Bűnmérő kísértések, kísértetek.

A napi politika sajnos úgy tűnik semmit, de semmit sem enged el, amit egyszer megragad. Kerül, amibe kerül. Nem csak pénzben, hanem emberségben. Így van ez a bűnesetekkel is. Régiekkel és újakkal egyaránt. Az újak közül nagy lenne a kísértés részleteiben a napi sajtójára hivatkozni annak, ami egy sokkal jobb sorsra hivatott pszichológusnővel történt. De vajon érdemes-e, szabad-e? Talán érdemes lenne nevesítve hivatkozni az áldozatra. Az talán, például az internetes keresők jóvoltából, nagyobb olvasottságot szavatolna. De vajon szabad-e? S nem a jogi, hanem az emberi értelemben. Azt hiszem nem, hiszen a mártíromságot nem maga választotta, és alig hiszem, hogy rasszista cégérnek szánta volna életét.

Másrészt nem is fontos megtennem, mert annyian megtették, hogy még az utalást is csak félve mertem leírni. Miközben máris itt a friss hírek között a következő bűneset. Egy német házaspár ellen rablótámadást intéztek, és ugyancsak történt nemi erőszak is a bántalmazás során. Talán kár külön kiemelni, de a jelenség szempontjából lényeges az, hogy az internetes fórumokon az eset kapcsán ismét kitört a cigányozás. Függetlenül attól, hogy az elkövetők valóban romák-e, vagy sem. Ennek a rasszista felhangjai nyilvánvalóak, és szinte kiverik az ember szemét. Mintegy látva azt, amint vérgőzös fórumozók kivonulnak az utcára és két marokra fogott billentyűzettel rázzák egerüket az elkövetők felé. Van azonban egy másik nagy veszélye mindennek. Az a politikai veszély, ami talán nem nyilvánvaló elsőre, de könnyen elképzelhető. Nevezetesen az, hogy relatívizálja a bűncselekményeket. A koordinátákat ugyanis szép lassan, de biztosan eltolja a belpolitikai programoktól a pogromok irányába. A kiegyenesített lelki kaszákkal ténylegesen utcára vonulók ugyanis mintegy társadalmi felhatalmazásként fognak mutogatni a mögöttük sorakozó fórumharcosokra.

Miközben az is nyilvánvaló, hogy a valós koordináták nem az etnikai, hanem a cselekvési irányból határozhatók meg. Annak az irányából, hogy a bűncselekmény bárki által elkövetve is bűncselekmény. Életkortól, nemtől, rassztól függetlenül. S ez az, aminek kommunikációja mintha háttérbe szorult volna a politika szorításában. A hangadók között gyorsan, tulajdonképpen túl gyorsan alakult ki az a két tábor, mely későbbiekben már sokkal inkább az egymás ellen feszülő politikumok mentén kívánta meghatározni a minősítéseket. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a politikai huzakodás mindeközben magáról a cselekményről vonja el a tüzet. Önálló politikai hadszíntér kezd kialakulni. Holott a kormányzati és ellenzéki politikának abban mindenképpen jó lenne konszenzusra jutni, hogy mi az, ami nem megengedhető. Miközben a mindent átpolitizálók egyik csoportja a rasszizmus talajára helyezkedve minden megkülönböztetés nélkül cigányt kiált, míg a másik erre reagál erősebben, és nem a cselekményre.

A politikai harcot csökkenthette, az általános társadalmi normákat kiemelhette volna, ha a belügyminiszter megszólal. Esetleg felajánlja lemondását. Nem tette meg. Igaz, az elhíresült gyöngyöspatai gárdavonuláskor megszólalt, de az sem sokat enyhített a rasszizmuson, és akkor sem kívánt lemondani. Ahogy akkor sem, amikor rendőri sorfal védte a gárdaegyenruhások felvonulását a Hősök terén. Ellenben a kormányzat, a házelnök a nevét adta Szálasi parlamenti tagjának rehabilitálási kísérleteihez. Óhatatlanul felbátorítva azokat, akik a haza védelmét az állampolgárok egyes csoportjai, rétegei ellenében való rasszista, szegregációs fellépéssel gondolják megoldani. Először szóban és írásban, majd talán az utcán. Ott, ahol a rendőri erőkkel ellentétben valóban csak a bőrszint látják, mivel nem fognak igazoltatni. Világos kormányzati kommunikáció nélkül pedig akár hallgatólagos, vagy annak látszó támogatással. Annak látszóval akkor, ha a romákat verő feketeingeseket nem meri majd szétkergetni az utca népe. S valóssal akkor, ha a kommunikáció, vagy annak hiánya tápot ad a címkézésre. De akkor is, ha a cigányozó úgy érzi, hogy gesztust gyakorol az egyik politikai tábor felé, és közvetve rúghat a másikba.

Miközben óhatatlanul megjelenik a relativizálás másik végpontja is. A rasszista alapokon elkövetett bűncselekmények közül kiemeli azt, akár védelmébe is vesz a megnyilatkozó. Függetlenül attól, hogy eközben milyen mentséget kreál az elkövetőnek. Sajnos a közelmúlt erre is szolgál hazai példát, ahogy a források szerint a háborús bűnökkel gyanúsított Csatáry Lászlót jószerivel azonnal védelmükbe vették az internetes fórumlakókból többen is. Nem vizsgáltam, hogy a cigánybűnözést kiáltók, és a Csatáry-t védők halmaza mennyire közös. De nagyon nem lepne meg, ha jelentős közös metszete lenne a két csoportnak. Alighanem azért, mert a zsidókat korra és nemre tekintett nélkül legyilkoló rezsimet kiszolgáló egykori tisztet mintegy saját előfutáruknak tekintik. S ebben az esetben sem azt nézik, hogy mit követett el, mivel vádolják, hanem azt, hogy ki és kik ellen tette. Holott Csatáry nem cigány, de a vádak szerint embereket vert. Nem cigány, de a vádak szerint emberek halálba küldésében segédkezett. A források szerint mintegy 15 ezer áldozat esetében. Nem cigány, de a vádak szerint megkínzásokhoz, megalázásokhoz asszisztált. A napi politika eközben erre is rátelepszik, a markába szorítja, és a kettős mérce a szélsőségek szemében ekkor a bűnösnek kedvez. A szélsőjobb kiáll a háborús bűnös mellett, míg Kövér Lászlónak az antiszemitizmust, vagy Orbán Viktornak a háborús bűnökkel vádolt Csatáry melletti, és nyomásgyakorlásra is alkalmas, kiállást elítélő nyilatkozatát sem sikerült az ügy kapcsán megtalálnom. De remélem, csak én voltam ügyetlen.

Az egyértelmű kommunikációk híján nagy tehát kísértés a kettős mérce kiterjesztésére. Mintegy ez a politikai kísértés az, ami az áldozatok kísérteteit körbeveszi. Ám szeretnék ellenállni magam is a kettős mérce kísértésének. Ami annál is könnyebb, mivel nézetem szerint túl sok különbség nincs a két kiemelt bűncselekménycsoport között. Mert bár nyilvánvalóan nem tekinthetünk el az áldozatok száma mellett, érdemes tudni, hogy az áldozat számára a bekövetkezés sosem viszonylagos. Számára mindig egy élet van. Így véleményem szerint az, aki a neki kiszolgáltatottakat bizonyítottan megkínozza, megalázza, megerőszakolja, megöli, korra és fajra való tekintet nélkül a társadalom szemétdombjára való. Nem a származása, beosztása, hanem a tette okán. S az sem változtat azon, hogy a második világháború bűnösei ma hány évesek. A Homo sapiens -faj ezen képviselőinek legyen része a megvetés, és tetteik jog szerinti „jutalma”. Elutasítva egyben azt, ha a fórumokon az élővilág jelentős hulladékeltakarítóval való példálódzást részesítenék előnybe. Elvégre a döglegyek, a sakálok, a keselyűk, a holt szerves anyagot feldolgozó férgek mind-mind fontos részei az ökoszisztémának. Nem érdemlik meg az összehasonlítást.

Simay Endre István

Orbánikus gumicsont-bankokat a népnek.

Harccal a bank felé
Forrás:http://www.fourwinds10.net

A hazai gazdasági kommunikáció nem fogy ki a kihívásokból, mint azt legutóbb az ország miniszterelnöke is bizonyította. Nem azért, mintha ez nagy újdonság lenne a részéről, hiszen a Nemzeti Mesefelelőssel az oldalán már megjárták sokszor a gazdasági szabadságharc lövészárkait. Talán ott irigyelték meg a mélyben rekedt békákat, akik nyugton ücsörögnek a hátsójukon. S ott kezdtek olthatatlan kíváncsiságot érezni az iránt, hogy megtekintsék, és mindenkinek meg is mutassák, hogy mi található a jelzett békák feneke alatt. Elvégre az, ha a legújabb ötletek megvalósulnak, könnyen vezethet ehhez a fenomenálisan érdekes végkifejletthez. Akit pedig nem érdekel annyira, vessen magára. Keresztet, fokhagymát, kinek-kinek hitvilága szerint.

Mert az szinte biztos, hogy a hazai gazdaságpolitikához elsősorban hit kell. Elvégre már a régiek is tudták, hogy ahol az ésszerűsségnek vége ott kezdődik a mesék, a fantázia és a hit világa. Így Matolcsy sokszor felhánytorgatott tündérmesés szövege véletlen elszólás is lehetett. Érvei nincsenek, a közgazdászok le se fütyülik, tehát marad a hit. Kicsit alacsony a kalóriatartalma, de minden nem lehet tökéletes. Miért pont kormányzati a gazdaságpolitikánk lenne az? Nem? Így akár az is lehet, hogy Orbán Viktor valóban hisz abban, hogy a bankok valamilyen szintű államosítása kisegítheti abból a kútból, amit a folyamatos forrásherdálás fúr egyre mélyebbre. Gazdasági megfontolás nem látszik mögötte, az IMF-tárgyalások sem valószínű, hogy erre vezettek volna az alatt a rövid idő alatt, amíg a tárgyaló delegáció bírta cérnával. Bár egy-két óra is sok mindenre lehet elegendő. Marad tehát, hogy valamiféle gesztuskommunikáció áldozata lett a miniszterelnök. Például, gesztust akart a nemzeti jobbszárny fele, és közben nem vette észre, hogy a kijelentés részben nem nemzeti, részben a kutya sem várta el tőle, részben pedig a szárny árnyékára vetődött.

