkal, a potenciális szavazókkal, hogy „jó lesz az”. S itt nem az MSZP, a Párbeszéd, a Jobbik mezei, esetleg még megmaradt, tagjairól van szó. Azoknak, noha helyileg sokat segíthetnek, vagy árthatnak, az országos kommunikációban kevés szerepük van. Sokkal inkább azokról, akik helyi képviselők, pártfunkciókat ellátók, netán a vezetőséghez közeli körök tagjai. Azaz VALAKIK. Olyanok, akiknek aktívan, vagy akár passzívan, de szerep jutott abban, hogy a pártjuk teret veszített, marginalizálódott, támogatottságában visszaesett. Tehát, helyileg vagy országosan, fényesen igazolták az inkompetenciájukat. Alkalmasint a versenyszférában sem azok után kapkodnak projektmenedzserként, akik egy becsődölt cég bukott projektjében voltak „nevek”. S teljesen mindegy, hogy ott aktív idióta, vagy kelekótya hallgatóság volt csak.

Bekerülésük bármely más pártba, illetve ott magasabb szerepben, mint „ugorj ki kifliért” aligha indokolt. Az, hogy kooptálásukat, és pozícióban tartásukat a DK tömegpártosodása indokolná, az szerintem téves alaptézis. Majdnem annyira, mint ahogy MZP esetében az volt a „kiábrándult fideszes” tömeg megnyerésének lózungja. Mert amennyiben a jelenlegi pártjukban alkalmasak lettek volna tömegek megnyerésére, elérésére, meggyőzésére, akkor nem a margó pártjairól, hanem egy mögöttük álló komoly politikai formációról beszélgetnénk az esetükben. Nem arról, hogy az okkal süllyedő hajókról a damaszkuszi útra tévedve, és azon szaladgálva honnan remélnek egy kis sajtot. Miközben hozzák magukkal a korábbi pártjuk azon múltját, a szélsőséges gondolatoktól a hazugságokig bezárólag, ami nem bővíti, hanem akár erodálja is a meglevő támogatottságot.

S akkor jöjjön a korábban emlegetett második szempont a Nyugati Fény írása kapcsán. Nevezetesen az, hogy gondolatokat lehet esetleg korrigálni, az értelmezéseket a környezetük elemzésével a „helyére rakni”. Amikor azonban embereket, és az ellenzéki is az, gondol a helyére rakni valaki, az egy úrhatnám pökhendiség. A Nyugati Fény szerkesztője tehát a címadás szerint lenézendő masszának kezeli az ellenzék szimpatizánsainak egy, nullától különböző, részét. Ami alig jobb megközelítése a hitelvű tapsoncokon kívüli sokaságnak, mint amikor MZP minden megszólalása ezrekkel csökkentette az ellenzék támogatottságát.

Andrew_s

Apátok helyett álmodó államod

Az „állam” szó hallatán, olvastán sokféle kép jelenhet meg az emberek fejében. Az utóbbi időben kicsit túl sokszor kezdtem hallani, illetve olvasni a „gondoskodó állam” kifejezést, ami kétségtelenül sajátosan jelzős szerkezet. Aztán egy ismerős a Facebookon hívott fel arra, hogy: ’Ízlelgessétek a szavakat: " gondoskodó állam” ’. Engedtem a felhívásnak. Már csak a nála olvasható zárógondolat okán is: „Én sem kiskorú nem vagyok, se szellemi fogyatékos akinek gondoskodás kell”.

Valamikor régen, középiskolában, a történelmet tanító igazgatóhelyettes tanárnő azt véste a diákok fejébe, hogy „Az állam a mindenkori uralkodó osztály erőszak-szerve”. Ami akkortájt a munkásosztály uralmát jelentette, de ez a megfogalmazás ettől még lehet általános. Ha az „uralkodó osztályt” lecseréljük „hatalmi körre”, akkor egy még általánosabb fogalomhoz jutunk. S ne szépítsük: szerintem ez van. Az államot képviselő kormány, mint hatalmi kör, és az általa kiválasztottak kezében van az az operatív irányítás, amivel kézben tarthatók a reguláris, és állami fenntartású fegyveres testületek, szabályozható a fegyverviselés, a megengedett erőszak, és még az a pár dolog, ami része, illetve kiszolgálója ennek a halmaznak. Noha nyilván nem mindegy, hogy az illető hatalmi kör mi módon jut ehhez a lehetőséghez, illetve milyen szabályozók mentén, és milyen határidővel.

