Idegenészeti conteokedvelőknek

Forrás: Slothed

Az összeesküvés-elméletekben (conspiracy theory) az a jó, hogy nem zavarják a tények. Egészen egyszerűen, mert egy hívő conteo-pártit a tények hiánya csak megerősít a hitében. Elvégre az lehet a legerősebb összeesküvés, amelyik a tényeket is képes elleplezni, és akár a gravitációs törvényeket is meghamisítani. Következzen most csak nekik, a conteo-pártiaknak, egy szigorúan spekulatív, idegenészeti ámokfutás.

A kiindulási pontot nyugodtan meríthetjük a kormánytól jobbra, illetve még inkább jobbra levők kedvenc frázisai közül. Azok közül, ami már-már, legalább egy cinkos kikacsintás erejéig a kormányhoz közeli fejekből is kikandikál olykor. Ez ugyebár az, hogy az egész menekülthullámot a „tudjukkik” generálják. Csak nekünk, csak most, és pénzt, paripát, no meg időt sem kímélve. Reggeltől estig azon konspirálva, hogy nekünk rossz legyen. Ezen felbuzogva itt kerítést hajt majdan a puszta, és a hősök megvédik Európát a „tudjukkik” generálta menekülthullámtól. Ami vagy ellenünk, de leginkább Európa ellen irányul. Tehát a kiindulási pont adott. Már csak a hullámgenerátorokat kell hozzárendelni a történethez, keresni egy rohadt jó helyre tett hordót, és lehet vádolni, mártírkodni, mártírkodva vádolni, stb. Nincs más dolgunk, mint megtalálni a „tudjukkik” megtestesítőit.

A gárdabajtársi dzsemborin erre a szerepre Amerikát gondolták nagy valószínűség szerint kijelölni. A két évvel ezelőtt leírtak alapján, megpróbálkozhatunk egy pillanatra komolyan venni. Az az eszmefuttatás ugyan nem erről a témáról, hanem általában a birodalmasodásról szólt,de próbáljuk meg összekötni. Amennyiben az USA a birodalomépítés útjára lép, akkor nyilvánvaló, hogy ezt elsősorban az erőforrásgazdálkodás, mondhatni a kő kemény érdek motiválja. A köpködések elkerülése végett leszögezhető, hogy a birodalmak kialakulását szinte mindig ez motiválta. Szinte a „szinte” nélkül. Még akkor is, ha ehhez találtak fedősztorikat. Olyanokat, mint a kereszténység terjesztése, a kultúra támogatása, a hős honfiak megvédése, a bűnös népek megbüntetése, és hasonlók. Amerika területe felé a kutya nem akart volna a birodalmát kiterjeszteni a napelemek kifejlesztéséig, ha az indiánok a szél fútta sívó homok országát lakják, ahol egy gramm, nem sok, arany sincs, és művelésre is alkalmatlan.

Ha elfogadjuk az amerikai birodalmasodást, akkor szinte adódik az aktuális conteo, hogy onnan forszírozzák a menekültek útra kelését. Azért, hogy azok, kellően magas számban jelen legyenek Európában. Instabilitást okozva, és a nemzetek közt is gyanakvó homlokráncolást gerjesztve. Joggal tehetné fel valaki a kérdést, ahogy olvastam is ilyesmi ellenvetést a neten, hogy az USA-nak miért jönne jól az öreg kontinens megcincálása. Mondván, hogy katonai, politikai szövetséges, és gazdaságilag sem utolsó partner. Ha birodalmasodási szempontból nézzük, akkor erre is választ találhatunk. Az EU egyik előremenekülési útja szintén egyfajta birodalomépítés, illetve ennek első lépcsőjeként egy USE (Európai Egyesült Államok) kiépítése lehetne. Ezzel azonban már konkurensként jelenne meg a globális erőforrások „piacán”. Ami ellen megfelelő „fegyver” lehet a menekültkérdés, mint olyan, ami ezt a folyamatot lassítja, fékezi. Elodázva egy olyan pillanatra az időben amikorra az erőforrások újrafelosztása már megtörténik. Nem jelentve többet birodalmi konkurenciát, de fennmaradva, mint piac. Miközben a nemzetieskedő törzsek olykor megrángatják egymást a nekik fenntartott, izolált homokozóban.

A birodalmasodás felől szemlélődő conteonak azonban az a bája, hogy a világ korántsem egy pólusú. Európa, földrajzilag, de sok szempontból gazdaságilag is, több potenciális gócpont közé van ékelődve. Ezek egyike kétségtelenül a keleti szomszédságban van, és a „Paks II”-projekt is mutatja a „ruszkik haza” óta elfeledett barátság fellángolását. Azon lehet vitatkozni, hogy az orosz törekvések mennyire megalapozottak, és mennyire nem. Az azonban nehezen vitatható, hogy a múltban gyökeredző birodalmi önérzetnek van némi alapja arrafele. Ami lehet igény a jelen, vagy a közeljövő építkezéseihez is. Amelynek egy kialakuló USE éppen úgy gátja, csak immár a túloldalról, mint a korábbi forgatókönyv alapján. Ugyanakkor a gazdasági, geopolitikai pozíciószerzést egy ideológiai szembenállás is táplálhatja. Nem kis részben megtámogatva azzal, hogy az amerikai törekvések fogaskerekei közé sikerülhet némi homokot szórni. De ha eltekintünk az európai piac esetleges értékvesztésétől, az európai birodalomépítés hátráltatása szintén lehet érdek.

Furcsa módon ékelődik be ezek közé a forgatókönyvek közé az a szerep, amellyel a kerítésépítők tulajdonképpen magukra húzták a menekültáradatot. Egyfajta szociprovokációbval azok utazását is leindítva, akik esetleg megültek volna egy darabig. Márpedig az is nyilvánvalónak tűnhet, hogy amennyiben a magyar határokon megjelenik az extra menekülthullám, akkor az az EU orra alá is tör némi borsot. Márpedig ez már túlmutathat azon, hogy hazai hatalmi érdekeket szolgálja csupán az kerítés-ötlet. Ráadásul úgy húz be délkeletről tömegeket, hogy nem kell hozzá szelektív háttérhatalmakat feltételezni. Az persze megint más kérdés, hogy miként reagálna a hazai jobboldal conteo-hívő rétege, ha a szellemi rétegvízben a kormányközeli ötletelőket látná kapálódzni. Amibe belefér, hogy állandóan a kultúra, és általában Európa megvédéséről hallunk. Védtek itt már meg nyugdíjpénztárakat is.

De természetesen mindez csak hipotézis, mintegy annak illusztrálására, hogy akár keleti bíztatásra, de a „tudjukkik” akár a spájzban is lehetnek Ha kellően bele akarna valaki zavarodni a találgatásokba. Mert a conteo is lehet egy fura fegyver. Márpedig a múlhatatlan emlékű Hober Mallow kalmárfejedelem is megmondta: „Hogy megfordítsam Salvor Hardin híres mondását; fabatkát sem ér az az atomfegyver, amellyel nem lehet mindkét irányba célozni.” (Isaac Asimov – Alapítvány).

Andrew_s

ISIS, USA szamizdat-conteo

Tegyük fel, hogy azoknak is van némi igazuk, akik szerint az USA korántsem vétlen az ISIS előre törésében. Az előzmények és a gyarmatbirodalmak kialakulását ismerve, vagy akár Asimov műveinek a birodalmat érintő aspektusait olvasgatva egyfajta rendhagyó conteo is felállítható. Amolyan kis szamizdat-conteo.

Egyébként tényleg az USA tehet nagyon sok mindenről. Anno amikor az ifjabb Bush beszállt az iráni buliban, akkor azt mondtam, hogy az USA-nak kb. 10 éve van eldönteni, hogy nyíltan bevállalja birodalmasodást, vagy feloszlik, elsüllyed, fajsúlytalanná válik. Az akkori véleményem az volt, talán az indexes fórumarchívum valahol fellelhető, hogy a Busht követő elnök mandátumának a végére nyilvánvalóan látszani fog a döntés következménye. Látszik? Igen.