Ez még akkor is igaz lehet, ha gazdaságilag indokolt, kivihető a feles magyar jelenlét a bankrendszerben. S természetesen akkor, ha tőkeerőben, piaci részesedésben, tulajdonban, és nem darabszámban mérik. Az előbbi esetben végső soron egységes fenyegetésnek tűnik a bankok felé a miniszterelnök bejelentése. Ráadásul megelőlegezett fenyegetésnek, ami könnyen tőkekivonáshoz vezethet, még akkor is, ha Orbán Viktor bejelentése nem tűnik többnek, mint az udvari bolondok brigádjának újabb blöffje. Az utóbbi esetben semmi akadálya a dolognak. A darabszám növelése egyszerűen is megoldhatónak látszik. Minden sarokra kitesznek egy padot és egy kis asztalkát, és kinevezik banknak. Merő hagyománytiszteletből természetesen. Esetleg elnevezik Nemzeti Önkormányzati Banknak, önkormányzatonként lehet külön bankot alapítani, és a nevezetes asztal pedig el lesz az Alaptörvény asztala mellett. Tőke sem kell hozzá, hiszen nem lesz olyan gazdasági mazochista, aki nem valami ismertebb pénzintézetre bízná az ügyleteit.

De hangzani jól hangozhat, és a megboldogult öt éves tervek tervszámaihoz hasonlóan, darabra akár túl is teljesíthető az a feles magyar részvétel. Az ugyanis, hogy a kormány kivásárolja a bankszektort, alighanem sok pénzbe kerülne. A hatalmi nyomás alkalmazása, a szavazógépezeten valami erre vezető jogszabály áttuszkolásakor, meg számítani lehet arra is, hogy az a hatalmi arrogancia újabb bizonyítékának tűnhet. A gazdaságnak meg sokkal inkább stabil bankrendszerre, mint ideges huzavonára lenne szüksége. Nem azért, mert a bankok alanyi jogon szentek, hanem azért, mert a hitelek nélkül marad a hit, mint a beruházások fedezete. Lehetőleg a vakhit, melyben az utánpótlás neveléséről gondoskodik is a kormányzat. S itt most nem az egyházi iskolásításról érdemes szólni, hanem a közgazdasági ismeretek súlytalanításáról a NAT-ban. Annak ellenére, hogy a pénzügyi ismereteket be kívánták emelni oda. A megfelelő ismeretek hiánya minden esetre csökkenti majd a későbbi ellenállást a kormányzati meseprogramokkal szemben.

Aztán persze ott van az a politikai üzenet, ami mintha nem lenne tekintettel a valóságra. Akár arra, hogy a magyar banknak közismert OTP esetében, és mit most ne is figyeljünk a tényleges tulajdonosokra, leányvállalat működik külföldön. Vagy talán éppen arra számít Orbán Viktor, hogy például Szlovákia hasonló bankszöktetési akcióba kezd? Esetleg ezzel szeretné elérni, hogy a megtakarítások ne áramoljanak oda? Akár olyan áron, hogy megrendüljön a bizalom a teljes magyar bankrendszerbe? Már akkor, ha komolyan veszi azt, amit mondott, és ugyanazon a helyi értéken is kezeli, mint amin kezelheti a pénzügyi szektor. Mert lehet az is, a blöff-kategóriához visszatérve, hogy mindez nem több az IMF-tárgyalások idejére, a ringbe dobott újabb gumicsontnál. Talán csak olyan csalinak szánva, amin a tárgyalások fennakadhatnak. Elhárítva magáról az azok esetleges kudarcának felelősségét. Egyben persze megtéve bűnbaknak az IMF-et azért, ha a szélsőbb jobb felé tett gesztust elkaszálják. Mondván, hogy ő igazán akarta, de azok a szemét gyarmatosító, uzsorás, a pénzüket ránk tukmáló, és gazdasági racionalitásokat elváró tőkések nem engedték. 

Simay Endre István

Kinek a nyakán lóg a konzultációs kötél?

Lészen-e mentőkötelünk, ha minden kötél szorul?
Forrás: http://sicomor.hu/

A konzultáció jó dolog. Annyira, hogy nem egy esetben biztatják is a vezetőket arra, hogy konzultáljanak a beosztottakkal. Mert ugyebár tudni érdemes, hogy az alá-fölérendeltség, hierarchikus elkötelezettség, és hasonló megkülönböztető jegyek nélkül inkább beszélgetésnek és nem konzultációnak hívjuk a szóbeli, vagy akár írásbeli eszmecserét. Így azt, amikor a miniszterelnök nemzeti konzultációra szólítja fel híveit, véletlen elszólásnak is tekinthetnénk. Bár azt hiszem inkább valami fellengzős modorosság látszatának keltése volt az eredeti szándék. Mert a külsőség fontos. Annak a külsősége, hogy van beleszólás bármibe. Akkor, amikor demonstratívan közlik az Alkotmánybíróság döntéseire is, hogy coki: Juszt is megcsináljuk.

De a nemzeti konzultáció mellett megindult egy másik konzultációsorozat is. Bár lehet, hogy helyette, hiszen a nemzeti vonalkód-gyűjtés elég rossz részarányokat mutat fel pillanatnyilag. Szóval, inkább helyette. S kivel mással kezdve, mint a kisebbik kormányzó párt prominenseivel. Mármint a nagyobbik hal a FIDESZ vezetője részéről. Tekintve, hogy korábban arról szóltak a hírek, hogy Orbán Viktor szabadságra megy, igencsak igyekeznie kell, ha a maradék energiával, még feltöltetlenül konzultálni szeretne. Hacsak nem kacsa ez az egész kimerüléses hír. Mondjuk bulvárkacsa. Annak ellenére, hogy a bulvárkacsákért felelős Szijjártó Péter még nem nyilatkozott meg az ügyben. Fogadjuk el tehát, hogy Orbán Viktorban még maradt annyi energia, hogy konzultáljon a KDNP-vel, és annak is a vezetőivel. Ebben az esetben még azzal sem bíbelődnünk, hogy elszólás, vagy nem elszólás a csevelysorozat megnevezése.

Az ugyanis szinte teljesen biztos, hogy a KDNP nem igazán lenne bent a parlamentben, ha a FIDESZ be nem viszi a hóna alatt. Elvégre önmagában nem igazán mérték bele a képviseleti Prokrusztész-ágyba. Talán azért sem, mert pontosan tudták, sokakat kellett volna levágni ahhoz, hogy beleférjenek. S talán még a bűvös öt százalék sem maradt volna. De a „ha” nem történelmi kategória. Ellentétben azzal, hogy a FIDESZ-nek az olvadó népszerűség árnyékában igencsak hasznos egy olyan képviselői szervezet, amelyik erőteljesen függő viszonyban van tőle, és ezért hajlandó a nevét, és szavazatait adni a többségi hatalompárt ötleteihez. Cserébe néhány saját ötlettel is előállhatnak. Habár talán érdemes lenne a sokat emlegetett Hoffmann Rózsa esetében pontosan tudni, hogy mennyi a saját ötlete, és mekkora konzultatív szerepkör következménye az általa elővezetett törvényjavaslatokból, koncepciókból, ötletekből. De valószínű, hogy azok az ötletek, melyek kifejezetten egy bizonyos egyház szellemi vagy anyagi lobbi-érdekeit látszik szolgálni, valóban a KDNP egyes bugyraiból türemkednek elő. Függetlenül attól, hogy személy szerint ki áll velük a nagy nyilvánosság elé. Esetenként akár mindjárt le is járatva a kezdeményezést, hiszen nehéz egy magát külön meg nem mért pártról néppártként gondolkodni. Ismerve például a pápától a kispapig húzódó hierarchiát, a demokratikus jelző is legfeljebb egyfajta csendőr-pertuhoz hasonló módon látszik elképzelhetőnek. A vallási elkötelezettséget pedig nem is akarnám firtatni. Hiszen az lelkiismereti ügy. Ha szerintük így rendben vannak önmagukkal, hát rendben vannak.

Ha pedig Semjén Zsolt szerint a Fidesszel kötött „bajtársi szövetség" bevált, akkor azt is higgyük el neki. De mit is mondhatna? Mivel abban azért talán nehéz kételkedni, hogy a KDNP márpedig függő viszonyban van a FIDESZ-től. Például azért is, mert Orbán Viktor esetleg arra a sorsra juttathatja, mint az MDF-et. Mely párt szépen, lassan, de gyakorlatilag megszűnt. Örök figyelmeztetésként azoknak, akik a szövetséget Orbán Viktor pártjával nem a feltétlen kiszolgálás keretei között képzelik el. Talán, a függő viszony mellett, ezt is hangsúlyozni szerette volna a feltöltés előtt álló miniszterelnök, amikor azt hangsúlyozta, hogy „alpinista helyzet van: ketten lógnak a falon... és az egyik élete amásikén múlik”. Bár ilyen helyzetben azért nem árt tisztázni, hogy a kötél kinek van a derekán és kinek esetleg a nyakán átvetve. Arra pedig rossz rágondolni is, ha esetleg úgy kellene érteni, hogy mindkettejük derekán, de az ország nyakán van áthurkolva a kötél. S miközben a hatalomban levő pártok szépen összedolgozva, és kádereiket megsegítve másznak felfele, az ország szép lassan megfullad az általuk jelentette teher súlya alatt.

Simay Endre István

Kormányzati bolondcsapda.