Amikor ebből a „magasságból” kezdenek „gondoskodni”, az nagyjából olyan lehet, mint amikor a magas tekintetű, magasról letekintő nagyságos úr ebédet osztogat. Lehet, hogy azon segít, aki éhes, és ezt ostobaság lenne vitatni. De van benne egy nagy adag esetlegesség, megalázó kegygyakorlat. Amikor pedig egy politikus kezd ilyesmivel kampányolni, akkor megjelenik, megjelenthet a „cáratyuska” ígérete. Márpedig előfordulhat, hogy „az anyátok helyett is apátok leszek” (vagy fordítva) képzete nem mindenkinek szimpatikus. Nekem sem. Már csak azért sem, mert a kormány esetében a legkevésbé valószínű, hogy megszaggatják köntöseiket, és az utolsó petákjukat is szétosztanák a szegények között.

Nekem a „helyt álló” állam sokkal szimpatikusabb lenne. A pénzemből, a pénzünkből megfizetett azon szakpolitika, amelynek képviselői helyt képesek állni a szakmaisággal, általuk képviselt kompetenciákért. Ahogy az általam megfizetett csatornákhoz értő szerelőtől is elvárom, hogy távozása után ne jöjjön fel a szar. S igen! A szakpolitikába természetesen a szociális szakpolitika is beletartozik. A gyermekvédelemtől az elesettek sorsának, rinyálás- és tarhálásmentes, kezeléséig. Mert ez is egy szakma. Amit a tanárképzésben, legalább is annak idején még, és legalább részben, mint Gyermek és ifjúságvédelmi szakpedagógia, ismertek. Talán még most is ismerik.

Ennek keretében, ha úgy adódik, és kell, akkor az ésszerűség határáig a közösen összedobott pénzből álljon helyt az állam azok helyett, akik önerőből, illetve önképességből, ott és akkor, nem tudnak. De nem gondoskodás címén, nem pofára, és így nem kegyet osztva, illetve szívességet gyakorolva, hanem mert a „dolga”. Annak a, sokszor inkább csak absztrakt, entitásnak, amit államnak hívunk.

Amit a mindenkori hatalmat gyakorló kormányzó erő képvisel.

Andrew_s

Tanári korkép Miskolcról

A pedagógiával kapcsolatos kérdések között nyilván jelentős kérdéskör maga a tanár, illetve egy iskola tanári kara, mint olyan. Ez pedagógiai közhely, és kár is tovább ragozni. Tényleg nem mindegy, hogy egy tanár mit tanít általában, és mit tanít a sorok között. A rejtett tanterv fogalma korántsem új, és volt olyan korszak, amikor a tanár által képviselt órai tevékenységnek igen lényeges része volt. Ha nem így lett volna, akkor az 1960-1980 között végzettek egyikének sem jut eszébe sem, hogy lehet mást, másként is tenni a társdalomban, mint a hivatalos irányzat. Mindez egy olyan kép kapcsán jutott eszembe, ami nyilvánvalóan mást is üzen, mint amit mondani szándékoztak vele.

A képet a Facebook-on tették közzé. Számosan megosztották, és nem kevesen hozzá is szóltak. A politikailag szándékolt mondanivaló, különösen az egyéb irányú kommunikációt is ismerve nyilvánvalónak látszik. Fel szeretné hívni a figyelmet a tanári kar életkori megoszlására. Arra, hogy nyugdíj-korhatárhoz közelít a pedagógusok jelentős része. Ez igaz. Kár is lenne vitatni. Óhatatlanul az aktív pedagógusok számának csökkenéséhez vezet, amivel az oktatáspolitikának nyilvánvalóan dolga van, dolga lenne.

Ugyanakkor érdemes elgondolkozni azon is, hogy tanárképzés egy közel évtizedes folyamat. Mert az egyetemi felvételiben már ott van a középiskola teljesítménye, és az egyetem elvégzéséhez is évek kellenek. A most ötvenes pedagógusok többsége, a pályamódosítással katedrára lépettek kivételével, még a rendszerváltás, közkeletűbben gengszterváltás, ideje előtt végzett. Míg az ezt követő időszakban végzettek száma folyamatosan csökken. Nagyjából letükrözve azt, amit a 2008-ban maradványelvű pedagógusképzésnek neveztem. Amely jelenség, sem a tanárképzés, sem a -alkalmasság kérdését tekintve, korántsem volt a 2016-os megmozdulások központi kérdéseinek egyike. Mely tüntetések során, az azóta méltán feledésre ítélt Pukli István mellett már feltünt Törley Katalin és Pilz Olivér is. Akkori, különben inkább kontraproduktív, munkásságukat borítsa a feledés köde. Ami ebből érdekes lehet, hogy a kép Pilz iskolájában, a miskolci Hermann Ottó Gimnáziumban készült.