Az USA nyilvánvalóan birodalmasodik, és eközben pontosan annyit érdekli a szatellit-területek lelkivilága, mint az angolokat a hátsó-indiai törzseké. Európa eközben sajátos politikát folytatott annak idején. Afganisztánt anno pontosan ugyanúgy odadobták koncnak, mint ahogy anno elnézték Hitler első hódításait. S az USA pontosan ugyanúgy felhasználja a csatlós-államokat is a céljainak. A zászlótól teljesen függetlenül. A kinyilatkoztatásoktól is teljesen függetlenül. Kadhafi, Szaddam, meg a Szíriai rezsim nem azért volt rosszabb, mint a többi, mert embertelenebb volt. Az időközben kirobbant botrányok alapján az USA kihallgató-tisztjeinek legalább annyi vér szárad a kezén, és az iraki megszállás sem a vezérek diszkrét párbajáról szólt. Ellenben túl erősek voltak ahhoz, hogy a helyükön maradhassanak a birodalmi törekvésekkel szemben. S egy idő után megfizethetetlenek. Mert valószínűleg árultak olajat, elveket, de hazát nem.

Amúgy éppen ezért belefér a forgatókönyvbe, hogy szándékosan hagyták az ISIS-t felnőni, hogy elvégezze a piszkos munkát. Mert amikor majd egy elegáns drón-támadással felszámolják a vezérkarát, demonstratívan halálra korbácsolnak pár vezetőt, akkor mindenki fellélegezhet, üdvözülten üdvözölheti a hős felszabadítókat. Addig viszont a heterogenitásból származó potenciális ellenállást erősen meggyengíti, és fizikailag megsemmisíti.

Andrew_s

Disszertációs publikációk a napon

Furcsa dolog az, amikor egy látszólag szinte semmi téma hirtelen felcseperedik, kibújik az aszfalt alól, a maga természetességével nyújtózik a fény felé. A tűző napra. Vajjal vastagon megkenve. Valami ilyesmi történt Kende Judit le nem tett doktori esküjével is. Amikor a Facebook-on megjelent politikai gesztus-bejelentését követően óvatosságra intettem a hódolatok elsietését illetően a fene se gondolta, hogy ez egy vajjal megkent méhkas.

Akkor még csak pár furcsaság tűnt fel, ahogy akkor írtam is. Leginkább csak benyomás szintjén egy furcsa kiszámítottságot vélelmezve. Egy olyan gesztus kapcsán, ami a maga kockázatmenetességével inkább provokatívnak, mint hősiesnek tűnt. Aztán az általam készített képernyőkép felbukkant a MUON „hasábjain”. Mielőtt szemrehányásnak gondolná bárki, a kísérőszövegben alálinkelésre került forrás-bejegyzés. Abban a szövegben, melyben a szerzője rámutatott, hogy a képernyőképen jól látható Kende Judit oklevelének a száma. Amihez azt is hozzátehetjük: az aláírás rovatban is jól észlelhető egy aláírás a jelölt nevével egy sorban. Az oklevél számára való hivatkozás, a képzési adatokra vonatkozó véleménnyel napvilágot láttak a Hírhatár oldalán. Sebestyén Eszter által jegyezve. A képzési adatok alapján vélelmezve, hogy Kende Judit talán nem is annyira pszichológus, mint amennyire annak aposztrofálják, és talán elég doktor is ahhoz, hogy éljen a fokozat egzisztenciális és tudományos lehetőségeivel. Itt tulajdonképpen véget is érhetett volna a történet. Nem az első lett volna, ami érdemi reakciók nélkül, akár évekre is, hibernálódik. De nem ez. Hamarosan megjelent egy írás a Propelleren, melynek felütése, és címe szerint „Nem bánta meg a doktorjelölt, hogy nem esküdött az alaptörvényre”.

Alkalmasint kicsit csalafinta módon, mert a szövegből, talán a Hírhatár-os cikkre is reflektálva azért kiderül: „Kende tudományos szempontból így is doktornak számít”. A személyi irataiba pedig majd legfeljebb a Belgiumban megszerzendő, előre beharangozott avatás nyomán fogja beíratni. Miközben, természetesen, az is felmerülhet, hogy tulajdonképpen Kende Judit nyugodtan kérhetett volna megjelenési lehetőséget a Hírhatár-on, vagy az itt megjelent korábbi írást átvevő médiumok egyikénél. Az minden esetre kétségtelen, hogy nem csak Sebestyén Eszter cikkének némely gondolatára, hanem az általam felvetett gondolatra is válaszolt a Propelleren: „A szociálpszichológus azt is bevallotta, nem biztos benne, hogy egy ilyen döntést úgy is meg tudott volna hozni, ha nem Brüsszelben dolgozik. Úgy véli, itthon ez teljesen megakasztotta volna a karrierjét”. A Propeller ugyanakkor az egyetem véleményét is közli az esetről: „mostani esetet leszámítva korábban nem érkezett olyan jelzés, amely szerint a doktorjelölt kimondottan az eskütételi kötelezettség miatt ne vette volna át oklevelét”. Ami kétségtelenül lehet igaz, ha feltételezzük: a többség a Kende Judit által hivatkozott alaptörvényre, illetve a korábbi szöveg szerinti alkotmányra nem politikai kiáltványként, hanem köznapi jogforrásként tekint. Ebben az esetben azonban felmerül a kérdés, hogy miért látja szükségét egy doktorjelölt politikai gesztust gyakorolni ott, ahol a politikának normális esetben, a tudományos élet kapujában semmi keresnivalója nem lenne.

Erre az egyik magyarázat a fórumhozzászólások során is felmerült. A Magyar Nemzeti Mártírképző felvételi vizsgájaként ugyanis egyfajta előremenekülést is szolgálhat a gesztus. Ha feltételezzük, hogy az oklevél át nem vétele egy nagyon is földhöz ragadt célt szolgált. Tekintettel arra, hogy amit nem vesznek át sok-sok tanú előtt azt nem kell legalább ilyen látványosan visszaadni. A politikai akcionizmus egyben azt is biztosítja, hogy minden, az eskümegtagadás moralitását, illetve a doktori cselekményét, a cím odaítélését megkérdőjelező véleményt szinte automatikusan politikai támadásnak lehessen feltűntetni. Ez azonban szinte automatikusan a doktori értekezésre, az egyetem doktori szabályzatára irányítja a figyelmet. S nem szakmailag, hiszen a szakmai bukta a doktori védésen bekövetkezhetett volna. A doktori szabályzatból a nyilvánvalóan azt a 2013-ra keltezett, és 2014-ben is aktualizált verziót érdemes inkább figyelembe venni, mely Kende Judit védésekor hatályban lehetett. Ez az Országos Doktori Tanács adatai szerint 2014. november 4. 16h. Szerencsére az ODT lehetőséget biztosít az értekezés, a tézisek és a publikációs jegyzék megtekintésére is. Sajnos az utóbbi láthatóan nem került feltöltésre, mert a megnyitási kísérlet egy „A szerző még nem írta be, milyen dátumig vannak az adatai feltöltve” felirattal gazdagítja csak olvasnivalónkat.

Az ODT-nél elérhető dokumentumokat és a doktori szabályzatot összevetve az a fránya publikációs jegyzék azért is hiányzik, mert az ELTE említett doktori szabályzatának 15.§ -a szerint: „A doktorjelöltnek az értekezés elkészülte előtti önálló tudományos munkásságát a szakma által rangosnak tartott, lektorált, referált tudományos folyóiratban vagy kötetben megjelent, vagy közlésre elfogadott kettő vagy több közleménnyel kell igazolnia, amelyek az értekezés témakörében készültek”. Ami azt jelenti, hogy egy sikeres védést követően, ha nincsenek komoly formai hiányosságok, akkor az ODT üres listája csak valami véletlen miatt maradhatott kitöltetlen. De nem kell feladnunk a reményt, hogy megtudjuk a témában megjelent publikációk listáját. A 16.§(3) ugyanis ezt írja: „A doktori értekezéssel egy időben beadott tézisek tartalmazzák a disszertáció főbb célki-tűzéseit, módszereit és tudományos eredményeit, valamint a doktorjelölt e témában megjelent publikációinak listáját”. A tézisek pedig letölthetők az ODT oldaláról. A magyar nyelvű verzióban a „Kende” szóra keresve azonban csak a címlapokon jelez találatot a keresés. Az pedig nem a publikációk jegyzéke, hanem maga a jelen publikáció, a tézis jelzése. Kende Judit publikációiból nem hogy a „tudományos folyóiratban vagy kötetben megjelent” dolgozatait nem tartalmazza, hanem azokat az előadásokat sem sorolja a tézis-füzet ODT-hez eljuttatott, illetve az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolája oldalán is elérhető verziója, melyre az interneten rábukkanhatunk. A tézis-füzet angol nyelvű verziójával sem jártam jobban. Ami azt a formai hiányosságot sejteti, ami erősen szembe megy az ELTE említett doktori szabályzatával.