Egy bohócmaszk mind előtt
Forrás: http://www.cepolina.com/

Az udvari bolondok élete talán nem volt fenékig tejfel, ha olykor be is kenték őket fenékig. Elvégre azért voltak, hogy mások mulassanak, és nem ők. Miközben azért kosztot, kvártélyt kaptak, és bármi botorságot mondtak, nem vették őket komolyan. Ebbe a ködbe aztán azt az üzenetet is be lehetett burkolni, amit esetleg komolyan lett volna érdemes venni. Nem véletlen az, hogy igazán bölcs uralkodók nagyon is figyeltek a bolond szavára. Hiszen ki más közvetíthette volna gyorsan, és fájdalommentesen a nép szavát, a közhangulat változásjelentéseit. Ha pedig az uralkodó elzárkózott a világtól, akkor a bolondja szavát a környezetnek volt érdemes figyelnie.

Hogy ennek mi köze a mai magyar jelenhez? Látszólag semmi. Az udvari bolondok helyét átvették a szóvivők, akiknek megválasztása a kormányzat körül láthatólag lojalitás és nem kommunikációs készség kérdése. Ha pedig az uralkodó szerint jól szolgáltak, kapnak egy beosztásbeli koncot. Komolyan alig veszik őket, de az udvari bolondoktól eltérően szinte senki sem figyel arra, amit mondanak. Beosztásilag tehát lehet, hogy átvették a bolondok helyét, de funkciójukat már nem. Márpedig az udvari bolondokra jellemző kommunikációs szerep igenis megtalálható a magyar közélet kormányzati oldalán. Igaz, kicsit piszkosan, csonkán, de megvan az. Még csak nagyon keresni sem kell, hiszen nap, mint nap az orrunk alá dörgölik.

Pár jelét érdemes sorra venni tehát. Legelőször is megtalálható nem másutt, mint a gazdasági irányításért felelős szakszemélyzeti irányító, Matolcsy György esetében. A tündérmesés szöveget annyira körberágták, körberágtuk, hogy elég csak halványan utalni rá. Komolyan lehet venni? Ugyan már! Aztán ott van az a szöveg, hogy hamarosan tejjel és mézzel fogunk folydogálni, mint a világ mintaállama. Ezt alighanem csak annyiban lehet komolyan venni, hogy a negatív példa is példa lehet. A legfontosabb gazdaságstabilizációs tényező kapcsán pedig még önmagát sem veszi komolyan a miniszter, hiszen az IMF bejövetelét szabadságra menetellel köszönti. Bár ez lehet, hogy csak humanitárius gesztus. Hiszen igazán kár lenne, ha az IMF tárgyalódelegációjának tagjai betegre röhögnék magukat a magyar nemzeti tündérfelelős kijelentésein, és fiókba szorult adózási tézisein.

Az meg tényleg kész vicc, hogy Orbán Viktor miniszterelnök éppen a hazai gazdaságpolitika egyik legjelentősebb időszakában tölti fel az akkumulátorait. Talán ezzel is jelezve, hogy ő nem is igazi miniszterelnök, csak egy kommunikációs droid azok számára, akik valójában a hatalma mögött vannak. Ebben az esetben persze nincs is probléma azzal, hogy egyfajta bolond-kommunikációt folytat, hiszen nem az övé a tényleges hatalom. Nem ő az uralkodó. De talán nem is erről van szó, hanem arról a pánikról, ami akkor szokta elfogni, amikor neki személyesen kellene személyes felelősséget vállalni, illetve szemtől szembe konfrontálódni. Miként a kormányzati felmondások idején is sokszor külföldön volt a közelmúltban. Pedig aligha valószínű, hogy az IMF-küldöttség kokival és sallerrel fogadná a tárgyalóasztalnál. A félelem tehát alaptalan. Ám reméljük, hogy Orbán Viktor sikeresen töltődik fel, és a konnektortól távozva hazatalál a pihenés tündérszigetéről az ő kicsi tündérországába. Az persze kérdéses, hogy mennyire vehető komolyan a tárgyalási szándék ilyen körülmények között.

Nagyjából talán annyira, mint a csatanyerésről, a szabadságharc győzelméről való vizionálás, mely mellé nyugodtan hozzátehető a következő nemzedékek felvirágzása. Már akkor, ha borvirágos orral kijöttek a romkocsmából, ahova a miniszterelnök száműzte a társaságot. Elvégre megbélyegezni a munkanélkülit sokkal elegánsabb, mint munkahelyet teremteni. Így, Orbán Viktor és az ő kedvenc oktatáspolitikusa, vizionálhat tovább a hordó magasában. Igazságos közoktatásról, és minden másról. Mire a hordóról leesnek a mondatok, szolganemzedékek kinevelését jelzővé válnak a pangást előrejelző korszakokban. De itt most be is fejezem a visszatekintést, hiszen illusztrációnak ennyi is elég annak jelzésére, hogy a tréfa szintjén zajló kommunikáció, amit immár lassan senki sem vesz komolyan, igenis létezik a kormányzati oldalon.

A kérdés, amit ezek után feltehetnénk az az, hogy ennek oka vajon lehet-e a hozzáértés teljes hiánya? Legyünk optimisták a szereplők személyes képességei tekintetében. Különösen, mert Orbán Viktor többször bebizonyította, hogy nem járatlan a kommunikáció útvesztőiben. Matolcsy György és Hoffmann Rózsa is megszerezte valahogy a diplomát, és ne nézzük le annyira a felsőoktatást, mint azt a kormányzat teszi. A teljes szakmai csőd szobrait tehát mégsem ebben a körben kell keresni. Marad tehát az, ha kiszámított folyamat részeinek tekintjük. Ebben az esetben a magyarázatot, az okokat nyilván másutt kell keresni. S itt már beszámíthat az, hogy az igazi bolondot jól alakítót nem tartják beszámíthatónak. Amiből persze akár előnyt is kovácsolhat.

Például akkor, ha sunnyogó hatalomgyakorlás zajlik. Ezalatt azt értve, hogy Orbán Viktor és csapata kihasználja a korábbi önhitelrontásokat. A közvéleményt olyan szinten kifárasztva a hülyeségekkel, hogy már mindenre legyintenek az emberek. Bevihetők tehát azok a mélyütések, amelyeket már komolyan kellene venni. De sokan más csak legyintenek, „hogy újra valami badarság”. A háttérben pedig tovább lehet építkezni. Ezzel értelmet nyerhetne természetesen az, hogy a miniszterelnöki csapat miért nem fékezi meg Matolcsy György ámokfutásait. Bár ebbe a receptúrába az is belesimul, hogy kiszámított módon nyomnak néha mikrofont az ettől megrészegülő mesemondó kezébe. Például akkor, ha az udvari bolond szövege mögött egy valutaspekuláció zajlik. Mert nyilvánvaló, hogy a hazai valuta árfolyammozgásainak legnagyobb haszonélvezői azok, akik milliárdokkal tudnak számolni. S ez a réteg aligha az, akinek a 47 ezer forint mindenre elegendő kellene, hogy legyen.

Azonban érdemes lehet megjegyezni, hogy ez kommunikációtechnikai bolond-húzás is csak egy bizonyíthatatlan hipotézis. A valós gondot azonban nem a hipotézisek, hanem a források, és cselekvési szabadságok hiánya fogja okozni a mindennapokban. A magyarázatot pedig egyre többen a saját bevásárlásaik során kell, hogy megtalálják majd. Arra, hogy mi a fenéért nem elég a pénztárcájuk, bakkártyájuk fedezete a mindennapokra akkor, ha már megint legyőztük egész Európa gazdaságát, sutba küldtük az IMF-et, és tündérkertet varázsoltunk Pannóniában. S mi a csodáért mennek el a tehetséges fiatalok, mint vándorló céhlegények, ha olyan fenemód igazságos és felívelő a belső karrierlehetőségek tárháza.

Simay Endre István

Oktatáskatyvasz.

Hoffmann Rózsa megalkotta a szerinte igazságos oktatáspolitikai modellt. Lehet persze, hogy azt tekinti igazságosnak, ha mindenki megszívja, aki nem egy adott kaszthoz tartozik. Ebben az esetben garantáltan demokratikus, és garantáltan igazságos. Ettől eltekintve olyan, mintha az oktatáspolitikáért felelős politika résztvevői, és annak vezetője csak hírből ismerne olyat, aki látott már fényképen diákot, illetve felsőoktatást. Ha ugyanis a röghöz kötést, és a köztudatsilányítási program jegyében született keretszámokat nézzük, akkor mást aligha gondolhatunk.

Jó! Ez így nem biztos, hogy igaz, hiszen a szolganemzedékek kinevelése is lehet olyan valós, rejtett tantervekben megnyilvánuló cél, ami sarkallhat egy elvileg keresztény, meg demokrata, meg néppárti politikust arra, hogy bekorlátozza a képzésben részt vevők számát. S tegye ezt olyan módon, hogy lehetőleg csak a gazdagok gyermekei kaphassanak teljes körű oktatási ellátást. No nem a szlogenek hordóin, hanem a valóság talaján állva. Az ugyanis szépen hangzik, hogy valamiféle koncentrálódást, centralizálódást szeretnének elérni például a felsőoktatásban. Ennek a célnak az eléréséhez a keretszámok manipulálása a lehető legdestruktívabb módozat. Különösen, ha az, például a be nem töltött üres helyek esetében, nem átcsoportosítható az egyes oktatási intézmények között. Mert amennyiben egy vidéki oktatási intézet nem tudja feltölteni a keretszámokat, akkor nyilvánvalóan a fejpénzt sem kapja meg. Ha azt nem kapja, akkor az oktatókat is nehéz megtartania. A minőségi oktatókat szinte biztos, mert azért az euróban nominált, és számfejtett fizetéseknek is van némi vonzereje, és nem hazánk az egyetlen ország a Földön, ahol felsőfokú képzés létezik. De könnyen lehet, hogy olyan útra tévesztette a kormányzat, melynek végén azon kevesek közé fog tartozni, ahol nem lesz érdemi felsőfokú oktatás.