A tanári kar képzési, illetve kor szerinti összetétele mellett még egy fontos üzenettel. Azzal, hogy a matematika aligha állhat a képzés középpontjában. Illetve, igen nagy baj, ha mégis. Mert akkor, ha komolyan vesszük a cédulkák feliratát, akkor mindenkinek az első oszlopban kellene állnia. Leszögezve, hogy az intervallumok kérdéköre aligha lenne újdonság a matematikában, alig valószínű, hogy a ma ötvenes korosztály ne lett volna része valamikor a húszas korosztálynak. Ez a politikai üzenetet lehet, hogy nem gyengíti, de a kép rejtett tanterve, a közvetett üzenete az, hogy az, aki a gyermekében a matematika, illetve az informatika felé mutató tehetséget vél felfedezni, az lehetőség szerint kerülje el ezt a középiskolát. Ha pedig a kommunikációs cél és a kommunikációs tartalom összevetéséből indulunk ki, akkor a majdan kommunikációs szakok felé irányuló diáknak sem igazán javasolható a beiskolázás.

Márpedig a tanári kommunikáció is kommunikáció. Így a tanárképzés is egyfajta kommunikációs szak. Amivel tényleg legfőbb ideje lenne tenni valamit. Valamit, amit egy átfogó alkalmassági vizsgálat előz meg. Mely alkalmassági vizsgálatot lehetőség szerint nem a kontraszelektált vezetés, illetve a pedagógusi katedrát csak a pedagógiaelmélet egyetemi disszertációban fényképen látott megmondók köre vezényel le.

Andrew_s

Blanka reloaded to Lili

Megy a vita a trágárságról. A történelemismétli önmagát. Kiáll egy diáklány, jó eséllyel telefonról elmondja a magáét. Az, hogy az előre összerakott szövegben jelölve van-e, hogy ott kell valami indulati trágárságot mondani, azt nem tudom. De összességében ismerős forgatókönyv? Emlékszik még valaki Nagy Blankára?

Már csak azért is érdemes emlékezni rá, mert politikai szereplésének a csúcsán is több beszédtémát biztosított a bugyija, illetve az arról készült fotó, mint a mondanivalója. Viszont tanmesét írt Pankotai Lilinek. Egyébként Pankotai Lili kapcsán is két tényezőről hallunk. Az egyik, hogy trágár volt. A másik, hogy az iskolája elhatárolódott tőle. Az utóbbit megannyian kifogásolják. Holott egy iskola igazgatójának, mint az intézmény képviselőjének, miért ne lehetne meg ez a joga? Mindenki másnak meg adott a joga, hogy a gyermeke oda járjon, vagy keressen más alternatívát. Vagy kötelező a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumába járni? Az iskola azt az értékrendet képviseli, amit.

Viszont az kétségtelen, hogy az iskola fókuszba helyezte a diák fellépését. Miközben az, ha egy diáktüntetésen megszólaló, fellépő előadó nem a mondanivalóval, hanem a trágár stílussal képes csak megragadni a figyelmet, az sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy az iskolája mit reagál erre. Ha ugyanis egy közmegszólaló csak ezzel a stílussal tud figyelmet keríteni a jó eséllyel telefonról olvasott indulatainak, akkor kár erőltetni a fellépését. Vagy csak őt találták? Netán a teljes rendezvény forgatókönyvében benne volt, hogy azon a ponton fellép Pankotai Lili a dísztrágár? Netán ezzel is azt gondolták hangsúlyozni, hogy alapvetően egy nagy bulit szerveztek, amin a telefonos slam volt az egyik fellépés?

Azért az, hogy a tüntetéseken milyen, legalább generációs oktatási program mellett foglalnak állást, az sokkal érdekesebb lenne. Igaz, ezzel a programmal már 2016-ban is adósak maradtak azok a szakszervezetek, amelyek annak idején Orbán mellett agitáltak 2010 előtt. Puklistól.

