Összetartozási bunkóforrás

Az időutazás annyira nagy kihívás, és annyi morális, illetve filozófiai kérdést vet fel, hogy nem véletlenül tartozik a fantasztikus irodalom kedvenc témái közé. Különösen azok az esetek, amikor visszafele haladnak a mű főhősei az időben. A politikai visszautazás már nem annyira kihívás, mert kellő hatalommal végső soron szinte bármi törvényesíthető. A kihívás legfeljebb az átlagemberek számára jelentkezik. Vagy ahogy mostanság szokás emlegetni, a zembereknek.

Orbanánia államában ez lehet, hogy gondot okoz a hétköznapokban. Ahogy esetenként a komolyság megőrzése is. Pedig az utóbbi fontos. Egyrészt azért, mert a Vezér elveinek védelmében felkelő hatalmon nem illik hangosan röhögni. Másrészt azért sem, mert sajnos nagyon úgy tűnik, hogy komoly a dolog. Komoly dolgokon pedig a zemberek ne mosolyogjanak. Mert könnyedén a hatalom oroszlánvermében találhatják magukat. Lett légyen az a verem akár csupán képzetes, az egzisztenciális űr maga. Míg az úr másként nem gondolja. A helyzet ismerős lehet, és a történelemből alighanem számosan tudnának számos példát sorolni. A legutóbbit a rendszerváltás előttről. Amikor is a terjeszteni kívánt új rendnek saját ifjúsági mozgalma, saját ifjúsága, és saját nótái voltak. Akár megrendelésre írt műdalok, akár áthangszerelt, vagy csak felkarolt népdalok formájában.

Az utóbbiak közé tartozott a „Balalajka” címmel ismert orosz népdal is a nyírfácskáról, melyet alighanem szinte minden úttörőcsapat lelkesen énekelt. Amúgy tényleg lelkesen, mivel egy elhangolt gitárral is kísérhető, és végső soron semmi bántó nincs benne. Szövege az internetes Daloskönyv szerint:

Áll egy ifjú nyírfa a réten,
Virágfürtös nyírfa a réten.
Dúli dúli a réten,
Dúli dúli a réten.

Nyírfa ága hej, kifaragva,
Abból lesz a jó balalajka.
Dúli, dúl, balalajka,
Dúli, dúl, balalajka.

Amiért most kifejezett nosztalgiával gondolhatunk a nyírfácskára, mert megszületett a kormányzat által ihletett új dalocska. A barackfácskáról. (Ez a kitétel némileg pontatlan, mint a kommentekből látszik. A kormányzati kiválasztás azonban mindenképpen átpolitizáltá tette a dalt.) Arról a barackfácskáról, melynek árnyékában tükörvilág nyílik, hiszen „talpaink egymásra lépnek”. S ez nem vicc, úgyhogy kéretik nem kuncogni. Mert jönnek a csúnya légionista bácsik, és máris el lehet irányítva a kuncogó az oroszlánok felé. Ellentétben a nyírfácskáról daloló esetével, aki legfeljebb az orosz lányok felé vehette az irányt. De mielőtt tovább lépnénk, álljon itt a „Barackfa” című mű (Zene: Bársony Bálint Szöveg: Fenyvesi Ágnes, Bársony Bálint, Rieger Attila) teljes szövege:

Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol.
Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten.
A kezeink öszszeérnek, talpaink egymásra lépnek,
szemünkben a boldogság fénye ég.

Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol.
Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten.
Állj be Te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred,
érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk!

Érik már a barack, áldott föld gyümölcse.

A forrás szintén az internetről származik. Mégpedig a kormányzati oldalról, ahol is az Összetartozás Dalaként hirdetik. Alighanem ezt fogják könnyektől harmatos szemmel énekelni a Trianon miatt búsulók. Közben pedig Orbán Viktor pénzt tesz a zsebükben. Meg csuhajja. Meg hasonlók. Elvégre a minap éppen a „pénztárcánkba pénzt tesz a mi Első Viktorunk” mottójú népdalutánérzés felett vigadtak a népek. Csak azóta a kormánypárti nótakör szintet lépett. Elvégre pénz már került a pénztárcába. Tehát lett pénz Barackfára.

Kihirdetve a népek aprajának és nagyjának, hogy a kormány új címernövénye a barack. Ami azért, lássuk be, érthető. A narancs, ami eddig jó volt, mégis csak egy délszaki növény. A banánt választani meg túl árulkodó lett volna orbanánia új címeréhez. A barack jobb választás. Nem túl mérsékeltövi növény, amit fagyérzékenysége is mutat. Tehát tulajdonképpen délszaki növény, ha akarjuk. Ugyanakkor nálunk is megterem, tehát igazi nemzeti fa. Az őszibarack elég lédús ahhoz, hogy jelképezze a „mindent kifacsarunk belőletek” elvét. A sárgabarack pedig elég jellegzetes pálinka-alapanyag, hogy jelképezze a permanens fülkeforradalom egyik nagy vívmányát. Amellett még sárga is. Tehát a sárgabarack választásával a Fidesz logóját sem kell átfesteni. Ugyanakkor a kajszi őshazája Közép-Ázsia, illetve Kína. Így aztán a piros pöttyei sem véletlenek, és a miniszterelnök által preferált ázsiai visszanyitást is jól szimbolizálja. Azt ugyan még be kéne bizonyítani, hogy egy fakókeselyű hozta lábai közt az első vesszőt, de ami késik, az nem múlik.

Az persze a dalocskától teljesen független, hogy Trianonról, illetve arról a bizonyos békekötésről kinek mi a véleménye. Az pedig Trianontól látszik függetlennek, hogy a kormányzat folytonos nosztalgiával gondol a mozgalmárságra, a központból terjesztett mozgalmi dalokra. Ami egyébként sok szempontból érthető. A tábortüzek hangulata, a közösség élménye valóban szép emlékeket idézhet. Szerelmeket, és barátságokat is. Elég hiba volt a rendszerváltásnak hívott aktus során számos gyermeket is kiönteni a fürdővízzel. Azt azonban jó lenne figyelembe venni, hogy a kiöntött gyermekek feletti búslakodás nem ok a régi képek erőszakkal való visszagyömöszölésére az azóta megváltozott keretek közé.

Habár a jelenlegi kormányzat elég erősen küzd a régi keretek újrafabrikálásáért is. Amibe a párválasztás orientálása is belefér a kormányzati ideológia szerint. Még akkor is, ha az egy még régebbi keretből maradt fadarab. Noha szépen csiszolt. Nem olyan göcsörtös, mint a demokrácia kertjében növő girbe-gurba, kompromisszumok mentén alakuló fáké. Ahogy vadon növő igazi fák esetében is göcsörtös ágak nőnek. Miként egy másik nóta mondja: „te eleven fa gircses görcsös ága”. Mely dalt szintén sokat hallgathattuk annak idején. Igaz, amikor kormányzat-közeli politikusok buziznak, akkor azért el lehet azon gondolkodni a fákról.

No meg arról, hogy bár lecserélhető a nyírfácska barackra, a bunkócskák megmaradnak.

Andrew_s

Orbániai erkölcstan-start

Egy tantárgy bevezetéséhez és oktatásához sok minden szükségeltetik. Szükség van tantermekre, diákokra, iskolákra, és tanárokra. Mármint azon a tananyagon kívül, amit a diák fejébe kell belecsepegtetni. Ezek általánosságok, melyek nyilvánvalóan igazak a hit-, és erkölcstan tanításának bevezetésére is. Mely tantárgyak bevezetésére az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) szerint minden készen áll. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy nem készen vagyunk bevezetni, hanem készek vagyunk a jelen közállapotoktól, az vessen magára.