Tehát az a főiskola, amelyik eddig a vidéki, kisebb települések tehetséges hallgatóit mintegy előkészítette a későbbi egyetemi képzésre, vagy magának sikerült részt kapni a mesterképzésben, munka nélkül marad. Az egyik következmény lehet a tanerő elvándorlása. Különösen azon tehetségesebb fiatal előadók körében, akik versenyképes tudással rendelkeznek, de versenyképes fizetéssel nem igazán. Mert a felsőoktatás hierarchiája nem a docenssel kezdődik. Tehát a diákot közelről látó tanerő elmegy. Ami nem baj, mert a diákság is elmegy. Vagy be sem kerül abba a bizonyos iskolába. Hoffmann Rózsa szerint teljesen igazságosan kimarad az oktatásból, mert esetleg a vidéken sem található milliónyi új munkahely árnyékában családfenntartással kell múlatni az időt. Bár, választhatja azt a megoldást, hogy aláírja a hoffmanni jobbágyszerződést, és röghöz láncolja magát. Ám joggal kérdezhető, hogy minek tenné? Elvégre könnyedén úgy járhat, mint a lakáshitelesek. S milyen alapon várja el a kormányzat, hogy valaki élethosszig tartó tanulás helyett esetleg élethosszig tartó fizetési kötelezettséget vállaljon, ha esetleg kissé bedől a rendszer. Esetleg Matolcsy György egy újabb ötlete utólag megemeli a törlesztő-részleteket. Már akkor, ha beválnak a nemzeti tündérpásztor tervei, és tényleg még évtizedekig ő és vezére akarják, fogják meghatározni a gazdaságsorvasztást

Így érthető az, ha egy, a gyermekéért felelősséget vállaló család nem a dobókocka-következetességű oktatáspolitikában, hanem egy kissé megbízhatóbb tanulmányi jövőben bízik. Repülőrajtot véve olyan helyekre, ahol a tehetséges diákokat tárt karokkal, és főleg nem paksamétányi, és biankó, aláírnivalóval várják. Így tulajdonképpen jobban jár az, aki egy képességfelmérés után, lehetőleg már a középiskola vége fele, külföldre küldi a gyermeket. Akár saját magával egyetemben, mert túl sok munkahelyi vesztenivalója esetleg nincs. Például akkor, ha különben csak a vidéki munkanélküliséget gyarapítaná. Az a tehetséges diák, aki teheti, tehát elmegy. Végletesen megfosztva az országot mindattól, amivel gyarapíthatta volna. A képzőhelyek, államosítva bár, de megtörve, szép lassan elsilányulnak, majd esetleg megszűnnek. Kiürülnek. Miután sem diák, sem oktató nem marad. Amikor tehát a folyamat a végéhez ér, akkor lesz egy gazdagabb és képzettebb kaszt Budapest székhellyel, és lesz egy birodalmi kiszolgálóréteg. Igazságosan elosztva Hoffmann Rózsa keresztényi lázálma alapján. De akkor is, ha Hoffmann Rózsa lázálma az Orbán Viktor elvárása alapján emelkedő vagy süllyedő hőmérséklet következménye.

Az oktatást szintén a fővárosba, esetleg néhány nagyobb vidéki városba koncentrálva. Ami akár jó is lenne, ha különben nem korlátozná semmi a beiskolázást. Valamint nem rontaná a hangulatot a Werbőczy-féle tanulói szerződés. A teljes oktatáspolitikai paletta azonban középiskolától külföldre orientálódó tehetséggondozást sejtet. Fej-nehéz felsőoktatással. Ahogy az oktatáspolitikai vízfejben, értsd a kapcsolódó minisztériumban éppen csobog a pempő. Az, amin a sehova sem vezető jelszavak híznak. Elfogyasztva a levegőt az olyan kezdeményezések elől is, mint például az oktatási integrációs program, melyre a 2013 költségvetésben már nem maradt pénz. Amiből az biztosan tudható, hogy az oktatásban még nem érdekelt a Közgép.

Simay Endre István

Szóvivői időzavar.

TV-csatornát és kifliket látok...
Forrás: http://www.cypressnorth.com/

A Közgép viselt dolgairól szóljon a nóta? Vagy csak annak vezetőjéről? S ki rendelt ilyen zenét? Olyan kérdések, melyekre nyilván pártállástól és a rendelkezésre álló tényektől függően fognak majd a politika egyes szereplői választ keresni, és akár megtalálni azt. Még akkor is, ha földhöz kell majd vágni az aktuális kristálytükröt, melyből valahogy nem az aktuálisan elvárt választ akarják a hangok megsúgni. Aztán van, amikor megpróbálnak egyes politikai szerepkők a hangoknak súgni, vagy a hangokat hallatni, hogy más fejében súgják meg az elvárt reakciót. Gondolom, ez utóbbihoz hasonló szerepe lehet egy pártszóvivőnek.

Gondolom ezt Selmeczi Gabriella megnyilatkozásai alapján, melyek alapján olykor olyan érzések kevereghetnek, hogy valahogy fordítva sikerült a kristálygömböt a vödörbe tenni, és a kimászó köd megüli az idősíkokat. Erre legjobb példa éppen a minap az LMP tüntetése kapcsán tett nyilatkozatainak egyike. Történt ugyebár, hogy az LMP jó ötletnek tartotta a nagy melegben a Közgéphez láncolni magát. Elvégre van, aki ezt gazdaságilag teszi, és van, aki éppen ez ellen a gazdasági összeláncolódás ellen láncokkal kíván tiltakozni. Mondván, hogy „csak a láncaikat veszíthetik” a nagy melegben, és ekként felszabadulva mehetnek is majdan a hűvösre. Ez utóbbi ténykedés a rendőrség feladata, hiszen egy kerítéshez láncolódott aktivista sokkal fenyegetőbb jelenség, mint mondjuk a gárdának hűséget esküdők a Hősök terén. De ezen kár is polemizálni. Így alakult, és az egyes akciók hosszabb távú hozadékát majd kimeregetik a történészek az idő hordalékából.

Aztán jött a párszóvivő, és nyilatkozott. Ez így is dukál, hiszen a szó már csak olyan, hogy vinni kell, ha vinni kell. Tehát jött, vitte, és szétszórta az igét. Az olyan mondatokon is lehetne persze a káka csomóit keresni, hogy „Az LMPolyan gazdasági érdekcsoportok zsebében van, melyek az utóbbi időben visszaszorultak”, de felesleges. Nem azért, mert az ilyen mondatokat igazolni, bizonyítani is illene, hanem másért. Például azért, mert az ilyen bizonyítási macera, mint azt a szakdolgozat-ügyben is láttuk, elég távol esik a szóvivő asszonytól. Annyira, hogy ilyen kislányos csacskaságokkal nem is foglalkozik. Meg különben is. Nem nyomozó hatóság, hogy igazoljon bármit is. Neki a szót kel vinnie, ha beleszakad is. Más a röhögésbe akár. A hivatalos szövegben ugyanis van egy olyan kitétel, miszerint „Selmeczi Gabriella közölte az LMP-s politikussal [SchifferAndrással], hogy ha nincs önálló javaslatuk, elképzelésük az életről, akkor sem ilyen látványos akciókkal, leláncolásokkal kell felhívni a figyelmet, hanem a Parlamentben kell dolgozni”. S ezzel tök egyet is lehetne érteni. Főleg a végével.

De vajon a szóvivő asszony melyik idősíkon tartózkodott akkor, amikor Orbán Viktor, és csapata távollétével tüntetett a parlamenti munka ellen. Nem egy-egy alkalommal, ami a nyári vanilia-szalmonellával is magyarázható, hanem rendszeresen. Rendszeresen meg csak nem kapta el a hasmenés az egész frakcióját? Ráadásul évekig. Aztán persze rögtön utána meg lehetne kérdezni azt is, hogy a leláncolás mitől rosszabb, mint a kordonbontás. Főleg, ha utána, miniszterelnökként hitet tesz a közbiztonság növelésére. Ami szinte biztosan növekedett is. Valahol biztosan. Valahol talán két héten belül is. De ez megint csak elkalandozás lenne. Márpedig lekalandozni az idősíkokról, és úgy tenni, mintha a Fidesz ellenzéki magatartása egy másik dimenzióban történt volna, szóvivői kiváltság. Ha pedig már Selmeczi Gabriella is összekalandozta a múltat és jövőt, akkor majd talán kp valami nyugis megbízást, amihez nem kell érteni a kommunikációhoz. Ahogy volt szóvivőtársa, aki a gazdaságnak bevitt mélyütés után most gazdasági bizottságokban múlathatja az időt. Igaz, a nyolc gazdasági vegyes bizottság élére került Szijjártó Péter nem a párt, hanem maga Orbán Viktor személyes szócsöve volt. Így Selmeczi Gabriella mégsem kaphat nyolc állást, és talán egy TV-csatornával is meg kell majd elégednie. De ezt majd megmondja a jövő. Ha addig el nem ejtik.

Simay Endre István

Szolganemzetnevelés?

The liberation of the peon (Diego Rivera, 1923)
Forrás: http://www.wikipaintings.org/

Szolganemzet. Több különböző, de cseppet sem pozitív érzést keltő szó. Frusztráció, korlátozás, elnyomás, a szabadság hiánya társul vele. Nem véletlenül, hiszen a szolgához egy úr, egy uralkodó réteg is tartozik. Szolgálni lehet ugyan egy ügyet, egy eszmét, de a „szolganemzet” kifejezéshez legtöbbször mégis más államok, vagy uralkodói rétegek képzete társul. Az is biztos, hogy a frusztráció keltette ellenérzés nem egy esetben volt nyílt, vagy burkolt ellenállás formája az uralkodó, az elnyomó által működtetett hierarchia ellen. Ez tulajdonképpen történelmi trivialitás. Annyira, hogy a generációkon átívelő „békeévek” sokszor annak voltak köszönhetők, hogy a „lázadók” leverése után azok gyermekeit belenevelték az adott rendszerbe.

