 |
A mindennapi pedagógiai viták, mint arról már szóltam,
nem kicsit vannak felpörögve. Ennek sok olyan, különben hasznos hatása is
lehet, lehetne, ami túlmutat azon, hogy a CKP-t mennyire, vagy mennyire nem
tartjuk hitelesnek. Az egyik ilyen hatás az, amire egy korábbi írás újraközlésével
céloztam. Az egyes pedagógusok megpróbálhatnak tükörbe pislantani. Meg esetleg
egyes fogalmakat leülepedni hagyni.
Talán fokozottabban is figyelni kezdünk az egyes
fogalmakra, és azt övező tévedésekre is. Időrendisége miatt nem írnám, hogy
ezért szúrt szemet, amikor Pukli igazgató úr olyan fogalmi katyvaszt
adott elő, amivel összemosta a liberalizmus sokkal inkább társadalmi, politikai,
illetve közösségszervező elvekkel telített fogalmát, a laissez faire-rel. Mely
utóbbi sokkal inkább egyfajta vezetési stílus. Mely összemosásért egy közoktatási
vezetői szakvizsga megszerzése során kínos vizsgahelyzetért fizethetne valaki.
Mely szakvizsga szerintem kell egy iskolaigazgatónak. Meg, ha jól rémlik, vagy
négy éve törvényileg is elvárt egy intézményvezetői képzettség. De hagyjuk a
szegény igazgatót tüntetést szervezni, és maradjunk a fogalmaknál? Hagyjuk! Már
csak azért is, mert az említett összemosással többet árult el a saját fejében
uralkodó fogalmi zavarnál.
Ezt akkor kezdtem gyanítani, amikor egy olyan írásba
botlottam, pontosabban ajánlották elolvasásra, mely a liberális
nevelés megbukottságáról értekezik. Az írás sok szempontból „üres halmaz”.
Egyszerűen azért, mert ugyanazokat a gondolati kliséket sorakoztatja fel,
amelyek bőséggel hallhatók úton-útfélen. Nyakon öntve a féligazságok olyan
mártásával, amely féligazságokkal nem nagyon lehet vitatkozni. Mert az az
állítás, hogy a gyermek azt a viselkedésmintát fogja „zsigerből” követni, amit
megtanítanak neki, az kétségtelenül igaz. Ezt valószínűleg hordában élő őseink
is tudták már. Ezt leszögezni tehát nem nagy kihívás. Maga az írás felütése már
inkább szembeszökő. Azzal az állítással indít, hogy egyre több a „hisztis”
gyerek, és ez a liberalizmus bűne, és majd az írásban megtudjuk a megoldást.
Legelőször azt, hogy „ha egy gyerkőc
életében nincsenek szabályok, nincs rendszer és főleg következetesség, akkor
jön” az, amit a köznyelv „hiszti”-nek
tekint.
Ami tulajdonképpen nem más, mint a kielégítetlen vágy
okozta frusztráció kitörése. Egyfajta szociális zsarolás a környezettel
szemben. S persze ebben az értelemben semmi köze nincs a liberalizmushoz. Ahhoz
sem, hogy ez elnyomható-e? Mert különben elnyomható, ezt tudjuk a
történelemből. Azonban az elnyomás semmit nem jelent arra nézve, hogy a
gyermeknek maradnak kielégítetlen vágyai, amik frusztrálnak, és következetlenség
hiánya szintén frusztráló marad. Egy hidegen autoriter családban a gyermek
látszólag nagyon korán szabálykövetővé válik. Miközben nagyon megfélemlítetté
is. Nem véletlen, hogy amikor a szorítás enged, akkor a rabiátus, keményen
konzervatív családok gyermekeit ott találjuk meg a másik végletet képviselő
csoportokban. Egyfajta késleltetett „hiszti”-ként ki-, és megélve minden
frusztrációt. Esetleg a saját problémáikat a környezetükön levezetve.