Holott teljesen érthető, hogy az erkölcstan önmagában lehet egy fából faragott vaskarika, amennyiben a tanterveket tekinti valaki egyedül üdvözítőnek. Ahogy különben a vallásos hit megéléséhez is kevés kívülről ismerni a misekönyvet, és szlogeneket idézni a Bibliából. Mindkettőhöz kell az a szocializációs környezet, mely érthetővé, hitelessé teszi a tanultakat, illetve a tananyag átadóját. Mely hitelesség természetesen nem azonos azzal a vaskalapossággal, amit bármilyen önfelkent egylet képes meghirdetni. Miközben a hitelesség egyértelműen igaz a társadalmi körülményekre általában is. Azokkal a körülményekkel, melyeket a gyermek közvetlenül megtapasztal, vagy amelyekkel a szülőkön keresztül szembesül. Ebből a szempontból akkor is lehetnek kétségeink, ha eltekintünk az erkölcs taníthatóságát illető általános kételyektől.

Amikor ugyanis mutyiktól hangos a média, és a másokat emberként is lenéző olyan mondatokat idézhet bárki a hatalomtól, „hogy mindenki annyit ér, amennyit kapar”, akkor legfeljebb az Emmi áll készen a tantárgyi bevezetésekre. Erkölcsileg szinte biztosan. A hétköznapokban természetesen a tanár még megtehet sokat azért, hogy megpróbálja a majdnem lehetetlent. Természetesen számolva azzal, hogy mindenképpen egyfajta kettős mérce fog kialakulni a diákban. Immár az erkölcsiség címkéje alatt fogja megtanulni azt, hogy mi az elvárás, és ehhez képest mit tapasztal a mindennapokban. Később, évek múlva is csak legyintve majd arra, ha valaki a korrupció erkölcstelen voltát fogja emlegetni. Ahogy diplomás munkanélküliként is nyugodtan megpróbálhatja valaki a tanulás fontosságát emlegetni a saját gyermekének. Sok szerencsét hozzá. Hasonló szerencsefaktor alighanem elkél majd a frissen végzett erkölcs-, és etika szakos tanároknak is.

Azért persze jó lenne tudni, hogy a tanításra való készenlét alatt mit ért Balog Zoltán minisztériuma. De alighanem csak a bevezetőben jelzett leltári készenlétet. Lesznek tanárok, és lesznek diákok. Nyilván lesz tanterv is. Alighanem elmesélve, hogy a filozófia nagyjai miként vélekedtek a világ nagy erkölcsi kérdéseiről. Amivel a diák kétségtelenül jobban jár, mint akkor, ha meghallgatja a parlamenti tudósításokat. S jobb, ha a sajtó nagy részétől is inkább tartózkodik. Előállhat tehát egy olyan helyzet, hogy miközben elvárható lehet a mindennapok etikájának ismeretéhez a tájékozottság, annak hiánya csak segítheti az erkölcstan oktatását. Bár, ezt aligha fogja az emberi akkumulátorokért felelős minisztériumi testület leiratban népszerűsíteni a tanároknak. Már csak azért sem, mert magáról, és persze a kormányzati munkáról is kiállítana egyfajta bizonyítványt. Azonban az a lényeg, hogy Hoffmann Rózsa, és csapata készen áll. Számos kérdésre pedig majd csak megszületik a válasz.

Ahogy arra a kérdésre is, hogy akkor a kötelező, a vallást is listázhatóvá tevő, tárgyválasztás diszkriminál-e, vagy sem valójában? Az a minap, tanárképzésben, hangoztatott megfejtés, hogy miért pont a hittan tenné, ha a különböző nyelvek választása sem diszkriminál, nyilvánvalóan butaság. Legfeljebb a tanárképzésben alkalmazott előadó felkészületlenségét jelzi. Amíg ugyanis nyelvi alapon csak igen régen zajlott az emberek, akár gyilkos, megkülönböztetése, vallási, illetve a vallásban is tükröződő származási alapon napjainkban is zajlik. Legyen az akár formális diszkriminálás a világ pár pontján, vagy akár informális. Például, mint amikor valaki Hitler-portrét tetováltat magára. Azt csak remélni lehet, hogy ebből a szempontból a diákok bölcsebbek lesznek a minisztériumoknál. Ahogy remélni lehet azt is, hogy sehol nem fogja annyira végletesen megosztani egy-egy település lakóit, vagy közösségek tagjait az egyes vallásokhoz való kötődés, mint azt a hatalom reméli. Az a hatalom, mely kötelezően tanítandónak tesz valamit, amiről képviselőinek is csak homályos elképzelései vannak. Legyenek azok akár a keresztény emberség, vagy a demokratikus erkölcsi normák. Igaz miért pont a pedagógiáról legyen fogalma egy kormányzatnak, mely már  tizenéves gyermekekkel szemben is csak az erődemonstráció nyelvén ért.

Andrew_s

Kettős mitismérünk

Varga Mihály a parlamentben örül az első negyedéves eredményeknek. Szinte várhatóan meg fognak jelenni majd azok a kormányzati kommentárok, melyeknek előfutárait Rogán Antal pufogtatta el. Miszerint az MSZP nem tud örülni az ország sikerének. Ahogy azok sem, akik nem hiszik el, hogy hamarosan kiönt a tej és a méz a tündérfalvi Dunából. Alkalmasint Brüsszelből sem látják a gazdaság hihetetlen felívelését. De erre már kipróbált a kommunikációs recept: kettős mérce van.

Amely kettős mércében lehet is valami, meg nem is. Annyiban például biztosan kettős a mérce, hogy nyilván más elvárás-rendszer van azokkal szemben, akik bent vannak a szövetségben, és azokkal szemben is, akik nincsenek. Aztán például egyszerű emberek döntenek ott is. Alig vitathatóan szubjektíven sem feltétlenül szeretve azt a kormányzatot, aki burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, de tűrhető rendszerességgel lehülyézi a tisztelt egybegyűlteket. Ahogy egyébként az óvoda nagycsoportjában sem a szocializációs maximum az, ha valaki körberugdalja a csoportot, majd közli, hogy vegyék be a játékba. Jogilag lehet, hogy nem lehet esetleg kizárni, de szeretni nem fogják. Amikor tehát a kormányzat először lebarmolja az EU-t, majd kéregető tenyérrel közelít, akkor az óvodai szinten sem látszik üzemelni. Kívülről nézve biztosan. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a kéregetés kölcsönkérésként, vagy beruházási vágyálmok formájában zajlik. A részletek legfeljebb a visszafizetés módjában, vagy a várható megtérülés formájában térhetnek el. Mely részletek jogilag, politikailag lehetnek jelentősek, de az utca embereinek nem annyira. Azoknak, akik csak azt olvashatják a hírekben, legutóbb például Németországban, hogy már megint a magyar kormánnyal van gond.