Mert az oktatási intézményeknek, a gyermeknevelés színhelyeinek munkásságába ez is belefért számos esetben. Lehet ugyanis hivatkozni például a kereszténység erkölcsiségére, annak magasságára, de a hittérítők iskoláinak munkássága nem merült ki abban, hogy „ne edd meg felebarátodat”. A legtöbb esetben a gyarmatosítók iránti lojalitást is belenevelték a csemetékbe, és a hierarchia, az egyházi hierarchia iránti engedelmességet is. Belső motivációvá változtatva az ennek való megfelelés igényét. Korántsem téve véletlen eseménnyé, hogy a gyarmatosításban jelentős szerepet szántak ezeknek az iskoláknak. Nem mintha a világi iskolák mentesek lettek volna ettől a szereptől. Az uralkodó által finanszírozott iskolák fenntartásával legtöbbször megjelent pántlikázva az igény is hierarchia és uralkodókonform gyermek kibocsátására az output-oldalon. Gyakorlatilag, és erősen leegyszerűsítve, az iskolába fektetett, vagy éppen nem fektetett, pénzt, a hatalmat elfogadó és kiszolgáló generációkká konvertálta. Az oktatáspolitikát, az iskolarendszert alárendelve a szolganevelésnek.

S az előző kitételben szereplő „nem fektetett” pénz sem elírás, vagy félreértés. Közismert ugyanis, hogy a tudáshiány kiszolgáltatottá tesz. Szellemileg és egzisztenciálisan egyaránt. A tanulás pedig valamilyen szinten felszabadít. Ha tehát kivonják a pénzt az oktatás finanszírozásából, akkor annak színvonala óhatatlanul csökken, és az oktatottak száma is fogyatkozik. Előnyösségét két oldalról nézve azt mondhatjuk, hogy ez előnyös lehet az uralkodó rétegnek, de nem feltétlenül előnyös a társadalomnak. Éppen azért, mert a tudás, az innovatív „agyak” előállítása a kétségeket megfogalmazók számát is növeli, a tanulatlan tömegekben ezek aránya is kisebb lesz. De a technológiai fejlődésnek, a gazdasági fejlesztéseknek gátjává válhat ugyanez. Az uralkodói önvédelem, tehát lassítja a fejlődést, és gátolja az egyéni kibontakozást egyaránt. Ez azonban csak akkor jelent komoly gondot, ha az adott társadalom környezete e tekintetben heterogén. A középkor jobbágyai számára például elegendő tudást jelentett a nemzedéki hagyományozódás, és a környező országokban sem túl sok kitörési lehetőség kínálkozott.

Ez látszólag persze messze visz a címtől, de nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a legnagyobb köztudat-módosító maga az iskolarendszer, és a köré épülő intézményrendszer. Annak tendenciáit szemügyre véve éppen úgy megállapítható a sorok közti nevelés célja, ahogy a „szocialista embertípust” kibocsátani szándékozó iskolarendszer esetében a tantervek és oktatási pártdirektívák esetében. Ha ebből a szempontból tekintjük hazánk oktatás-, és iskolaügyi viszonyainak alakulását az utóbbi időben, akkor nem biztos, hogy optimistán nézhetünk ezekre a tendenciákra. Az ugyanis, hogy a gazdasági problémákra hivatkozva forráselvonás zajlik az oktatás területén aligha szorul bővebb illusztrálásra. Elég, ha a felsőoktatás keretszámaival való kufárkodásra gondolunk ennek kapcsán. Mely mellé a teljes felsőoktatás átszervezést, és a hallgatói szerződések lebegtetése megteremti azt a másodlagos légkört, ami bizonytalanná teszi azok sorsát, akik tanulni szeretnének. A kisebb ellenállást tehát az jelentheti, hogy az oktatásra való hajlandóság visszafogásra kerül a családok egy részében. Nyilvánvalóan a forrásokkal kevésbé ellátott családok esetében. Rögzítve a családok, és velük a társadalom egyes rétegeinek szellemi leszakadását. Kasztosítva ezzel a társadalmat a „gazdagok” és „szegények” két pólusa mentén.

Az értelmiségiek utánpótlásának csökkentése, a diploma és a tudományos fokozatok lejáratásával párhuzamosan nyilvánvalóan az uralkodó osztály kiszolgáló-személyzetének bázisát szélesíti. Függetlenül attól, hogy az említett réteg milyen iskolázottsággal rendelkezik, és miként került hatalomra. A még állásban levő értelmiséget megosztja az egzisztenciális bizonytalanság, és a győzteshez húzás jelensége miatt sokan akár saját magukat is meggyőzik arról, hogy szervilistának lenni márpedig jó. Ami illusztrálásra szorulna az a végzettségek presztízsének csökkentése, de ehhez elegendő a miniszterelnök pávatáncára gondolni Schmitt Pál elhíresült plágiumbotránya kapcsán. Miközben az egyetemi átszervezések sem használnak ennek, vagy az, amikor szakdiplomával rendelkezők kezdenek gazdasági tündérmesékről beszélni szakmai indokok helyett. Következtetésként megállapítható, hogy a diplomaszerzési hajlandóság talán a gazdasági megszorításoktól függetlenül is csökkenne. S akkor még nem is szóltunk a miniszterelnök romkocsmás beszédéről vagy arról a munkavédelmi akciótervről, ami látványosan a támogatandó rétegen kívülre pozícionálja a képzettebb, tanultabb réteget. Nyilvánvalóan letéve a garast a középszer mellé a hatalmi centrum részéről. Nem vitatva azt, hogy kényelmes populista szólamokat lehet emellé letenni azzal, hogy a képzettebb középréteg képes megélni magától is. Viszont a biológia már csak olyan, hogy az emberek öregszenek. Az orbáni akcióterv pedig az utánpótlás szálait vágja el.

Azt az utánpótlási vonalat, melynek jelentős alapja az általános és középiskola. Itt most vonzó lenne az olyan írók megjelenésére hivatkozni a kötelező elmegyakorlatok között, akiknek munkássága alig vitathatóan az antidemokratikus körülmények uralkodására tehető. De ezt a problémát, különösen a Nyirő-ügy kapcsán gumicsonttá koptatta a kommunikáció. Miközben az ezek melletti hatalmi kiállás is jelzés értékű. Jelzi, hogy a Szálasi kormányzat vagy a neohorthysta eszmerendszer nem feltétlenül, és nem minden pontján elutasított. Például a parlamenti házelnök részéről. Óhatatlanul megüzenve az igazodási vonalakat a társadalom egy részének. Ám ezt a gumicsontot most elengedve időzzünk el kicsinyt az olyan jelenségek környékén, mint az iskolai milícia kérdése. Vagy ami ettől alig ágazik el, az iskolásokkal szembeni intézkedési lehetőségek bővítésénél. Az iskolán belüli milícia belső megfélemlítő hatását talán nem is kell ecsetelni. Teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy az eredet koncepció tulajdonképpen pedagógiailag képzetlen rendfenntartók előtt is kinyitotta volna sulizsaruságot. A gyermekeknek gyorsan megtanítva, hogy a hatalom a külsőségekben van, és az iskola legostobább tanára sem lehet olyan helyzetben, hogy érvei megerősítésére ne hívhassa oda az iskolai rendészt. A „ne ugrálj öcsi” jelszava mögött előkészítve a terepet arra, hogy a szolgalelkűséget belenevelje a gyermekbe.

Ahogy a rendőri intézkedési lehetőségek általános kiszélesítésének is van egy ilyen üzenete. Vegyük például az iskolán kívül iskoláskorúval találkozó rendőr esetét. A tervek szerint a rendőr mintegy előállíthatja a gyermeket. Nem feltétlenül ismerve a környék összes iskoláinak órarendjét, vagy az esetleg elmaradó órákat. A gyermeket tehát elviszi az iskolaigazgatóhoz. Hogy melyik iskola igazgatójához? Nyilván az illetékeshez, aminek azonban előfeltétele az, hogy a gyermeknél legyen egy, az aktuális iskolájára utaló irat. Kisgyermek kortól a nagy testvér akár feltétlen elfogadására szocializálva a következő generációt. Elcsepegtetve természetesen azt is a tudatában, hogy a rendőr bármikor megállíthatja, számon kérheti, és hinni sem köteles neki. Mert mi van akkor, ha a gyermek esetleg a szülei szóbeli kérésére hivatkozik? Köteles a rendőr elhinni. Nem feltétlenül. Akár közvetlen konfliktust eredményezve a szülő és a gyermek közt is. Ennek két pedagógiai hatásával feltétlenül számolni érdemes. Az egyik, hogy a hatalom olyan területekre is kiterjeszti a bármikori ellenőrzés lehetőségét, amihez nem okvetlenül van köze. A másik és sokkal súlyosabba tartós következmény az ártatlanság vélelmének megszűnése. Kisgyermek kortól belenevelve a gyerekbe, hogy a hatalommal szemben neki van bizonyítási kötelessége, és nem a hatalomnak kell a bűnt igazolni. Akkor is rá hárítva a magyarázkodást, és a vele járó megalázottságot, frusztrációt, ha nem lóg az iskolából.

Márpedig a szolgaságra nevelésnek egyik legjellemzőbb lépése végső soron ez lehet. A feltétlen hatalom igazolhatósága bármikor és alanyi jogon felmentve a hatalmat képviselőt a mérlegelés, a bizonyítás terhe alól. Ha ehhez hozzá számítjuk a szélsőséges vélemények hallgatólagos támogatását, melyek képviselői alkalmasak lehetnek a kiszolgáltatottabbak sakkban tartására, akkor sajnos olyan kép kezdhet kirajzolódni, ami aligha tesz boldogabbá bárkit. Olyan képet, mely úgy nevel szolganemzetet, hogy a hatalmi centrum nem külföldön keresendő. A jelenlegi kormányzatot ugyanis nem az EU erőltette az országra gyarmatosító hatalomként. Akkor sem, ha tüntetéseket lehet gründolni hatalmas transzparensekkel annak érdekében, hogy legalább a kommunikáció szintjén meggyőzzenek embereket az ellenkezőjéről. S igen, a címben szereplő kérdésre sajnos egyre inkább az a válasz adható, hogy szolganemzet generációinak neveléséhez konvergál az oktatás-, a gazdaság-, és a foglakoztatás-politika.

