A nép, az istenadta - leírva?

A választások eredményének emészthetősége nem mindenkinek egyforma. Van azonban egy véleményvonulat, ami jelentősebbnek tartott szerzők, publicisták klaviatúrájából is előtör, és ami alapvetően nem más, mint az áldozathibáztatás társadalmasított formája. Annak érdekében, hogy a kedvencnek kinevezett politikus dicsfényéből minél kevesebb fakuljon, vagy olykor a saját szende lelkek önvédelme gyanánt. A különbség legfeljebb a megfogalmazásban, a nyelvezetben mutatkozik meg. A lényege: fel-felbukkanó motívum a választók leszólása, hibáztatása.

A valóság azonban az, hogy a társadalmat nem lehet leváltani. Az egy adottság. Ha a társadalom egyes tagja nem X-re vagy Y-ra szavaz, akkor alapvetően azért, mert nem érzi magát általa, mellette megszólítva. A saját szintjén, a saját világához illeszkedve. S igen, akinek az üzenete eljut, általa felfoghatóan, megérthetően, vagy egyszerűen csak kezelhetően, eljut, azt fogja figyelembe venni. A nagy kedvenc-mentegetésben itt be lehet csatlakozni azzal, hogy Orbán egzisztenciális rabszolgaságot valósított meg, és megannyi mást. Azonban ettől még marad az alaptézis. A társadalom adott. Alkalmasint persze az így, globálisan leszolganépezett társadalom tagja az a rengeteg önkéntes, akik saját idejükből, saját forrásaikból saját energiájukkal rengeteget, és eléggé meg sem köszönhetően rengeteget tettek még ezért az eredményért is. A kanapészájhősök helyett is. A terepen.

Lehet a szemétorbánrendszer paramétereit is hibáztatni? Lehet. Sok mindenért lehet. Sok mindenért okkal lehet. De! Amikor az ellenzék ezen paraméterek között, ezek ismeretében rajthoz állt, akkor hallgatólagosan, de facto, elfogadta ezeket. Elfogadta a játékszabályokat. Ha pedig elfogadta, de képtelen volt hozzájuk alkalmazkodni, akkor azért nem az a "népegység" a hibás, akihez nem mentek el akár hangszórós-autóval. Nem az a hibás, aki bőven érezhette úgy, hogy a feje felett, és a megszólítása helyett a még meg sem szerzett frakcióhelyeken veszekedtek. Olyan pártok, netán olyan emberek, amiket esetleg csak az ellen-kampányokból ismernek. Mert hallgatom ugyan, hogy a dicső politikus "felszántotta az országot", de valahogy mégis olyanokra emlékszem, hogy hosszas viták folytak a frakciókról, háttérmutyik, bocsánat, megfontolt kölcsönös tárgyalások, történtek a jelöltséggel kapcsolatban. Ami helyett elmehettek volna az érintettek bárhova. Hangosbeszélővel, síppal, dobbal, bármivel.

Ha szerinte ismerethiányosak az emberek, akkor terjesszen ismereteket. Politikáról, programról, tervekről, vetésről, aratásról, bármiről. Bármiről, amitől valós képe képződik az emberekben. S nem csak egy távolról emlegetett hatalmas arc. Igen, tudom. A kormánymédia. Nyilván. Része volt a játékszabályoknak? Igen. Ismert helyzet volt? Igen. Alkalmazkodott ehhez az ellenzék? Nem. Kompenzálta a politikusok szájtépő sora? Helyben néhány, talán. Nyert volna akkor az ellenzék? Nem tudom. De egy vizsgán emelt fővel lehet megbukni akkor, ha mindent megtesz valaki. Készül rá. Odamegy, kiteszi a lelkét. Ha csak veszekszik a kollégiumban, és szidja a másikat az kevés.

A társadalom egyedének meg nem szólítottságáért a politikus a hibás. Amelyik, az. Ennek fényében olvasom a szolganépező műmájer hatökrészetek sorát. A társadalom, mint olyan lenézését. S elgondolkodom azon, hogy milyen köztársaság-képe van annak, aki pártszimpátia alapján tekint valakit talán egyáltalán embernek? Milyen köztársaság-képe van annak, aki a kedvenc parlamenti pénzfelvevőjének azzal gyakorol, valószínűleg kéretlen, gesztust, hogy mindenki mást lenéz, legyaláz? No meg mindenki mást is, aki nem érti meg kapásból az ő fennkölt, felhős mélabúval előadott magasztos nézeteit. Arról, hogy mindenki más szolgalelkű idióta.

S az, akinek ilyen köztársaság-képe van, az miben, mennyiben különb a társadalmat hülyének néző, alapvetően megosztó, a többségből 5 kiló krumpliért megvehető nyomorultat csináló, és ezzel alapvetően lenéző, megalázó Orbántól és híveitől? Másképpen hívják a kétlábú fétisét?

Andrew_s