Az említett doktori iskola honlapján egyébként elolvashatjuk az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának (PPK) kari doktori szabályzatát. Amiből megtudhatjuk, hogy a kar a publikációkat kicsit szigorúbban kezeli, és legalább három, összesen 24 kreditben beszámított, publikációt kell produkálni a doktori képzés során. Anélkül vélhetően nem is bocsáthatták volna doktori szigorlatra és védésre a jelöltet. Márpedig az iskola vezetője, a témavezető ezt aligha nézhette be. Mert a kari szabályzat 20§(6) szerint  „A publikációk és az egyéb kutatási tevékenységek teljesítését, valamint az adott tevékenység kutatásikredit-értékét – a műhely kivételével – a témavezető javaslatára a programvezető állapítja meg és igazolja a teljesítés megtörténtekor a Hivatal felé”. Alkalmasint a témavezetőnek a benyújtáskor is igazolnia kell a publikációkat (34§2a). Amelyek a tézisekből sajnálatos módon kimaradtak. Ahogy valószínűleg kimaradtak az ODT oldaláról letölthető értekezésből is. Igaz, itt szerepeltetni nem is lenne kötelező a szabályzatok szerint. Csak hátha... De nem. Pedig nem ettől lett volna túl terjengős. A terjedelemre a jelenleg érvényes szabályzata a Pszichológiai Doktori Iskolának azt írja, hogy „a disszertáció terjedelme 100-250 oldal”. Igaz, ez 2015. márciusában került jóváhagyásra. Korábban tehát a tokkal-vonóval sem, nem hogy nettó terjedelemben nem, 100 oldalas disszertáció is elegendő lehetett.

Összességében természetesen nem lehet állítani, hogy a publikációs jegyzék hiánya olyan súlyos hiányosság, ami esetleg ismételt védést, címvisszavonást indikálna. Elvégre, az ELTE említett, és a PPK oldaláról is letölthető, doktori szabályzatának 15.§ -a szerinti a publikációk nyilván megvannak. Alig valószínű ugyanis, hogy egy doktori iskola átlépne ilyen „apróságon”. Azonban jelzi, hogy a nagy nyilvánosság elé vitt politikai akció utóhatásai még a kis vajdarabkák állagmegőrzését is zavarják.

Andrew_s

A fekete sarok pókjai

Ez nem sunyi, csak fekete
Forrás: Flickr.com / Chris Bainbridge

A napi hírek nyomába kullogunk. S most mégis olyasmire vetemednék, hogy először, puszta időhúzásként egy olyan gondolatkísérletre hívjam fel a tisztelt publikumot, aminek elsőre semmi köze a napi történésekhez. Tekintsük úgy, mint egyfajta szociogeometriai gondolatkísérletet. Amiről elől járóban leszögezném, hogy a szó tetszik. Függetlenül annak tudományos jelentésétől. De máris rátérek a kísérletre.

Először mindenki képzeljen el egy játékteret, ahol egymástól távol elhelyezkedik két pont. „A” és „B” pontok. A lényeg, hogy távol legyenek. Mondjuk, képzelje egy város két végpontjába az említett pontokat. Ez, gondolom, gyorsan megvan. Ezután képzelje odacövekelve magát az „A” pontba. A következő feladat, hogy képzelje el mindenki, hogy heves kényszert kezd érezni, hogy eljusson a „B” pontba. Igazi, belső kényszert. Ennek elősegítésére képzeletben gyújtsa fel maga mögött a város aktuális részét. Azzal a meggyőződéssel, hogy nem mehet vissza a lángok közé, mert hiába van ott mindene, a gyújtogató alig várja, hogy lecsapjon. Tiszta videojáték, nem igaz? Nehezítésként képzeljen maga köré a gyújtogatókból, vagy azoknak vélt emberekből álló bekiabálókat arról, hogy maradjon nyugodtan, mert jó helyen van. Akár még egy pohár vizet is kaphat naponta. A nyájas olvasó is, meg a többi pár száz vagy ezer ember is, aki még ott szorong az „A” –pontban.

Tovább nehezítjük a pályát. „A” és „B” között egy átjáró-házon keresztül vezet az út. Nevezzük el „C”-nek. Itt ugyan utálják, lehet, hogy pár napra a pincébe zárják a nyájas olvasót, de van esély, hogy talál egy vízcsapot, és mégis eljut „B”-be. Kockázatos, nem is látják szívesen, olykor szintén leüvöltenek az ablakon, hogy maradt volna az „A” ponton, de arra van az út. Hezitál, hogy meddig bírja az indulást, mert hátha kialszanak a lángok, hátha elmúlik a bizonytalanság érzete, hátha többet talál egyszer egy pohár víznél, hátha berekednek az üvöltözők. S mégis az a pont van ahhoz legközelebb, ahonnan a lángok miatt elmenekült. Ekkor a „C” –pont irányából azt a hírt kapja, hogy a házmester rendkívüli kapuzárást rendelt el. Ezzel döntéskényszerbe hozva mindenkit az „A” –pontban szorongók közül. Vagy azonnal elindulnak, vagy talán soha nem jutnak el „B”-be. A nyájas olvasóra van bízva a döntés az adott helyzetben. Ha marad, esetleg szomjan hal, mielőtt elülnek a lángok. Ha elindul, esetleg ezredmagával fog feltorlódni az átjáróban. A tömeg hatására a lekiabálók is hangosabbak lesznek, a fejadagok is csökkennek, és a tömegben a kisebb feszültségek is gyorsan nőnek hatalmas fává. Nos? Indul, vagy marad? Szinte borítékolni merném, hogy a többség az esetleg napokig, hónapokig halasztani szándékozott indulást előrehozva, útra kelne. Mert lehet, hogy mégsem zárnák be idő előtt kapukat, lehet, hogy át lehetne mégis jutni később, de elindulni szinte biztos, hogy biztosabb döntés.

S akkor most ebből az előbbi kísérleti helyzetből tekintsük át a magyar kormányzat kommunikációját kerítés ügyben. Természetesen csak a feltételezés, a gondolatkísérlet szintjén. Az világos, hogy ebben az esetben a kerítés-építés hírének feldobása döntéskényszerbe hozott mindenkit, aki a „H” átjárón keresztül szándékozott „S”-ből „E”-be jutni. Az is előre kalkulálható volt, hogy ez tumultust, a sor kivárásának mellőzési hajlamának növekedését (illegális határátlépés) fogja okozni. Amikor tehát a hazai kormányzat bedobta a kerítésépítés ötletét, akkor előre számított arra, hogy meg fog növekedni mind a beérkezők száma, mind az ezzel kapcsolatos törvénysértések száma. Az ugyancsak nem igényel komoly szociálpszichológiai tanulmányokat, hogy kiszámítható legyen: az amúgy is frusztrált tömegben minden nézeteltérés súlyosabbnak fog tűnni a résztvevők számára. Amihez elég a legkisebb szikra, hogy robbanjon. Ennek tükrében azonban az, ami például Debrecenben történt, nem más, mint egy hatalmi provokáció kiszámítható következménye. Egy bizonyos ponton ugyanis már nem kell semmit tenni, mint várni. Az idő, a tömeg, a frusztráltság, az ebből fakadó bizalmatlanság megteszi azt az aknamunkát, amihez különben súlyos pénzekkel, vaskos zsarolásokkal megvásárolt téglák kellenének.

A kormány tehát bedobta a kerítés ötletét és várt. Az nyilvánvaló, hogy a menekültügyi helyzetet nem az Orbán-kormány indukálta, de hatalmi haszonélvezőjévé szegődött. A beérkező tömeg jó jogcím arra, hogy zsúfolt táborokat alakítsanak ki. Az itt előre kiszámíthatóan, előbb-utóbb fellángoló pofozkodások jó jogcímet szolgáltatnak a rendpárti hangulatkeltésre. Globális ellenszenvet szítva. De ami még fontosabb, olyan hangulatot teremtve, hogy mindenki, akik fel mer szólalni a táborok, a kerítés építése ellen, automatikusan a nép ellenségévé lehessen kikiáltható. Mert a kerítés építésének ötletére felpörgött migrációs hullám magának a kerítésnek az építését is elősegíti. Lehet mutogatni a tömegre, mint a kerítés megvalósítását elengedhetetlenné tevő ágensre. Az ötlet bedobásával egyfajta önmegvalósító jóslattá téve. A kialakult, alapvetően kiprovokált helyzetben ezt követően már mindenki nyugodtan elmondhatja a hatalmi forgatókönyv alapján rá jutó szerep monológját.