Simay Endre István

Kié a diák karrierje?

A felsőoktatásban tanulók szerződése, illetve a végzett hallgatók kapcsán a közelmúlt nem fukarkodott a hírekkel. A szó szerinti közelmúlt sem, hiszen ott van Orbán Viktor miniszterelnök lenézéstől sem mentes kinyilatkoztatása a romkocsmák és a munkanélküli értelmiségiek kapcsolatáról. Nem véletlen, hogy az interneten napok alatt atomjaira szedték, és demonstrálták, hogy értelmiségként mekkora kommunikációs öngóllá vált a miniszterelnöki nyilatkozat. De tekinthetjük akár a nagy PR-értékűnek szánt munkavédelmi program, melyből végső soron megtudhattuk, hogy a miniszterelnök nem tartja támogatandónak a tanultabb középkorú emberek munkavállalását. S persze ott van a legelőször említett hallgatói szerződések esete, melyet formai okokra hivatkozva az Alkotmánybíróság kaszált el.

Az is tudott, hogy a szinte azonnal benyújtották a hallgatói szerződést törvényként, tehát a kormányzat, úgy tűnik, nem mond le a végzett hallgatók adminisztratív eszközökkel való röghöz kötéséről. Ennek a jogi körülményeitől most egy kicsit tekintsünk el, hiszen annak bírálatával kapcsolatban elég sokan döntöttek a megnyilatkozás mellett. Beleértve azt is, hogy az immár törvénnyel alátámasztott munkahely-választási korlátozást is meg kívánják majd támadni. Már amennyiben megszavazásra kerül az ezt tartalmazó törvény. Azonban érdemes azt is figyelembe venni, hogy sokszor előfordulhat egy jogilag talán érvényesíthető szándék, melyet széles körben ugyanakkor nem sikerül elfogadtatni. Márpedig az is nyilvánvaló, hogy az oktatáspolitikai jobbágytörvényt a kormányzati kommunikáció csatornáin igyekeznek igazságosnak és tömegesen támogathatónak feltüntetni. Az igazsághoz tartozik, hogy nem is eredmény nélkül, mert nem kis csúsztatásokkal próbálják besorolni a szemet-szemért egyszerű igazságai közé a felsőoktatásban tanulók tanulmányi költségeinek visszagyűjtését.

Ez látszólag nagyon egyszerű, hiszen az állítás a teljesen egységsugarú gondolkozást akként szólítja meg, hogy a társadalom fizeti annak a fránya diáknak a tanulmányait, tehát a társadalom joggal várja azt, hogy lerobotolja, vagy visszafizesse. Lehetőleg kamatostól. Tehát valahogy úgy kezeli ez a fajta kommunikáció a továbbtanulást, mintha a továbbtanulás lehetősége szívesség lenne a diákkal szemben akkor is, ha a diák ténylegesen tanul, tehát nem egyfajta ejtőpályának kezeli a diákéveket. Mely utóbbi esetben tehetnénk persze egy kitérőt abba az irányba, hogy milyen munkakarriert, egzisztenciális célokat képes felmutatni a jelen hazai közvilág. De egyelőre, mivel nagyon messzire vinne esetleg, ezt a szálat most elejtem inkább, hiszen a naponta mondhatunk véleményt például az elhelyezkedési lehetőségekről. Tehát maradjunk az alapkérdésnél, és annál, hogy ki kinek mit is hitelez meg, és milyen elvárásokkal. Még akkor is, ha olykor esetleg leegyszerűsítettnek is tűnnek majd a gondolatok.

Az biztos, hogy az utódok tanítása evolúciós előnyt jelent. Mert szinte bizonyos, hogy azok a csoportok, amelyek képesek voltak többé-kevésbé szervezetten megtanítani az utódgenerációt a felhalmozott közös tudásra, jobb fennmaradási eséllyel rendelkeztek. Így a fiatalok tanításának társadalmi szerepe meglehetősen nagy múltra tekinthet vissza. Az is valószínű, hogy maga a pedagógus társadalmi szerepét is valahol az évmillióknak ebben a messzeségében kell keresni. Az elmondottakból több dolog is biztosan következik. Az egyik a tanár kiválasztására vonatkozik, és nyugodtan feltételezhetjük, hogy számos erénnyel kellett rendelkeznie. Leginkább tapasztalattal, amit érdemes volt átadni. De azzal a képességgel is, hogy át is tudja adni tapasztalatait a fiatalabb nemzedéknek. Mivel pedig mind a tapasztalat, mind a tanítási képesség a csapat fennmaradását szolgálta, a tanító egyedek komoly társadalmi értékkel kellett, hogy rendelkezzenek. Tekintettel arra, hogy hasonló figyelhető meg még azokban, a már írott történelemmel rendelkező, társadalmakban is, ahol a tanár gyakran rabszolga volt, a tanár társadalmilag felértékelt szereplőnek számítana, ha a társadalmi előnyösség oldaláról néznénk a szerepét.

Természetesen akkor, ha az általa képviselt tudásnak is meg van a társadalmi értéke. Mert csak akkor számít a továbbadás értéknek. Ha tehát mondjuk, a történelem ismereténél gyorsabb karriert ígér az adótörvények kijátszásának képessége, akkor a történelemtanárok presztízse óhatatlanul csökken. Minél szélesebb körben veszíti el a tényleges tudás az egzisztenciaépítésben betöltött szerepet, a tanári pályára egyre inkább azok fognak kerülni, akik vagy a szent őrült kategóriájába sorolható kisebbséget, vagy a másra alkalmatlanok szélesebb merítését fogják képviselni. Megvalósítva ezzel azt a maradványelvű pedagógusképzést, melynek kimeneti oldalán nem okvetlenül az arra legalkalmasabbak lesznek megtalálhatók. Következésképpen az általunk tanított diákok sem biztos, hogy szellemi magasugróként fogják elhagyni az iskolapadot. De mert az előrejutáshoz a nyelvvel elvégezhető altesti szívességek és a hierarchia felé mutatott feltétlen lojalitás esetleg fontosabb a tudásnál, ezt nem is fogják feltétlen hátrányként elkönyvelni. Az is nyilvánvaló persze, hogy tartósan eben az ördögi körben ténferegve az iskolák lassan elvesztik valós szerepüket, és a teljes társadalom haladhat széles nyelvcsapásokkal a lejtőn lefele.

A tanulás evolúciós előnyeiről, a tanítás múltjáról mondottakhoz visszakanyarodva a tanárokon kívül a tanítvány szerepe is vizsgálható és vizsgálandó. Az teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy ha az előző ciklust megtörendő, vagy csak pusztán a tudást átörökítendő nézzük, a tanítás a társadalom érdeke. Nyilvánvalóan a közösség érdeke, hogy a következő generáció ne a szakóca pattintásának önerős elsajátításával kezdje a villanyborotva használata felé vezető út megtételét. Mert akkor várható el a fejlődés, illetve akár csak az értő, hatékonyságra törekvő munkavégzés is. Amikor tehát azt próbálják kommunikálni kormányzatilag, hogy a diák alapvető érdeke a tanulás, akkor az, jelentős mértékben, demagógia. A kisebb, valós tény nyilvánvalóan az, hogy a tanulmányok eredményeként, ha azt a társadalom pozitívan jelzi vissza, a diák előnyösebb helyzetbe kerülhet. S itt kiemelném a társadalomszintű pozitív visszajelzést. Ha ugyanis ez hiányzik, de a tudás megvan, akkor hajlamosabb lesz a diák olyan helyet keresni a Föld nevű bolygón, ahol pozitívan fogadják. Nem a munkanélküliek még éppen csak megtűrt rétegeként gúnyolódnak rajta. Ha a megerősítésre nem kívánnak energiát áldozni, akkor természetesen ott van látszatintézkedésként a tanulás mesterséges visszafogása, illetve olyan körülmények kialakítása, mely a köz érdekéből kasztérdeket képes transzformálni.

Ezek rövid távon megoldják a kommunikációs problémát, miközben hosszabb távon pangást, haladás-képtelenséget okoznak. Az is következik mindebből, hogy társadalmilag hasznosabb a valós tanulmányi teljesítményen alapuló diákfinanszírozás, majd a megszerzett tudás társadalmi elismerése, mint a jogszabályok farigcsálása. Igaz, a jogszabály-lefektetés fontos erődemonstráció lehet, míg a tanult szakemberek elismerése nem annyira látványos. „Csak” hasznos. Lenne. Lehetne.

Simay Endre István

Miniszterelnöki licitszint-lépés.

Ahogy annak idején megénekelte a Queen feledhetetlen tagja, Freddie Mercury: „The Show Must Go On”. A show, a játék tehát folytatódik, de nem csak a könnyűzenében, hanem a hatalmi játékokban is. Abban, melyben úgy tűnik, hogy jelenleg a magyar miniszterelnök, és a kormányzó csapat szintet lépett. Mármint akkor, ha olyan nyilatkozatokat, megnyilatkozásokat veszünk szemügyre, amilyen például a röghöz kötési kísérletről elhíresült hallgatói szerződés, vagy az antiszemitizmus kérdésében született miniszterelnöki válasz. De említhetném az olyan nyilatkozatokat is, mint amilyen például munkavédelmi, vagy inkább munkahelyvédelmi program. Amiről a minap állapíthattuk meg, hogy hallgat azokról a rétegekről, pontosabban azon rétegek támogatásáról, melyek a gazdasági katyvaszból való kilábalás motorjai lehetnének.