Azonban a szubjektív kettős mércéktől eltekintve, és szigorúan a hazai egyes mércéknél maradva is maradhatnak kérdések. Annak ugyanis, aki munkanélküli, és évek óta keres munkát, aligha lesz hihető az a fene nagy munkahelyvédelem. Különösen, ha mostanság szűnt meg a munkahelye. A gazdasági fellendülésről szóló szövegek mögötti recesszió hatására. Az ugyanis sokat számít, hogy milyen viszonyítási alapról tekintünk azokra a sikerjelentésekre, melyeknek egyik tünete a „Magyarország jobban teljesít” című kampány. Egy kissé ugyanis feltűnő, hogy nem igazán van kifejtve, hogy minél is teljesít jobban a magyar hon. A számok kiragadásán is lehet vitatkozni, de a érdekesebb lehet a szemérmetes hallgatás a bázisról. Elvégre biztosan lehet találni olyan időszakot a magyar történelemben, vagy olyan országot a Földön, amivel szemben megáll a kijelentés. Így aztán erősen kérdéses lehet, hogy a magyar kormányzat mennyire alkalmaz kettős mércét. Például olyat, hogy amit tesz az biztosan szuper, és csak az ellenzék látja rosszul az adatokat. Miközben persze mindenki más idióta, és a nép ellensége. Összekeverve a Fideszt a néppel, valamint a szezont a fazonnal.

De maradva a gazdaságnál, még mindig érdekes lehet, hogy mit mihez mérünk. Az ugyanis aligha valószínű, hogy holnaptól minden jó lesz. Azt pedig már sokszor, sokan hallották ebben az országban, hogy „na most veszünk lendületet, és aztán rakétasebességgel emelkedünk”. Legutóbb a realitásoktól elrugaszkodva. De hasonló jelmondatok mentén építette az ország a szocializmust is. A GDP növekedésének győzelmi jelentése tehát nagyon nem mindegy, hogy mihez képest értendő. Ha az európai átlaghoz képest, akkor nagyon jó, és veregessük meg Matolcsy György, valamint Orbán Viktor vállát. Ha azonban mondjuk csak a korábbi, erősen visszaesett teljesítményhez képest, akkor talán nem annyira dicsérendő. Ha ugyanis valaki egy üzletre tegnap nagyon ráfizetet, és ma csak ahhoz képest áll jobban, de még mindig ráfizet, akkor összességében egyaránt bukik. Egyszerűen azért, mert összességében egyaránt veszteséget termel, csak ma talán kevesebbért megy lejmolni, mint tegnap.

Andrew_s

Trianoni gyermekrajzok bakancsa

Június 4.-e a Nemzeti Összetartozás Napja, amikor is az I. Világháborút követő békeszerződés aláírásával pont került az éppen aktuálisnak hitt események végére. Mert az már a történelemből tudjuk, hogy valójában még a II. Világháborút követően sem lehetne azt a bizonyos pontot odatenni a befejezetlen mondatok mögé. Ugyanakkor, miközben iskolai megemlékezéseket tartanak, esetleg önkéntesen spontán kötelező részvétellel, nagyon úgy tűnik, hogy nem is nagyon akaródzik a pontok kitétele. Sokkal inkább szeretnének sokan csupa felkiáltójelekkel gondolkodni, és nyitott kérdőjelekkel emlékezni. Olyan kérdőjelekkel, melyekre nem is akarnak valójában válaszokat.

Már csak azért sem, mert amennyiben sikerülne megtalálni a választ, akkor vége lehetne annak az önfelmentőn búsongó lelki romkocsmákba bolyongó lépcsőházi filozófiának, amiben igazán otthon vannak. Annak a filozófiának, mely nem arról szól, hogy most mi van, hanem sokkal inkább arról, hogy „bezzeg, ha nincs ez, meg az”. De leginkább, ha nincs Trianon, akkor bezzeg. Nagy ívben kikerülve a történelmi körülményeket. Az akkoriakat is, és a maiakat is. Mert azok ismerete olyan zavaró körülmény lenne, amelyek ismeretében a nagy magyar búval-béleltséggel is szakítani kellene. Holott az tulajdonképpen sokak számára az egyetlen létező gondolati koordinátarendszer. Az említett önfelmentés egyetlen létező receptje. Elvégre belőle is sokkal másabb ember lett volna, ha egy általa sosem ismert területet nem csatolnak el Trianonban. Akár még király is lehetett volna, nem igaz? Természetesen nem igaz, ahogy önmagában a történelem sem fekete, vagy fehér. Nem véletlen a mondás, hogy a „mi lett volna, ha”, az nem történelmi kategória. Egyszerűen nem tudjuk ma megmondani, hogy mi lett volna, ha nincs az I. Világháború, ha nincs Trianon, vagy másképpen alakulnak az események. Még akkor sem, ha valahol azért sejtjük azt, hogy a régi nagy-Magyarország határait nagyrészt a Monarchia létének köszönhette. Ahogy a nagy belső piacot, s azt is, hogy belekeveredtünk abba a bizonyos háborúba.

A jelen realitása azonban az, hogy túl vagyunk a háborúkon, és túl vagyunk sok mindenen. Lehet eltöprengeni azon, hogy a ma kocsmában iddogáló atyafi lett volna-e király Trianon nélkül, vagy sem. Azért mégis jobb lenne a jelen helyzetből kihozni azt a maximumot, amit lehet. Így aztán erősen kérdéses pedagógiai tartalommal telhet fel az, amikor Nemzeti Összetartozás Napja iskolai megmozdulásokkal, és gyermekrajzpályázatokkal emlékeznek meg a békekötés napjáról. Nem vitatva természetesen azt sem, hogy az agyonhallgatás sem jó. A történelmünkhöz, a közös múltunkhoz éppen úgy hozzátartozik az a bizonyos békekötés is, mint annyi más. A megbeszélhetetlen hallgatás romboló hatását ismerjük ebben, és megannyi más esetben is. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az ifjúságot megérintő megmozdulásoknak igenis van kondicionáló hatása. Akkor tehát, amikor az I. Világháborút lezáró békekötés kapcsán csak a határok feletti polemizálás zajlik, és örökítődik át, akkor annak lesz kondicionáló hatása. Jól lemérhető ez azon a gyermekrajz-pályázaton is, melyet a „Nemzeti Összetartozás Napja” címet viselő Facebook-oldal galériájában tekinthetünk meg. Nem egy kép esetében óhatatlanul felidézve a jelmondatot: „Csonka Magyarország nem ország, Egész-Magyarország mennyország”.

Amiről nyilván nem az a gyermek tehet, aki rajzával egy számára közvetített értékrendnek, elvárásnak kíván eleget tenni. S még azt sem állítva, hogy örülni kell Trianonnak. Az azonban világos, hogy az idézett jelmondatba sűrített pedagógiai mondanivaló vesztessé tesz. Vesztessé tesz, mert azt sugallja, hogy a jelen országot nyugodtan és nagy ívben fütyüld le. Elvégre, ha nem élhetsz a Monarchia-kori országban, akkor egy senki vagy. Egy semmiben élő senki. Egy nemzetiségi hulladék, aki nyugodtan rombolhatja azt, ami van, hiszen ez nem is ország, nem is haza. Csak egy semmi. Márpedig a gyermekek fogékonyak a rejtett tantervekre, a mögöttes pedagógiai tartalmakra. Nagyon is jól tudták, és tudják ezt azok, akik a diktatúrák fanatikus híveinek és alattvalóinak nevelését a kisgyermekkortól kezdik meg. Nem feledkezve meg természetesen arról sem, hogy a meséken pallérozott igazságérzet a mennyország elvesztése kapcsán bűnösért kiált. Tehát nagyon egyszerű kielégíteni ezt a vágyat azzal, hogy Te fiam, vagy lányom, azért vagy egy sehonnai senki, mert ezek, vagy azok tehetnek róla. Nem csak vesztessé, hanem egy megkeseredett vesztessé, és egy bűnbakkereső vesztessé kondicionálva a gyermeket.