Kósa Lajos, ha úgy adódik, felszólalhat a debreceniek és a menekülttáborok környékén lakók nevében. Még csak nem is kell hazudnia. A repülőgépes ostobaság esetleges ismételgetése csak bónusz a részéről. Rogán Antal nyugodtan beszélhet tömeges migrációról, az illegális határátlépések hirtelen növekedéséről. Még csak hazudnia sem kell. A jobboldali fórum-trollok nyugodtan sopánkodhatnak, hogy „jajistenkém, szegény hazám”. Még csak alakoskodniuk sem kell nagyon. Amúgy sem menne nekik. A belügyminiszter előállhat a kényszerközmunka-táborok régóta dédelgetettnek tűnő ötletével. Még csak aggódnia sem kell, hogy bevándorlási provokáció hatásaival kellően megpuhított közvélemény komolyan szembe szegül. Aztán fel lehet szólalni a büntetés-végrehajtás költségvetésének, az intézkedésekben résztvevők keretszámának növelése érdekében. A rendpárti fordulat irányába kellően megdolgozott gombnyomogató félautomaták meg fogják szavazni.

A rendszer ezen a ponton már önfenntartó. Pusztán a gyökerénél kellett egy apró, de különben égbekiáltóan aljas, kommunikációs húzást elkövetni. Elhíresztelni a kerítés ötletét. Majd sunyi pókként, a fekete sarokba ülve, kivárni, amíg a hatása nyomán a keretszámokból keretlegények lehetnek esetleg. Mert a Szegedre vonult nagyon-bátrak, és az internetes hozzászólások alapján igény... Na, az volna rá néhány humanoid szeméthegy fejében.

Amdrew_s

Ha házfalakról csorog...

A Parlamentben, egy valószínűleg kellemesen klimatizált teremben, megszavazták, hogy mi legyen azokkal, akik a nyári hőségben odakint vannak, lesznek a határzónában. Mert ez dukál. Annak az országnak okvetlenül, amelynek alapító királya, aki maga felismerte a több kultúra találkozásából fakadó előnyöket, úgy vágná fejbe némelyik képviselőt, hogy hetekig kismadarak csicseregnének odabent.

A multikulturalizmus átkosságáról, az MTI hírei szerint Gyöngyösi Márton, a végtelenül emberbarát és demokrata, jobbikos képviselő szólt. Most éppen. Most éppen erről. Mert még emlékezhetünk talán arra, hogy egy korábbi megszólalása antifasiszta nagygyűlést váltott ki. Egyszer. Akkor, amikor az ellenzéknek még hihető volt az ellenzékisége, és amikor Rogán Antalból is majdnem előbújt az ember. De ez régen volt. Azóta a ma országgyűlésben nyomorgó, magát demokratikusnak megnevező ellenzék bukott egy választást, és a Fidesz frakcióvezetője sikerrel vette az emberrel vívott csatát. Sikerrel elfojtotta magában a humánum hullámait. Így a Jobbikkal, a gárdacsökevényeket támogató párttal szinte maximális egyetértésben mossák össze a kétségtelenül jelenlevő gazdasági célú bevándorlást a szintén kétségtelen, életféltő nagy futással. Azon az alapon, hogy aki az életéért menekül az jöjjön repülőgéppel, és az első, háborútól mentes területen álljon meg mint a cövek. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a Fidesz környékének kommunikációs szakértői világosan látják az eladható demagógiát, ám maguk a képviselők az életben nem láttak még megélhetési gondot. Mert akármennyire meglepő lehet a kijelentés: tetszőleges menekült túlélésének záloga, hogy többé-kevésbé biztos megélhetést biztosítson magának és a vele menekülő családtagoknak. Miközben meg próbálja megőrizni a maradék emberi tartást.

Ezen az alapon Rogán Antalnak és Orbán Viktor további slepp-láncszemeinek felesleges aggódniuk. Magyarország jelenleg a saját állampolgárainak sem képes minden esetben biztos megélhetést biztosítani. Az emberi tartás közmunkával kenegetéséről és a közmunka, mint Döbrögi-szívesség, megvalósításáról meg jobb talán szót sem szólni. Habár a közmunka az országba érkezőkkel kapcsolatban is felmerült. Még június vége fele, amikor a BM javaslata alapján került fókuszba a „menekültekből közmunkás” kormányprogramja. Amit ilyen alapon bármikor bárkire kötelező jelleggel ki lehet terjeszteni. Azon az alapon, hogy a „magyar embereket megvédeni” hivatott az idegenrendészeti beavatkozások sora. Mely idegenrendészet szakályi megfogalmazása akár a fasiszta genocidium fedőtörténete is lehet. Azt pedig még a Fidesz klerikális platformja nevében felszólaló Vejkei Imre is tudhatja, hogy a velük szavazó, és előttük lihegő Jobbik szemében a „magyar ember” pont annyira nem jelenti a magyar állampolgárok teljes halmazát, ahogy a kormánypárt hangadói számára is csak az a magyar, aki nekik nyal. Amiből, a történelmi tapasztalatok tárháza alapján, bármikor kinövekedhet az a véres virág, melynek levelein az éppen aktuálisan idegenek sorakoznak. Közmunkára, munkatábori elhelyezésre várva.

Az internetes fórumokon, vagy századmagukkal mindenfele most nagyon bátraknak azonban érdemes lenne talán elgondolkozni azon, hogy a Magyarországról kifele elindult gazdasági exodus politikai kivándorlással bővülve milyen károkat okoz. Nem morálisakat, mert moralitást keresni ott, ahol nincs, dőreség lenne. Gazdaságiakat, tudományosakat. Ahogy minden kivándorlási hullám eddig is az ország kivérzéséhez vezetett. Ha ezen elgondolkodni túl nehéz feladat, mert a történelemkönyvekről csak azt tudják, hogy láttak már fényképen olyas valakit, aki hallott róla, akkor javasolható lehet egy másik szempont is. Az, hogy felelősség el-, és áthárítása, a „parancsra tettem” struccpolitikája valójában nem ment fel semmi alól. S akkor már késő lehet rájönni: a névsort nem mindig ők olvassák. Ahogy menet közben is bármikor egy listán találhatják magukat, vagy szeretteik valamelyikét. Egy országban, ahol törzsökös honfiaknak is 39 nemzedék 549.755.813.888 biológiai felmenőjével kellene tudni elszámolni, bárki bármikor „idegen” lehet. Az, aki ma csaholva megszavazza a közmunkatáborokat, az idegenrendészeti szigorításokat, holnap egy táborban találhatja magát, ahol nem ő sétáltatja az őrkutyát, hanem rá üvöltenek csendőrpertuban. Ha mégsem, akkor a képviselő urak és hölgyek melyike lenne hajlandó mámoros szemmel halálra korbácsolni a szomszédját, gyermekkori barátját, ha az bizonyulna „idegennek”? Ha az kerülne fel egy névsorra, amit ő olvastat fel.

Egy törvényhozásban, amelyik az ország saját múltjából sem tanul, és a szakályi mélységek fölé még hóhídon sem képes elemelkedni, valószínűleg nem csak a morált lenne felesleges keresni... De nyilvánvalóan erre van most kereslet, hiszen ezt adják el a tömegeknek. Akiknek ébredni éppen úgy késő lehet, mint a Reich árnyékában annak idején. Mert az, aki szerint megalázottakba rúgni dícsőség, gyorsan a labda szerepében találhatja magát. De addig sem fej, csak egy láb.

Andrew_s

Malpertuis: Istenek börtöne

Malpertuis, egy különös ház. Egy különösen baljóslatú ház. Talán még most is áll. Talán láthatatlanul. Talán még most is vár. Talán még mindig ott lebeg valahol az utolsó rózsakeresztes, Quentin Moretus Cassave szelleme. De talán nem, talán tényleg meghalt. Talán sosem élt.