Andrew_s

Gelencsér a történelmi gerilla

A Momentum gerillázott egyet. Lehet, hogy a kiesen őszies napon a grillázs jobb lett volna, de nekik az nem felelt meg. Így aztán elmentek a Szabadság térre emlékművet takarni. Mert arra viszont futotta. Talán azért, mert a pártelnök korábbi szimpátiájának centruma felzabálta a szotyit a grillázs elől. De mindegy is. Szóval elmentek és betakarták a Szabadság téren a szovjet emlékművet. Mert olyan élénken él az ifjú Gelencsér Ferenc Momentum-elnök emlékeimben a II. világháború személyes tapasztalata, mintha csak tegnap álmodta volna.

Mindegy is lenne, elvégre Gelencsér Ferenc Momentum-elnököt is megilleti a szabad véleményalkotás joga. Így kifejtette azt a véleményét, hogy az ország tele van a háborús szankciókat kifogásoló kormánypárti plakátokkal. Ebben egyet is érthetünk vele. Tényleg tele van. Azt kicsit kevésbé emelik ki a tudósítások, hogy Gelencsér Ferenc Momentum-elnök szerint azoknak a plakátoknak mi közük van a II. világháborúhoz, de talán a tudósítások hiányosak. Meg aztán. Egy olyan hatalmas, az ország nagyságát képviselő, az egykori Olimpia-ellenes népszavazás aláírásaira összehazudozott pártnak az elnökeként mégsem világíthat rá mindenre. Amikkor ott vannak az olyan jó tagtársai, akik megteszik a rávilágítást bármire is. A HVG tudósításából idézve: "Bedő Dávid és Lőcsei Lajos országgyűlési képviselők arról beszéltek, hogy az emlékmű azért hazug, mert felszabadítóként állítja be a megszálló szovjet csapatokat, holott pontosan tudjuk, az elnyomás volt a céljuk". Úgyhogy a grillázspótló gerillázás nem is Gelencsér Ferenc Momentum-elnök személyes emlékeire támaszkodik hanem az országos melegedő másik két szereplőjének az emlékeire.

Mert a történelemkönyvek a II. világháború kapcsán olyasmit emlegetnek, hogy volt egyszer egy ember, akinek a szakálla nem volt ugyan kender, de azért Kenderesre vitték a hamvait. Erről az emberről azt tartják még a mérv adó történészek is, hogy kormányzóként nem sokat tett a fasizmus terjedése ellen, és emlegetnek valami csapattestet, amely elfelejtett hazajönni a Don mellől. Hogy az olyasmiket ne is említsük, hogy saját kicsi kezével bírta leírni önjellemzésként, hogy antiszemita volt. Ezt a figurát közös autókázáson is lencsevégre kapták egy Hitler nevű Adolffal, akinek elévülhetetlen népirtásai vannak. S akinek a csapatai nem kicsit megszállták Magyarországot is. Így aztán, amikor a szövetséges erők, hazánkba a szovjetek megérkeztek, akkor itten kérem megszállás volt. Meg népirtás. Meg egy olyan államvezetés, ami készséggel kiszolgálta a német megszállók minden, a népirtással kapcsolatos igényét is.

Jut eszembe leszögezni, hogy magam sem éltem akkor. De ha szubjektíven döntenem kell, akkor legalább azt a történelmi állapotot, ami körül nagyjából konszenzus van, inkább hajlamos vagyok elfogadni, mint néhány momentumos ólomkatonáét. Az pedig elő szokott fordulni, hogy egy, az utolsó pillanatig ellenük háborúzó országot a bevonuló csapatok megszállnak. Magyarország pedig akkortájt, jó magyar szokás szerint szerint a vesztes oldalán gondolta utolsónak leoltani a saját lámpását is. Ettől nem kell szeretni a szovjeteket, és adtak is erre később okot. Ott és akkor azonban elég kétállású kapcsolóról beszélhetünk. Ha a Momentum problémázik a szovjet bevonuláson, akkor óhatatlanul visszasírja a német megszállást, az azt kiszolgáló magyar csirkefogókkal, az emberek Dunába-lövésével, és minden mással együtt.

Amivel persze nincsenek egyedül. Azzal sem, hogy pár apróságról ugyanúgy elfeledkeznek, mint neohorthysta haverjaik ott a Fideszben, illetve annak holdudvarában. Egyáltalán nem biztos, hogy élnének, ha a szövetséges csapatok, és köztük itt az szovjetek meghagyják a korábbi helyzetet. Ha pedig véletlenül élnének, akkor sem biztos, hogy nem a Dunában végeznék. Ahogy még a népvezéri komplexusok kisgazdája, Orbán Viktor is esélyesen lenne olyan helyzetben, hogy az intéző lovának is hangosan előreköszön. Egyébként az az érdekes, hogy ez utóbbi, nem is olyan régen, a Horthy-fétis avatásakor még megvolt Gelencsérnek.