Olyanná, aki minden őt ért problémáért könnyedén fog valaki mást kiáltani ki felelősnek. Olyanná, aki mindig valami csodától, vezértől, glóriás parancsnoktól fogja várni a megigazulást. Hiszen ő csak egy csonka izében élő senki. Aki csak akkor fog igazán számítani, ha ez a helyzet megszűnik. Aki nem is baj, ha nem hozza ki magából a maximumot, és nem is dolgozik a jelen ország javára. Hiszen szinte egyenesen bűnt követne el, ha nem firkálná össze a falakat, ha nem taposná szét a másik hátán a kutyagumit, ha tenne valamit, amitől a jelen Magyarország szebb, jobb, élhetőbb lenne. Olyanná nevelődve tehát a történelmi búskomorság hullámai között, aki az olyan mondatokra, mint a „Ne azt nézd, hogy mit tud tenni a haza érted, hanem azt hogy te mit tudsz tenni a hazáért”, értetlenül kerek szemekkel néz. Hogy má’ most m'é'? Ezért? Ugyan már!

Holott, azt hiszem, a valós nemzeti összetartozást sokkal inkább szolgálná az, ha abban az országban érezné magát jól valaki, ahol élni adatott számára. Akkor talán kevesebb kesergéssel, de több tenni akarással nézhetne a következő generáció a jövőbe. Még akkor is, ha tudjuk, a bakancsba menetelő lábfejtől büdösödött már sokszor a közös sátor. De talán akkor lenne erő elküldeni lábat-, és olykor szájat mosni azokat a bizonyos menetelőket.

Andrew_s

Selmeczi szólt az erkölcsről

Bajnai Gordon azt merészelte mondani, hogy a leendő választáson, 2014-ben, el fogják a választók zavarni azt a kormányt, melyet „csak a dohány érdekel”. Kihúzva ezzel a gyufát a Fidesz nevében megszólaló Selmeczi Gabriellánál, aki szerint Bajnai Gordon egyenlő a zéró erkölccsel, no meg a zéró hozzáértéssel. Ami azért alighanem fenntartással kezelendő kijelentés lehet pont az említett hölgy szájából. Már csak hozzáértésileg is, mivel aligha tekinthető az igazmondás és a hozzáértés csúcsának a magánpénztárak sorsának intézése.

Már akkor, ha a hozzáértését nem az minősíti, hogy milyen hatékonysággal lehetett a pénzeket beolvasztani a költségvetés réseibe. Lassan a nyomukat is eltüntetve a milliárdoknak. Miközben azért nem árt emlékezni arra, hogy Orbán Viktor a közelébe sem mert menni egy nyílt és manipulálatlan vitának Bajnai Gordonnal. Alighanem felmérve azt, hogy a hordószónoklatok, és az obersovszky-díjas mikrofonállványok nélkül nem biztosan kerekedne felül. A korábban, Kósa Lajos által, előadott magyarázat roppant gyengécske. Alkalmasint a miniszterelnök a kabinetjéből sem jelölt senkit a vitára maga helyett. Ami jelzés értékkel is bírhat, mivel vagy nem elég erkölcsös ahhoz, hogy ne nézze le a vitára kihívót, vagy a kabinetjében sem talált olyan szakembert, akiből kinézte volna a szakmai vitaképességet. Selmeczi Gabriellára bízhatjuk annak eldöntését, hogy melyik verzió a szimpatikusabb. Illetve melyik írja le jobban a nagyobbik kormányzó párt valós állapotát. Miközben természetesen lehet emlékeznünk a közelmúlt aktuális gumicsontjára, a trafik-mutyikra is.

A politikába belefolyó gazdasági, illetve a gazdaságra ráterjedő politikai korrupció esetei akkor sem igazán képviselik az erkölcs csúcsát, ha félretesszük Bajnai Gordon pártállását. Azt ugyanis talán bárki beláthatja, hogy nincs az a liba-ügy, ami meg nem történtté teheti a trafikok ügyét. Attól ugyanis, ha Bajnai Gordon holnapról eltűnne a politikai közéletből, a trafikok ügye még itt maradna. A Fidesz képviselőinek, de szavazóinak is, érdemes lenne talán ezzel is számot vetnie. Különösen akkor, amikor szóvivői szinten kezdenek el másokat minősíteni. Mármint úgy általában. Mert a feltétlen hívek szemében nyilvánvalóan a felséggyalázással egyenértékű bűn lehet a vezér mondandóit megkérdőjelezni. Még akkor is, amikor saját magát sikerül bevinnie az erdőbe. Mint például éppen a trafik-ügyletek kapcsán, amikor úgy utasította el a politikai befolyás vádját, hogy közben egy adatkezelési lólábat tett az asztal közepére. Azonban az is valószínű, hogy a hívek mindebből csak a vádak cáfolatát akarják meghallani. Következésképpen akár teljes immunitást élveznek, élvezhetnek a teljes tartalommal szemben. S bár ez a hatás minden feltétel nélküli hit esetében létezik, mindenképpen veszélyesebb lehet, ha a hatalom által megtámogatva, a hatalom képviselői élnek vissza ezzel.

Így aztán nyilván egészen másként értékeli Selmeczi Gabriella nyilatkozatát is más-más szemüvegen keresztül fogják értékelni azok, akik a Fidesz feltétlen hívei, és azok is, akik a másik tábort vélik erősíteni. Ezt a véleményalkotási jogot kár is lenne elvitatni bárkitől. Ami elvárható lehet, az a tényszerűség. Bár, ez nyilván nyomasztó lehet akkor, amikor a tények előli menekülés lehet a hatalmi centrum által elvárt magyarázkodás. Ilyen esetekben a hangulatkeltés eszköztára könnyebben elérhetővé válhat. Ebből a szempontból érthetővé válik az, hogy miért most kellett leporolni a szerencsétlen víziszárnyasok ügyét, és miért kell Selmeczi Gabriellának ismét mikrofont ragadnia egy kis minősítgetésért. Egyszerűen nem igazán maradhatott sok szakértelem és tényanyag a tarsolyban. Vagy, ha igen, a látszat mégis inkább a nemlegesség irányába mutat. Egyébként ezt a látszatot erősíti az egykor nyugdíj védelemre felesküdött hölgy megszólalása is. Valahogy azt a látszatot keltve, hogy a Fidesz szóvivői garnitúrájából még mindig ő lehet az, aki a híveket meg tudja szólítani. Ez már önmagában sem nagy dicsőség. Már csak azért sem, mert sok újat sem tudott hozzátenni ahhoz a refrénhez, melynek sulykolását még Rogán Antal kezdte el tavaly.

Andrew_s

Szociális éretlenség Hitlerrel kivarrva

Forrás: Gépnarancs

A tetoválás megkülönböztető ereje nyilvánvaló. Nincs ez másként akkor sem, ha egy harcművész gondolja úgy, hogy testére Hitler-, illetve Szálasi-portré kell, hogy kerüljön a horogkereszt társaságában. Miközben persze lehet a gondolati szabadság eszméi nevében kifogásolni azt, ha valaki ebben kifogásolni valót lát. Azért figyelembe kellene venni azt, hogy amikor egy MMA (Mixed Martial Arts) –harcos a szorítóba lép félmeztelenül, akkor mindenképpen élő hirdetőtáblaként s szerepel.