Ám ebben az, aki elolvasta a házról és lakóinak történetéről szóló feljegyzéseket, sosem lehet biztos. A történetet Jean Ray tárja elénk. Egy író, aki nem is létezett. Holott élete egyik szinte biztosan legnagyobb hatású műve az amely „Malpertuis” címen jelent meg. Ez utóbbi állításban legalább tényleg semmi titkos nincs. A flamand szerző Raymundus Joannes de Kremer néven született, és az említett Jean Ray az írói álneve volt. Ezzel jegyezte többek között az említett könyvet is, amely végső soron gótikus horror, vagy talán gótikus elemeket felvonultató horror-fantasy gyanánt forgatható. Könyvként. Bár az, aki filmként izgulná végig, szintén megteheti. A filmet ugyanezzel a címmel mutatták be. A szerző halálát követő hetedik évben, 1971-ben. Most azonban inkább a könyvről szóljunk. Melyet flamand nyelven írt a szerző, és amely először 1943-ban jelent meg.

A leírt történetnek már a kezdete is elég rendhagyó, és ezen az sem segít, hogy végső soron egy ereklye-tolvaj jóvoltából elevenedik meg a titokzatos ház lakóinak története. Mely ház egy szerzetesi tórezidencia romjain épült a történet szerint, és itt él, illetve hal meg, a történet szempontjából nagyon gyorsan Cassave-bácsi. Miután maga köré rendeli a rokonokat és az „udvartartást” felolvastatja a végrendeletét, majd különös módon eltávozik. Nem tőr, méreg, vagy kötél által, hanem szemmel-verés következtében. Az unokaöcs szeme láttára. Pusztán, mert egy unokahúg ráveti szépségesen zöld tekintetét. Aki később megígéri Jean-Jacques Grandsire-nek, hogy ők maradnak utoljára és a ház, illetve a vagyon az övék lesz. Ezt magától Jean-Jacques-tól tudjuk, mert ezen a ponton az ő naplóját, feljegyzéseit olvassuk. Olyan elemekkel tarkítva, amelyek alapján akár egy megbomlani készülő elme lázálmának is tűnhet.

Különösen azon a ponton, amikor húga szemeit egy kancsóban véli felfedezni. Egy halászkocsmában. Ahonnan minden szökési szándék ellenére vissza kell térnie a kísértetházba. Amely megfogja, és rabul ejti az ott lakókat. Ahol egy őrült preparátor, az egyik nagybácsi próbálja, másokhoz hasonlóan, róla is lefejteni a külcsínt. Míg el nem dől, mint egy szobor. Széttörve a kövezeten. A látszólagos lázálmokat tarkítják a szinte világos pillanatok, amikor leírja szerelmi kalandját egy hölgy-trió legfiatalabb, és az Alice néven kívül egy sokkal baljóslatúbbat is használó, tagjával. A szellem megbomlását sejteti talán, hogy végül a Fehér barátoknál, egy szerzetesi hátban olvashatjuk viszont. Immár tényleg nagyon rossz állapotban.

De ezt már nem az ő naplója nyomán, hanem a rendház vezetőjének tollából. Akinek történetén keresztül a nyájas olvasó megkapja a szellemi kegyelemdöfést: A történet úgy igaz, ahogy korábban olvashatjuk. A magyarázatot is megkapjuk a történtekre. Eszerint Cassave-bácsi a fejébe veszi, hogy az emberi szellem által teremtett, ám elhagyott, haldokló isteneket megkeresteti, és sötét praktikákkal magához, illetve házához láncolja. Köztük, számos kisebb, „házi-használatú”, kisisten mellett az Olymposz túlélőit is. Innentől a varázslat fogva tartja a szereplőket. Nem szabadulhatnak akkor sem, ha vérükben alig csörgedezik valami az istenek vérvonalából. S akkor is csak egymással harcolhatnak, ha fellángolnak az érzelmek. Ahogy a történetben szereplő Jean-Jacques-nak is hiába adatik meg két istennő szerelme is. A sorsa az, hogy ezek egyike az utolsó gorgó legyen. Az istennők csatájának során még maga Zeusz sem védheti meg. Egyike a veszteseknek: szoborként temetik el.

A könyv magyarul nem az eredeti címen olvasható. „Kárhozott istenek” címmel, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában látott napvilágot. Vagy inkább éjvilágot. S azoknak, akiknek például E. A. Poe, vagy még inkább H. P. Lovecraft életműve, illetve ez a műfaj bejön, azoknak mindenképpen ajánlható ez a könyv. Különösen, ha a címet magukban „kárvallott”, vagy „szerencsétlen” istenekként tudatosítják. Vagy hagyják akár figyelmen kívül a címet. Mert mit is érnek bármilyen könyvcímmel, ha Eurüalé (Euryale), szépséges szemű istennő megtalálja őket?

Kárhozott istenek

Jean Ray

Galaktika Fantasztikus Könyvek

ISBN: 9786155508066

Kiadás éve: 2015

Andrew_s

A gárda-pride margójára

Úton a templom fel.
Fotó: MTI / Illyés Tibor

A Budapest Pride szervezésének környékén mintha kicsit elsikkadni látszott volna, hogy az egyszínűek, vagy kevés színűek is tartottak egy összejövetelt. Pedig tartottak, nem kisebb személy áldása alatt, mint a Horthy-fétist is avató lelkészé. Az Új Magyar Gárda Mozgalomról, és a maguk pride-járól van szó.

A szervezet, nyilván egész véletlenül a Budapest Pride idejére szervezve, úgynevezett bajtársiassági napot szervezett, és ifj. Hegedűs Loránt református lelkész személyesen köszöntötte a megjelenteket. Eközben, a hírek szerint, arról csacsogott, hogy egy gonosz háttérhatalom tehet a nagytiszteletű Magyar Gárda egykori betiltásáért is. Valószínűleg most éppen Amerika a gonosz háttérhatalom, mert Murányi Levente, az 1956 után egész a főiskola elvégzéséért meghurcolt és sínylődtetett mártír valami ilyesmiket állíthatott. Ha az MTI-nek hihetünk. Próbáljuk meg. Egyébként nagyjából itt be is lehetne fejezni az esemény tárgyalását. Már csak azért is, mert önmagában az egész társulat puszta léte sem valósulhatna meg hatalmi támogatás nélkül, és reklámot meg minek kellene csinálni Vona új munkásőrségének. Mert a pártelnök személyes levele igazolja, hogy nem igazán van másról szól. Különösen a Jobbik politikai térnyerését figyelembe véve.

Az interneten, szinte természetesen, szinte azonnal polarizálódtak a vélemények, és szép lassan visszaköszönnek az unalomig elcsépelt populista lózungok arról, hogy miért is kell egy pszeudomilitáns szervezet. A legkedveltebbhez hasonló különben az, hogy azért kellenek, mert meg kell védeni a magyarokat. Az érvek akkor kezdenek kisiklani, amikor a „mikor?” és a „kitől?” kérdései kerülnek elő. A „ki helyett?” kérdése aztán végképp jégre viszi a jobboldal széléről érkezett komment-desszantosokat. Az ugyanis világos, hogy a közbiztonság javítása, a határok védelme közös érdek. Ám erre a célra vannak felesküdött, fizetett szervezetek. A közbiztonságért és a katonai védelemért egyaránt található felelős politikus, miniszter. Ha ezzel bárkinek, akármelyik politikai oldalon gondja van, akkor hozzájuk fordulhat. Alkalmasint Vona Gábor is megteheti a Parlamentben. Amikor tehát a Jobbik szimpatizánsai, és tőlük jobbra azért ágál a gárdaszerűségek mellett, mert ezeket az érveket rángatja elő, akkor nem igazán érthetőek. A Jobbik ugyanis parlamenti párt. Miközben Vona Gábortól csak arra futja, hogy mesét olvas, kutyát simogat és gárdát üdvözöl, aközben tőle is érdeklődhetnének a hívei. Ahogy a törvények betartásáról szóló plakátok helyett is érdeklődhetne a miniszterelnök a be nem tartók elleni fellépés kapcsán a belügyminisztertől.