Úhygogy lehet, hogy mégis inkább a grill-partinál, vagy a grillázsnál kellett volna maradnia. Az talán még sikeresebb is lett volna. Meg, talán, bölcsebb is maradhatott volna. Talán.

Andrew_s

Tanári jövedelem-tisztesség

Kövér László hozzászólt a tanárok fizetéséhez. Megüzente, hogy érdemelnének magasabb fizetés, de nem kapnak. Ez nyilván önmagában is komoly vitákra érdemes. Bedobott azonban egy olyan gondolatot, amit sokan értékeltek igen sajátos érvként. Azt, hogy a tisztességes tanár teljesítménye nem a fizetéstől függ. Az a véleményem, hogy ebben van némi igazság, akár megbotránkoztató is lehet sokaknak, de ettől még van ebben a kövériánában némi igazság.

Egyszer régen, a múlt kéklő távolában, a tanárképzésben azt mondta valaki, hogy a tanítási folyamatban a tanár teljes személyiség játszik. Ezt azóta sem cáfolta senki, ellenben bárki megtapasztalhatja az igazságát. A személyiség ugyanakkor nem fizetésfüggő. Feltételezve, hogy a tanárok, valamint a balett-táncosok és a kőfaragók is tisztességes emberek, a tisztesség sem fizetésfüggő. Bár van a jövedelemnek egy olyan alacsony szintje, ami kikezdheti a társadalmi tisztességet. A hatalomnak meg van egy olyan magas szintje, amelynél tapasztalható a társadalmi tisztesség eróziója. De térjünk vissza a kályhához. Fával, vagy anélkül.

Ha onnan nézzük, hogy sem a tisztesség, sem a tanári személyiség nem fizetésfüggő, akkor Kövérnek ebben lehet, mint írtam, némi igazsága. Ez azonban nem ignorálja azt a jogos igényt, hogy a tanár, a gyermeknevelésbe, illetve elmepallérozásba ölt energiájáért cserébe, meg szeretne élni a jövedelméből. Nem feltétlenül annyira, mint egy parlamenti bérszavazó, akinek a gerincmentesítés kellemetlenségét is el kell viselnie. De nem is feltétlenül nyomorszinten.

Ami mindebből következik az az, hogy egy tisztességes tanár pedagógiai teljesítménye valóban lehet fizetésfüggetlen. Azonban az, hogy pedagógusi beosztásban marad-e, az már nagyon is lehet fizetésfüggő. Általában. Mert lehetnek olyan helyzetek, amikor az adott embernek, aki pedagógusi beosztásban van, nincs alternatívája. Ha ennek társadalmi oka van, mert ilyen is lehet, akkor ezzel egy tisztességes politikus nem él vissza. Még akkor sem, ha egy kisebb közösségben a tanárt sokkal inkább a helyi értékén kezelik, és esetleg segítik, mint azt a szolganemzet-nevelő hatalmi slepp szeretné.

Andrew_s

Béke az annexió poraira?

Az ukrajnai események kétségtelenül szintet léptek. Miközben a focidrukkerek mentalitásával megszakértők egyre, meg egymásra licitálva igyekeztek megmondani a nagy semmit a közösségi média bugyraiban. Vagy éppen akkor, és máshol, ha valamelyik úr SZÉKET, és hozzá mikrofont, adott. A szintlépés világos. Oroszország vezetője bejelentette 4 megye elcsatolását az ott szervezett népszavazásra hivatkozva. Olvastam korábban olyan megszakértéseket, hogy ezt Putyin nem meri megtenni. Megtette.

Alkalmasint olvashatók a hírekben, hogy Zelenszkij szerint az orosz annexió bohózat. Bohózat ügyben kár is lenne vele vitatkozni. Miközben azért gyanítom, hogy ez a történet mégsem, még Zelenszkij szerint sem annyira vicces. Így a Magyar Nemzet összefoglalójának címét inkább valami fordítási hibának szeretném tartani. Eközben, a 444.hu-n olvashatóak szerint, az USA bejelentette, hogy szankciókkal válaszolva új szankciókat vet ki „olyan orosz tisztviselőkre, családtagjaikra és szervezetekre, akik elősegítették az annexiót”. Valamint azt, hogy az uniós vezetők, az Euronews szerint kijelentették: „Az annexió jogellenes, és soha nem fogjuk elismerni”. Mely utóbbi nyilatkozatoknak aligha lesz komoly hatása. Elvégre akkor, ha ilyesmivel foglalkozna az orosz vezetés, akkor annak nyoma lenne a történelemben.