Az, hogy most Prágában majd nem kerülhet sor, az nem az önmérséklet eredménye. Szó nincs arról, hogy Petrovszki Attila hirtelen meggondolta volna magát arra nézve, amit korábban nyilatkozott a tetkókról. Viszont a prágai bajnokság sponzorai olyan mértékben találták vállalhatatlannak, hogy sorra visszaléptek a támogatástól. Így aztán a szervezők törölték a magyar versenyző valamennyi mérkőzését. Felmérték ugyanis, hogy az antifasiszták elvárásaival, illetve az emberiességi jóérzéssel egyaránt megütközve csak vesztesi lehetnek a magyar versenyző bőrfestményeinek. Ellentétben azzal, hogy hazánkban mintha senki nem reagált volna ugyanezen tetoválások versenyeken való népszerűsítésére. Miközben azért érdekelt volna Wittner Mária kirohanása akkor, ha egy versenyző mondjuk egy egész hátát beborító vörös csillagot varrat magára. Mondjuk a jól ismert Marx-Lenin-Sztálin portrétrióval tarkítva, és a kommunista internacionálé jelmondataival körítve. De valamiért persze ilyen harcművészről nem szól a sajtó.

Ami nyilvánvalóan nem azt jelzi, hogy a harcművészek és ketrecharcosok fasiszták lennének. Azt azonban igen, hogy valamiért trendinek tűnhet a fasiszta jelkép, és szlogentárból választani önkifejezési eszközt. Ahogy azt is, hogy senki nem emelgetett a fiatalembernek semmi figyelmeztetést erre nézve. Nem csak abban az irányban, hogy gond lehet a nemzetközi karrierrel. De arra nézve sem, hogy talán mégsem teljesen üdvözítő a nemzeti szocializmus eszméit hirdetni. Így, miközben a ketrecharcosok általában szinte biztosan nem fasiszták, a hazai mérkőzések szervezőinek mégsem volt bátorsága, illetve akarata ahhoz, hogy kitiltsák az önkényuralmi jelképek hirdetését a mérkőzésekről. Világosan jelezve, hogy puszta szóvirágnak vehető minden kísérlet a hazai szélsőségek jelentőségének kormányzati alulértékelése. Amíg ugyanis támogatókat lehet szerezni egy versenyhez, illetve a nézők sem tüntetnek távolmaradásukkal, addig aligha fog odahatni bárki is Petrovszki Attilára és elvtársaira. Például olyanokat mondva, hogy „vagy a fellépés, vagy tetoválások”.

Különleges tehetségek esetén esetleg az utóbbi kijelentés mellé odatenni a lézeres eltávolítás költségeit is. Esetleg egy történelmi korrepetálás költségeivel egyetemben. Mert azért az alapvető probléma mégis inkább a történelmi körülmények és előzmények kórosnak mondható ismerethiányában keresendő. Az ugyanis talán túlzott elvárás lehet, hogy valaki felmérje a rasszizmuson alapuló ideológiák visszás voltát. Azt, hogy bárki ott találhatja magát a diszkriminált oldalon. S a nagy pofonok aligha védenek a tetoválásban nagy bátran vállalt hitleri metódusok legtöbbje ellen. De ennek felméréséhez például empátia kellene. Amelyre talán lehet nevelni valakit, de aligha tehető a történelemmel ellentétben, érettségi tárggyá. Legfeljebb a szociális érettség fokmérőjévé. Visszakanyarodva oda, hogy a magukra horogkeresztet tetoválók, és azt propagálók tanárai sem lehetnek teljesen felhőtlenül büszkék a nevelési teljesítményükre. Ám ez már egy nagyon másik történet, és messzire kanyarodna el küzdősportoktól.

A sportpolitika, és általában a politika általános színvonalát azért valamilyen szinten mégis jelzik a jelen események. Az, hogy Prágába kell eljutnia egy eredményei alapján talán tehetséges sportolónak egy, a horogkeresztet el nem ismerő, visszajelzéshez.

Andrew_s

Merkel a szellőztetés előtt

Forrás: Gépnarancs

A németek pénzére ugyan lehet, hogy csak közvetve tart a magyar miniszterelnök igényt. Azonban ez nem jelenti azt, hogy az EU-n belül igencsak jelentős szerepet játszó németek ne figyelnének Orbán Viktor kormányának ténykedésére. Ennek a bohócos videó nyilvánvalóan csak egyfajta nézőpontját közvetítette. Tulajdonképpen a jéghegy csúcsát mutatva meg.

Jól mutatta ezt az a felszólalás Angela Merkel-től, mely európai kontextusba, az unió szempontjából tekintve emlékezett meg hazánkról. Kiemelve azt, hogy bár szinte semmivel nincs megelégedve, azért esze ágában sincs kipöckölni az országot a szövetségből. Azzal, hogy „az Európai Unióból való kizárást nem érdemes kilátásba helyezni”, mivel akkor a szövetség befolyása, nyomás gyakorló képessége erősen korlátozódik. Amely korlátozódás egyébként aligha jelenti az eszközök hiányát, vagy azok gyengeségét. Végső soron még az is előfordulhat, hogy a kormány feltétlen híveinek, illetve az EU-szkeptikusoknak, akkor sem lenne oka fellélegezni, ha ez a kizárás bekövetkezne. Az alkalmazható eszközök sajátos módon ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy nem erősebbek lennének.

Amíg ugyanis az ország a szövetség tagja, addig az informális véleményezéseknek, üzeneteknek, és az enyhébb, konzultatív jellegű megoldásoknak is tere van. Amikor kívülállóként válhat szükségessé a korábbi beruházások védelme, valamint a demokratikus módszertan bizonyos elemeire való emlékeztetés, akkor ezek a megoldások nem feltétlenül megvalósíthatóak. Miközben számos gazdasági, illetve politikai lehetőség adott maradhat. Anélkül, hogy ezekért drukkolnék, de azért ismert a történelemből a gazdasági blokád, és a politikai elszigetelés intézménye. Amit, ismerve a történelmi eseteket, aligha szeretnének sokan megtapasztalni. Már csak azért sem, mivel a hazai gazdaság meglehetősen kitett gazdaságnak tekinthető, és az állampapírok eladásával elég forró pénzek is bekerülhettek a hazai gazdaságba. Nem valószínű ugyanis, hogy a negatív növekedést jelző recesszió túl biztató fedezetet nyújtana a kamatok kifizetésére. S erősen kérdéses az, hogy mennyire sikerült hosszú távon megtérülő beruházásokba, és mennyire a gyakorlatilag azonnali felélést jelentő irányokba csatornázni a hiteleket.

De persze a forró pénzek kivonása nélkül is kellemetlen napoknak nézhet elé az ország, ha lemond a szövetségen belüli enyhébb megoldásokról. Angela Merkel nyilatkozata így akár egy burkolt figyelmeztetés is lehet. Arra nézve, hogy egyelőre az unió egyik vezető hatalma nem kívánja kirekeszteni az országot a szövetségen belüli megoldásokból. Annak ellenére, hogy a magyar kormányzat már a The New York Times márciusi elemzése szerint is meglehetősen próbálgatja határokat. Sajátos módon egyébként ez még jól is jöhet az Európai Uniónak. Miközben ugyanis magyar kormányzati lépések feszegetik az uniós tűrőképességet, a szövetségi szabályokba lefektetésre, kodifikálásra kerülhetnek azok az eljárási szabályok, amelyekkel kezelhetők az orbanizmus tünetei. Olyan szabályok, melyekre korábban azért sem volt szükség, mert úri társaságban általában nem divat az alá az asztal alá üríteni, amiről étkeznek. Angela Merkel tehát már csak azért is kipróbálhatja a kezelést a termen belül, mert így nem kell külön demonstrálni, hogy az említett akció milyen mérgezően büdös lehet mindenkinek.