Ha ezek a lépések kimaradnak, akkor az igencsak leleplező hatású. Ha ugyanis a jobboldal hajlandó támogatni az említett militánsokat, ám nem kerül szóba, hogy kinek is kellene ellátni ezeket a feladatokat, akkor az a lózung-koefficienst növeli. Joggal hihetjük, hogy a védelemről, a kiűzendő ördögként megjelölt „háttérhatalmakról” szóló szöveg üres lózung csupán. Nem szolgál mást, mint fedőszöveget arra: létre kell hozni, és tömegtámogatást kell szerezni egy bármikor bevethető, a hatósági cselekvéseket korlátozó törvények hatálya alá csak érintőlegesen tartozó erőszakszervezetnek. Annak érdekében, hogy a politikai támogató hatalomra kerülése esetén, akár erőszakkal biztosítsák a hatalom megtartását. Egyenes utat kikövezve a diktatúra felé. S ebből a szempontból valószínűleg húzható némi párhuzam az egykori munkásőrség és a mai gárdák közt. Még azt sem vitatva, hogy mindkét szervezetben voltak és vannak szimplán megvezetett, de különben jó szándékú emberek. Ahogy a 3. Birodalom Németországában sem csak vérgőzös fasiszták éltek.

Feltételezhető tehát, hogy a hazai szélsőségeseket is sokan azért támogatják, mert nem látnak alternatívát. Hatalmi oldalról ez nyilvánvalóan kormányzati felelősség. Az említett feladatokért felelős tárcák „trehánysága” nyilvánvalóan felelős a rendpárti irányzatok erősödéséért. Az önmagát demokratikus ellenzéknek kikiáltó katyvasz pedig azért, hogy nem alternatív programokkal próbálják meggyőzni a potenciális szavazókat. Alkalmasint persze talán az egyházaknak is érdemes lenne pár kérdést nekiszegezni. De ameddig a klerikális lobbi a kormányzatban ül, ameddig lelkész ugathatja le miniszterként a szegényeket, ameddig lelkész avathat fétiseket, s ameddig a püspököknek minderre csak halkan suttogó szavai vannak, addig talán felesleges.

Andrew_s

Orbán: Mindenki menjen a fenébe, és maradjon a Nyírségbe'

Fotó: MTI / Máthé Zoltán

Orbán Viktor beszélt a bevándorlásról, no meg persze a bevándorlókról a Magyar Rádió, szokásossá vált, orbanista-másfélórájában. Az, hogy népvándorlással ijesztget, az a szokásos rizsa. A többi populista fordulat sem számít talán újdonságnak. Hacsak az nem, hogy néhány gondolat immár nemcsak megérett, hanem szinte szotyóssá kezd rothadni.

Nem is okvetlenül az, hogy a baloldal szerinte szinte utálja a családot, mint olyat, és nemzetre meg olykor rá is ront, mint azt a jobboldali populistáktól tudjuk. Az, hogy Orbán Viktor szerint a baloldali ellenzék szenved „abban a betegségben, hogy illúziói vannak a bevándorlással kapcsolatban”, azt pedig valószínűleg első kézből tudja. Elvégre elegendő megkérdeznie a pártjában ejtőző egykori „komcsikat”. Tőlük különben a proletárinternacionalizmusról is érdeklődhet. A gyermekeket a szülők vallása, családi állapota alapján diszkriminálni vágyó Rétvári Bence pedig bőven szolgálhat szlogenekkel arra nézve, hogy miért csak az ő árnyékkereszténységére felesküdő ember az, akivel egyáltalán szóba kellene állni. Orbán Viktor említett gondolatmenete nem is új, nem is visz előre, és alighanem már csak a banánhámozási versenyben alulmaradó hívei veszik komolyan. Elmondta, mert az említett réteg is fontos szavazókat képvisel.

Kifejtett azonban Pannónia Géniusza néhány más, a közelmúltban gyökeredző gondolatot is. Amelyek közül érdemes egyet kiemelni. Mert alapvetően a lappangó fasizmust látszik kivillantani az idegengyűlölet felvarrott ráncai közül. Lássuk csak mit is kíván üzenni a keresztényi irgalom magyar neofita apostola: „nincs esély, vissza fogunk küldeni, ez a kontinens nem lesz a te hazád, van neked saját hazád, ez a mi hazánk, mi építettük fel”. Mely mondatból előre megfontolt szándékkal hagyjuk figyelmen kívül, hogy Orbán Viktor mit épített fel. Már csak azért is, mert még eszünkbe jutnak a stadionok, vagy a Patomkin-herceg tervezte Várkert-bazár, és kár lenne idejekorán felröhögni az ilyen nagyzoló, ám semmit nem jelentő kijelentésektől. Ellenben, a Szakályi idegenrendészeti és a kormányzat rabszolgaságpárti, ám globálisan szegényellenes szemléletének engedve cseréljük le a fenti mondat pár szavát. Amit az említett szemléletből nyugodtan levezethetünk. Már csak azért is, mert a Fidesz ötös számú főírnoka szintén kinyilvánította a jogot magának, és bandájának a lakosság felosztására.

Tehát nézzük meg a mondatot imígyen:” nincs esély, vissza fogunk küldeni, ezen a helyen nem lesz házad, van neked saját helyed, ez a mi hazánk”. A mondanivaló hangulata alig változik. A váltás a két szlogen közt szinte fel fog tűnni azoknak, akik az elsőt hajlandóak az miniszterelnökhöz megfogalmazott esti hálafohászukba illeszteni.  Már csak azért sem, mert a most fényesre nyalt szélsőséges ősszájak tulajdonosainak alapjában nincs is sok fenntartása a váltás miatt. Ami azonban azt jelenti, hogy ugyanaz a szlogen remekül bevethető a határon belül is. Mindenki ellen, akit hatalmilag ki kellhet közösíteni. Például az ellenzék ellen, amelyben jelenleg a baloldalt, pontosabban a valós baloldali értékek képviseletét lehetne talán legnehezebben fellelni. A politikai összeesküvés-elméletek helyett azonban kicsit jobban a földhöz ragadhatunk. Azokra a földönfutókra gondolva, akik számára túlélési alternatívaként talán a közmunka-kényszertáborok várnak hamarosan. Az ország magára hagyott régióiból a kevésbé nyomorba taszított régiók felé felkerekedők ellen, a társadalom vesztesei, a hajléktalanok ellen ugyancsak bevethető a jelzett gondolat.

Megüzenve, hogy Te, aki nem tetszel, el ne hagyd azt a helyet, amit Mi, innen a hatalomból kijelöltünk. Esélyed nincs változtatni a státuszodon. Örülj annak az alamizsnának, amit a nagyságos lokál-Döbrögi kegyesen átnyújt, abban az országban, ahol szüleid, nagyszüleid is éltek. Abban az országban, ahol a miniszterelnök szerint az idegen veszélyes, nem szép, és az a jó, ha minél egyszínűbb emberek alkotnak egy társadalmat. Szent István országában köpve szemközt az államalapító királyt.

Andrew_s

Város, Pride, Tolerancia

Amerikában törvénybe iktatták a melegek házasságának lehetőségét. Az esemény kétségtelenül egy hosszú út jelentős mérföldköve. Egyesek szerint a mennybe, míg mások szerint a pokolba vezető úton. Valójában alighanem egyik sem igaz. Ha a célt kellene megjelölni, akkor leginkább a humánum felé vezető úton. Azon az úton, amin az ember talán egy kicsit farkasa a másiknak, és talán egy kicsit jobban elviseli a másikat.

S a kulcs azt hiszem az utóbbi. Az elfogadva elviselés. Még akkor is, ha sokak szemléletében az „elviselés” valami pejoratív tartalommal bír. Nekik azt üzenem, hogy a saját gondolataikért ők maguk a felelősek. Ha nekik az elviselés szó pejoratív tartalommal bír, akkor talán nem ártana egy igen komoly önvizsgálattal kísért tükörbe nézés. Nem az a szó tehet róla, mely ugyanakkor az egyik legfontosabb közösségi normát is képviselhetné. Az „élni, és élni hagyni” elve környékén keresve a megfeleltetést. Alapvetően a kölcsönös tolerancia mezején szétnézve. Ez most azért jutott eszembe, mert belekeveredtem egy vitába a hamarosan zászlót bontó idei Budapest Pride kapcsán.  Nem először, és szinte biztosan nem utoljára. A szinte már szokásos módon. Hangot adva abbéli véleményemnek, ami korántsem új, hiszen korábban is megírtam. Annak, hogy a város azoké is, akik nem értenek egyet a szivárványszínű felvonulással. Márpedig tetszik, nem tetszik, a város tényleg azoké is. Pontosan úgy, ahogy a szolgalmi út nyomvonalában elhelyezkedő telek sem „idegenítődik el” a tulajdonosától. Amely példa lehet, hogy sarkítottnak tűnik, pedig talán nem is annyira az. A telek megmarad azé, akié. Az áthaladó pedig használja a szolgalmi utat. Egyik jog sem hatalmazza fel egyik felet sem az erőszakos fellépésre. Még akkor sem, ha különben nincsenek nagy véleménnyel egymásról, az úthasználatról, és millió egyéb dologról. Tolerálni kell a használati jogból fakadó esetet. Nem szeretni.

