Válság és embargó

Az Ukrán-Orosz háború kapcsán időnként megjelennek a szinte örömködő megnyilvánulások egy-egy embargós intézkedés kapcsán. Majd a csalódottság hangjai a módokon és mértékeken. Ilyen volt az is, amikor a csalódottak egy része nehezményezte az energetikai zárlat gyakorlati elmaradását Oroszországgal szemben. Amelynek kialakítása egyébként itt és most valószínűleg egy sajátosan elhúzódó gazdasági öngyilkosság lett volna az EU részéről. De ehhez menjünk kicsit vissza. 2008-ig.

Akkor az USA kongresszusa elutasította azt a csomagot, amit egyfajta gazdasági mentőcsomagként lehetett volna kezelni. Az eredményét ma már ismerjük. Az USA, az ezzel útjára indított folyamatokkal valójában kísérletet tett, és ideig-óráig sikeres kísérletet tett arra, hogy a saját válságát „exportálja” szétterítse a szövetségesei és üzletfelei között. De mert a válság természete sokkal inkább egy a birodalmasodó USA szempontjából egyre kritikusabbá váló erőforrásválság volt, és maradt, a válság is maradt. De gyorsabban globalizálódott, mint azzal a világ érdemben szembe tudott volna nézni. Ami önmagában nem is jelent ennél többet. Egy valószínűleg törvényszerűen kialakult globális erőforrásválság kicsit korábban, és kicsit másként vágta orcán a világot.

Amely valószínűleg mostanság, valószínűleg az elmúlt évtizedekben, lépett egy újabb lépcsőfokot birodalmasodási ciklusok éppen aktuális periódusában. Az, hogy Európa ebben milyen szerepet játszhat, azt nem teljesen tudjuk. De az világosan látszik, hogy az emberi technológia itt és most meglehetősen a határán van az eltartóképességnek. A birodalmi centrumok instabillá váltak. Nem zárható ki természetesen, hogy vannak hatékonysági tartalékok. Ahogy jól láthatóan vannak tárgyi tartalékok is. Ilyen az orosz szénhidrogén-tartalék is. Az EU a jelenlegi, általánosnak elfogadott, technológiai szintjén nem tud róla lemondani. Akkor sem tudna, ha holnap megalakítanák az Európai Egyesült Államokat. Jelenleg nincs más lehetőség, mint fenntartani az extenzív erőforrás-egyensúlyt egy globális erőforrásválság közepette.

Az ilyen helyzetekre, az erőforrás-válságokra, eddig az emberiségnek, bármilyen embertelenül és cinikusan is hangzik, nem túl széles repertoáron mozgott az elsődleges megoldás-gyűjteménye. Részben csökkentette az erőforrásokat használók körét, azaz háborúzott. Részben próbálkozott mások rovására újabb erőforrás-tartalékokat bevonni a saját érdekszférájába, azaz háborúzott. Akkor is, ha a gyarmatosítást nem mindig fegyverrel, hanem gazdasági nyomással, a másik gyengeségével való visszaéléssel hajtották végre, vagy különböző címkékkel ellátva magasztosabbá tették. Ha pedig ez a lehetőség is korlátossá vált, illetve válik, vagy egy járvány tette fenntarthatatlanná a korábbi erőforrásokra épülő technológiát, s itt nem a COVID, hanem, mondjuk, a fekete halál szintjére gondoljunk, akkor elindult a tömegesebb technológiaváltás felé. Ami drága. Annak a szemében, aki nem maga megy a frontra drágább, mint az emberek.

S persze nem árt, ha ennek a váltásnak meg van a tényleges lehetősége is. Nem a sci-fi, hanem a megvalósítási lehetőség, és az ehhez szükséges akarat szintjén is. Ráadásul közmegegyezés szerűen. Amíg ez nincs, addig ez van. A konkrét esetben, és konkrét háború esetén érdekes felmérés tárgya lehetne, hogy az interneten erősebb szankciókat követelők, mennyi időre mondanának le. A netről? Nem. Illetve nem csak. Az elektromosságról, a gépkocsi-használatról, a meleg vízről, és mindarról, amit a jelen társdalmasodott technológiája nyújt.

Andrew_s