Andrew_s

Unortodox sírgyalázó

Forrás: http://www.wellsphere.com/

A szociális temetések megváltoztatott intézményrendszere kellően megmozgatta az emberek fantáziáját. A legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel vélemények arról a morbidnak tűnő ötletről, aminek mozgatórugója a temetkezéseken való spórolás. Egybekötve a munkára neveléssel, mivel csak annak járna a segítség, aki tevőleges részt vállal a halott elkaparásában. Ezzel tulajdonképpen Orbán Viktor kedvenc szlogenjének, a temetésekre alkalmazott, forgatókönyvét is visszatükrözi.

Természetesen önmagában nem azzal van baj, hogy aki akar, vegyen részt tevőlegesen a temetésben, mivel bárki érezhet erre lelki ráhangoltságot. Ahogy régen se volt ritka, hogy a barátok, ismerősök segítettek a halott utolsó útjának előkészítésében. A probléma a kötelezőséggel van. Azzal, ami nem teszi lehetővé, hogy a kegyeleti aktust ne valami kötelező gyakorlatnak élje meg az, akinek egyébként is elég lelki problémát okozhat az elszenvedett veszteség. Alig hiszem azonban, hogy ezzel a véleménnyel is újat írnék le, mivel a tervezetet elmondta már más is embertelennek, és alapvetően cinikusnak. Miközben lehet egy teljesen kiszámított hatása is.

Amikor ugyanis kényszerből kell közreműködni valaki elbúcsúztatásában, eltemetésében, akkor ez sokszor csak úgy működik, ha megszakadnak az érzelmi szálak. Akkor, ha a halott valamilyen fomában tárgyiasul. Jól mutatták ezt azok a helyzetek, amikor például a II. Világháború koncentrációs táboraiban kényszerítették a rabokat egymás földi maradványainak eltakarításában. Ahogy a másik oldalt mutatják azok a helyzetek, amikor valaki még a szívéhez nőtt állat eltemetésében sem tud aktívan részt venni. Igaz, az ember nem olyan. Egy embernek, lett légyen az akár kormányzati szereplő, nem okoz problémát az, hogy visszaéljen egy másik ember egzisztenciális kiszolgáltatottságával. Miközben előfordulhat az is, szívest, örömest hoz létre ilyen helyzetet. Amikor ugyanis a másikat kényszeríteni képes, bármilyen enyhe és puha is a látszólagos kényszer, akkor mindenképpen fitogtathatja a hatalmát. Márpedig mi lehet kedvesebb valakinek a hatalomvágy űzte pszichikai függőség során, mint az, amikor egy másik ember érzelmeit is meg tudja törni. Ahogy a prostitúcióra kényszerítés egyik eszköze is pontosan ez. Az érzelmek megtörése, és az emberek tárgyiasulása.

Amikor tehát a temetkezésben való segítséget egyfajta kényszerfeltétellé teszik, akkor az morálisan alig tér el a lányokat piacon vásárló emberkufárok moralitásától. A csináld-magad sírásás meghirdetése tehát látszólag anyagi megtakarítást jelent. Már akkor, ha valaki a hozzátartozóját nem egy tömegsírba akarja elkaparva tudni. Ugyanakkor pontosan abba az irányba hat, amelyet a politika kijelölt az egzisztenciális zsarolással fűszerezett ösvényen. Amikor ugyanis az emberek elfásulnak, és érzelmileg is elidegenedettek, akkor sokkal jobb hatásfokkal manipulálhatóak. Márpedig jelenleg az oktatáspolitika, az unortodox workfare, a segélyezési rendszer, s több más is ebbe az irányba mutat. Nevezetesen abba az irányba, hogy a hatalomnak nem polgártársak, hanem bármire rákényszeríthető alattvalók kellenek.

Ebben az unortodox temetési segély csak egy morzsa. Kicsi, gusztustalan, zombiknak való morzsa ugyan, de csak egy morzsa. Egy apró adalék csupán ahhoz, hogy minél több emberen gyakorlatozhasson az, akinek a másokon való hatalom jelenti az önmegvalósítás egyetlen lehetséges útját. Elvégre az, aki tehetségével, ügyességével, tudásával nem tud kitűnni a többiek közül, még mindig kérkedhet azzal, hogy bárkivel bármit megtehet. Smasszersallereket osztogatva.

Andrew_s

Pedagógusok SzOT-kara

Forrás: tozsdeforum.hu

A jelenlegi kormányzati, kormányfői ténykedések történelmi párhuzamairól már magam is írtam korábban. Most a Történelemtanárok Egylete, elnöke, Miklósi László emlegetett ilyeneket a pedagógusok karának létrehozása kapcsán. Holott a kötelező, vagy gyakorlatilag kötelező kamarai tagságok korántsem mostanság kerültek először bevezetésre. Nem vitatva természetesen, hogy minden esetben kérdéses lehet az, ha a hatalom hoz létre, felülről lefele gyakorolva nyomást, egy olyan szervezetet, melynek a tagok érdekeit kellene képviselni.

Ugyanakkor ez az iskola világában érthetően jobban kiveri a biztosítékot, mint sok más területen. Ha ugyanis a tanárnak írnak elő mintegy gondolkodási mintát, akkor ez óhatatlanul generációkra kihatva fogja meghatározni a kimeneti oldalt. Ráadásul olyan szinten, ami később az egyén személyiségében fog tükröződni, és családi kapcsolatain keresztül öröklődni. Nem véletlen, hogy a diktatúrák mindig is komoly gondot fordítottak az ifjúságpolitikára. Elvégre a gyermekekbe belenevelt eszmék nagyon mélyre ágyazódnak be. Beleértve akár az állam feltétlen hatalmának feltétlen tiszteletét, és a csak kivételezettnek kijáró kivételt az elvárt szervilizmus alól. S természetesen annak elvárását is, hogy az állam gondoskodjon mindenkor, mindenről, és mindenkiről. Nyilvánvalóan nem közvetlenül, de a „gondolkodunk is helyetted” szemléletének iskolai megvalósítása kapcsán mindenképpen.

A fentiek egyébként jól lemérhetőek a jelenlegi negyvenes-ötvenes és idősebb korosztályok esetében. Tömegek rettegnek a döntési, cselekvési felelősségtől, és ülnek mereven a kondérban, miközben alulról Orbán Viktor melegíti lelkesen. Ugyanakkor csak a kocsmába morogva várják el, hogy a kormányzat oldjon meg olyan kérdéseket, melyek közül számos esetben csak akkor lehet a hatalomnak döntési kompetenciája, ha az egyén szabadságfokaiból számosat kisajátít magának. Az a hatalom, melynek akár nyilvánvaló korrupcióját is bénultan figyeli a társadalom jó része. A családon belüli öröklődést pedig mutatja az, hogy sok diák tulajdonképpen a családjával is szembe cselekszik, amikor kimegy az utcára. Miközben sokan nem a közös sorson akarnak változtatni, hanem kitérnek a közös döntési felelősség elől. Arra is jó lehet emlékezni, hogy az a kollégium, mely a Bibó nevét viseli, annak idején korántsem az ellenzék számára került létrehozásra. Sokkal inkább a pártkáderek, a kiválasztott réteg újratermelését szolgálta. Belenevelve az MSZMP-tagok gyermekeibe, hogy ők a kivételezettek, akik szinte mindent megtehetnek. Egyben azt a szemléletet is örökül hagyva, hogy „egy a zászló, egy az eszme”. Függetlenül attól, hogy milyen cédulkákkal is fedik be a kilógó lólábak egy-egy darabkáját.

Attól ugyanis, hogy a gondolkodási sablonokat nem párthatározatok végrehajtási utasításainak hívják, hanem etikai kódexnek, attól még azok, amik. Nem azért, mintha nem lennének ildomosak egyes szakmákban az egységes etikai ajánlások. Azonban ezeknek a különböző, alulról építkező szakmai szervezetek kompromisszumai alapján, egy közös metszetként kellene előállnia. Nem egy központilag létrehozott egyetlen szervezet által kialakítva. Különösen nem úgy, hogy a szervezetet és a kötelező tagságot is törvénybe égetik. Olyan kitételekkel, amit Miklósi László is kiemelt a Magyar Pedagógus Kar (MPK) kapcsán: „A Kar tagja a tevékenysége során tudomására jutott információkat csak a Kar jogos érdekeinek, működésének, a közszolgálat érdekeinek, működésének veszélyeztetése, valamint a személyhez fűződő jogok megsértése nélkül hozhatja nyilvánosságra.” Melyből világosan látszik ugyanaz a centrális momentum, mely annak idején az üzemi kevés-szögek, a Párt-SzOT-Igazgató háromszögek döntési rendszerét idézi. A Kar jogos érdeke lehet például a vezetők, mint személyek politikai mutyija. Amiről a tag a fentiek értelmében nem nyilatkozhat, és nyilvános véleménye sem lehet. Azaz nem fordulhat a nyilvánossághoz, ha esetleg ilyen jellegű hatalmi visszaélést tapasztal. S tulajdonképpen senkihez, hiszen még egy feljelentés is egyfajta nyilvánosságra hozást jelent.

Az ilyen jellegű szabályozás teljesen hasonlít ahhoz, amikor az MSZMP, mint párt, és az egyetlen szakszervezeti testület belügyeit csak a saját körökön belül lehetett megvitatni. Legfeljebb csendben, érdemei elismerése mellett, félreállítva a vétkest. De sosem publikálva a tevékenységet. Márpedig az MPK-nak a centralizált oktatás következtében szinte minden pedagógus valós, vagy potenciális tagja lesz, mint olyan, aki a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ alkalmazottja. Így az MPK előírásai, az az etikai kódex, melynek alapja a „hűség”, világosan visszahozza ugyanazokat a korlátokat, melyek a rendszerváltás előtt voltak ismertek. Olyan körülmények között, amikor az Orbán Viktor által nem támadott, de mindenki által elismert diktatúra egy puha formája létezett a legvidámabb barakkban.

Nem vonva kétségbe természetesen, hogy a hatalom számára ez nagy könnyebbség. Lévén egyetlen érdemi szakmai szervezet, nem kell hosszas egyeztető tárgyalásokkal bajmolódni. S mert ezt a szervezetet a hatalom maga hozta létre, nagy ellenkezésre sem kell számítani. Az persze egy másik kérdés, hogy egy ilyen fordulat esetén mit reagál a jelenleg létező érdekvédelmi szervezetek vezetése. Nem feledve természetesen, hogy pont a pedagógusok rendszerváltó szervezetének egyik prominense volt a Fidesz egykori frakcióvezetője, Pokorni Zoltán is. Galló Istvánnénak, a Pedagógusok Szakszervezetének elnökének a reakciója arra szorítkozott, hogy reménykedik, az MPK kizárólagos szakmai tevékenységébe. Ami a fentiek alapján gyakorlatilag az orbanista embertípus kinevelésének elősegítése. Amennyiben ez a reakció az egyetlen, és a Nol ezt idéző tudósítása pontos, akkor tulajdonképpen az is kérdés lehet, hogy a PSz elnök-asszonya még meddig kívánja betölteni az említett posztot. Mert amennyiben tényleg ennyire úrrá lett rajta a hatalom kiszolgálásának vágya, akkor remélhetőleg hamarosan a lemondásával tüntet a demokratikus értékek védelme érdekében.

Andrew_s

Beszéd és zacc Helsinkiben

Orbán Viktor beszédet mondott Helsinkiben az egyetemen, és abban leszögezte, hogy tulajdonképpen nincs szükségünk túlságosan a németek, illetve a finnek pénzére sem. Talán azért, mert miután betársulunk az azeri bélyeg-bizniszbe, mi fogunk kölcsönadni az egész világnak. Rögtön azt követően, hogy a matolcsyánus unortodox gazdaságpolitikát még a Szíriusz-lakók is másolni fogják. Közvetlenül az égbe sugárzott tündérmese-könyv bitjeiből kiolvasva.

Talán erről is tárgyalt Jyrki Katainen finn miniszterelnökkel, miután kifejtette, hogy történelmileg a poszt-kommunista blokk testületi belépése lett volna ildomos az EU-ba. Mármint rögtön a rendszerváltást követően. Annyira, hogy elmaradása nemmás, mint történelmi hiba. Igaz ugyan, hogy egy klub tagságához általában kell egy klub, és kell az, aki be akar lépni, de ilyen apróságokkal igazán kár is foglalkozni. Elvégre az EU érezze magát megtisztelve, ha valaki be akar lépni oda. Ami természetesen igaz lehet a hazafiság oldaláról, de azért a realitásoktól kissé messze esik. Legalább annyira, mint a közrabszolgaprogramon alapuló workfare, és az unortodox gazdaságpolitika jó néhány eleme. Arról a demokrácia-deficitről nem is beszélve, ami alapján lassan csak a világ még létező diktatúráinak konszolidált példányaihoz lehet mérni a hazai viszonyokat. De ez egy másik fejtegetés tárgya lehetne. Bár a kérdést magam is többször próbáltam körbejárni.

Az azonban nagyon úgy tűnik, hogy megint az került napirendre, hogy a kapott sallerektől térdre ereszkedve éppen nem a fenekedős korszakát éli a miniszterelnök. Esetleg csak sikerült meggyőzni, hogy most ismét egy EU-barátságot sugalló beszéd lenne soron. Azt követően. miután mindenféle összeesküvősdis poénokat szórt szét a világba. Mármint a hazai viszonyokat kritizáló politikusokkal szembe. Kissé zavart okozva talán, hogy amikor a baloldal rémes ügynökeit véli látni a kritikusokban, akkor miért lett volna neki jó, ha a rendszerváltás utáni azonnali belépés különösen megemelhette volna az egy kormányzatra eső komcsizási koefficienst. Igaz ugyan, hogy komcsizni elsősorban, a Fidesz soraiban ülő volt MSZMP-tagok ellenére, a kormánypárt szokott, de ilyen apróság szintén nem szokott zavarni egy igazi demagógot. Ugyanakkor alighanem azon a síkon gondolta Orbán Viktor találkoztatni a párhuzamosokat, ami éppen a „szabad nekünk pénzt adnotok, mert az nektek a megtisztelő” címkét viseli.