 A Pride kapcsán a helyzet annyiból hasonló, hogy van, aki egyet ért a politikai üzenetével, és van, aki nem. Van, aki magáénak tudja, és van, aki nem. A vízválasztó ebben az esetben korántsem ott keresendő, hogy feltétlen híve-e valaki, vagy az ördög bérence. Valójában a feltétlen hívének lenni, és mindenki másra rásütni bélyeget, miszerint homofób, intoleráns barom valójában maga az intolerancia. A kirekesztés ugyanis nem csak az, amikor a melegeket rekesztik ki, hanem az is, amikor megtagadják a közömbösség jogát bárkitől. Holott a valójában a tényleges és semleges közömbösség a tolerancia. A tolerancia jegyében kivonulni és szó szerint, vagy a verbális agresszió eszköztárával élve leszólni mindenki mást pontosan ugyanolyan kirekesztés. Még akkor is, ha valójában egy politikai állásfoglalás húzódik meg a háttérben. Mert amikor a hatalom ilyen-olyan képviselői nyílt verbális vagy képi agresszióval reagálnak egy hírre, jelen esetben az amerikai döntésre, akkor a melegek melletti kiállás átpolitizálódik. S nem azon a területen, ahol az „normális lenne”, hanem a napi politika területén. Ami szerintem azért baromság, mert a szexuális beállítottság aligha a pártirodákban dől el. Egyébként ezért tűnik ostobaságnak, amikor alapvetően általános, humanitárius és emberjogi kérdéseket bármelyik párt igyekszik kisajátítani. De ez talán már egy másik gondolati pocsolya hullámveréséhez tartozik.

Időzzünk még el egy kicsit az előzőeknél. Feltéve azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy egy felvonulás szervezői jogosultnak érezhetik-e egy város utcáinak kisajátítását? Tetszőleges felvonulás, tetszőleges város utcáin. Nyilvánvalóan nem. A lezárások időtartamától és a felvonulás céljától függetlenül sem. Akkor sem, ha egy órára és akkor sem, ha egy napra tervezik a megmozdulást. Ebből pedig az következik, hogy a terület többi használójától nem várható el a Marsra költözés, az elvándorlás. Lesznek olyanok is, akik nem értenek egyet a megmozdulással, a felvonulással, az azon részt vevőkkel. Ha a tetszőleges  felvonuláson részt vevők, vagy a velük szimpatizálók a többiek kirekesztésével, a véleményükhöz való joguk akár informális megtagadásával reagálnak, addig pont az nem következhet be, ami a legfontosabb lenne. A kölcsönös tisztelet, a kölcsönös tolerancia.

Mely utóbbinak sokkal inkább kedvez annak tudomásul vétele, hogy egy rendezvényt nem fog mindenki okvetlen szeretni. Ahhoz képest mindenképpen, mint amikor tolerancia intoleráns diktatúrája jegyében szólal meg, illetve fel valaki egy rendezvény, jelesül a Pride kapcsán. Így, noha kis pont ez a blog-szerzemény ahhoz, hogy világrengető hatást várnék tőle, előállnék egy a javaslattal. Annak érdekében, hogy mégis csak meg kellene próbálni a vélemények különbözőségét tudomásul venni. Kiátkozások, kigolyózások nélkül. „Csak úgy”. Mintha a másik is emberből lenne. Egy kicsit. Mintha a világ nem kölcsönös ellenségkeresésekből, ökölrázásokból állhatna csak.

Andrew_s

Kérdőjeles grácia-avatás

Hogy a végén kezdjem: valóban könnyű Belgiumból ugrálni. Akkor is, ha valaki fagylaltárus, és akkor is ha valaki történetesen pszichológus. Az utóbbinak annyival is könnyebb, hogy jobban ki tudja számítani a cselekedete hatását. Ez aztán persze egyéb kérdéseket is felvet.

S akkor most kanyarodjunk az elejére. Egy Kende Judit nevű pszichológust nem avattak doktorrá. Nem orvosdoktorrá, hanem a phd-avatástól tekintettek el. Vagy ő tekintett el tőle. Alkalmasint a belga ugróiskolát is ő emlegette a Facebook-on. Ahol angolul és magyarul is ismertette az eseményt. A nem-avatás oka különben az, hogy nem kívánt felesküdni az alaptörvényre. Azaz nem volt hajlandó elmondani az erre hivatkozó doktori eskü szövegét. Abból az indíttatásból, hogy az alaptörvénynek nevezett kipingált leirat olyan kitételeket tartalmaz, amelyekkel nem ért egyet. Erre olcsó poén lenne ellőni azt, hogy a játékszabályokkal akkor is tisztában lehetett, amikor belevágott a doktori cselekménybe. De a novemberi nyilvános vita alkalmából már mindenképpen. Legalább olyan olcsó poén, mint kikiáltani a „karakán-csaj” díszdiploma nyertesének. Különben mindenki szíve joga, hogy a populista megközelítések melyikét választja. Némi igazság mindkét irányból megtalálható lesz.

Miközben az utóbbi minősítésen azért rág némi moly-likat az a kis mellékkörülmény, hogy az angol nyelvű Facebook-szövegben található egy igencsak politikai töltetű hivatkozás a hazai emberi jogi helyzetet illetően. Ami azt sugallja, hogy a jelek szerint angolul karakánabb tud lenni, mint magyarul. Esetleg a magyar nyelvű olvasókba kár bele a hivatkozás, Mielőtt azonban bárki nekiállna Kende Juditot szalonpolitizáló diszkó-tündérnek tekinteni, álljon itt az is, hogy 2011-ben egyike volt azoknak, akik a gyöngyöspatai gárdamegmozdulások elleni tiltakozást kezdeményezték. Ez különben helyére illeszti a doktori avatás körüli politikai megnyilatkozást is. Valószínűbb, hogy szó nincs hirtelen felindulásról, és sokkal inkább egy jól kiszámított személyes akció húzódhat meg a háttérben. Azt is mondhatnánk, hogy csapnivaló pszichológusnak kellene tartanunk, ha nem így lenne. Ebből a szemszögből nézve sokkal valószínűbb, hogy pont azért csinálta végig a doktori cselekmény mindengrádicsát, hogy a végén egy jól irányzottnak szánt oldalvágással nemet mondjon az eskütételre.

Ha innen nézzük, akkor a tiltakozás ténye még persze tiltakozás marad, és korántsem menti fel a zsírgránitba karcolgatott mondatok mögött meghúzódó tartalmakat. De a helyzetet, a „kiállást” azért a szemet kiverő manipulatív szándék képes lehet árnyalni egy kissé. Mert olyan kérdések kezdenek előóvakodni, hogy:

• Ha az USA bírósága éppen most nem hoz döntést a meleg-házasságokkal kapcsolatban, akkor a Facebook-ra kikerült szöveg is más lenne-e?
• Ha nem lenne Belgiumban nyilvánvaló kilátásban egy másik diploma, akkor is lángolna-e az öntudat?
• S akkor, ha a magyarországi állása, megélhetése függne a magyar egyetemen kiadott papírtól?

Az eddigi munkáját ugyanis lehet, hogy senki nem veheti el, de ha itt kell fizetni az itteni munkából a villanyszámlát, a gyerek taníttatását, a szülő gyógykezelését, akkor az ugyebár egy kicsit más helyzet. A helyzet demonstratív voltát, a hölgy politikai ambícióit, de még a véleményéhez való jogát sem vitatom. Vitám legfeljebb a jelenség interpretálóival van. Mert érdemes talán kicsit kevésbé sietni szentté avatásával. S ott kezelni a jelenséget, ahol érdemes. Politikai tiltakozóakciónak egy olyan jelölt részéről, akinek alig van valós vesztenivalója.