Valószínűleg ahhoz sem kell különösebben putyinbérencnek lenni, hogy valaki rájöjjön arra az apró mellékkörülményre, ami miatt még a magyarok is szembesülhetnek Orbán önjelölt váteszi szerepével. Arra a mellékkörülményre, hogy egy ország gazdaságát csak egyszer lehet tönkre tenni. Ha a nyugati megszakértők szerint az orosz gazdaság romokban van a szankciós csomagok hatására, akkor az kérem romokban van. Porig bombázni valamit addig lehet, míg nincs porig bombázva. Ha pedig ez az állapot bekövetkezik, akkor minden más csak nyilatkozatháború. Ha Orbán addig kitart, akkor megveregetheti a saját vállát, és elmondhatja: Na ugye, hogy minden további szankció hatástalan. Az annexió eközben meg halad a részletkérdések lesöprésével az asztalokról. Úgy, hogy orosz részről ezek a területek innentől orosz belföldnek minősülnek, ami könnyedén eszkalálhatja a háborút.

Amellyel kapcsolatban az ukrán előretörések is felvetnek pár kérdőjelet. Azt például, hogy egy töltényt hányszor lehet kilőni. Mert ezzel kapcsolatban azt gyanítom, hogy leginkább egyszer. Ami az utánpótlásokkal kapcsolatban vethet fel logisztikai és gyártókapacitásbeli kérdéseket. Már csak azért is, mert a hírmorzsák nagy mozaikjában olyanok is felbukkantak, hogy amerikai kiképzők biztosítják a nyugati technológia használatának megtanítását a részben amerikai hitelből felfegyverzett ukrán haderőnek. Amely technológiát karban kell tartani, után kellhet pótolni, de leginkább lőszerrel is etetni kell. Melyet elő kell állítani, és oda kell szállítani. Márpedig, szintén csak személyes gyanúm szerint, az ezzel kapcsolatos kapacitások sem végtelenek, és nem bővülnek csettintésre.

Ezek fényében tegyünk egy olyan gondolatkísérletet, hogy a felek a technológia adott szintjén maradnak. Azaz nem eszkalálódik a háború egy technikai szintlépés irányába, és az atomtöltetek, a biológiai és vegyi arzenállal együtt, maradnak, ahol vannak. Ebben szeretnék bízni. Aztán tegyük fel, hogy a nyugati raktárkészletek olyan szintre fogynak, ami mellett nem képesek pótolni a harctéri veszteséget. Miközben az annexió miatt politikailag is patthelyzet alakul ki. Ha ekkor megindulnak bármilyen béketárgyalások, akkor azok az adott helyzethez képest fognak valószínűleg elindulni. Ha januárban indultak volna tárgyalások, akkor a Krím elcsatolása lett volna a porondon egy, Koreához hasonlóan, megosztásalapú tárgyalásnak. Ami nyilván sokaknak fáj, de hallgatólagosan sokaknak tudomásul vehető. Ha most indulnak meg, akkor az oroszok egy nagyobb területi nyereség reményében tehetik meg ugyanezt.

Sok-sok halottal, illetve romokkal bővítve a veszteséglistát. Úgy, hogy a nyilatkozatháborúk árnyékában egy sikeres területszerzés rajzolódhat ki. Akkor pedig előfordulhat az, hogy esetleg jobb lett volna januárban inkább béketárgyalókat, és nem fegyvereket küldeni Ukrajnába. Aki szerint pedig egy akkori, Ukrajna területe szempontjából esetleg kedvezőbb állapot rögzítésénél a jelenlegi a jobb a megoldás, az okvetlenül támassza alá az elüldözöttek, megkínzottak, megöltek helyeslő nyilatkozataival. Akár mindkét oldalról. Mert a háború nem focimeccs, és nem is videó-játék.

De még csak nem is az egyet nem értésemtől függő állapot. Mert azt, hogy a terület-, illetve befolyásszerző háborúkat személy szerint elítélem, az sajnos nem játszik. Arra az orosz vezetés pont úgy tesz nagy ívben, ahogy az amerikai, vagy bármely másik.

Andrew_s