Ez utóbbit tehát most nem is emlegetem, hiszen elegendő a másik két példát kicsit szemügyre venni a hétköznapok békaperspektívájából. A röghöz kötés kapcsán az Alkotmánybíróság kimondta, hogy ez alkotmányellenes. Aki azonban fellélegzett volna azon döntés hallatán, ami a határok közé láncolást elutasította, az egyelőre vegyen egy újabb mély levegőt és merüljön vissza nyugodtan a felkavart oktatáspolitika örvényei közé. A hallgatói szerződéssel ugyanis a legnagyobb problémának az tűnik a taláros társulat szemében, hogy rendeleti és nem törvényi szinten történt meg a szabályozása. Így semmi akadálya annak, hogy Hoffmann Rózsának, az alsó-, felső- és közép-oktatás királyt kiszolgáló ászának, valamint az oktatáspolitika körül egyébként is sertélő és pertélő csapatnak a fejéből messzire űzzék a felsőoktatást kerékbe törő ötleteket. Miként a jelen sorok írásakor már ismert is a tény, hogy már megszületetett a törvényi javaslata a hallgatói szerződések megkötését szabályozó paragrafusoknak. Így, annak vitájakor, alighanem tanúi lehetünk annak, amint hamvaiból, főnix-szerűen, újjáéled majd számos olyan ötlet, amit a felsőoktatás környékén sem szeretnének sokan látni.

Mert ércnél maradandóbbnak látszanak azok a tévhitek, hogy az egyetemre azért megy valaki, hogy utána, előre megfontolt szándékkal, még véletlenül se itthon kamatoztassa a szerzett tudást. Holott meglehetősen nyilvánvalónak látszik, hogy azokért a közvélemény-kutatási adatokért, melyek nagyarányú kivándorlási- és külföldöntanulási szándékot sejtetnek keményen meg kellett dolgoznia a politika szereplőinek. Nem utolsó sorban a már említett Hoffmann Rózsának, hiszen ki akarna külföldön tanulni, ha itthon is megteheti. Rendben, biztosan van persze ilyen is. De azért tömegesen biztosan nem. Ellenben a találomra megállapított és menet közben is változó keretszámok aligha kedveznek annak, ha valaki a kiszámíthatóságra és nem a holnaptól minden másként volt szemléletére alapozva szeretné a jövőjét tervezni. Mely mellé csatlakozik a meg nem született munkahelyek sora, és a nemzetközi porondon elég elvetéltnek tekintett Matolcsy-féle gazdaságpolitika, melyben a legfontosabb eszköz a mikrofon. Általa lehet kinyilvánítani az éppen aktuálisan varázslatos ötleteket, és így általa lehet kiszámíthatatlanná és tervezhetetlenné tenni a gazdaságpolitikát. Így elmondhatjuk, hogy Matolcsy György miniszter úr kezében a mikrofon betölti a varázspálca szerepét az általa álmodott tündérmesében.

De igazságtalan lenne azt állítani, hogy álmodozásban, a hatalom lépcsőire hajtott fejjel, egyedül maradna. A káoszjáték nagylicitjének játékosát maga mellett, és maga fölött tudhatja. Ennek legújabb példája az a levél, melyet Orbán Viktor írt Joseph Crowley kongresszusi képviselőnek. A hazai antiszemitizmusért egyetlen huszárvágással egy „a magyar kormány föllépése elől az Egyesült Államokba menekült” hírportált téve meg felelőssé. Egyben kérve, hogy a kongresszus hasson oda, hogy a zárják be, égessék fel, és hintsék be sóval az említett portált. Különösen, mivel „az Egyesült Államok kormánya visszautasította kérésünket”. Mármint Orbán Viktorék kérését, amely visszautasításnak alighanem lehetett némi köze a sajtószabadsághoz. S persze ahhoz, hogy hiányoznak az USA-ban az olyan univerzális szakemberek, melyek kifejezetten a vélemény-kommunikáció ilyen szintű féken tartására szakosodtak. A következő kormányzati felajánlás tehát könnyen lehet, hogy Szalai Annamária exportjának felvetése lenne.

Szíjjártó Péteré csak azért nem, mert őt számos fontos poszt tartja jelenleg vissza ettől a felelősségteljes megbízatástól. A feltétlen lojalitását már számos alkalommal bebizonyított politikus ugyanis egyszerre nyolc gazdasági vegyes bizottság élére kapott kinevezést Orbán Viktortól. Ezzel elérve azt, hogy ha valamennyi cím megjelenik egy hivatalos bemutatásnál, akkor egy spanyol főnemes elbújhat majd szégyenében. Ha pedig valakinek még a hivatalos titkos tanácsnok, és hasonló címek jutnának Rejtő Jenő vidám művei nyomán, az vessen magára. Az ugyanis csakis az ellenséges média támadásai során felröppent bulvárkacsa lehet, hogy annak idején a hazai valuta és tőzsde egyik megingatójának szerepére jelölte Kósa Lajos polgármester úr mellett a The NewYork Times. Igaz, Szijjártó Péter akkor még Orbán Viktor személyes szóvivője volt, és nem gazdasági szakember. Azzá időközben vált alighanem. De ezen kis kitérő után igazán ideje lenne a körmére nézni azoknak a galád amerikaiaknak, akik Orbán Viktor szerint minden hazai antiszemitizmus alfái és omegái.

Előrebocsátva, hogy cseppet sem szeretném lebecsülni az internet, és vele egyetlen hírportál hatását sem, azért elgondolkodtató a miniszterelnöki levél. Abban a tekintetben például, hogy mekkora olvasottsága lehet ennek a portálnak, ha ilyen mértékben befolyásolni képes a hazai közállapotokat. Már csak azért is, mert befogadó olvasóközönség nélkül legfeljebb önszorgalomból működhetne. Tekintettel pedig arra, hogy a Parlamentben is elhangzottak antiszemita megnyilvánulások az említett portál ismertségi penetrációja a Jobbik köreiben ezek szerint számottevő. De érdekes lenne tudni azt, hogy amennyiben Orbán Viktor szerint ez a portál tehet mindenről, és ő személy szerint mélyen elítéli, akkor mivel magyarázható a gárdaeskütétel egy érdekes és szomorú mellékkörülménye. Nevezetesen az, hogy a budapesti Hősök terén összegyűlt egyenruhás társaság összejövetelére a belügyi apparátus felügyelt. Nem a rabomobilban, hanem a téren. Biztosítva a jelenlétük nyugalmát. Így, az amerikai képviselőnek küldött levél fényében, meg nem engedett portál olvasása miatt vajon mikorra várható a belügyminiszter lemondása? Hiszen a szélsőséges megnyilvánulásairól ismert csapat védelme kapcsán esetleg olyan portál hatása alá került az állomány, melyet a miniszterelnök elítél.

Ahogy alighanem komoly változások lesznek várhatóak a FIDESZ-tagság, és a a FIDESZ képviselői körében is. Ha ugyanis egy ilyen felbujtó portál áll a hangulatkeltések mögött, akkor alighanem a magát antiszemitának tartó Horthy Miklós szobrára gyűjtő FIDESZ-képviselők ugyancsak szembementek Orbán Viktor szándékával. Arról a házelnökről már nem is beszélve, aki nyíltan kiállt a Szálasi-parlament tagjának rehabilitálásáért. Márpedig aligha történhetett ezek szerint másként az ügy, mint akként, hogy Kövér László aktív olvasója a miniszterelnök által elítélt internetes oldalnak. Ahogy nem lehet más oka annak sem, ha Csepel FIDESZ-es polgármestere külön Nyirő-estet szervezett. S akkor még ott vannak azok a csendes, hallgatva támogatók, amilyen például Navracsics Tibor, aki nem kérte ki a kormány nevében Szálasi rehabilitálásának lehetőségét Vadai Ágnes interpellációja nyomán. Vagy akár Orbán Viktor, aki egy semmitmondó megoldással önkormányzati belügyé nyilvánította az önmagát már említetten antiszemitának tartó Horthy szobrainak avatását. De, Orbán Viktor levele nyomán, tudjuk immár, hogy semmi hallgatólagos támogatás, semmi nyílt antiszemtizmus nem jöhetett volna létre, ha nincs az a bizonyos hírportál. Azt persze nem tudjuk, hogy a miniszterelnök hányszor, hány beszélgetésben tett ellenjavaslatot az olvasására a hívei között.

De, ha már ilyen vehemensen kéri más államoktól, hogy vágják már el a drótokat, akkor bizonyára sokszor. Csak akkor marad az a kérdés, hogy vajon a saját hívei, beosztottjai miért nem hallgatnak rá? Hogy vetemedhetnek arra, hogy környezetükben eltűrjenek egy nyílt provokációt, vagy a Nyirő-temetés kapcsán akár maguk vállalják be a provokátor szerepét. Ha pedig mégis létezhet egyszerre a kettő, akkor a káoszlicit jelen állomásán igazán megállapíthatjuk, hogy Orbán Viktor szintet lépett a provokációs játékban. Elérvén a tükörvilág-szintet, melyben más az, amit szerinte lát, és más az, ami a hétköznapokban tükröződik mindebből. Azzal pedig, hogy ezek szerint saját irányítási problémáira is az amerikai kongresszustól kér segítséget, kétségtelenül megemelte a téteket. Az USA ugyanis aligha fogja egyhamar magyar kérésre megváltoztatni a saját törvénykezését, és korlátozni a saját országának sajtószabadságát. Ehhez Matolcsy Györgynél hatékonyabb miszticista kellene. De tekinthetjük ezt a levelet úgy is, hogy Orbán Viktor nem tizenkilencre, hanem húszra is lapot húzott. Mondván, hogy ha senki, de ő átfér a provokációs tű fokán. Csak az a probléma, hogy amennyiben mégsem, és diplomáciailag udvariasan bár, de beleverik az orrát esetleg az ellentmondások trágyahalmába, akkor mindannyian érezzük majd a büdöset. Mert ez is a felelősségkerülés egyik hátránya. A be nem vállalt felelősségnek a következménye sokszor független attól, hogy a hordóról mások fele mutogató jobban-e érzi magát a másokban meglátni vélt ellenségképek rajzásában. S persze az is kérdés, hogy amennyiben az USA valóban bezárná az említett honlapot, vagy akár honlapokat, akkor hirtelen jobb lenne-e a hazai gazdaság, kevesebb szegényedő ember lenne-e, és kiszámíthatóbb lenne-e a közélet. 