Andrew_s

L'art pour l'art politika

A napi hírekbe, és a háttértörténetekbe bele lehet fáradni. S bele is lehet unni. Méghozzá nagyon. Méghozzá előre megfontolt szándékkal. Mert aligha vitatható az a kommunikációs szándék, ami mindennek a túltárgyalására irányul. Mert mindenki vágyik a véleményének a kifejtésére. Erre aztán jól rá is lehet játszani.

Ahogy rá is játszanak mindazok, akik a közfigyelem hivatásos koldusaiként tengetik mindennapjaikat. S itt nem a média szereplőire gondolok, és nem is a bloggerekre. Nem azért, mert haragban vagyok a tükörrel, hanem azért, mert a média, a sajtó mindig is reflektív műfaj volt. Bármennyire is szeretné néhány médiaceleb azt hinni, hogy személyesen rángatja a passzát-szelet. Ez csak akkor következhet be, ha kilép a korábbi kereteiből és nyílt politikai szerepet vállal. Volt már ilyen a világtörténelemben. Lesz is. Nem is baj. Azonban ott vannak a politikusok, akik a zászlóra legtöbbször azt írják ki, hogy csak a tömegekért, csak nekünk, csak értünk. Agitálnak, hazudnak, megvezetnek, próbálkoznak, és vitatkoznak, felszólalnak, virágot szórnak. Közben pedig alapjában véve hülyének néznek. A különbség legfeljebb a pofátlanság mértékében, az asztalról lehulló morzsák terítési szisztémáiban van. Az utóbbi során akár szélesebb rétegek is jól járhatnak. Míg a másik oldalon ott vannak azok, akik szívük szerint az asztal alá hullott morzsákat is felnyalnák. Ha nem félnének a nyelvükbe menő szálkáktól. Melyek virtuális megfelelőit oly boldogan keresik mindenki más szemében.

Addig is persze kell azt a nyelvet használni valamire. A hatalmi piramis alján például arra, hogy a tulajdonos előtt sorakozó fenekeket tisztára lehet vele nyalni. Később arra, hogy ki lehet nyújtani lefele. Annak jeleként, hogy „én itt vagyok, ti ott vagytok, megszívtátok apócák”. A kettő közt pedig lehet harcolni a fenekek számának csökkentése, a kézben tartott morzsák számának növelése érdekében. Ennek egyik eszköze a közvélemény fárasztása. Akarva vagy akaratlanul. Akarva, amikor a gumicsont-raktárból előkapnak valamit, amire aztán szép hosszú pofázási körök láncát lehet felfűzni. S akaratlanul, amikor az említett láncszemek után kapdosnak, mint éhező a manna után. Ezzel a jelenségkupaccal aztán élhet a hatalom kedvére. Nem is kell különben hihetetlen média-koncentráció ehhez. Habár a jelen magyar nemzeti csúcsnak ez is megadatott. A hatékonyságot ebben az esetben is a média-suzélesség és blikkfang-érték szorzata. Ha nagyot lehet durrantani, akkor nem kell sok helyen „eladni”. Terjedni fog magától is. Mert megkommentelik, aztán a kommenteket megvitatják, és a vitatkozókat is le kell hülyézni valahol. Ahogy a minap, nem egyedi jelenségként a falállítók nagy barátja közölte a falat ellenzővel, hogy „ne beszélj hülyeséget”. Mert ez az az érv, ami mindent visz. Nem kell gondolkodni, nem kell megérteni a másikat. Azt sem, amit mond. Érvelni sem kell. Alkalmasint kár lenne azt hinni, hogy ez a jelenség nem oldalsemleges. Próbálja meg valaki kétségbe vonni valamely csoport városlezárási jogát, és máris megtapasztalhatja, hogy nem kell a szélsőjobbra elmenni egy kis kioktatásért. Simán megkapja, hogy a város mindenkié, mindenki ott vonul, ahol akar. Az éppen aktuális zászlótól függetlenül.

Aztán eljön az a pont, amikor már látszólag mindenki elmondott már mindent. Mindenki elmondta a másikat mindennek, és mindenkinek elege van mindenből. Ekkor lehet meghúzni a nagy dobásokat. Ekkor már milliárdokat vagy akár trilliárdokat lehet a szerteteríteni, mert már mindenkinek tele van a hócipője. Ahogy jól lemérhető a netes kommentek alapján, hogy határzár-ügyben is közeledünk ehhez a ponthoz. Mert az istenadta nép elsősorban azt szereti, ha békén hagyják. Ha frusztrálják, belefásul. A hatalmi frusztrációkba is. Az ellenzékiekbe is. A hatalmi szövegekre legyint. Az ellenzéki megmozdulásokat pedig otthon-maradással bünteti. Látjuk? Naná. Lassan akár nyilvános kerékbetöréseket is szervezhetnének, és valószínűleg az ellen is tízen mennének el tiltakozni. Amely „tömegből” azonnal három tábor hasadna ki. Az egyik ellenezné a kerékbe törés, míg a másik kettő egyike ellenezné az ellenzőket. A harmadik pedig fórumot tartana arról, hogy melyik csontnál kezdjék a bunkózást. A határzárra lefordítva, jelezze valaki, hogy látott százezres ellenzői tüntetést. Az emberek belefáradtak. Különösen a zseniális hangulati előkészítést követően lehetett ezt az eredményt viszonylag gyorsan elérni. Elég visszalapozni akár fél évre a híreket. Az embercsempészekről rendszeresen jelent meg híradás. A hazai menekült-kezelés viszonyairól meg szinte soha. Az iszlamisták rémtetteiről gyakran, míg az iszlám kultúráról, mint olyanról alig. Mire belengették a nemzeti rasszizmus részletes kérdőívét, addigra a köztudta meg lett kérem dolgozva.

Sokan készséggel elhiszik, hogy mindenki csak a magyarok munkájáért és az itten tejjel feltöltött Duna, és mézzel csobogó Tisza ügyében érkeznek az emberek. Egyik kezükben gépfegyverrel, a másikban pedig atombombával. Minimum. Aki pedig ellenzi „mindenkit egy masszába mosunk” szemléletét, az nemzetellenes, hazaáruló, és olykor talán embert is eszik. Az ezzel kapcsolatos, „mindenki nyilatkozza a magáét” mozgalom kibontakozása pedig elvezetett oda, hogy tulajdonképpen mindenki legyint már mindenre. A régi szocreál reflexek mentén a személyes túléléssel foglalkozik. Ez van. Ezt akkor is célszerű tudomásul venni, ha nem kötelező szeretni. A jelenlegi kormányzat, ahogy a nagy elődök közül számos, nagyban játszik. Mára akkor is legyintenének a százezrek, ha nem egy ideiglenesnek blablázott  drótfonatról lenne szó, hanem méregfecskendőket célba-lövő android-hadseregről a határon. A sok kicsi tüntetéskével pedig az utóbbi ellen sem lehetne pár száz embernél többet mozgósítani. Úgy meg különösen nem, hogy egy-egy párt vezetése leül, jól megnézik egymás köldökét, majd nyilatkoznak és hazamennek.

A jelenlegi ellenzék, és a jelenlegi ország nyugodtan leülhet. Egyes. A kommunikációt, az idegek csatáját az Orbán-kormány nyerte. A jelenleg lefutóban levő menetet mindenképpen. Kiütéssel. Alkalmasint azok a tömegek, akiknek ez egyre jobban nem fog tetszeni, akik esetleg nem vándorolnak ki, és akik majd egyszer megtartják a kormányváltó utcai népszavazást nyugodtan benyújthatják a jelenlegi ellenzéknek is a számlát. Őfelsége ellenzéke gyakorlatilag 2012. októbere óta viselkedik úgy, mintha megtörtént volna a háttéralkú. A választások elvesztésére is. Mert a parlamenti fizetés akkor is jó buli, ha szava nincs valakinek. Mert a hatalom felé vezető úton a második vonalnak is több csurran-cseppen, mint egy nyírségi munkanélkülinek. Mert nyilatkozni jó dolog. Főleg, ha előre tudható, hogy a ködösítésen kívül nincs jelentősége. Holott az igazság valahol ott a ködben van. Ahol semmi sem csak fehér vagy fekete.

Andrew_s