Amikor ugyanis külföldi cégektől várja el, hogy a különadók által, a hazai leányvállalatok gazdálkodásában, okozott lékeket az anyacégek tömködjék be, akkor egyébként éppen, hogy a külföldiektől remél pénzt. Igaz, ezzel a populista demagógia, és a kamatok szintjén lecsaphat egy-egy muslicát. Azt ugyanis sokaknak kellemes lehet hallani, hogy jól megvágják azokat a fránya multikat. Ugyanakkor a különadó az nem hitel, tehát kamatvonzat nélkül lehet lenyúlni. Már akkor, ha a külföldi anyavállalat, lett légyen akár német is, hajlandó kipótolni a kasszát. Ilyenkor természetesen mégis csak igényt tart Orbán Viktor a németek, és mindenki más pénzére. Így, ha ezt a forgatókönyvet nézzük, akkor a kijelentés a badarság kategóriája. Természetesen a multik sem csapolhatók tetszőlegesen. Ebben az esetben a hazai beruházások száma csökkenhet, és a padló-közelbe küldött magyar leányvállalatok dolgozói is kezdhetnek gyúrni a közmunkára. Mely utóbbi költsége szintén a költségvetést terheli. Ha tehát a miniszterelnök tényleg, még közvetve sem számít például a német pénzekre, akkor ezzel tulajdonképpen a német tulajdonú cégeknek megüzente a várható államosítást, illetve a leányvállalatok tönkretételét. De ez a jelen.

Ami a rendszerváltáskori EU-ba való belépést illeti, ott is található egy elegánsnak ugyan nem nevezhető, de azért létező kommunikációs csapda. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy el lehet kezdeni a kommunikációt az EU mintegy történelmi bűneinek bővítése felé. Mert nyilvánvaló, hogy a szovjet érdekszférából kiszabadult államokat azonnal nevére kellett volna vennie az EU-nak. S mindjárt fel is tőkésíteni természetesen. Számolatlanul öntve a pénzt az államilag centralizált igazgatásba, és gazdaságirányításba. Ez a megoldás kétségtelenül egy hatékonytalan és pénzpazarló megoldás lett volna az EU részéről, miközben konzerválta volna a szocreál igazgatási rendszert. Kétségtelenül megspórolva a kormányfőnek azokat az erőfeszítéseket, amivel jelenleg próbálja pozícióba betonozni a maga centrális erőterét. Ennek elmaradása kétségtelenül lehet történelmi bűn a miniszterelnök szemében. Azonban nem okvetlenül kell feltételezni, hogy az EU szakpolitikusai a múltban is hülyék voltak, és a jelenben is hülyék. Ennek a feltételezésnek az elhagyása ugyanis nem szervilizmus, hanem a tárgyaló partnerek tiszteletben tartása.

Igaz, csak olyan szinten, ahol nem a sallerekkel való kocsmai fenyegetődzés jelenti a tárgyalási alapot. Az, amikor köztörvényes gyilkos hazaküldésével és emlékbélyeg kibocsátásával fényezik a tárgyaló fél alfelét, akkor az sokkal inkább sorolható a szervilizmus kategóriájába. Bár az is elképzelhető, hogy aki csak a falusi kocsmák, és a b-közép szintjén ismeri az erő-szakon végzett ököljogot, az nem érzékeli a különbséget. S ezért tekintheti történelmi hibának, hogy neki, aki talajvízként tört fel a pártállami rendszer televényéből, nem nyújtotta át az EU a pénzt, a paripát, és a hordót. Esetleg mindjárt az egyesült Európa királyának is koronázva.

Andrew_s

Üzenet az Aliyev-bélyeg alól

Heydar Aliyev a Pentagonban 1997-ben.
Forrás: 444.hu

Az azeri orgyilkos kiadása és előléptetéses szabadon-engedése után tegye fel a kezét az, akit meglep a hazai erőcentrum, és a bakui vezetés közti egyeztetések mélyülése. Ennek csak egyik, noha feltűnő tünete az az emlékbélyeg, melyet elvileg még csak nem is a kormány adott ki. A Magyar Posta ugyebár a saját szakállára intézte az azeri nagykövetséggel. Mi meg elhisszük. Ha a Fidesz valamelyik szócsöve még esetleg nem mondta volna, akkor is lefogadnám, hogy ez lesz a mentség.

A Magyar Posta központjában majd megtalálják az aktuális bűnbakot, ha nagyon muszáj. Holott azért elég nyilvánvaló, hogy a bélyegek világa általában is tükrözi azt a politikai, társadalmi környezetet, amelyben a rajzoló nyomóformába önti mondanivalóját. Ebből a szempontból szinte teljesen mindegy, hogy az a bélyeg, ami Heydar Aliyev kilencvenedik születésnapjára emlékezik, kinek a fejéből pattant ki ötletként. Ahogy többször írtam, egy idő után nem kell a centrumnak irányítani. A világos hatalmi üzenetek mentén kialakul az öncenzúrázott, és túlteljesítő csinovnyikok hálózata. A rendszer önjáró, önszabályozó. S bár kontraszelektált, de éppen ezért lojális. Amikor tehát megjelenik az említett bélyeg annak emlékére, aki számos örmény életért felel, és életútja a sztálini világ csinovnyikjától halad a mába, óhatatlanul üzen.

Arról is, hogy valaki jó ötletnek tekintette kiadni. Ez lehetett akár az azeri nagykövet is. Őt nyilván hajtotta a maga teljesítési kényszere. Az, amivel otthon el kell számolnia. Elítélni tehát nincs miért. Az is nyilvánvaló, hogy csak akkor tarthatta a felvetést keresztül vihetőnek, ha erre nézve pozitív válaszra számíthatott. Maga a kérés tehát azt sugallja, hogy a hazai politikából erős, az azeri érdekek felé elfogult visszajelzéseket kaphatott korábban. Ha ilyen visszajelzés nem érkezett, és a postán ötlötte ki valaki, akkor maga az ötlet lehet az említett visszajelzés. Ha tehát bárkinek kétsége lehetett volna korábban arról, hogy kormány az azeri érdekszférába, és politikai viszonyokba sorolandónak tekinti Magyarországot, akkor annak ettől a szimbolikus gesztustól is oszolhat a kétség.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ötlet csak egy pontja a bélyeg kiadásának. Az ötletet el is lehet utasítani. Amikor tehát nem utasítják el az ötletet, hanem megtervezik, és kiadásra előkészítik, akkor az világosan jelzi, hogy valaki tényleg egyfajta példának tekinti Heydar Aliyevet. Esetleg csak azt gondolja, hogy a hatalmi centrumban megszerzi az aktuális piros pontját, mert feltételezése szerint ott pozitív gesztusnak számít majd. Bár, ez a forgatókönyv akkor érvényes csak, ha elfogadjuk a kormánytól független döntést a bélyegről. Efelől, lévén az államközi kapcsolatokat érinti, azért vannak kétségeim. Valószínűbbnek tűnik, hogy kormányhoz közeli döntés eredménye a KGB egykori vezérőrnagyának tisztelgő bélyeg. Aligha nélkülözve azt a politikai üzenetet, hogy a maffiakapcsolati gyanútól, és diktatórikus módszerektől sem mentes Heydar Aliyev igenis példakép lehet egyeseknek. Például a magyar miniszterelnöknek, aki már korábban megnyilatkozott saját vonzódásáról az egykori, diktátumalapú rendszerhez.

Andrew_s