Gyanítom, hogy sajnos nem. Pár nap önvállveregetés után a kormányzatnak ugyanígy szembe kellene tudni helyezkedni a szélsőségekkel, melyek gyökerei, miként az ellenségkép-képzésé is, ebbe a jelenleg dús táptalajba mélyednek. Miként olvasó híján a portál magától is eljelentéktelenedne. A miniszterelnök levele tehát sok szempontból tényleg csak a felelősség áthárítása. Nem is csak a saját szélsőségeseinek védelmében, hanem sokkal inkább a saját gazdaság-, és káderpolitikájának biztosítva védőernyőt. Nem lebecsülve persze az időhúzásra való törekvést sem. Megspékelve, azzal a kiszámítható kommunikációs hatással is, hogy miközben látszólag Orbán Viktor elítéli a szélsőséges portált, óhatatlanul, a kíváncsiság felkeltésén keresztül, reklámot is csinál. S ismét csak a klasszikus jut az ember eszébe: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”.

.

Simay Endre István

Orbán a sorok közt pangást üzen?!.

Szinte csak tegnap volt, hogy szó esett Orbán Viktor lényegre törő, de korántsem feltétlenül igaz megállapításáról a romkocsmákban időző munkanélküli pályakezdőkről. Na jó, legyünk pontosak, a munkanélküli értelmiségről. Akkor úgy tűnt, hogy a Hoffmann Rózsának, az oktatásügyi mágusnak a sámántáncát akarta fedezni ezzel, mellyel az egyetemi keretszámokat táncolta körül. Miközben azért érdemes figyelembe venni azt is, hogy még az egyetemre bekerülők sem feltétlenül lehetnek nyugodtak, és cseppet sem érdemes csodálkozni, ha rángatózni kezd a szemöldökük az olyan ötletparádék napi híreire figyelve, mint amilyenek a röghöz kötést akarnák előmozdítani.

Mert az egyetemet végzettek határok közé láncolásának programja azért nem került le a napirendről. Annak ellenére, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy a diákság szellemi, lelki elkötelezettségét kivívni, és világos jövőképet adni sokkal hatékonyabb lenne, mint papírmunkává silányítani az itthon tartó erőt. Már csak azért is, mert kicsit nehéz elképzelni a betartatást. Szeretném remélni, hogy Hoffmann Rózsa ezt nem úgy képzeli, hogy kommandósok utánamennek a fiatalnak, zsákban hazahozzák és kiverik belőle a külföldi bankszámlaszámát. Ahogy azt is szeretném a sötét összeesküvés-elméletek közt tudni, hogy a külföldön munkát vállaló fiatal családját mintegy túszul ejtve, azon kérnék számon a különben nagykorú, és külföldön munkát vállaló fiatal taníttatásának hipotetikus költségét. Mert ezzel kapcsolatban azért ezt is érdemes figyelembe venni. A képzés költségei jórészt olyan számokból, az iskolák fenntartásának költségeiből, tevődnek össze, melyekre az államnak, a költségvetést összeállítóknak van a legnagyobb hatása. Így, kétségtelenül erős túlzással, azt is lehetne mondani, hogy a fiatalon számon kért képzési összeg végső soron bemondás kérdése. Nem kis részben annak a bemondásnak a kérdése, hogy a gazdaságért felelős miniszter éppen mennyit szeretne az oktatásra könyvelni a költségvetésből.

Ez különben részben a keretszámok körüli vitustáncot is megmagyarázza. Ha ugyanis Matolcsy György sok pénzt akar elvonni az oktatásból, akkor az csak az állami finanszírozású helyek csökkentésével oldható meg. Ha pedig kénytelen kelletlen növelik a keretszámokat, akkor az közvetlen költséggel jár. Már akkor, ha a tanári létszámot, azok fizetését, és minden más paramétert változatlannak tekintünk. Ez nyilvánvalóan nem nagy felfedezés a részemről. Leszögezésére csak az internetes fórumok olvasgatása közben támadt érzések sarkallnak. Ahogy annak a szintén nyilvánvalónak tekinthető ténynek a leszögezésére is, hogy az egyes oktatási intézmények költségvetésének szabályozásával követve bár, de erőteljesen kézi-vezérelhető akár a teljes oktatás. Márpedig egy olyan kormányzat számára, mely a hatalmi koncentrációban, pontosabban a saját tevékenységi kör és –szabadság korlátlan kiszélesítésében látja saját tevékenységének csúcsát, szinte evidenciaként tekinthető, hogy az utánpótlás-generációk gondolkodásának alakulását beszabályozza. Ehhez elegendő a közelmúlt történelmére rátekinteni.

De, egyfajta kisebb keretes szerkezetként visszatérve a miniszterelnökre, ma már tudjuk, hogy végső soron nem biztos, hogy a hoffmanni keretszámtánc körüli pávamutatvány volt a legfőbb inspiráló tényező. A lassan naponta új ötlettel előálló adóztatási politika, és az ezt elővezető Matolcsy György ugyanis meghirdette a gazdasági sztahanovizmus programját. Óhatatlanul felidézve azt a kort, amikor többen azt hitték, hogy amennyiben a párt elhatározza, akkor a ciklon is másfele fog tekeredni. Pártdirektívává téve az egyes tervciklusokat, melyek hatékonyságára elég azokra a kabarétréfákra gondolni, amilyen a múlhatatlan Hofi Géza repertoárjában szerepelt például a disznókról és a tervfelajánlott malacokról. Mert nézzük azt, amikor Matolcsy György 5-6 százalékos éves növekedést szeretne látni a kristálygömbben, melynek következtében 2025-2030-ra Magyarország, Matolcsy szerint, meg tudja kétszerezni, vagyis mintegy 200 milliárd euróra növelni a bruttó hazai terméket. Miért nézzük? Mert ez a kis hír is több rejtett információt tartalmaz.

Az egyik a dátumokban van eldugva. Az ugyanis bőven túlmutat a jelenlegi kormányzat mandátumán. Így Matolcsy György például akarva, vagy akaratlanul elárulhatta azt a korábban sem túl rejtett szándékot, miszerint a kormányzat szerint hatalmon lesznek. Ha törik, ha szakad. Ami azért eléggé áthallás-érzést kelthet a múlttal. Ellenkező esetben ugyanis fedezetlen az ígéret, és nem számon kérhető. A másik a kategorikus kijelentés, ami feltételezi azt, hogy a magyar gazdaság függetleníti magát a világgazdasági folyamatoktól. Ez azért kicsit tündérmesei fordulat. Egy harmadik rejtett információ lehet az,a mi mindezekre is magyarázatot adhat. Nevezetesen az, hogy Matolcsy György blöfföl, és nem ért a szakmájához. Ez a közkeletű vélekedés alapján korántsem lenne újdonság, de itt érdemes visszautalni a gazdasági minisztert pozícióban tartó miniszterelnökre. Orbán Viktor ugyanis maximálisan kiállt mellette, és a bírálókat az irigyek közé vetette. Márpedig talán nem sokan irigylik az országtól Matolcsy György meseszerű ténykedését. Legfeljebb az itt élők sajnálják. Akár megtapsolták Orbán Viktort a védőbeszéde végén, akár nem.

Ahogy annak a beszédletnek a végén is egyre fásultabban figyelembe veendő a taps, melyben kifejtette akciótervét a munka világát szerinte tehermentesítő akciótervét. Ebben szintén a számokra érdemes figyelni. Nem a háromszáz milliárdos összértéket, melynek fedezete a korántsem pontosan prognosztizálható tranzakciós, meg az újabb majdani adók lennének. Orbán Viktor akciótervének kedvezményezettjei ugyanis a 25 év alattiak, 55 év felettiek és a szakképzetlenek. Amiért ezekre a számokra érdemes figyelni, az annak a letükrözése, ami az oktatásügy és ifjúságpolitika kapcsán köszönhet vissza. A tankötelezettség leszállítása és a továbbtanulás megnehezítése ugyanis óhatatlanul gyarapodást fog jelenteni a 25 év alatti munkanélküliek körében. Az 55 év felettiek körében meg óhatatlanul csökken a társadalmi mobilitás. Így a sorok között Orbán Viktor óhatatlanul jelzi, hogy részéről lemond azokról, akik önerőből képesek állást találni, és olyan képzettséggel rendelkeznek, melyek szabadabb pozíciókeresést biztosít a munkaerőpiacon. Nyilvánvalóan lemond tehát az egyetemet végzettekről, nyelveket beszélőkről, maga szinten szakképesítéssel rendelkezőkről. Azokról, akik körében a külföldi munkavállalás valós alternatíva lehet. Amit csak erősít az, hogy a 25-55 éves kor közöttiek esetében kormányzatilag csak a szakképzetlenek állásban tartására szán forrást.

Így a miniszterelnöki retorika, azzal, hogy az említett emberekről lemond, hallgatólagosan szinte bíztat az akár külföldi munkavállalásra. Esetleg pontosítva, elfogadja, a hivatalos cáfolatok ellenére, azokat a felmérési eredményeket, melyek nagyfokú potenciális elvándorlást prognosztizálnak. Amiért ez végtelenül szomorú, az az, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy a kormányzat, minden ellenkező szólamok dacára semmit sem kíván tenni annak érdekében, hogy a szakképzett, nyelveket beszélő diplomás fiatalokat és középkorúakat itthon tartsa. Mármint, ha eltekintünk az említett röghöz kötési kísérleteket. Márpedig, s ez is közhely, ezek azok a rétegek, melyek a valós gazdasági eredményekért tenni lennének képesek. Orbán Viktor, talán akaratlanul is, de letette a voksát a gazdasági pangás mellett. Amivel szemben csak Matolcsy György kristálygömbje áll. Azokkal a meseszerű számokkal, melyekről szó esett korábban.

Simay Endre István