A háború alja

Az a helyzet, hogy szembejött velem egy írás, az ő blikkfangos címével. Ami kapcsán elméláztam a címen, mint olyanon. Meg a jelenen, és persze az ukrán területeken folyó háborún is. A cím, ami a Huppán szembejött: „Emberek vagy állatok? Az orosz katonákról” és Szele Tamás véleménypublicisztikája.

Legalábbis, ebbe a műfajba sorolom. Magam, és magamban mindenképpen. Vélemények felett meg nem távgyógyítás gyanánt érdemes vitatkozni, hanem egy kávé mellett. Így mindenkit arra bíztatok, hogy olvassa el a jelzett írást, és alkosson maga véleményt.

Legalább edzésbe lendül. Mármint véleményileg. Mert nem a címről, hanem most, ezen sorok írásánál jutott eszembe, hogy hányszor, de hányszor jönnek szembe a saját gondolatokat csak nyomokban tartalmazó „vélemények” az az lózung-panelek a különböző fórumokon. Tényleg, mintha egy mátrixban élnének sokan, ahol a reggel kiosztják az aznapi véleményüket. Mielőtt félreértené valaki: Szele Tamás ettől baromi messze van. Mivel van szerencsém személyesen is ismerni, nyugodtan mondhatom: messzebb van, mint amennyire az írásaiból kiderül. Pedig azokból is kiderül. Mindegy. Olvassa el, akinek kedve van. Meg az itt eljövendő betűtengert is.

Naszóval! Ami egyébként szinte azonnal eszembe jutott, hogy az erőszak következményei alól való vélt mentesség aligha származástól függően hozza ki az állatot sokakból. Erre végeztek pszichológusok is vizsgálatokat. De elég a háborúk történetének, vagy akár csak az emberiség államiság-történetének utána olvasni. Valójában az állatvilág helyében ki is kérném magamnak, hogy a kétlábú, szárnyatlan, Homo nemzetségbe sorolt biomasszát a háborús erőszak alapján leállatozzák. Csak úgy. Még akkor is, ha a rivális hordák összecsapásai alapján volt honnan magával hozni az emberiségnek a gyökereket.

Azért az a kifinomult technika, ami alapján a haderő tagjai maximalizálják az erőszakot, a brutalitást, az embertelenséget, és a személyiség rombolását aligha jöhetett volna létre az emberiségnek az állatoktól való elkülönülése nélkül. Mely utóbbiba, a személyiség rombolásába nyugodtan besorolhatjuk „szimpla” megalázástól a nemi erőszakon keresztül a személyiség teljes szétroncsolásáig a teljes skálát. Ha pedig valaki azt hinné, hogy ez orosz sajátság, akkor gondolja végig az Afrikában zajló törzsi háborúktól a kínvallatásokig tartó hadi-eseményeket. Úgy általában. Miközben a front közelében kétségtelenül megnő a céltalan erőszak mértéke. Nagyjából a gyíkagy „itt van, lukja van, megdugjuk” döntési mechanizmusának kifinomultságával. Sok szempontból ezen a ponton egyet is értek Szele Tamással, aki szerint ez nem független a szellemi „felkészültségtől”. Viszont az, aki szerint a töltelékkatona, lássák is el bármilyen fegyvernem cafrangjával, az intelligencia haranggörbéjének felső negyedét képviseli, az szerintem téved.

A homokzsáknak nem kell okosnak lennie. Egyik háborúban sem, és egyik oldalon sem. Erről valószínűleg azon lakosságok is tudnának mesélni, például Vietnamban, de akár Irakban is, ahol a most oly előszeretettel moralizálgató országvezetések katonai csapat-képviselői megfordultak. S maradtak tanuk utánuk. Olyanok, akik képesek és hajlandóak is esetleg egy nemzetközi bíróságon is megjelenni. Mert kétségtelenül voltak tárgyalások. Különösen a média-visszhangot keltő kirívó esetekben. Mert azért az emberiség a háborús erőszakot nem kicsit tanulta meg „beárazni”. Ugyanakkor még az ilyen esetek is rávilágítottak arra, hogy a tanú veszélyes. Ami jelenleg Ukrajnában zajlik, az nem kis mértékben egyfajta tanú-eltűntetési programnak is betudható ebből a szempontból. Mert a halott nem tanúskodik sem az elkövető személyéről, sem annak nemzetiségéről, sem felszereléséről, sem semmiről.

Miközben természetesen nem vetném el a „felperzselt föld”, és „mindenki mást félemlíts meg” taktikai hagyományait sem. Az utóbbi nyilvánvalóan hat azokra, akik elmenekültek. Mert nem igazán vágynak visszamenni. Különösen azok nem, akik békésebb vidékre jutottak. Márpedig távolmaradó menekültekkel, és halottakkal nehéz újjáépíteni, újraindítani bármit is. Miközben a porig rombolt helyekre nem is okvetlenül van miért visszatérnie annak, aki szerencsésen eljutott onnan valahova. Aminek a hatására a megfélemlítésen, a pszichikai gátak kiépítésén kívül a felperszelés is hat. A világgazdaságon is lemérhető, hogy mennyire.

Ezért Putyin bizonyos eredményeket már akkor is magáénak tudhatna, ha holnap teleporttal távozna a szakadár területek határai mögé az orosz katonák mindegyike. Az Ukrán gazdaságot nem kicsit padlóra küldte, az újraindulást megnehezítette. Minél több ország száll be a segélyprogramokba, annál több országban von el erőforrásokat ez a segítség. Ami közvetve másokat is gyengít. Az erőforrások elvonásakor kezdetben mindig nagy a lelkes szolidaritás. Aztán nem biztos, hogy menni fog a légkondi. Nem biztos, hogy nem nő a munkanélküliség, nem biztos, hogy tömegek lemondanak tartósan a netről, a napi kényelemről. Az első lelkesedés után valószínűleg egyre fékezettebb habzású lesz az Ukrajnának nyújtandó segítség.

S egyre érdekesebbé válhat, hogy a franciákkal, vagy akár a németekkel folytatott beszélgetések során mi hangzott el. Milyen megállapodások, háttéralkuk születhettek. Ahogy az is, hogy a nárcisztikusan komplexusos Orbánnal elpostázott megállapodások szélesebb köre, például a Macron-látogatás ilyen moszkvai szempontjai miért nem érdeklik az ukrán vezetés tagjait? Mert az igen gonoszul hangzana, ha azért, mert pontosan ismerik az esetleg megkötött alku részleteit. Miközben tízezrek menekülnek, nyomorodnak, halnak.

Akik között inkább keresnék szenteket, mint az országok politikai, vagy akár katonai vezetésében.

Andrew_s