Miközben tehát a szabálykövetésnek, az igények
késleltetésének, a várakozás képességének, és az ehhez szükséges önfegyelemnek a
megtanulása fontos lehet a társadalmi játékszabályok betartása érdekében,
nagyon nem mindegy, hogy a határokat hol húzzuk meg, és milyen módszertant
választunk. A boltban a kasszáig nem várni képes gyermekkel szemben például
aligha az érzelmi megfélemlítés, a „csend
vagy nem szeretlek”, a legjobb eszköz. Ezzel a tudással egy pedagógus-képzés
során a kettesért is fel kell vérteződni. De ez a társadalmi játékszabályok
globális ismeretének megtanítását, és a zsigeri alkalmazkodás képességének
kialakítását természetesen nem ignorálja. Leszögezve azt, hogy a liberalizmus
ebből a szempontból sokkal komolyabb kihívást jelenthet, mint a despotizmus.
Leszögezve egyben azt is, hogy a liberális szemlélet egyáltalán nem jelenti a
lovak közé dobott gyeplő, a „gyermeknek, és mindenkinek mindent szabad” esetét.
Bármennyire is közkeletű ez a nézet, és bármennyire szimpatikus egy politikai
kalandort számára azzal élni, hogy a liberalizmust szitokszóvá tették azok,
akik számára a szabadság csak a saját, személyes és diktatúrához való joguk
szabadságát jelenti.
Visszatérve a valósan liberális szemlélethez, az a
kölcsönös szabadságokat jelenti. Olyan hexagonok kialakulását a társadalom
szociológiai játékterén, amelyen belül mindenki szabad. A határa pedig a
többiek hasonlóan elidegeníthetetlen szabadságjoga. Azt eredményezve, hogy a
liberális környezetben mindenki szabadsága addig terjed, amíg a másik ember,
azonosan jogos szabadságát nem sérti. Ezek után össze lehet hasonlítani ezt a
játékteret azzal, ahol egy ember vagy egy szűk csoport alakítja ki a
játékszabályokat, és azok a szűk kör kizárólagos szabadságérvényesítését
szolgálja. Nevelésileg a gyermeknek egy diktatórikus helyzetben egyszerű a „dolga”.
Tudomásul kell vennie, hogy a „diktátornak
mindig igaza van”, és ezzel a társadalmi játékszabályok teljes körét
megtanulta. A nevelőnek is egyszerű a dolga. Nem kell alternatívákat ismerni,
kommunikálnia. Az „ez van, ezt kell
elviselni” szemléletét kell tolmácsolnia, és ezzel eleget is tett a társadalmi
elvárásoknak.
A liberális játéktéren a helyzet sokszereplőssé válik.
Egyszerre kell tudni figyelni arra, hogy a társdalomnak megvannak a nagyléptékű
szabályozói, a törvények, a szokásjogok, és ugyanakkor megvannak a közvetlen
környezet saját szabályozói. A környező társadalom-társak említett szabadságai.
A gyermek nevelése tehát egy soktényezős egyenletrendszer mentén, megannyi rész-szabály
közös metszeteként alakul. Lényegesen bonyolultabb tanulási feladatot szánva a
gyermeknek, és nevelésit a környezetnek. Nem véletlen, hogy a feladatkerülő,
tulajdonképpen elhanyagoló nevelők és nevelésügyérek, „pedagógusok” számára
sokkal vonzóbb és populistább úgy kezelni a világot, hogy a liberalizmus az a „mindent
szabad” undorító világa. Szemben a feltétlen, egy szabályt követő,
despotizmussal. Mely kényelmes, egyetlen vezérmondatot ismerő, igazi megúszós
szemléletet biztosít.
Dobálózva olyan lózungokkal, mint azzal, hogy a gyermeket
meg kell tanítani „a tiszteletre, a fegyelemre, az önuralomra”. Melyből a
fegyelem elég plasztikusan kezelt fogalom a történelem tanúsága szerint. Az
önuralom ugyanakkor triviálisan elvárt a társadalmi környezetekben. A „tisztelet”
pedig korántsem olyan egyszerű. Mert ahhoz először a tisztelnivaló tárgyát,
fogalmi körét kellene tisztázni. Döbrögiéknél ez egyszerű. A tisztelet ekkor nem
más, mint a hatalom, és a hatalmasok feltétel nélküli imádata. De azért tudjuk,
érezzük, hogy a tisztelet, a presztízs
ennél kicsit „másabb”.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése